Húsvét 5. vasárnapja

Evangélium Jn 15,1-8

¹Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. ²Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. ³Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. ⁴Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. ⁵Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. ⁶Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. ⁷Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok. ⁸Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.

Jézus elhagyja övéit. Az utolsó esténél vagyunk. Megmosta tanítványai lábát, aztán bejelentette nekik közeli elmenetelét és a Szentlélek elküldését. Érdekes módon János nem meséli el az Eucharisztia alapítását, hanem Jézus beszél a szőlőről és a borról olyan kifejezésekkel, amelyek a szövetségről szólnak. Olyannyira, hogy ez a szöveg Jézus által javasolt igazi elmélkedési anyag lehetne az Eucharisztiáról. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ószövetségben a szőlő (amely sok gondozást igényel), az Isten és Izrael közötti szövetség kiváltságos képe volt. Természetesen Isten volt a szőlő tulajdonosa és Izrael a szőlőültetvény.

Izajás próféta egyfajta példázatot is mondott erről: „Hadd énekeljem el barátomnak szőlője iránti szerelme énekét. A barátomnak volt egy szőlőskertje, termékeny domboldalon. Felásta földjét, a köveket kiszedte belőle, és nemes szőlőfajtákkal ültette be. A közepére tornyot épített, és sajtót is vágott benne. Aztán várta, hogy szőlőt teremjen, de csak vadszőlőt hozott…” (Iz 5,1-2)

Isten hűségét a szőlősgazda gondossága fejezi ki, egy olyan gondosság, amely a szenvedéllyel lehet határos. Míg a választott nép hol tanulékony, hol hűtlen magatartása a szőlő minőségével nyer bemutatást: „Dús szőlő volt Izrael, bőséges termést hozott.” (Oz 10,1) Gyakran előfordult azonban, hogy a szőlő termése rossz lett (értsd: Izrael hűtlen volt a szövetséghez). Amint pedig abbahagyták a tízparancsolat gyakorlását, az egész társadalmi élet zavarossá vált.

Ekkor a szőlősgazda panaszkodott: „A Seregek URának szőlője Jeruzsálem háza, és Júda népe dédelgetett ültetvénye. Azt várta, hogy igaz tetteket vigyenek végbe, s lám, gaztetteket követnek el. Azt várta, hogy igazság terem náluk, de csak jajkiáltás hallik és siralom. (...) Aztán várta, hogy szőlőt teremjen, de csak vadszőlőt hozott. Most hát Jeruzsálem lakói és ti, Júda férfiai: Tegyetek igazságot köztem és szőlőm között! Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit nem tettem meg vele? Azt vártam, hogy szőlőt teremjen, hát miért hozott csak vadszőlőt?” (Iz 5,7.2-4).

Miért ez az eltévelyedés? Azért, mert nagyon gyakran éppen a nép vezetői vitték bele a rosszba őket. Íme, Jeremiás magyarázata: „Sok pásztor pusztította szőlőmet, és taposta osztályrészemet. Kietlen pusztasággá tették gyönyörű birtokomat.” (Jer 12,10)

A szőlősgazda, amikor őt Istennek hívják, nem tud belenyugodni a szőlő pusztulásába, vagyis az Izrael és közte lévő szövetség kudarcába, tehát bejelenti, hogy egy napon majd a szőlő jó gyümölcsöt fog teremni: „Azon a napon ez az ének hangzik a színbort termő szőlőről: Én, az ÚR vagyok az őrzője, folyton-folyvást öntözöm, nehogy lehulljon a lombja. Éjjel-nappal őrködöm felette. (…) Az eljövendő napokban gyökeret ver Jákob, Izrael kihajt és virágba borul, és betölti gyümölcsével az egész földet.” (Iz 27,2-3.6)

(Marie-Noëlle Thabut: Az Írások értelme)

*******

2023. október 1

 Születésnapot ünneplünk

Ma Kis Szent Teréz mennyei születésnapját ünnepeljük, aki 126 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 30-án este lépett át az örökkévalóságba. Ahogy ő maga mondta: „Nem halok meg, belépek az Életbe.”

De földi születésének 150. évfordulóját is ünnepeljük idén, amely 1873. január 2-án történt. 150 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a modern idők legnagyobb szentje. Egész rendünk ünnepli ezt az évfordulót, és nemcsak a Sarutlan Kármelita Rend és az Egyház (a Szentatya körlevelet készül írni Szent Teréz jubileuma alkalmából), hanem mondhatni, az egész világ, hiszen tavaly az UNESCO felvette Teréz kulturális hagyatékát a világörökségi listára.

