TOVÁBBI KEGYELMEK ÉS A KÖZBENJÁRÓ IMA (Avilai Szent Teréz 26. rész)

Hangosfilm

„Ismerek egy embert Krisztusban – mondja Szent Pál a Korintusiakhoz írt második levelében –, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. S tudom, hogy ugyanez az ember – testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba, és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania.” (12,2-4)

Szent Teréz hasonló kegyelemben részesül, amelyről beszámol Önéletrajzában. Szégyelli gyóntatója előtt, hiszen nagy szentek kaptak ilyen kegyelmeket. Ő pedig látja saját gyöngeségeit, és sír a történtek miatt, mert lehetetlennek tartja ezt a helyzetet.

Egyszer több mint egy óra hosszat voltam így, hogy az Úr csodálatos dolgokat mutatott nekem, és úgy éreztem, egy pillanatra sem távozott el mellőlem. Azt mondta: „Nézd, leányom, mennyit veszítenek azok, akik ellenem vannak; ne mulaszd el megmondani nekik!”

Ó, Uram, milyen keveset számít, amit én mondok, azoknak, akiket saját tetteik elvakítanak, ha Felséged nem ad nekik világosságot! (…) Áldott legyen a Te neved és irgalmasságod, hogy legalább én határozott javulást tapasztaltam a lelkemben. (…) Mindent szemétnek tart[ok azóta]… (Ö 38,3)

Szent Pál így ír a filippieknek: „…Uramnak, Jézus Krisztusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent akadálynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tartottam, csak hogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam” (3,8). Szentünk is, amikor az Úr föltár előtte valamit az örök boldogságból, minden rendetlen vonzódását elveszíti a földi dolgok iránt.

Annyira úrrá teszi ez [az ismeret] a lelket a világ fölött, hogy el sem hiszem, hogy felfogja, csak az, akinek ez már megvan: mert ez az igazi és természetes elszakadás mindentől, ami nem a mi erőnkből fakad. Mindezt Isten teszi: mert Ő Felsége mutatja meg mindezeket az igazságokat úgy, hogy mélyen belénk vésődnek, és világosan látszik, hogy magunktól nem tudtuk volna ilyen módon és ilyen rövid idő alatt megszerezni őket. (Ö 38,4)

Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene küzdeni a földi dolgokhoz való rendetlen kötődés ellen addig is, ameddig Isten meg nem adja a természetfölötti ismeretet. Hiszen Szent Teréz is hosszú évekig, évtizedekig küzd több-kevesebb sikerrel, míg az Úr megajándékozza őt a teremetett dolgoktól való belső elszakadás kegyelmével. Az ember erőfeszítéséhez adja hozzá az Ő nagy erejét. Az imádkozó nem erőlködik, hanem erőfeszítést tesz. Az erőlködésben ugyanis a saját erőnkre támaszkodva akarunk valamit mindenáron elérni. Az erőfeszítésben pedig határainkat feszegetjük, elmegyünk a végsőkig benne, de egészen Istenre bízva magunkat, tudva, hogy addig hagy küzdeni, ameddig nekünk szükségünk van erre a küzdelemre, amelyben megtapasztaljuk korlátainkat. S amikor megszabadít az Úr, akkor felismerjük kegyelme nagy erejét, és világosan látjuk, nem a saját nagy ereje menti meg a hőst (vö. Zsolt 33,16).

Nem sok félelem maradt bennem a haláltól sem, amelytől mindig nagyon féltem. Most nagyon könnyű dolognak látom az Istent szolgálók számára, mert a lélek egyetlen perc alatt kiszabadul ebből a börtönből, és a nyugalomba jut. Mert amikor Isten felemeli a lelket és ennyire kiváló dolgokat mutat neki az ilyen elragadtatásban, az – véleményem szerint – nagyon hasonló ahhoz, mint amikor egy lélek kiszabadul a testből, és abban a pillanatban ott látja magát e javak közepette. (…) s akik igazán szeretik Istent, és elengedték már az életnek a dolgait, azok bizonyára sokkal könnyebben halnak is meg. (Ö 38,5)

Elengedni ennek az életnek a dolgait – ez a kulcs az igazi lelki életben. S ha nem is kapna valaki földi élete során hasonló elragadtatást, mint amit Szent Pál, Szent Teréz és más szentek kaptak, viszont küzd azért, hogy rendetlen ragaszkodásaitól megszabaduljon – akkor Isten kegyelme egyszer csak egy pillanat alatt elszakítja a szálakat, amelyek rendetlenül a földi dolgokhoz kötözik. A kegyelem ereje mindenfajta elragadtatás nélkül is képes szabaddá tenni egy pillanat alatt. Ehhez azonban szükség van az ember kitartó erőfeszítésére, hogy egzisztenciális tapasztalatává válhasson: nem képes önmagát megszabadítani.

