A lelkigyakorlatok a mindennapok forgatagától való tudatos eltávolodás, visszavonulás napjai, hogy az élet hullámhegyei és völgyei közepette a lényeges után kutassunk, a „forráshoz”, a „középponthoz” visszatérjünk, keresztény hitünknek új irányultságot adjunk.

A Kármelben a kármelita lelkigyakorlat formájára épülő lelkigyakorlatokat nyújtunk, melynek kialakulása a XVII. századra nyúlik vissza. A lelkigyakorlat vezetője a  csend légkörében előadásokat tart, egyéni elmélkedéshez, imához támpontokat, ún. impulzusokat ad. A külső csend azért fontos, mert segíti a belső csendet, mely fontos feltétele, hogy oda tudjunk hallgatni arra, amit az „igazság Lelke” (Jn 16,13) az egyes ember jelenlegi élethelyzetében – talán már régóta – sugallani akar. Az „odahallgatás” a legfontosabb „tevékenység” ezekben a napokban, amikor életünknek új irányultságot szeretnénk adni.

A kármelita lelkigyakorlat egyik jellegzetessége, hogy itt a résztvevőket nem kísérjük lelkibeszélgetésekkel. (Természetesen, ha kérik, van rá lehetőség.) Tudatosan törekedni kell arra, hogy Isten legyen a tulajdonképpeni beszélgetőtársunk. Azt gyakoroljuk be ezáltal, hogy a felnőtt és érett hitélet csak akkor lehetséges, ha az ember megtanul gondjaival, kérdéseivel, problémáival egyedül maradni, és mindazt, ami a jelenben foglalkoztatja, imája „témájává” teszi. Istennél kibeszéli magát, s az Ő hangjára odafigyel. A lelkigyakorlat mindenekelőtt erről szól.

A Szentmisén, az előadásokon, és a csendben elköltött étkezéseken kívül nincs más kötött program. A lelkigyakorlatozók bekapcsolódhatnak közösségünk liturgikus imáiba, mivel a közös Isten-dicséret hatékonyan segíti az egyéni imát.

Mindenki a maga módján használhatja fel az imára és elmélkedésre szánt időt, ahol a pihenésnek, a sétának, a természet szemlélésének is jó, ha helyet adunk. Az a fontos, hogy mindeközben ápoljuk a kapcsolatot Ővele, Akit Jézus úgy nevez, hogy „Abba, kedves Atya”, Aki életünk mindennapjaiban így szól hozzánk: „Én vagyok, aki itt vagyok Veled” (vö. Kiv 3,14).

Megérkezni – maradni – elmenni. Ezekkel a szavakkal lehetne kifejezni a lelkigyakorlatok három szakaszát. Az első szakaszban fontos, hogy megérkezzünk a csendbe, a munkahelyi és családi élet hétköznapjainak forgatagából belső nyugalomra jussunk és fokozatosan, amennyire ez lehetséges, elindítsuk a személyes lelkigyakorlat folyamatát. Amikor ez beindul, már elég sokat elmélkedtünk és imádkoztunk, következik a második szakasz – a maradni. A tapasztalat azt mutatja, amikor a gondolatok kissé elnyugodnak, miután imaszándékait Isten elé vitte az ember, akkor lesz fogékony az újra, és lassanként az ember már nem annyira beszélő, mint inkább odahallgató lesz Isten előtt.

     A lelkigyakorlatok a mindennapok forgatagától való tudatos eltávolodás, visszavonulás napjai, hogy az élet hullámhegyei és völgyei közepette a lényeges után kutassunk, a „forráshoz”, a „középponthoz” visszatérjünk, keresztény hitünknek új irányultságot adjunk.

A Kármelben a kármelita lelkigyakorlat formájára épülő lelkigyakorlatokat nyújtunk, melynek kialakulása a XVII. századra nyúlik vissza. A lelkigyakorlat vezetője a  csend légkörében előadásokat tart, egyéni elmélkedéshez, imához támpontokat, ún. impulzusokat ad. A külső csend azért fontos, mert segíti a belső csendet, mely fontos feltétele, hogy oda tudjunk hallgatni arra, amit az „igazság Lelke” (Jn 16,13) az egyes ember jelenlegi élethelyzetében – talán már régóta – sugallani akar. Az „odahallgatás” a legfontosabb „tevékenység” ezekben a napokban, amikor életünknek új irányultságot szeretnénk adni.

A kármelita lelkigyakorlat egyik jellegzetessége, hogy itt a résztvevőket nem kísérjük lelkibeszélgetésekkel. (Természetesen, ha kérik, van rá lehetőség.) Tudatosan törekedni kell arra, hogy Isten legyen a tulajdonképpeni beszélgetőtársunk. Azt gyakoroljuk be ezáltal, hogy a felnőtt és érett hitélet csak akkor lehetséges, ha az ember megtanul gondjaival, kérdéseivel, problémáival egyedül maradni, és mindazt, ami a jelenben foglalkoztatja, imája „témájává” teszi. Istennél kibeszéli magát, s az Ő hangjára odafigyel. A lelkigyakorlat mindenekelőtt erről szól.

A Szentmisén, az előadásokon, és a csendben elköltött étkezéseken kívül nincs más kötött program. A lelkigyakorlatozók bekapcsolódhatnak közösségünk liturgikus imáiba, mivel a közös Isten-dicséret hatékonyan segíti az egyéni imát.

Mindenki a maga módján használhatja fel az imára és elmélkedésre szánt időt, ahol a pihenésnek, a sétának, a természet szemlélésének is jó, ha helyet adunk. Az a fontos, hogy mindeközben ápoljuk a kapcsolatot Ővele, Akit Jézus úgy nevez, hogy „Abba, kedves Atya”, Aki életünk mindennapjaiban így szól hozzánk: „Én vagyok, aki itt vagyok Veled” (vö. Kiv 3,14).

Megérkezni – maradni – elmenni. Ezekkel a szavakkal lehetne kifejezni a lelkigyakorlatok három szakaszát. Az első szakaszban fontos, hogy megérkezzünk a csendbe, a munkahelyi és családi élet hétköznapjainak forgatagából belső nyugalomra jussunk és fokozatosan, amennyire ez lehetséges, elindítsuk a személyes lelkigyakorlat folyamatát. Amikor ez beindul, már elég sokat elmélkedtünk és imádkoztunk, következik a második szakasz – a maradni. A tapasztalat azt mutatja, amikor a gondolatok kissé elnyugodnak, miután imaszándékait Isten elé vitte az ember, akkor lesz fogékony az újra, és lassanként az ember már nem annyira beszélő, mint inkább odahallgató lesz Isten előtt.