Ebben az évben ünnepeljük Teréz boldoggá avatásának 100. évfordulóját is, amelyre 1923. április 29-én került sor, és két év múlva fogjuk ünnepelni a szentté avatását (1925. május 17).

Ebből is látszik, hogy egy nagyszerű életpálya előtt állunk. Teréz azon kevés szent közé tartozik, akik azonnal megérintették az emberek szívét és világszinten azonnal nagy tömegeket tudtak megmozgatni.

Kicsoda ez a Kis Szent Teréz, vagy Lisieux-i Szent Teréz, Thérèse Martin vagy szerzetesi nevén a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér? (Szívesen feltenném a kérdést: Ki mit tud róla?!) Mivel most a születésének évfordulóját ünnepeljük, a családjára összpontosítva mutatom be őt.

Teréz édesapja, Louis Martin éppen 200 évvel ezelőtt, 1823. augusztus 22-én született Bordeaux-ban. Édesapja kapitányként harcolt Spanyolországban, s az édesanyja is egy kapitány lánya volt. Öt gyermekük született, de ezek mind korán elhunytak, csak az utolsó, Lajos élt hosszú életet. Amikor édesapja leszerelt, visszaköltöztek Észak-Franciaországba, a szeretett Normandiába. Fiúk, Lajos, nem a katonai pályát választotta, hanem inkább a nagy pontosságot igénylő órás mesterséget. Romantikus beállítottságú, imádságos lelkületű fiatalember volt, aki arra gondolt, hogy szerzetes lesz. Ehhez azonban meg kellett volna tanulnia latinul, ami nem sikerült neki. Ezért maradva az órásmesterségnél házat vett, üzletet nyitott és nyolc évig egyedül dolgozott. Mivel nagyon komolyan vette a vallását, és tiszteletben tartotta a vasárnapi pihenés parancsát is, nem nyitotta ki az órás- és ékszerüzletét, pedig akkor lett volna a legtöbb vevője…

Teréz édesanyja Azélie-Marie (Zélie) Guérin 1831. december 23-án született Saint-Denis-ben, mintegy 12 km-re Alençontól egy szegény, háromgyerekes családban. Marie-Louise volt a nővére (Élise) és Isidore az öccse, aki kilenc évvel volt fiatalabb Zélie-nél. Édesapjuk rendőr volt, és amikor nyugdíjba ment, Alençonba költöztek. Édesanyja nem találta a hangot kisebbik lányával, nagyon kemény volt vele, nem tudta kimutatni a szeretetét iránta, ezért Zélie azt mondja, hogy nagyon sokat szenvedett a szívében és olyan szomorú volt a gyermekkora, mint egy szemfödél. Nővérével kitanulták a csipkekészítés mesterségét és önálló műhelyt nyitottak. Nővére azonban nemsokára belépett a Vizitációs nővérek kolostorába, Zélie pedig hiába próbálkozott a Vincés nővéreknél, akik karitatív munkával foglalkoztak, az elöljáró úgy találta, hogy nincs hivatása. Zélie tehát egyedül folytatta a jól menő vállalkozást, kitanulta az összedolgozást (15-20 cm-es csipkedarabok szinte láthatatlan összedolgozását, ami nagy hozzáértést igényel) és több bedolgozóval működött együtt.

Ez a két ember a város Saint-Léonard hídján találkozott össze és három hónap jegyesség után 1858. július 22-én (a kor szokása szerint) éjfélkor összeházasodtak. Louis 35, Zélie 27 éves volt. A házasságkötést követően Louis elmondta vágyát, hogy József-házasságban szeretne élni, amibe Zélie, akit sokkhatásként ért a házasság testi dimenziója, el is fogadott, pedig amikor a Vincés nővérek elutasították, azt kérte a Jóistentől, hogy ha a házasság az ő útja, akkor sok gyereke lehessen és azok mind Istennek legyenek szentelve. Tíz hónap után gyóntatója hatására Louis megváltoztatta véleményét és házasságukból tizenhárom év alatt kilenc gyermek született.  

