Kis Szent Teréz barátainak

2025 húsvétjára

„Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?”  ̶ kérdezték János tanítványai Jézustól. Jézus pedig így felelt nekik: „Eljönnek azonban a napok, amikor elviszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” (Mt 9, 14-15)

Vajon nem böjt az életünk, amennyiben azt az Isten utáni vágyakozásban éljük? Akkor miért van a negyven napos böjti időszak és az azt követő ötven napos húsvéti idő? Mire szeretne minket az Egyház hívni, rámutatni, mit szeretne a szívünkben feléleszteni?

A nagyböjti időszakot az Úr Jézus megkísértettségére emlékezve kezdjük.

Mi történt ezt megelőzően? Jézus elment a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. Ekkor „megnyílt neki az ég, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: »Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik«.” (Mt 3,13-17)

Megkeresztelkedése után vitte a Lélek Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög…

Ha az életünkre tekintünk: valamikor évekkel ezelőtt a keresztség szentégében részesedve, Isten kegyelméből, Krisztusban, mi is az Isten szeretett gyermekeivé lettünk, a Szentlélek templomává és a mennyország örököseivé.

Ettől a pillanattól kezdve a pusztában éljük a mindennapjainkat, ahol újra meg újra megkísért az ördög minden eszközt bevetve, hogy ne tudjunk kapcsolatba kerülni azzal a Szeretettel, amely hordoz bennünket, hogy ne tudjunk örvendezni egy olyan Istennek, aki értünk és velünk szenved, hogy ne tudjunk kapcsolatba kerülni lelkünk szépségével, amelyért Krisztus Vérét ontotta, hogy ne tudjunk a megváltás mérhetetlen ajándékáért Isten dicséretében, imádásában élni…

Földi életünk, amely távolság igazi otthonunktól, a Szentháromság személyeitől, az ő szeretetüktől, lelki sötétségeink, keresztjeink, mind-mind folytonos küzdelemre hívnak minket a sötétség erőivel szemben – s számunkra ez az igazi böjt, miközben mégsem vagyunk egyedül, mert Krisztus velünk, bennünk, értünk vívja harcainkat.

Nem véletlen, hogy a nagyböjti időben, nap mint nap elhangzik az egyik fohászban: „…hogy népedet, Urunk, igaz bűnbánat által a keresztség kegyelmének megújulására vezesd!”, és hogy húsvét vigíliáján olyan nagy hangsúlyt kap keresztségünk kegyelmének a megújítása. Miért? Honnan, hová tart az életünk? Ígéretből beteljesülésre, amíg Krisztus el nem vezet mindannyiunkat az Atya ölébe, Szívébe, Szeretetébe, ahonnét indult a létünk, az életünk, amíg mindannyiunkban fel nem ragyog Isten dicsősége, amelyet a Tábor hegyen a színeváltozáskor szemlélhettek a kiválasztott tanítványok, s amely bennünk is megvalósul minden egyes szentgyónás után…

Tulajdonképpen, ez a kilencven nap egész életünkre szeretne fényt deríteni, irányt mutatni, s arra hív minket, hogy szemeinket ne csak a saját és a világunk sötétségeire irányítsuk, hanem Krisztusra nézve ébredjünk rá életünk, lelkünk végtelen értékére, amelyért ő mindenét feláldozta.

Isten gyermekei vagyunk, isteni életében, dicsőségében szeretne részesíteni bennünket. A keresztség és a bűnbocsánat szentségei által megkaptuk Istentől azt az ajándékot, hogy újra meg újra visszatérhetünk hozzá, kapcsolatban élhetünk, maradhatunk vele, keresztjeink, életünk minden szenvedése Krisztusban új értelmet, célt kap és nemcsak azt, hanem már most elkezdhetünk Isten dicsőítésében, imádásában élni azért a méltóságért, szépségért, amelybe öltözteti lelkünk.

ALLELUJA! - zengi az Egyház ötven napon át. Ennek a szónak egyik jelentése ez: „Ragyogjatok az Úrnak!”

*

A kereszt a régi emberségemre nézve jelent „életveszélyt”, de az új ember számára nem akadály, hanem olyan „tűzifa”, amely újra és újra fellobbantja az ember lelkében a jó Isten iránti szeretetet. Ettől termékennyé válik a szeretet, és mások javát nézi, azt tartja szem előtt, örömmel szolgál akkor is, ha fizikailag vagy lelkileg szenvedést vagy erőtlenséget él át. Az új ember számára a kereszt győzedelmi zászló. A lelki feltámadás pedig három alap-pilléren áll: a bocsánatkérésen, a megbocsátáson és a bocsánat elfogadásán. Ezek az alázat talajából nőnek ki. A régi ember halálából születik az új. Keresztségünkkel belépünk Jézus Krisztus halálába és feltámadásába, hogy mi már itt, a földi életben elkezdjük élni azt az új életet, amelynek teljességében majd odaát lesz részünk az örök romolhatatlanságban. Mindehhez megadja az Úr a kegyelmet, csak igazán és a szív mélyéből kell kérni. Ha feltámadtunk Krisztussal, éljük az Új Ember életét! Alleluja!

Ezekkel a gondolatokkal kívánunk reményben bővelkedő, örömteli, áldott szent húsvéti ünnepeket,

Katalin nővér és a Kis Szent Teréz Kármel nővérei 

A Kármel