Közösségünk

A terézi kolostorok egyik jellemzője, hogy a tagok száma nem növekedhet egy bizonyos létszám fölé. Szent Terézia annak idején egy közösség létszámát tizenhárom nővérben állapította meg, amely később huszonegyre emelkedett. Egy ilyen létszámú közösség még meg tudja őrizni azt a családias jelleget, amelyet Szent Terézia elgondolt, és munkájukból fenn tudják tartani magukat. Ezen felül tagokat csak akkor lehet fölvenni, ha alapításra készül a közösség. Ez a létszámkorlátozás is oka annak, hogy Magyarországon egymás után születtek a kármelita női közösségek. Az első magyarországi női kolostort 1891. október 3-án Sopronbánfalván alapították. Ez a közösség ment alapítani Szombathelyre 1906. június 10-én, és a két kolostor együtt alapította a Pécsit 1936. május 21-én.

A Pécsi Kármel eddigi története három nagy szakaszra osztható. Az első szakasz az alapítástól, 1936. május 21-től 1950. november 10-ig tartott. Magában foglalja egy öt nővérrel induló közösség dinamikus fejlődését a harmincegy személyes taglétszámig (újabb alapításra készültek alkalmas helyszínt keresve!), a kolostor külső-belső felvirágzását, egy életszentségre törekvő és hivatása magaslataira törő közösség kialakulását. A kommunista hatalom által június 10-én történt elhurcolás nem érte meglepetésszerűen és felkészületlenül a közösséget. Lélekben már elébe mentek mindennek, amikor érzékelve a háborútól megtépázott ország nyomorúságát, szegénységét és szenvedését, többszörösen is felajánlották magukat és kolostorukat áldozatul a megújulásért. Június 10-ére virradó éjjel Tiszaújfalura, a bencés nővérekhez deportálták a közösséget, és az Államvédelmi Osztály felügyelete alatt ott kellett maradniuk november 10-ig, amikor az állam és az Egyház közötti megegyezést követően az Elnöki Tanács elrendelte a szerzetesrendek feloszlatását, és az utolsó nővérnek is el kellett hagynia a tábort, hogy visszatérjen a civil életbe.

Ezzel kezdődött a közösség életének második szakasza, nélkülözése mindannak, ami eddig a legfontosabb volt: kolostor, klauzúra, közösség, szerzetesi ruha. Isten elfogadta felajánlásukat, mégpedig egészen elégő áldozatként. Kolostor, klauzúra és közösség nélkül ugyanis nem lehet kontemplatív kármelita életet élni. Néhány nővér hamarosan visszakerült a kolostor sekrestyéjében berendezett ostyasütőbe, hogy az egyházmegye ostyaellátását továbbra is biztosítsák, a többiek máshol kerestek munkát, vagy családjukhoz tértek haza, és szülőfalujuk plébániájának életébe kapcsolódtak be. Évek múltán lassan nyugdíjba mentek, megöregedtek, és valamiképpen mindegyikük életén láthatóvá vált az elfogadott áldozat pecsétje.

A harmadik szakasz hosszú évek során bontakozott ki. 

Egy ingatlancserével a nővérek először a kolostor egy viszonylag különálló részét vették birtokba. A nyolcvanas évek végétől a sajtó egyre többször jelezte újraindulásukat, ami azonban késett, hiszen nem voltak meg a szükséges feltételek. A kolostor épületébe huszonhat család volt bezsúfolva komfort nélküli lakásokba, és csak 1989 szeptembere és 1993 márciusa között költöztek ki a város által számukra felajánlott jobb lakásokba. 1991. november 10-én vették fel a nővérek újra a szerzetesi ruhát és indultak hivatalosan. Ekkor öt nővér lakott a kolostorban és kettő a kolostor közelében egészségi okok, valamint egyéb akadályoztatás miatt. 1992-ben Franciaországból két nővér érkezett segíteni az újraindulásban, egyikük újoncmesternőként. Így a rendi Generális novemberi látogatása után a nővérek már hivatalosan is vehettek fel jelölteket.  Ezt az időpontot lehetne a második virágzás kezdeteként megjelölni. Az első beöltözés óta, amely 1992. március 25-én volt, immár tizenhat nővér tett örök fogadalmat a közösségben, amely 2002 júliusában Pécsről Magyarszék határába költözött. 

Testvérszeretet, áldozatvállalás, közösség - ezt hangsúlyozta szüntelenül Erzsébet anya, aki a közösség élete első szakaszának volt nagyhatású perjelnője 1939-1957 között, ezt nevelte bele a közösség minden tagjába. Ebből a beállítottságból fakadt az a sok áldozat és szeretet, amellyel a nővérek közül néhányan Pécsre visszatérve már 1951. január 1-jétől - nagyon mostoha körülmények között - folytatták az ostyasütést, hogy biztosítani tudják az ellátás folyamatosságát. Ebből a nevelésből fakadt az a kolostoruk iránti szeretet, amellyel sok munka, anyagi áldozatok és ingatlancsere révén fokozatosan birtokba vették a kolostor egy viszonylag különálló szárnyát, a volt noviciátusi részt. Ez a lelkület adott erőt nekik, hogy nyugdíjas korukban készségesen törekedtek a zsinat nyomán megváltozott kármelita élet megismerésére és magukévá tételére, az egész kolostor visszaszerzésére és felújítására, hogy készséges munkatársakként előkészítsék a talajt az isteni Magvetőnek.

Ezekben az előkészületi munkákban legfontosabb szerepe A Kis Jézusról nevezett Mária Teresita Gemma nővérnek volt, aki a közösség kinevezett vezetőjeként működött a nyolcvanas évektől haláláig, 1994. június 28-ig. Őt követte az elöljárói szolgálatban a Franciaországból érkezett Urunk Színeváltozásáról nevezett Marie-Elisabeth nővér, aki a közösség kármelita szellemben való újjáépítője 1992-től 1999-ben bekövetkezett korai haláláig. Utóda már az újjászületett közösségben elsőként beöltözött A Vigasztaló Szentlélekről nevezett Mirjam nővér lett.

A közösség Jakubinyi György érsek atya sürgető hívásának engedelmeskedve 2006-ban az erdélyi alapítás előkészítésére küldte néhány tagját Marosszentgyörgyre, ahol jelenleg öt erdélyi és egy magyarországi származású nővér él. Hatan igyekeznek megélni a terézi kármelita karizmát az Egyház és a magyar nemzet javára.