A Szépség bűvöletében
A HIVATÁSOK ÉVÉBEN...
Tudatos jelenlét Isten számára
A Kármel hivatása: az ima, a személyes szeretetkapcsolat a Szentháromság egy Istennel. Ez nemcsak szóbeli imát takar, hanem egy állandó Isten jelenlétében való életet. A kármelita bármit tesz – akár énekli a zsolozsmát, akár házimunkát végez, vagy dolgozik a műhelyében, avagy a kertben – jelen van Isten számára. Tudatosan az Ő jelenlétében él. Napközben nem beszélgetünk a kolostorban, csak a munkával kapcsolatos dolgokat egyeztetjük, ha szükséges. Igyekszünk összeszedetten élni a mindennapokban, hogy egy pillanatra se feledkezzünk meg a bennünk lakozó Úrról.
Jelen lenni Isten számára egyfelől azt jelenti, hogy újra meg újra Hozzá fordulok a nap folyamán egy-egy szerető fohásszal, a szív belső indulatával, másfelől nyitott vagyok mindarra, ami napközben történik. Ha örömömet találom valamiben, hálát adok érte. Ha unalom vagy kedvetlenség lenne úrrá rajtam, fölindítom magamban Isten szeretetét és ugyancsak hálát adok, mégpedig a megváltás kegyelméért, s mindezt Krisztus által odaajándékozom a Mindenhatónak az emberek üdvösségéért. Ha például nézeteltérésem adódik valakivel, ezt felhívásként veszem, hogy imádkozzam érte. Hálát is adok, mert egy-egy konfliktus megmutatja, mi lakozik bennem, hol kell még dolgoznom magamon a kegyelem segítségével. Ha nem lennének számomra kellemetlen helyzetek, hogyan egyesülhetnék Krisztussal a kereszten? Ebben nagy szerepe van a közösségnek: együtt megyünk az úton, elesünk és fölkelünk, elesünk és fölkelünk…
Lelki küzdelem
A gondolatok elleni küzdelem ugyancsak szerves része a kármelita életének. A csöndben erősebben visszhangoznak a belső zajok is, nem csak a külsők. Belső zajt csap a gondolatok zsibvására. A különféle gondolatok jönnek és mennek. Sokszor nehéz megkülönböztetni, honnan valók, ezért jól teszi az ember, ha górcső alá veszi mindegyiket, mielőtt önálló életet kezdenének élni benne. Ha szétszórna egy gondolat, vagyis eltávolítana Istentől, akkor nem foglalkozom vele, bármennyire is jó színben tűnik fel. A józanész fényében Isten jelenlétében nézek rá egy-egy gondolatra, és döntöm el, mitévő legyek vele. A gondolat származhat magától az embertől, de származhat az ellenségtől is, ami a jó színe alatt meg is kísértheti. A szüntelen ima (Lk 18,1) egy olyan atmoszférát teremt, amelyben sokáig nem bújhatnak meg a kísértő gondolatok. „Isten igéje lakozzék szájatokban és szívetekben” – írja a Kármel regulája. Ha napközben az evangélium egy-egy mondatát forgatom a szívemben, akkor belém ivódik Krisztus, és már nincs bennem üres „hely” a másik oldal számára. Keresztes Szent János azt mondja, hogy „már nem ott van a lélek”, ahol a kísértő tudna vele bármit is kezdeni.
Kármel a mindennapokban
A Kármelben az ima olyan, mint a levegő, megfulladnánk nélküle. Beszédes csönd, amelyben azzal vagyunk, Aki bennünk van. A napirendben rögzített a két óra belső, csöndes ima, valamint az egy óra lelki olvasás, továbbá az Egyház hivatalos imája: a zsolozsma, amelyet a kápolnában éneklünk. A nap középpontja az Eucharisztia közös ünneplése. Hálásak vagyunk papjainknak, akik mindennap veszik a fáradságot, és eljönnek hozzánk, hogy bemutassák a Kármelben a legszentebb áldozatot. Szent Terézia anyánk naponta két ún. rekreációt iktatott be napirendünkbe (délben és este), amikor a nővérek testvéri közösségben összegyűlnek, és szeretetteljes együttlétben beszélgetnek. Fölvidítani a másikat, amikor esetleg éppen én sem úszom az öröm érzetében, nem könnyű. Szent Teréz aszkézisnek nevezi, amikor képes vagyok felülemelkedni az aktuális érzelmi állapotomon, és tudatosan törekszem rá, hogy jókedvvel vegyem körül a többieket, a tapintat mezején maradva.