Az első gyerekük Marie-Louise (1860. febr. 22), aki az édesapa kedvence volt, és „Gyémántnak” becézte őt. Később ő lett Teréz keresztanyja. Másfél évvel később megszületett Marie-Pauline (1861. szept. 7), az édesanya kedvence, aki a „Gyöngy” becenevet kapta. Két év múlva megszületett Marie-Léonie (1863. jún. 3), aki a két erős barna lány után egy gyenge szőke, kék szemű lány lett, és nagyon sok aggodalmat okozott szüleinek és környezetének. Egy évre rá megszületett Marie-Hélene (1864. okt. 13), akit Zélie már nem tudott szoptatni egy időközben keletkezett melldaganat miatt. Két év múlva megszületett az első fiú Marie-Joseph-Louis (1866. szept. 20), de öt hónapos korában elhunyt. Egy év múlva egy másik fiúk született, Marie-Joseph-Jean-Baptiste, aki kilenc hónaposan szintén elhunyt, így odalett a szülők reménye, hogy pap-misszionárius fiaik lehessenek. Aggodalommal várták a következő gyermek születését, aki Marie-Céline lett (1869. ápr. 28). Ő, akárcsak Pauline, magas kort ért meg, kilencven évet. Amikor Céline tíz hónapos volt, elhunyt a kis Hélene öt és fél éves korában. A német-francia háború alatt megszületett Marie-Mélanie-Thérèse (1870. aug. 16), de két hónap múlva elhunyt. Végül 1873. január 3-án megszületett az utolsó gyermekük: Marie-Françoise-Thérèse, a kis Teréz. Édesapja 49, édesanyja 41 éves volt ekkor. Mivel Zélie hetente ír levelet öccsének és sógornőjének, sok részletet tudunk a család életéből. Teréz születése előtt két héttel ezt írja nekik: „Őrülten szeretem a gyermekeket. Arra születtem, hogy gyermekeim legyenek, de ez hamarosan véget ér. E hónap 23-án negyvenegy éves leszek. Ebben a korban már nagymama az ember.” (CF 83) Négy és fél évvel később, 1877. augusztus 28-án Zélie 46. életévében elhunyt. Teréz és négy nővére félárván maradtak. Két és fél hónap múlva az özvegy édesapa lányaival sógoráék közelébe, Lisieux-be költözött.

Teréz író zseni volt, megéri megnéznünk, hogy huszonkét éves korában milyen családi portrét rajzolt Önéletrajza bevezetőjében.

„Hét év telt el azóta, hogy az apró virág (Teréz) gyökeret eresztett a Szüzek Jegyese kertjében (a Kármelben), és most három Liliom ringatja mellette illatos kelyhét (Pauline, Marie, Céline), kissé távolabb egy másik liliom (Léonie) nyiladozik Jézus tekintetétől és a két áldott tő (a szülők), amelyen ezek a virágok fakadtak, egy örökkévalóságra egyesült már az Égi Hazában… Ott viszontlátták azt a négy Liliomot, melyek nem nyílhattak ki itt a földön… Ó, bár ne hagyná sokáig Jézus idegen partokon a száműzetésben maradt virágokat; bár válnék már teljessé az a liliombokor az Égben!…” (A4r)

Mint említettem, Teréz édesanyja, Zélie sűrű levelezést folytatott Lisieux-ben élő öccsével és sógornőjével, akiknek három gyerekük született: Jeanne és Mária, s közöttük egy kisfiú, aki születése után el is hunyt. Teréz ezekre a levelekre támaszkodott, amikor Önéletrajzában megrajzolta gyermekkori portréját. Nézzük meg, hogyan mutatja be őt nekünk az édesanyja:

„Egész életemben úgy tetszett a jó Istennek, hogy szeretettel vegyen körül, gyengéd mosolyok és becézgetések nyomait őrzik legelső emlékeim!… de ha sok szeretetet adott mellém, telt abból az én kicsi szívembe is, mert szeretőnek és fogékonynak teremtette, így nagyon szerettem Apát és Anyát és ezer módon fejeztem ki gyöngédségemet, mert igen közlékeny voltam. Csak az eszközeim voltak néha különösek, amint ezt Anyának egy levele is bizonyítja: »Nincs még egy ilyen huncut, mint ez a baba, megsimogat s közben a halálomat kívánja: Ó, milyen jó volna ha meghalnál, kis Anyám!… erre megpirongatják, s így felel: Csak azért, hogy az Égbe menj, hiszen azt mondtad, hogy meg kell halni ahhoz, hogy oda jussunk. Túláradó szeretetében ugyanígy kívánja apja halálát is.«

