Gondolatok összes
Istenünk, szívünknek Vendége ismeri nyomorúságunkat; azzal a szándékkal jön, hogy üres sátrat találjon, hisz ezt akarja csak…
Hogy Jézusnak hajléka lehessen a mi szívünk, íme mily mélyre kell leszállnunk: olyan szegényeknek kell lennünk, „hogy ne legyen, hová fejünket lehajtsuk…”
Milyen szépséges ünnep Mária születésnapján válni Jézus jegyesévé! Az egynapos Szent Szűz mutatta be a kis Jézusnak kis virágát. Ezen a napon minden kicsi volt, kivéve a kegyelmeket és a békét, amelyet kaptam, azt a szelíd örömet, amelyet este éreztem, mikor a mennybolton pislákoló csillagokat néztem, s arra gondoltam, hogy a szépséges Ég hamarosan megnyílik majd elragadtatott szemeim előtt, s egyesülhetek Jegyesemmel az örök boldogságban.
Nagyon is igaz, hogy minden kehelyben ott kell lennie a keserű cseppnek, de részemről azt találom, hogy a tövisek nagyon is megkönnyítik nekünk a földtől való elszakadást és arra tanítanak, hogy tekintsünk magasabbra, mint ez a szegény föld.
Mikor túlságosan nyomorultaknak látjuk magunkat, nincs kedvünk többé önmagunkra tekinteni, hanem csak egyetlen Szerelmesünkre nézünk.
Hogy tehát sem időmet, sem erőmet ne pazaroljam, arra törekszem, hogy magának az Úr Jézusnak homlokáról oszlassam el a felhőket és az Ő isteni ajkára csaljam az örvendezés szelíd mosolygását.
…nem várok viszonzást itt a földön; egyedül a jó Istenért teszek mindent, így azután fáradozásom mindig jól meg van fizetve.
Nagy megpróbáltatás az, ha az ember mindent feketének lát; de ennek nem csupán ön az oka; tegyen meg mindent, hogy szívét a földi gondoktól felszabadítsa és az emberektől elszakítsa; azután maradjon nyugodt, a többit elvégzi az Úr Jézus maga.
Ó, mily csekély a száma azoknak a lelkeknek, akik semmit sem tesznek, csak úgy valahogyan és körülbelül! Mily ritkán találkozunk olyanokkal, kik mindent a lehető legjobban végeznek!
Most értem és látom, hogy az Úrnak senkire sincs szüksége – legkevésbé énreám – ahhoz, hogy a földön jót tegyen.
Ó! mennyi, de mennyi méreggel tömjéneznek naponta azoknak, akik az első helyeken vannak! Mily gyászos dicsősködés ez! És mennyire tisztának, önmagától elváltnak, mindentől lemondónak kell annak lennie, akit ér, hogy el ne kábítsa, el ne szédítse!
Sokat kellett küzdenem, nagyon elfáradtam, de nem félek a háborútól, olyan nyugodt vagyok, mint ima közben. A jó Isten azt akarja, hogy mindhalálig küzdjek.
Az Úr kegyelmével vértezett föl és nincs az a kemény küzdelem, mely hátrálásra bírna: kerüljön bármibe, teljesítenem kell kötelességeimet, ki kell tartanom helyemen.
Fel kell áldoznom kívánságaimat, le kell mondanom természetes hajlamaimról és nem a saját terveim szerint kell a lelkeket vezetnem, hanem engednem, hogy ki-ki az ő saját ösvényén, kövesse azt az utat, melyet az Úr Jézus maga jelölt ki az ő számára.
Láttam, hogy csaknem minden léleknek ugyanazon gyötrelmeken, ugyanazon küzdelmeken kell átesnie és hogy mégis végtelen különbség van közöttük.
Ha Szent Pálban szeretem azokat a kiváltságos kegyelmeket, melyeket az Úr neki adott, ezen a címen tehát enyém mindez. Ennek az egyességnek a révén gazdag lehetek és magaménak nevezhetem mindazt a jót, amely az Égben és a földön van, az angyalokban és a szentekben, valamint mindazokban, kik az Istent szeretik.
Mindent, de mindent Érte akarok tenni. És ha már semmim se lesz, amit neki felajánlhatok, akkor ezt a semmit adom oda Neki.
Én azt hiszem, hogy amint megnyerik Jézust a mi áldozataink, éppúgy lebilincselik Őt örömeink is; elegendő ehhez, hogy ne zárkózzunk el egy önző boldogság élvezésében, hanem hogy felajánljuk Jegyesünknek mindazokat a kis örömöket, amelyekkel telehinti életutunkat, hogy szívünket megörvendeztesse és magához emelje.
Ó! Ön tehát érvényesülni akar…én távol tartom magamat ettől a mesterségtől, inkább az Úr Jézussal mondom: „Nem keresem dicsőségemet: van, aki keresse és megítélje”
Ha félreértenek, vagy megítélnek minket, ugyan miért védekezzünk? Hagyjuk, hadd ítéljenek, ne szóljunk egy szót sem; oly édes ezt minden izgalom nélkül elviselni! Ó! boldog hallgatás, mely annyi boldogsággal, mennyei békével árasztod el a lelket!