A béke szigete
Kellenek a világban szigetek, ahol megpihenhet a fáradozó ember. Egy ilyen sziget a Kármel is, ahol a vendégrész nyitott mindazok számára, akik szeretnének egy kicsit elcsöndesedni, lélegzetet venni és befelé figyelni. Akik meg szeretnék tanulni a csönd hallgatását, hogy egyszerre csak valóban megszólalhasson bennük is az a finom hang, amely Isten szeretetére hív: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket!” (Mt 11,28)
Megérintve Isten szeretetétől
A mély istenkapcsolat akkor kezdődhet el valóban, amikor belső igénnyé válik, hogy elinduljak Isten keresésére a szívemben. Tizenhat éves voltam, amikor a versenyszerű asztalitenisz sportot letettem, s akkor nyáron kezembe akadt egy könyv, amely Avilai Szent Terézről, a Sarutlan Kármelita Rend alapítójáról (valójában megreformálójáról) szólt, sok-sok idézettel magától a Szenttől. Elkezdtem olvasni, és azt tapasztaltam, hogy meg vagyok szólítva, érdekel, amit olvasok, és lassan ízlelgettem Szent Teréz szavait, amelyek egyszerűségükben és közvetlenségükben célt értek nálam. Olyan belső tapasztalatokról is írt, melyeket nem értettem ugyan, de ez nem gátolt meg abban, hogy tovább olvassam. Rávezetett a személyes istenkapcsolatra, és arra, hogy ne féljek a belső csöndtől, hiszen abban jöhet létre a valódi találkozás azzal, Aki van, s Aki bennem van. Időt adtam Istennek: úgy érinthessen meg Szeretetével, hogy az számomra is nyilvánvaló lehessen, és én is közeledhessem ahhoz, Aki már magához ragadott engem (vö. Fil 3,12). Szent Teréz megtanított, hogy merjek belépni Hozzá a szív egyszerűségébe, és engedjem magam szeretni Általa. Valaki szelíd, semmihez sem fogható szeretettel vonzott Magához. Csodálkozva állapítottam meg, mint tizenhat-tizenhét éves fiatal lány, hogy a szerelemhez hasonló érzés kerít hatalmába, amikor a szívembe térek Őhozzá, Aki van, és a templomba is így indulok. Életem része lett a napi szentmise és szentáldozás, ahogy az egyedüllét az Egyetlennel is. A szobám szentéllyé változott, mert az imádság légköre töltötte be, a bensőm pedig mintegy tabernákulummá lett a feltétel nélküli Szeretet által, Aki nekem adta Magát.
Isten érintése a szív mélyén nagyon szelíd. Észre sem veszi, aki nem csöndesedik el és nem tér magába. A külső dolgok aránytalanul sok helyet foglalnak el az ember életében. Az eszköz vált céllá. A teremtett dolgok ugyanis mind eszközök a szeretet útján való járásra. Ha nem a rendeltetésüknek megfelelően használunk valamit, azzal visszaélünk, és visszájára fordul: segítő eszköz helyett, hátráltat az Isten felé vezető úton.
Észrevettem, mint fiatal lány, hogy a belső élet mérhetetlenül több, mint a külső valóság, mint például a külső szépség, ami fölkelti az emberek érdeklődését, és egy csapásra a középpontba helyez. Csodálat tárgya lenni – eltölthet jó érzéssel, de vajon kit érdekel, hogy mi van a külső mögött? Láttam, hogy a pénz és a külsőség mozgatja az emberek nagy részét. Én azonban megismertem magát a Szépséget, magát a Gazdagságot, aki bennem vett magának lakóhelyet, és annyira elbűvölt, hogy futottam kenetei illata után (Én 1,4). Rátaláltam minden jó és szép Forrására, Aki inni adott Magából, gyönyörűsége patakjából (vö. Zsolt 36,9). S aki ebből a vízből iszik, nem szomjazik többé a földi világ dolgaira, de szomjúhozza azt az égi vizet, amelyet Jákob kútjánál adott az Úr a szamariai asszonynak, és mindazoknak, akik hittel várták az Ő eljövetelét, és kifutottak Hozzá a városból (Jn 4,1-42).
„Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szerint, élővíz forrásai fakadnak” (Jn 7,38) – hirdeti fennhangon mai is Jézus.
A Kármel Isten kertje
Egyfajta paradicsomkert a Kármel, ahol Isten fel-alá járhat. S mi megengedjük Neki, hogy keresztekkel is meglátogathasson bennünket. Olyan szenvedésekkel, fájdalmakkal, amelyeket egyesít az Ő üdvözítő szenvedésével az Egyház és minden ember javára. Ha Krisztus iránti szeretetből magamhoz ölelem mindazt, ami nehéz vagy fáj, akkor Hozzá hasonulok az Ő végtelen kegyelméből. Hozzá, „aki a rá váró öröm helyett elszenvedte (értünk) a keresztet” (Zsid 12,2), s ugyancsak értünk föltámadt, fölment a mennybe, és várjuk eljövetelét, mint az őskeresztények, akiknek hívó szavát a Kármel is visszhangozza: „Marana tha!” (1Kor 16,22) Jöjj el, Urunk, Jézus!
Johanna-Andrea kármelita nővér
Marosszentgyörgy
(Megjelent a „Vasárnap” c. katolikus hetilapban)