1874. június 25-én, mikor alig 18 hónapos voltam, anya ezt mondta rólam: »Édesapátok hintát szerelt fel, Céline nem tud hová lenni az örömtől, de ahogy a pici hintázik, azt látni kell, kacagtató, ahogy nagylány módjára tartja magát, el nem eresztené a kötelet, s ha nem száll eléggé, kiált. Elölről megkötjük egy másik kötéllel, de még így sem vagyok nyugodt, mikor olyan magasan repül!«

»Legutóbb furcsa kalandom volt a kicsikével. A ½ 6-os misére szoktam menni, az első napokban nem mertem otthagyni, de látva, hogy sohasem ébred fel, végül is elhatároztam, hogy elmegyek. Az ágyamba fektetem, s úgy odahúzom melléje a bölcsőt, hogy lehetetlenség leesnie. Egyszer elfelejtettem odahúzni a bölcsőt. Hazaérkezem s a kicsi nincs az ágyamban; kiáltást hallok, látom, hogy ott ül egy széken, szemben az ágyam fejével, kis feje a hengerpárnán feküdt, ott aludt s kényelmetlen helyzetében rosszat álmodott. El nem tudtam képzelni, hogy kerülhetett ülőhelyzetben arra a székre, hiszen feküdt azelőtt. Megköszöntem a jó Istennek, hogy semmi baja sem történt, igazán gondviselésszerű volt, hiszen a földre kellett volna esnie, jó Angyala őrködött felette és a tisztítótűzben szenvedő lelkek, akikhez naponta imádkozom a kicsiért, vigyáztak rá; én így magyarázom… ti magyarázzátok, ahogy akarjátok!…«

A levél végén anya hozzáfűzi: »A kisbaba most arcomra tette a kezét és megcsókolt. Ez a csepp jószág el nem maradna mellőlem, mindig a sarkamban van; nagyon szeret a kertben lenni, de ha nem vagyok ott, ő sem marad, s addig sír, amíg csak vissza nem hozzák hozzám…« (Íme, egy másik levélrészlet): »A kis Teréz egyik nap azt kérdezte tőlem, hogy az Égbe fog-e menni. Azt mondtam, hogy ha jó lesz, igen; erre ezt felelte: Igen, de ha nem leszek jó kislány, a pokolba megyek… tudom ám, hogy mit csinálok akkor… Te az Égben leszel, veled repülök… hogy is tudna a Jó Isten megfogni engem?… Ugye jó erősen tartanál a karodban? A szeméből láttam, hogy meg van győződve róla: a Jó Isten is tehetetlen vele szemben, ha anyja karjában van…«” (A 4v-5v)

Íme, Teréz már egészen kiskorában tudta, hogy mekkora a bizalom hatalma, hogy ez a bizalom vezet el bennünket a Szeretethez, aki Isten, aki Jó Isten, mert ő nem más csak Szeretet ‒ ahogy Teréz mondja.

Teréz később azt tanítja, hogy „a szeretet áldozatokból táplálkozik” (C 21v). Ezt már gyerekkorában megtanulta, mert szülei megtanították rá. Íme, hogyan: „Ami a kis szemfülest (Terézt) illeti, az ember nem tudhatja, mire fogja vinni, amilyen pici, olyan szeleburdi! Értelmesebb mint Céline, de távolról sem oly szelíd, makacssága szinte megtörhetetlen, ha egyszer „nem”-et mond, abból nem enged, akár az egész napra pincébe zárhatná az ember, inkább ott feküdne le, mintsem hogy „igen”-t mondjon”… „Emellett arany szíve van, nagyon gyöngéd és nagyon őszinte; érdekes, amint fut utánam, hogy bevallja: – Anya, egyszer meglöktem Céline-t, egyszer megütöttem, de többet nem csinálom. – (Ez így van mindennel, amit tesz.)” (A 7v)

„Céline a picivel együtt kockákkal játszik, időnkint összekoccannak, Céline enged, hogy érdemeket gyűjtsön. Kénytelen vagyok ráncba szedni szegény babát, olyan tomboló méreg van benne, ha nem az ő elképzelése szerint mennek a dolgok, a földön hempereg, mint valami kétségbeesett, aki azt hiszi, hogy már mindennek vége; van, mikor felindulása erősebb, mint ő, csak úgy fojtogatja. Nagyon ideges ez a gyermek, de azért nagyon aranyos és igen értelmes, mindenre vissza tud emlékezni.” (A 8r)

