Évközi 14. vasárnap

Evangélium Mt 11,25-30

²⁵Abban az időben Jézus ezeket mondta: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. ²⁶Igen, Atyám, így tetszett neked. ²⁷Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja. ²⁸Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. ²⁹Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. ³⁰Az én igám édes, és az én terhem könnyű.”

„Vegyétek magatokra igámat”, mondja Jézus. (Már találkoztunk ezzel a képpel a Kivonulás könyvének szövegében, amit Szentháromság ünnepén olvastunk.) Ott még jól tudták, mit jelent az iga: egy nagyon nehéz, nagyon szilárd, fából készült darab, ami két állatot – általában marhákat – összefog, hogy szántsanak. Így azok összeadják erőiket és kettőjük közül az erősebb adja a haladás mértékét. Átvitt értelemben „felvenni az igát” azt sugallja, hogy csatlakozni valakihez, hogy ugyanabban a tempóban haladjunk, társulni ugyanahhoz a feladathoz.

Olyannyira, hogy ez a kifejezés gyakorivá vált az ószövetségben és a zsidóság körében, hogy utaljon az Isten és népe közötti szövetségre. Amikor azt ígérték, hogy „magukra veszik a Tóra igáját”, annyit jelentett, mint elköteleződnek Isten törvényének követésére, valamiképpen társulnak Istenhez. Egyetértés volt abban, hogy az így létrejött „társulásban” minden erő Istentől jön! Egy zsidó számára a Tóra szolgálata tehát nem túl nehéz teher, hanem a valódi boldogság útja. A Bölcs Sirák fia mondta: „Végül megtalálod nála (Isten törvényében) nyugalmadat, és csupa gyönyörré változik számodra” (Sir 6,28[1]). Néha „az iga öröméről” is beszéltek!

Látható módon Jézus is erről beszél, és ő is kapcsolatba hozza a Tóra igáját a pihenéssel: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem”, vagyis tartsátok meg parancsaimat és „megtaláljátok lelketek nyugalmát”.

E néhány sorban azonban vitapontot is érzünk: „Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” Ezzel azt akarja mondani, hogy az én igámat könnyű hordani, de nem mindenkinek. Egyébként Jézus ki is mondja, hogy „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok”.

Bizonyos farizeusok aggodalmaskodásból Isten törvényének gyakorlását ténylegesen egy sereg aprólékos kötelezettséggé változtatták. Róluk mondta Jézus a tömegnek: „Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják. Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta” (Mt 23,2-4). Másrészt a nép nagy részének nagyon nehezére esett mindazoknak a parancsoknak a megtartása, amit a vallási vezetők előírtak számukra, és érezték azok megvetését.

Jézus tehát azt ajánlja tanítványainak, hogy tegyék le ezeket a túl nehéz terheket: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” Az ő igája egyszerűen a szeretet törvénye, és ehhez ő adja az erőt.

A pihenés szintén ismerős szó volt Jézus hallgatói számára. Az ószövetség például úgy mutatta be az Ígéret földjét, mint az Isten által népének adott pihenés helyét. Ellenben, amikor a nép hűtlen volt a törvény iránt, a 94/95. zsoltár kifejezte Isten szomorúságát: „Ezért esküdtem meg haragomban: Nem mennek be nyugalmam (országába)!” Ezt a zsoltárt idézve a Zsidókhoz írt levél meghirdet egy új napot, ahol Krisztussal biztosan belépünk Isten nyugalmába: „Törekedjünk tehát rá, hogy bejussunk nyugalmának ebbe az (országába)” (Zsid 4,11).

Ennek a beszédnek az az újdonsága, hogy Jézus azonosítja magát Istennel, aki egyedül ígérheti meg, hogy „Én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” A vallás képviselői csak bosszankodhattak emiatt. Viszont akik Jézus szavával élve „elfáradtak, s akik terhet hordoztak”, vonzónak találták ezt a tiszteletteljes és mindenki iránt figyelmes magatartást attól, aki „szelíd és alázatos szívű”.[2] Ők önkéntelenül is megértették, hogy Isten van itt. Ez a híres boldogság alkalmazása: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3).

Ekkor Jézus elcsodálkozik: ezek a lélekben szegények annyira mélyen megértik az ő üzenetét, hogy ez csak az Atyától jöhet!

Marie-Noëlle Thabut: Az Írások értelme