Szent Illés

Illés próféta alakja mélyen megjelöli a Biblia történetét. A Királyok első könyvének 17. fejezetétől a Királyok második könyvének 13. fejezetéig számol be Illés, és utóda, Elizeus történetéről. Mózes, Ábrahám és Dávid után Illés az az ószövetségi személy, akit a leggyakrabban idéz az Újszövetség.

Illés a Gálaádi Tisbéből származott, a Jordán keleti partjáról. Neve azt jelenti, hogy "az ÚR az Isten". A Krisztus előtti IX. században tevékenykedett Izraelben Ácháb, Omri fia, Okoziás és Jorám királyok idejében.

Ácháb a szidoni király lányát, Jezabelt vette feleségül. Felesége hatására bálványimádó lett, és Szamariában több Baal – kultuszhelyet létesített. Ugyanakkor a bételi Hiel, Józsue átka ellenére, újjáépíttette Jerikót. Mindezek Isten akarata ellen voltak, ezért nagyon bosszantották az ő szolgáját, Illést. Büntetésképpen Illés szárazságot hirdetett Izraelben, ami elől ő Isten parancsára Szidonba menekült. A szárazság harmadik esztendejében Isten visszaküldte őt Szamariába, hogy bejelentse a királynak a közelgő esőt. Ekkor a király segítségével összehívta Baal négyszázötven prófétáját a Kármel hegyére. Az áldozatbemutatás során megnyilvánuló istenítélet és az azt követő tömegmészárlás: a Baal papok kivégzése miatt Illésnek menekülnie kellett Jezabel királyné haragja elől. Beersebába ment és elrejtőzött a pusztában a halálát kívánva. Isten angyala azonban fölkereste és táplálta őt. Parancsot kapott, hogy a Hóreben járuljon az Isten színe elé. Negyvennapi vándorlás után meg is érkezett, és az enyhe szellő suttogásában felismerte Istent. "Mit csinálsz itt, Illés?" – kérdezte tőle az Úr, mire a próféta így felelt: "Emészt a buzgalom érted, Uram, Seregek Istene." Isten ekkor elmondta neki, hogy mit kell még elintéznie, mielőtt földi pályafutása véget ér. Elizeus meghívását követően még egyszer figyelmeztette Áchábot, aki Nabot vére árán szerzett szőlőt palotája közelében. A Királyok második könyve beszámol arról, hogy félelmében megölt két ötvenes főhadnagyot embereivel együtt, miután szavára tűz szállt le az égből és megemésztette őket, majd az Úr bátorítására a harmadikkal elment a királyhoz, hogy bejelentse – az Úr határozata szerint – annak közeli halálát. Ezt követően Illés magányt keresve vándorolt Gilgalból Bételbe, majd Jerikóba, és végül a Jordánon túlra, de sem Elizeus, sem a prófétafiak nem hagyták magára. Így szemtanúi lettek Illés tüzes szekéren való mennybe vételének. Palástját, amely prófétai hatalmának jele, Elizeus örökölte az Illés lelkéből való kétszeres résszel együtt, amit kért. A Szentírás Illés hét nagy tettéről számol be, míg Elizeus esetében tizennégyről, az Illés lelkéből neki jutott kétszeres rész szerint.

Illés ugyan fölment az égbe, de földi működése ezzel nem ért véget. Malakiás próféta megjövendölte, hogy vissza fog térni a Messiás útjának előkészítésére. Jorám, aki Illés felvétele után lett király, levelet kapott Illéstől, amelyben a próféta előre meghirdette neki bűnei büntetését. Az evangéliumokban Illés Mózessel együtt jelen van Urunk színeváltozásánál a próféták képviseletében, és mindig ott van a kérdés: ő tért-e vissza Keresztelő János személyében? A Jakab-levél az imádkozó ember példájaként állítja őt elénk (ugyancsak szép méltatást találunk róla Sirák fiának könyvében), és sokan vélik őt felismerni Elizeussal együtt a Jelenések könyvének két tanújában.

Az egyházatyák írásaiban mintegy háromezer utalás található Illés prófétára. Egy az első századból származó írás, a Próféták élete azt állítja, hogy Illés Áron törzséből származott, ezért végzett papi tevékenységet, világra jöttét pedig számos csodás jelenség kísérte. Ezeket énekli meg néhány keleti liturgikus szöveg, és említi néhány középkori kármelita írás is.