…úgy érzem, [hogy] ők [akik odaát élnek] az igazán élők, és akik itt élnek, (…) [ők] halottak… (Ö 38,6)

*

Istenben ismeri meg az ember valódi önmagát. A helyes lelkiismeret-furdalást nem szabad elaltatni azzal, hogy valaki kimagyarázza helytelen tettét vagy mulasztását. A lelkiismeret hangja Isten hangja az emberben. Valójában nem hang, hanem egyfajta belső ráérzés, megértés.

Megtörtént velem, hogy amikor a gyóntatóm a szememre hányt valamit, s az imádságban akartam megvigasztalódni, ott várt rám az igazi szemrehányás. (Ö 38,16)

…amikor az Úr elkezdte emlékezetembe idézni hitvány életemet, én sírva fakadtam, minthogy akkor úgy éreztem, éppen nem tettem semmi rosszat, ezért arra gondoltam, talán valamilyen kegyelmet akar adni; mert nagyon gyakran így van ez, hogy amikor valamilyen különleges kegyelmet kapok az Úrtól, olyankor először teljesen meg kell semmisülnöm önmagam előtt, hogy világosabban lássam, milyen messze vagyok tőle, hogy kiérdemeljem azt. (Ö 38,17)

Isten ismeri az ember természetét, és tudja, mire van szüksége ahhoz, hogy az igazságban járjon, vagyis megmaradjon az alázat útján. Ezért minden, ami történik, még az ún. jogtalanság, igazságtalanság is, belefér Isten rá vonatkozó tervébe. Amit megenged, hogy megtörténjen, az az illető személy lelki javát szolgálja. A megalázó helyzetek Krisztusban történő megélése, anélkül hogy berzenkedne ellenük, és bűnbakokat keresne, a legnagyobb ajándék belső életére nézve.

Ő világosan kinyilvánította nekem, hogy minden hiábavalóság, és hogy milyen hiábavalóak, ó, mennyire hiábavalóak az evilági rangok. Nagyon nagy tanítás ez arra nézve, hogy vágyainkat a tiszta igazság felé emeljük. (Ö 38,18)

Az imádkozónak mindenekelőtt a vágyaiban kell megtisztulnia, hogy gondolatai és cselekedetei tiszták lehessenek. Ez hatalmas kegyelem. Ám addig is, ameddig Isten meg nem adja, marad a lankadatlan küzdelem: az elesés és fölkelés – ami szintén nem kis kegyelem, hiszen ahogy a zsoltáros mondja: „Ő tanította a kezemet harcra, az ujjaimat viadalra” (144,1).

Az Úr fokozatosan tárja fel önmagát. Ha egyszerre tenné meg, nem is bírná elviselni az emberi természet. Elrejtőzik például a kenyér és a bor színe alatt, hogy teremtménye a legkönnyebben vehesse Őt magához.

Ó, szegények gazdagsága! Milyen csodálatosan tartod fenn a lelkeket, és anélkül, hogy egyszerre látnák ezt a nagy gazdagságot, lassanként mutatod meg nekik azokat! Amikor azt látom, hogy ekkora Felség ilyen kicsi dologban rejtőzik, mint a Szentostya, csodálnom kell ezt a nagy bölcsességet, és nem tudom, miként ad nekem bátorságot és erőt az Úr, hogy eljussak Hozzá… (Ö 38,21)

*

Szent Teréz imái sokat segítenek olyan papoknak, akik képtelenek szakítani a bűnnel, és így mutatják be a legszentebb áldozatot. A szentmisében Isten népének javáért jelenvalóvá lesz Krisztus Teste és Vére akkor is, ha az áldozatot bemutató pap halálos bűn állapotában van.