Jézus a mi szeretetünktől akarja függővé tenni a lelkek üdvét; ajánljuk fel Neki szenvedéseinket, az ő megmentésükért. Ó! éljünk értük, legyünk apostolok!
A szeretet kardjával harcolom én a jó harcot, hogy az országból elűzzem az idegent és trónra emeljem az igazi Királyt a lelkekben.
Nem azért választottam szigorú életmódot, hogy a saját hibáimat engeszteljem, hanem a másokét.
Gyorsan mentegetni kezdem a hibázót és kutatom, keresem azt a jószándékot, amely cselekvésre bírta.
Nem harcolunk jó harcot, ha másoknak még oly nyilvánvaló tévedéseit is, mindenáron be akarjuk velük láttatni; mert hiszen nem vagyunk felelősék értük. Nem a béke bíróinak, hanem a béke angyalainak kell lennünk.
Kiszárad a lélek, ha önmagával foglalkozik, ilyenkor a tevékeny szeretet gyakorlásához kell fordulnia.
Nem, én nem elégszem meg azzal, hogy minden kérést teljesítsek, el akarom lesni, ki akarom találni mások kívánságait s azt úgy teljesíteni, hogy megtiszteltetésnek tekintem, hogy másokon segíthetek és ha valami szükséges dologtól megfosztanak, boldog akarok lenni, hogy annak terhétől megszabadítottak.
Amikor a szentekhez fordulunk, várnunk kell egy kissé, érezzük, hogy részükről is elő kell adniuk kérésüket; de amikor a Szűz Máriához fordulunk valamely kegyelemért, rögtön megkapjuk azt, amit kértünk… Nem vette ezt észre? Próbálja meg és majd meglátja!
Hányszor, de hányszor gondoltam már arra, hogy minden kegyelmet, mellyel az Úr elhalmozott, egy ismeretlen kicsi léleknek köszönhetem, akit majd csak az Égben fogok megismerni!
A jó Isten azt akarja, hogy itt a földön a lelkek az ima szárnyain érintkezzenek és közöljék egymással a lelki adományokat.
Óvakodj a gonosz szellem cselszövényeitől, mert az ördög meg akarja fosztani Jézust az ő kedves tabernákulumától, hisz tudja, hogy ezzel egyben azon a szegény üres szíven is uralkodik, melynek Ura kiköltözött”. „Uram, Te mindenható vagy; maradj nálam mindig, mint a tabernákulumban s ne távozzál el soha a Te kis hostiádtól...
Nyisd meg végre kelyhecskédet, hogy az isteni harmatcsepp, az angyalok kenyere beléhulljon, megerősítsen és mindazzal ellásson, aminek hiányát tapasztalod.
Hiszen nem azért száll Ő naponta a földre, hogy az aranyból készült kehelyben maradjon, hanem hogy egét egy másik éggel cserélje fel: a mi szívünkkel, amelyben Neki kedve telik.
Ez élet alkonyán majd megjelenek Előtted, Uram, és pedig üres kezekkel, mert nem az én cselekedeteim érdemére akarom alapítani az én bizalmamat… A mi egész életszentségünk szennyteljes a Te szemeid előtt. Én tehát a Te saját életszentségedet akarom magamra ölteni, a Te saját szereteted tűzével akarlak magamba olvasztani mindörökre Téged…
Zavarba jön majd (Isten), hogy mit tegyen velem, mert cselekedeteim nincsenek… De tudom, mit tesz, az Ő saját cselekedetei szerint fog nekem megfizetni!
Az Úr Jézus minden érdemünkön kívül ingyen akarja nekünk megadni mennyországát.
Ó, édes Jézusom, tudom azt, hogy lehetetlenséget nem kívánsz tőlem; Te jobban ismered, mint önmagam, gyöngeségemet és számtalan tökéletlenségemet; Te tudod azt is, hogy sohasem tudnám testvéreimet úgy szeretni, mint Te szereted őket, ha nem volnál Te az, ki énbennem szereti őket, ó én kegyes Megváltóm!...
Igen, érzem és tudom, hogy amikor másokkal gyöngéd és szeretetteljes vagyok, akkor az Úr Jézus működik bennem.
Ha szeretetből felveszünk egy gombostűt, azzal is megmenthetünk egy lelket.
Jézus tesz csak mindent bennem, én nem teszek semmit.
Az Úr Jézus, látva jóakaratomat, egyetlen pillanat alatt befejezte azt a munkát, amelyen én évekig sikertelenül dolgoztam… Erőssé és bátorrá tett és felfegyverzett engem, saját fegyvereivel.
Ó igen! kívánom ezt a szívszaggató szenvedést, mely annyira fáj… A szeretet és a megpróbáltatások vizének partjára ültetett gyenge nád vagyok; a nád pedig hajlik és el nem törik, hogy tudnék tehát összetörni én, aki mindenben, mi velem történik, csak Jézusnak áldott kezét látom!