Több érdekes patrisztikus kommentár létezik Illés történeteire vonatkozóan. Több görög és szír szerző például úgy magyarázza a szárazság meghirdetését és a szareptai jelenetet, mint isteni pedagógiát, amely a buzgó prófétát meg akarja tanítani az irgalomra. Az akkori elgondolás szerint az égnek kulcsa volt, amellyel ha bezárták, nem esett eső. Isten ezt a kulcsot átadta Illésnek: az ő szavára legyen eső vagy szárazság a földön. A bálványimádás bűne miatti haragjában Illés bezárta az eget, és Isten tisztelte Illés döntését az emberek iránti nagy részvéte ellenére is. Illés remélte, hogy a szárazság miatti szenvedés a népet megtérésre vezeti. Isten Illést először a Karit patakhoz küldte, ahol a hollók táplálták őt. Talán a megmaradt hűségesek ezek a „hollók”? Hogyan fogadhatja el a törvénytisztelő Illés a tisztátalan állatoktól kapott ételt? Ehet húst egy aszkéta? – teszik fel a kérdéseket az egyházatyák. A hollóktól - amelyekről köztudott, hogy utálják kicsinyeiket, de táplálják a prófétát - kellett Illésnek irgalmat tanulnia? Aztán hosszú utat tett meg Szareptáig. Útközben sok mindent átélhetett, ott pedig újra ugyanazok a kérdések jöttek elő: hogyan mer élelmet koldulni egy nyomorgó özvegytől? Egy jó zsidó elfogadhatja az élelmet egy pogány nőtől? Istennek végül ravaszul kell megfognia Illést, hogy elvezesse az irgalomra: meghalt a jótevőnek bizonyult özvegyasszony fia, és Illés vissza akarta kérni az életét. Az élet és a halál kulcsa az Úrnál van, és neki vissza kell adnia az eső kulcsát ahhoz, hogy az özvegyasszony gyermekét megkaphassa. „Legyen meg a te akaratod, Uram. Add meg mindkettőt: az esőt és az életet annak, aki meghalt” – énekli meg Romanosz Melodosz. A Katolikus Egyház Katekizmusa is ugyanilyen értelemben emlékezik meg erről az eseményről: „Miután a Kerit pataknál töltött visszavonultságban megtapasztalta az irgalmat, megtanítja a szareptai özvegyasszonynak a hitet Isten szavában” (2583. p).

A kappadókiai atyák, és az ő nyomukban Szent Ambrus, illetve Aquileai Chromatius is a keresztséggel kapcsolja össze Illés kármelhegyi áldozatát: az oltárra öntött víz a keresztséget, míg az égből hulló tűz a megtisztító és megvilágosító Szentlelket jelenti. A sivatagi atyák szerint így száll le a Szentlélek a megtisztított emberi szívbe.

Illésnek a Hóreben szerzett istentapasztalatát a nyugati Nagy Szent Gergely, illetve a keleti Hitvalló Szent Maximosz mint imaélményt magyarázzák. A Hórebre tartó és ott Istent szemlélő Illés így válik az aktív és a szemlélődő szerzetesek modelljévé. Illés mennybevételének is több magyarázata létezik az egyházatyáknál. Szent Iréneusz szerint az igazak feltámadásának előképe Hénok és Illés testben való mennybevétele. Klimakosz Szent János szerint a fölemelkedő próféta a híveknek az erények szekerén való lelki fölemelkedésének előképe. A szír atyák kiemelik a kapcsolatot Illés szüzessége és mennybevétele között. Szent Ambrus ezt a privilégiumot kitágítja a böjt, a szüzesség és a szeretet javára, míg Aranyszavú Szent Péter az ima, a böjt és az irgalmasság hármasának tulajdonítja, hogy Illés nem ismerte meg a halált, mikor elhagyta a földet, hogy belépjen az égbe és Istennel meg az ő angyalaival éljen. Illés visszatérte az atyák szerint egyrészt megvalósult Keresztelő Szent János által, ugyanakkor várat magára a mi Urunk visszatértéig.

A kereszténység első századaiban szívesen szemlélték úgy Illés prófétát, mint a vértanúság példáját, hiszen őt is üldözte Ácháb, Jezabel és Okoziás. Ezzel biztatta a vértanúkat Karthágói Szent Ciprián püspök, míg a perzsa Afrahát az üldözött Illésben és Elizeusban az üldözött Jézust szemlélte.

Szent Atanáz a Remete Szent Antalról írt életrajzában bemutatja, hogy Antal mennyire törekedett arra, hogy Illés nyomában járjon. Az aszkétának mindig szem előtt kell tartania tükörként Illés életvitelét, hogy mindig a szerint éljen. Jeromos, Cassianaus, Sevilai Izidor mind úgy hivatkoznak Illésre és Elizeusra, mint akik a monachizmus kezdeményezői, erényeik monasztikus életstílust sugallnak.

