Évközi 15. vasárnap

Evangélium Lk 10,25-37

²⁵Egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye. „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?” ²⁶Megkérdezte tőle: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” ²⁷Így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” ²⁸„Helyesen feleltél. Tégy így, és élni fogsz!” – válaszolta neki. ²⁹De az igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „Kit tekintsek felebarátomnak?” ³⁰Erre Jézus átvette a szót: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. ³¹Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. ³²Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. ³³Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. ³⁴Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. ³⁵Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked. ³⁶Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” ³⁷„Aki irgalmas szívű volt iránta” – felelte. Jézus így folytatta: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.”

Így kapják el azt, aki azt hitte, hogy elkap másokat! A törvénytudó Jézust akarta zavarba hozni, de végül rajtavesztett, és ő jött zavarba. Annak, aki maga a Szeretet, feltette a kérdést: „Meddig kell elmenni a szeretetben?”, s ezzel egy nagyon igényes választ vont magára! Ha valaki nyugodt akar maradni, jobb, ha nem tesz fel bizonyos kérdéseket! Főként, ha azok olyan fontos kérdések, mint amilyent a törvénytudó elsőként feltesz: „Mester, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?” Vagy még kompromittálóbb a következő: „Kit tekintsek felebarátomnak?” Ilyen kérdések hallatán Jézus nem is vágyik másra, mint hogy beszélgetőtársát bevezesse Isten szívének legmélyebb bensejébe.

Jézus egy a hallgatói által jól ismert útról beszél, arról a harminc kilométerről, amely Jeruzsálemet Jerikótól elválasztja, a sivatag közepén átvezető útról, amelynek egyes szakaszai abban az időben valóban nyaktörőek voltak. Ez az elbeszélés a megtámadásról és a sérültnek nyújtott segítségről, nagyon valószínű volt. Egy ember tehát rablók kezébe került, akik kifosztották, és otthagyták meghalni. Fizikai és erkölcsi szerencsétlenségéhez hozzájön még a vallási kiközösítettség is: mivel „tisztátalanok” érintették, ő is tisztátalanná vált. Talán ez az egyik oka a látszólagos közömbösségnek, sőt ellenérzésnek, amit láttára a pap és a levita érez, akik aggályosan vigyáztak a rituális tisztaságukra. A szamaritánusnak természetesen nem lesznek effajta aggályai.

Az útszéli jelenet képben mondja el azt, amit Jézus gyakran tesz nyilvánvalóvá, például szombaton gyógyítva, egy lepráshoz hajolva, a bűnösöket befogadva, és többször is idézve Ozeás próféta mondatát: „Nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete.” (Oz 6,6)

Beszéljünk az Isten ismeretéről. Amikor Jézus feltette a kérdést: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?”, a törvénytudó lelkesen felmondta: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus azt mondja neki: „Helyesen feleltél.” Mert az egyetlen dolgot, ami számít, e kettős szeretethez való hűség, már tudták Izraelben. Szent János később ezt írja: „Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát.” (1Jn 4,20) És: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent.” (1Jn 4,7)

Ennek az ismeretnek a titka, amit a Biblia, az ó és újszövetség nyilatkoztat ki számunkra az, hogy Isten „irgalmas” (héberül szó szerint: „beleremeg a benseje”). Az elbeszélés pedig azt mondja, hogy amikor a szamaritánus meglátta a megsebzett embert, „megesett rajta a szíve” (a görögben: „a bensejéig megrendült”). Lukács nem véletlenül használja pontosan ugyanezt a kifejezést Jézus érzelmeire Naim városának kapujában az özvegyasszony láttán, aki egyetlen fiát kíséri a temetőbe (Lk 7,13), vagy az apa felindultságának leírására tékozló fia hazatérésekor (Lk 15,20).

Visszatérek a példázathoz: ez az irgalmas utazó ugyanakkor a zsidók szemében csak egy szamaritánus, vagyis a legkevésbé ajánlott, hiszen a szamaritánusok és a zsidók ellenségek voltak. A zsidók megvetették a szamaritánusokat, mert eretneknek tartották őket, a szamaritánusok pedig nem bocsátották meg a zsidóknak, hogy lerombolták a szentélyüket a Garizim hegyén (Kr. e. 129-ben). Az igazat megvallva, a megvetés ősrégi volt, Sirák fiának könyvében az utálatosnak tartott népek között említik a szamaritánusokat: „az a balga nép, amely Szichemet lakja” (Sir 50,26). Ezt a megvetett népet Istenhez közelebb állónak nyilvánítja Jézus, mint a méltóságokat és a templom szolgáit (a pap és a levita megállás nélkül ment el a megsebzett ember mellett). Ez a „bensejéig” való megrendülés (amely éppen ellenkezője a szív megkeményedésének, amiről Ezekiel beszélt) azt mondja el számunkra, hogy a szamaritánus (aki a zsidók szemében hitetlen) képes arra, hogy „Isten képmása” legyen!

Marie-Noëlle Thabut: Az Írások értelme