Nagyböjt 2. vasárnapja

Evangélium Lk 9,28-36

²⁸E beszéde után mintegy nyolc napra történt, hogy kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. ²⁹Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó. ³⁰És íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. ³¹Megdicsőülten jelentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. ³²Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és mellette a két férfit. ³³Ezek már épp menni készültek. Péter így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lenni! Csinálunk három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem tudta, hogy mit beszél. ³⁴Miközben ezt mondta, felhő támadt és elborította őket. Féltek, amikor a felhőbe jutottak. ³⁵A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” ³⁶Amikor a szózat elhangzott, Jézus egyedül volt. Hallgattak, és senkinek sem mondtak el semmit abból, amit láttak.

A színeváltozás elbeszélése előtt néhány nappal, a tanítványaival végzett imát követően Jézus feltette nekik a döntő kérdést: „Kinek tartanak engem az emberek?” Péter tudta megválaszolni: „Az Isten Fölkentje vagy”, vagyis a Messiás. Jézus pedig azonnal helyretette a kérdést: Igen, a Messiás, de talán nem úgy, ahogy várnák. „Mert – mondta – az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, főpapok és írástudók nem ismerik el, megölik, de harmadnap feltámad.” Már itt bejelentette, hogy az Emberfia dicsősége elválaszthatatlan a kereszttől.

Mintegy nyolc nappal később, mondja Lukács, Jézus felviszi tanítványait, Pétert, Jakabot és Jánost egy hegyre, újra el akar menni velük imádkozni. Lukács az egyetlen evangélista, aki megemlíti Krisztus imáját a színeváltozás során. A három tanítvány felfedezi, hogy Jézus számára az ima átváltoztató találkozás. Valamivel korábban Jézus, a magvető példázatát magyarázva a tanítványok csoportjának, azt mondta: „Nektek megadatott, hogy megértsétek Isten országának titkait.” Ez itt különösen is igaz a három tanúra: Péterre, Jánosra és Jakabra. Itt jegyzem meg, hogy ugyanez a három tanítvány, Péter, János és Jakab volt tanúja Jairus leánya feltámasztásának, a szenvedéstörténet során pedig megint csak ugyanez a három lesz tanúja Jézus utolsó nagy imájának a Getszemániban.

Visszatérek a színeváltozáshoz. Ez az az imaalkalom a hegyen, amit Isten arra választott, hogy e három kiváltságosnak feltárja az Emberfia titkát. Mert itt már nem az emberek, a tömeg, vagy a tanítványok nyilvánítanak véleményt, hanem maga Isten adja meg a választ és adja meg, hogy szemlélhessük Krisztus misztériumát: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” 

Nyilván, ez a hegy a Sínai hegyre emlékeztet bennünket, és egyébként is Lukács úgy választotta meg a szavakat, hogy felidézze a Sínai hegyen történt kinyilatkoztatás kontextusát: hegy, felhő, dicsőség, megszólaló hang, sátrak… Hirtelen kevésbé lep meg bennünket Mózes és Illés jelenléte Jézus mellett. Tudjuk, hogy Mózes negyven napot töltött a Sínai hegyen Isten jelenlétében, és olyannyira ragyogó arccal tért vissza, hogy mindenki meg volt lepődve: „Amikor Mózes lejött a Sínai-hegyről – a tanúság két kőtáblája Mózes kezében volt, amikor lejött –, Mózes nem tudta, hogy arcának bőre ragyogott, mivel vele beszélt. Amikor Áron és Izrael fiai látták, hogy Mózes arca ragyog, féltek a közelébe menni.” (Kiv 34,29-30)

Illés pedig „negyven nap és negyven éjjel vándorolt (…) egészen az Isten hegyéig, a Hórebig. (…) Az ÚR azt mondta: »Menj, és a hegyen járulj az ÚR színe elé!« S lám, az ÚR elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az ÚR előtt, de az ÚR nem volt a földrengésben, (…) sem a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte. Amikor Illés észrevette, befödte arcát köntösével, kiment, és a barlang szája elé állt. Egy hang szólította…” (1Kir 19,8-13)

Így az a két ószövetségi szereplő, akiknek megvolt az a kiváltásága, hogy láthatták Isten dicsőségének megnyilvánulását a hegyen, jelen vannak Krisztus dicsőségének kinyilvánulásakor is. Lukács az egyetlen evangélista, aki pontosítja a Jézussal való beszélgetésük tartalmát is: „haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.” (Valójában Lukács a „kivonulás” szót használja.) Lehetetlen ugyanis Krisztus dicsőségét elválasztani a keresztjétől. Lukács nem véletlenül használja a „kivonulás” szót Krisztus húsvétjáról szólva. Ahogy Mózes pászkája a nép kivonulásának kezdete volt az egyiptomi rabszolgaságból a szabadság földje felé, úgy Krisztus húsvétja (pászkája) megnyitja a megszabadítás útját egész emberiség számára.

Marie-Noëlle Thabut: Az Írások értelme