A középkor kármelitái e szerzők tekintélyére hivatkoztak, amikor Illést és Elizeust mint atyjukat mutatták be. A 16-17. században apostoli tevékenységüket hangsúlyozták. Ugyanakkor Illést és Elizeust jellemzi a magány, a visszavonultság szeretete. Kapcsolatukban Illés a mester, Elizeus a tanítvány és ebben kibontakozik számukra a lelki atyaság fontossága. Az egyházatyák Isten tervének misztériumait is szemlélik az Illés és Elizeus-ciklusban. A két prófétát Krisztus-ikonként mutatják be, sőt Jeromos Krisztust „valóságos Illésnek” és „valóságos Elizeusnak” nevezi leveleiben. Életük eseményeit a megváltás meghirdetésének tartják.

A kármelita Regula nem említi Illés és Elizeus nevét. Ugyanakkor a nyugati remeték, azon a Kármel hegyen telepedtek le és kaptak Regulát, amely tele volt Illés emlékeivel: a forrás, a barlang, a ház, ahol Elizeus lakott, és ahol bizánci lavra volt a IV. században, amelyet Szent Elizeus monostornak hívtak. Mindez jelzi elköteleződésüket, hogy Illés és Elizeus nyomában akartak járni. Illés első említése a kármelita írásokban 1281-ből való, de ettől kezdve egyre inkább kibontakozik az a gondolat, hogy a kármeliták rendje Illés és Elizeus prófétákig nyúlik vissza, hogy utódaik mindazoknak, akik a Kármel hegyén monasztikus életet éltek.

1337-ben már úgy mutatták be Illést és Elizeust, mint a Szent Rend első alapítóit. A XIV. századtól kezdték Illést együtt tisztelni Szűz Máriával, és hirdették, hogy Illés már születése előtt tisztelte a Boldogságos Szűz Máriát „a tenyérnyi felhőben”. A XVI. században keletkezett Az első monachusok nevelése című kis könyv Illésnek a Karit melletti rejtőzködése kapcsán mutatta be a prófétai élet kettős célját: eljutni a szív tisztaságára és a szeretet tökéletességére (ez az ember erőfeszítésének és Isten kegyelmének gyümölcse), valamint megtapasztalni Isten jelenlétét és jóságát, amely tiszta kegyelem, Isten ajándéka. Illés és Elizeus tehát egyre inkább a monasztikus élet modelljeivé váltak. 1399-ben bevezették a Rendben Illés ünnepét, és ennek napját a bizánci kalendáriummal megegyezően június 14-re tették.

Boldog Soreth János generális, a Rend reformátora a XV. században Regulamagyarázatában így biztatta a kármelitákat: „Mi próféták fiai vagyunk. Nem a test szerint, hanem cselekedeteik utánzása révén.(…) Azt kell mondanunk a kármelitáknak: Cselekedjétek Illés tetteit.” A középkori írásokban Elizeus Illéstől elválaszthatatlanul jelent meg a folytonosság jeleként egészen a Regulát kapott szerzetesekig.

Szent Terézia is gyakran tett utálásokat írásaiban Szent Illés atyánkra és életének fontos eseményeire. A belső várkastély című művében például így hivatkozik rá (is): „Azt mondhatjuk, hogy mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy elmélkedjünk és szemlélődjünk, mert hiszen ezt mutatja rendünk eredete is, amennyiben abból a családból, a Kármel-hegyének azon szent remetéitől származunk, akik az ő nagy magányukban a világ iránti teljes megvetéssel kutatták ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt”. Vagy más helyen, dicsérve Illés buzgóságát: „Ezért éhezte annyira Isten dicsőségét a mi atyánk, Illés próféta”. Az égi haza felé című versében így buzdította nővéreit: „Illés atyánk nyomában / Megküzdünk önmagunkkal / Mi, a Kármel leányai. // Miután lemondtunk saját akaratunkról / keressük Elizeus kétszeres lelkét / Mi, a Kármel leányai”.

Keresztes Szent Jánost főként Illésnek a Hóreben Istennel való találkozása ragadja magával, amelyet őelőtte ritkán kommentáltak. Kis Szent Teréz, Boldog Titus Brandsma, Boldog Erzsébet vagy Szent Terézia Benedikta írásaiban is találunk utalásokat Illésre, az ő tapasztalataira, buzgalmára.

„Mi, akik a Kármelben élünk, mindennapi imánkban segítségül hívjuk a mi Szent Illés atyánkat. Számunkra ő nem egy távoli múlt ködbe vesző alakja. Az ő szelleme tevékeny maradt közöttünk az élő hagyománynak köszönhetően, és megjelöli mindennapjainkat.” (Szt. Terézia Benedikta)

Felhasznált irodalom: Sr. Éliane Poirot OCD: Élie et Élisée prophètes du Carmel 
Román nyelven: Maica Éliane OCD: Ilie, Elizeu Profeţii ai Carmelului