„Olyan természettel, mint amilyen az enyém is, nagyon elromlottam s talán el is kallódtam volna, ha erkölcstelen Szülők nevelnek, vagy akár csak Louise (a szolgáló) is úgy kényeztet, mint Céline-t… De Jézus vigyázott kis jegyesére, úgy akarta, hogy minden a javára váljék, még hibái is, amelyek, miután idejében nyesegették őket, arra szolgáltak, hogy gyarapítsák a tökéletesedésben… Miután volt önszeretetem és szerettem a jót is, mihelyt komolyan kezdtem gondolkozni (s ezt már egész kiskoromban megtettem) elég volt, hogy valamire azt mondják nekem, hogy nem jó s elment a kedvem attól, hogy ezt kétszer mondassam magamnak… Örömmel látom Anya leveleiből, hogy mikor nagyobb lettem, már több öröme telt bennem. Miután csupa jó példát láttam magam körül, természetesen követni akartam azokat. 1876-ban ezt írta: »Még Teréz is próbálkozik néha „gyakorlatokkal.” Édes egy gyermek, értelmes, nagyon élénk, de a szíve érzékeny. Céline-nel nagyon szeretik egymást, ők elegek egymásnak, elszórakoznak ketten.«” (A 8v)

Teréz egy gyerekkori élményével ábrázolja, mint értette meg a lelki élet lényegét: „Egyszer Léonie, úgy gondolva, hogy nagy ő már a babázáshoz, odahozott nekünk egy kosarat, amely tele volt babaruhával, ruhának való szép anyagdarabokkal, a tetején feküdt a babája. – Nesztek, testvérkéim, mondta, válasszatok, ezt mind nektek adom. Céline nyújtotta a kezét s elvett egy kedvére való kis csomag pántlikát. Pillanatnyi gondolkodás után én is nyújtottam a kezem s ezt mondva: – »Én az egészet választom!«, teketória nélkül hatalmamba kerítettem a kosarat; a jelenlévők nagyon igazságosnak találták a dolgot s Céline-nek sem jutott eszébe, hogy panaszkodjék, (neki egyébként elég sok játéka volt, a keresztapja elhalmozta ajándékokkal és Louise is megtalálta a módját, hogy mindennel ellássa, amit csak kívánt). Gyermekkoromnak ez a kis mozzanata egybefoglalja egész életemet; később, mikor már elém rajzolódott a tökéletesség eszménye, megértettem, hogy szentté lennünk nagyon sok szenvedéssel jár, keresnünk kell mindig a legtökéletesebbet, önmagunkat pedig el kell felejtenünk; megértettem, hogy a tökéletesedésnek sok lépcsőfoka van, s hogy minden lélek szabadon feleli a mi Urunk közeledésére, hogy keveset vagy sokat tesz-e érte, egyszóval: választ az Általa megkívánt áldozatok között. S akkor, mint kisgyermekkoromban, így kiáltottam fel: »Istenem, az egészet választom«. Nem akarok félig-szent lenni, nem ijesztő számomra szenvedni érted, csak egyetlen dologtól félek, attól, hogy megtartsam magamnak akaratomat, vedd tőlem, mert »Egészében választom« azt, amit Te akarsz!…” (A 10r-v)

Nagyon érdemes Kis Szent Teréz Önéletrajzát olvasni… Nem csak egyszer, hanem időnként újra meg újra. Lehet, hogy elsőre nem érzünk rá, de ahogy érlelődünk, ahogy egyre inkább előre haladunk a lelki élet útján, annál inkább felfedezzük benne a kincsesbányát. Egyszerű, mint az evangélium, de nagyon messze visz, akárcsak az evangélium. Teréz titka az, hogy evangéliumi, hogy a szeretetre összpontosít, a szeretet intelligenciáját tanítja saját példáján át. 1997. október 19-e óta egyháztanító, az Isteni szeretet tudományának tanítója, vagyis az Isten és felebarát iránti szeretet hitelesített „szakértője”. Teljes szívemből ajánlom! S azt is tanúsíthatom, hogy akit egyszer barátságába fogadott, azt nem hagyja el többé soha!       

Sr. Katalin I. OCD