Egyszer szentáldozáshoz járulva két gonosz lelket láttam lelki szemeimmel (…), igen ocsmány formában. Úgy tűnt, mintha szarvaikkal fognák közre annak a szegény papnak a torkát, és láttam az Urat (…) fenségben, az ostya Színe alatt, melyet [a szóban forgó pap] kezei nyújtottak felém, amelyekről világosan láttam, hogy megbántottak Téged [Uram], és megértettem, hogy ez a lélek halálos bűnben van. (…) maga az Úr mondta nekem, hogy imádkozzak érte, és hogy azért engedte meg [hogy lássam], hogy megértsem, milyen ereje van az átváltoztatás szavainak, és mennyire nem mulaszt el Isten ott lenni, akármilyen rossz is legyen a pap, aki e szavakat kimondja, s hogy lássam az Ő nagy jóságát, hogyan adja magát ellensége kezei közé, és mindez csakis az én javamra és mindenki javára. Megértettem, mennyivel inkább kötelesek a papok jók lenni, mint mások, s milyen nagy dolog méltatlanul venni ezt az Oltáriszentséget, és mennyire ura a gonosz szellem a halálos bűnben lévő léleknek. (Ö 38,23)

Nincs köztes állapot: vagy Istennek szolgál az ember, vagy a saját ellenségének. „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6,24) Van kárhozat – tanítja az Egyház. „…elérkezik az óra – mondja Jézus –, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra” (Jn 5,29-30). Mindenki föltámad szellemi testben. Van, aki az örök életre, és van, aki az örök kárhozatra. Isten irgalma végtelen. Az embert ugyanakkor elkíséri tetteinek következménye a halál után is. Mindaz a jó, amit életében tett, kiárad a következő nemzedékre, és hasonlóképpen a rossz is, ami ily módon halála után is rombol.

Olyan helyen voltam, ahol meghalt valaki, aki – úgy tudtam – nagyon rossz életet élt sok éven át; de az utolsó két évben beteg volt, és bizonyos dolgokból úgy tűnt, mintha megjavult volna. Gyónás nélkül halt meg, de ezzel együtt nem gondoltam, hogy el kellene kárhoznia. Amikor a ravatalon feküdt, nagyon sok gonosz szellemet láttam, akik megragadták a testét, és úgy tűnt, mintha játszanának vele, vagy büntetést hajtanának végre rajta, ami nagyon megrémített, mert nagy kampókkal húzták ide-oda. (…) amikor [a szertartás alatt] a sírba helyezték, [gonosz szellemek] sokasága várta a testet odalent, hogy megragadják… Arra gondoltam, mit tesznek majd azzal a lélekkel, ha már a szegény testet ennyire hatalmukba kerítették. Adja meg Isten, hogy ezt, amit láttam, ezt a rettenetes dolgot lássák mindannyian, akik ilyen állapotban vannak [a halálos bűn állapotában], mert azt hiszem, nagyon jó útra téríthetné őket. (Ö 38,25)

Nem feltétlenül nekünk kell látnunk ezeket a saját szemünkkel, hogy elhiggyük. Talán egy életre rémületbe taszítana bennünket. Szent Teréz tanúsága elegendő a hívő embernek. Azért tárja föl neki az Úr mindezeket, hogy leírja, és így későbbi olvasóinak is hasznára váljon.

Rendünk egy (…) testvére, aki nagyon jó ember és jó szerzetes volt, igen rosszul volt, s miközben misén voltam, áhítat jött rám, és láttam, hogy meghalt, és felment a mennybe, anélkül hogy a tisztítótűzbe került volna. Mint később megtudtam, abban az órában halt meg, amikor láttam. Csodálkoztam rajta, hogy nem került a tisztítótűzbe. De megértettem, hogy olyan szerzetes volt, aki hűen megtartotta hivatását, ezért a rendi kiváltságok hasznára voltak, hogy ne kelljen a tisztítótűzbe mennie. Nem tudom, miért kaptam ezt; talán hogy megértsem, nem a ruha teszi a szerzetest, és hogy jobban kell örülni a nagyobb tökéletességnek, mint annak, hogy valaki szerzetes. (Ö 38,31)

De mindazok közül, akiket láttam, egyetlenegy sem kerülte el a tisztítótüzet, kivéve ezt az atyát és a szent életű Alcantarai Pétert [s Pedro Ibañez domonkos atyát]. (Ö 38,32)

Nem az számít, hogy valaki milyen élethivatásban él, pap, szerzetes, családos vagy egyedülálló, hanem hogy a hitben, remény, szeretetben éli-e az életét. Egy-egy életállapot egy-egy feladat, a szolgálat helye. Az a fontos, hogy ahol éppen van az ember, ott szolgálja testvéreiben, a rábízottakban Krisztust.

*

A közbenjáró ima hatékonysága attól is függ, kiben mekkora a szeretet Isten és felebarátai iránt. A közbenjáró ima elsősorban a szóban forgó ember lelki javát szolgálja, még akkor is, ha testi gyógyulást kérünk. Szent Teréz állhatatos könyörgésére, amelyet földi életében végzett, sokan meggyógyultak testileg, lelkileg.