Július 16.
Nem fordultam a jó Istenhez, mert jobb szeretem Őt hagyni, tegyen, amit akar; Szűz Máriát kértem csak és ez egész más; ő majd kezébe veszi az én kis ügyeimet, akár elmondja, akár nem, ő már jobban tudja, mit tegyen, hogy ne kényszerítse a jó Istent kérésem meghallgatására.
Jézus keze vezet mindent, Őt kell csak látni mindenben…
Ó, édes Jézusom, kiöntött olaj a Te neved, ebbe az illatárba akarok elmerülni, ebbe akarok eltemetkezni az emberek elől.
Nem nyújt semmiféle vigaszt az út, amelyen haladok, de Jézus választotta azt és nekem egyedüli vágyam, hogy csak Őt elégítsem ki, Őt egyedül!...
Tudod, hová akarok menni, tudod, kiért akarok a hegy csúcsára fölérni, tudod, ki az, Akit szeretek és Akinek tetszeni egyedüli vágyam? Csak Ő Érette vállalkozom erre az útra; vezess tehát oly utakon, amelyek az övéi; csak azt tudjam, hogy Ő meg van elégedve velem és végtelen boldognak érzem magamat.
Ó Jézusom! add, hogy egyedül Téged keresselek és Téged szeresselek! Add, hogy a világ meghaljon számomra és hogy én is egészen meghaljak a világnak.
Ismerek egy forrást, ahol, ha ivott, még mindig szomjazik az ember, de azt az édes szomjúságot mindig ki lehet elégíteni: nem más ez a forrás, mint a szenvedés, amelyről csak Jézus tud!
Július 08.
Nem akarom, hogy a teremtmények szeretetemnek egy parányi részét is lefoglalják; Jézusnak akarok adni mindent, mert megérttette velem, hogy a tökéletes boldogság csak Ő lehet, még akkor is, ha elrejtőzni látszik…
Egyedül Jézus elragadtatóan szép és meg akarja nekem mutatni, hogy csalódnám, ha máshol is keresném a szépségnek csak egy árnyékát is, melyet a valódi Szépségnek vennék…
Július 02.
Te megéreztetted velem, választottak Királynője, hogy nyomodban járni nem lehetetlen. Szent Erzsébetnél pedig – kit meglátogattál - megtanulom tőled: milyen a tettvágytól égő szeretet.
Uram az egészet választom! Nem akarok akármilyen szent lenni, nem félek a szenvedéstől, nem félek semmitől, csak a magam akaratától: vedd azt el tőlem, én a Tiédet választom, de egészen!
Mily édes a megpróbáltatásnak sötét éjjelén szolgálni az Úrnak, hisz hitből élni csak itt a földön lehet!
Az élet csak hajód s nem a te otthonod.
Ó mily hálásan köszönöm a jó Istennek, hogy a földiek szeretete számomra csak töviseket termett! Olyan szívvel, mint az enyém, könnyen rabságba estem volna és szárnyamat szegve, hogyan tudtam volna akkor röpülni és megnyugodni?
Úgy szeretném Önt mindig látni, mint bátor katonát, aki nem panaszkodik saját szenvedései fölött, ki társai sebeit súlyosaknak tartja, a magáét pedig csak karcolásoknak tekinti…
…Különösen az Úrnapi körmenetet szerettem. Ó, milyen boldog voltam, hogy virágokat hinthettem az Úr Jézus lábai elé! Fel, a magasba szórtam azt és sohasem voltam oly boldog, mint amikor azt láttam, hogy rózsáim széthulló szirma a szentségtartót érinti.
Ugyan mi értelme volna, ha akkor küzdene csak, amikor bátorságot érez magában? Mi baj, ha nincs bátorsága, a fődolog az, hogy úgy cselekedjék, mintha volna.
Ha a lélek közreműködik a kegyelemmel, nyomban megvilágosodik és akkor megerősödik a szív és győzelemről-győzelemre megy az ember.
Sokan így mentegetőznek: „Nincs erőm arra, hogy meghozzam ezt az áldozatot” Vegyenek hát erőt magukon! Ez olykor nehéz; de az Úristen nem tagadja meg soha azt az első kegyelmet, amely bátorságot ad önmagunk legyőzésére.
Az egyetlen út, mely ebbe az isteni kohóba vezet, a kisgyermek odaadása, aki elalszik apjának karjai közt…
Igen, az Úr szomjazik – inkább, mint valaha. A világ fiai között csakis hálátlanságra és közönyösségre talál és az Ő szíve gyermekei között is, fájdalom, mily kevesen vannak azok, akik egészen és teljesen az Ő szeretetére és végtelen gyöngédségére bízzák magukat!
Folyton visszhangzott lelkemben a haldokló Jézus kiáltása! „Szomjazom!” és eddig ismeretlen, lángoló buzgalomra gyújtotta fel azt. Ó, mint vágytam Szerelmesem szomját enyhíteni…
