Húsvét 5. vasárnapja

Evangélium Jn 13,31-35

Az utolsó vacsorán, miután Júdás ³¹elment, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. ³²Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti. ³³Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova megyek, oda ti nem jöhettek. ³⁴Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. ³⁵Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” 

Ennek a szövegnek az első szavai mintegy változatok a „dicsőség” szóra. Miután Júdás elment, Jézus kijelentette: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti.” Mindez egy kicsit bonyolultnak tűnik számunkra, de ez tulajdonképpen egy zsidó beszédmód, amely az Atya és a Fiú közötti kapcsolat kölcsönösségét fejezi ki, vagy inkább alapvető egységüket: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9) ‒ ezt a mondatot is Szent János őrizte meg. Vagy: „Én és az Atya egy vagyunk.” (10,30) Itt azt mondani, hogy „megdicsőül az Emberfia és Isten is megdicsőül benne” annyi, mint azt mondani, hogy a Fiú az Atya visszfénye. Egyébként újra felhívom a figyelmet: nekünk erőfeszítést kell tennünk ahhoz, hogy megértsük Jézus és kortársai szóhasználatát.

Visszatérek a szöveghez: János szerint tehát Jézus akkor tölti be hivatását, hogy az Atya visszfénye legyen, amikor Júdás kilép az árulás éjszakájába. János azonban ezt nem azonnal értette meg. Helyezzük magunkat az apostolok lelkiállapotába Júdás kilépésének pillanatában, és az azt követő órákban. Először is tehetetlenül szemlélték Krisztus szenvedést és halálát. Úgy élték meg az egymást követő eseményeket, mint a borzalom pillanatait. János azonban egyszercsak megértette, hogy ez valójában Jézus dicsőségének órája volt, mert a Fiú ekkor tárta fel, hogy meddig megy el az Atya szeretete.

Mivel az elárult, mindenki által elhagyott és üldözött Fiú, egyedül, mindenki ellenében kitart abban, hogy csak szeretet, jóakarat, megbocsátás legyen, kinyilatkoztatja a világnak, hogy meddig megy el az Atya szeretete, vagyis a végtelenig, korlátok nélkül. Ekkor, s ez szövegünk második része, mindazok, akik szemlélik Istennek ezt az őrült szeretetét, szintén képesek lesznek ugyanúgy szeretni, mint ő. Mert Jézus összeköti ezt a két dolgot. Azt mondja: most kinyilatkoztatom a világnak, hogy meddig megy el az Atya szeretete, és most új parancsot adok nektek, hogy úgy szeressetek, mint én. (Vagyis most képesek lesztek rá, mert belőlem merítetek, az én szeretetemből.)

Megállok egy kissé ennél. Az újdonság tulajdonképpen nem a szeretet parancsában van, azt nem Jézus találta ki. A szeretet parancsa ugyanis létezett kora rabbijainak tanításában is. Ami új az, hogy úgy szeretni, mint ő, és nem csupán az ő módján, vagyis annyira, hogy készek legyünk odaadni az életünket, elutasítva minden hatamat, uralkodást, erőszakot. Ami új, az ennél több: annyi, mint valóban úgy szeretni, mint ő, vagyis teljesen az ő Szentlelkének vezetése alatt lenni. Így immár teljesen másként értjük a híres mondatot: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Messze túl a parancson, ez egy megállapítás: ha valóban az ő tanítványai vagyunk, akkor az ő Lelke irányítja a viselkedésünket. Másként szólva, Isten tudja, hogy nehéz napról napra szeretni, szinte csoda! Tehát ha keresztény közösségeinkben eljutunk ide, a világ kénytelen lesz elismerni azt a nyilvánvaló tényt, hogy Krisztus Lelke cselekszik bennünk!

Marie-Noëlle Thabut: Az Írások értelme