Nagyon sokszor előfordul ez, hogy a mi Urunk a kérésemre lelkeket ragad ki súlyos bűnökből, másokat pedig nagyobb tökéletességre visz. A tisztítótűzből kiragadott lelkek és más jeles dolgok kegyelmei pedig, amelyeket így adott nekem az Úr, annyian vannak, hogy fáradságos volna elősorolni nekem is és annak is, aki olvassa. Sokkal inkább a lelki, mint a testi egészséget adja meg ilyenkor [az Úr]. (Ö 39,5)

Szent Teréz olyan akarategységben él az Úrral, hogy csak azt kéri, ami az illető lelki üdvét szolgálja. Ha nem így van, akkor nem is tudja szívből kérni. Ám ha Isten szeretné, hogy könyörögjön valakiért, akkor – még ha el is felejtené Teréz – az Úr eszébe juttatja. Ha Isten szerinti a kérés, nagy buzgalom tölti el Szentünket a kérő imában, ha nem, akkor pedig képtelen ilyen buzgósággal kérni.

Ha kifinomulttá válik az ember lelkiismerete – a szeretet cselekedeteinek szüntelen megélésében, valamint a rendetlen ragaszkodások irtogatásával a kegyelem erejében –, akkor kap egyfajta tisztánlátást. Ehhez azonban nem szabad szem elől tévesztenie sem Istent, sem önmagát a mindennapos dolgokban.

Amikor annak az úrnőnek a házában voltam, akiről beszéltem [Doña Luisa de la Cerdá-nál], nagy óvatossággal és körültekintéssel kellett kerülnöm a hiúságot, amelyet az élet dolgai hoznak magukkal, mert nagyon nagyra becsültek, dicsértek, és sok olyan dolog adódott, ami könnyen rossz útra téríthetett volna, ha csak magamat tekintem; de Arra tekintettem, Akinek igazán tiszta látása van, hogy ki ne engedjen engem az Ő kezéből. (Ö 39,7)

Óvatosnak lenni azt jelenti, hogy az ember figyeli még a legapróbb belső megmozdulását is, nehogy félrevigye a belső úton. Ha meglegyinti az első jóleső érzés annak hallatán, hogy dicsérik, azonnal Istenre kell vonatkoztatnia azt. Ilyenkor lehet gondolatban idézni a Szentírást: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7) Nem szabad ezeket a belső kellemességeket figyelmen kívül hagyni, mert így észrevétlenül lopózhat be a szívbe a gőg és a hiúság szelleme. Nem önmagunk lebecsüléséről van itt szó, hanem az igazságban járásról: tudjuk, hogy minden jó, ami bennünk van, Istentől származik, ezért Őt illeti a dicsőítést. Amint a zsoltáros énekli: „Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget” (115,1).

Most, hogy az igazi látásról beszélek, eszembe jut, mennyit kell szenvednie azoknak az embereknek, akiket Isten eljuttatott annak megismerésére, mi az igazság, ezekben a földi dolgokban, ahol annyi minden elhomályosul, mint az Úr mondta nekem egy alkalommal. (Ö 39,8)

De, ó Istenem, milyen sokszor akarjuk még a szellemiekben is a mi véleményünk szerint felfogni a dolgokat, nagyon elferdítve az igazságtól, hát még a földiekben! Úgy érezzük, előrehaladásunkat az imádság valamilyenfajta gyakorlatában eltöltött évek alapján kell mérnünk, és úgy tűnik, hogy még Őt [Istent] is így akarnánk mérni, Aki minden további nélkül adja adományait, amikor és akinek akarja, és fél év alatt többet adhat valakinek, mint másnak sok év után. Ezt a dolgot [viszonyulást] sokaknál láttam már, s ezért megrémülök, hogyan ragaszkodhatunk ehhez. (Ö 39,9)

Isten működése nem zárható az ember által meghatározott keretbe. Ugyanakkor nem olyan, mint a mitológiában ábrázolt szeszélyes istenek, hanem oka van rá, hogy mikor mit ad az egyes embernek, vagy mit enged meg az életében. Ez az ok pedig, az illető személy lelki java. Egyedül Isten ismeri az egyes embert teljes mélységében. Ő ismeri a múltat, jelent és a jövőt. Ő tudja, kinek, mire van szüksége, hogy eljuthasson a szeretet teljességére.

*

Nagyon úgy hiszem, hogy nem fog ebbe a tévedésbe esni, aki megkapja a lelkek megkülönböztetésének adományát, és igazi alázatot ad neki az Úr, mert az ilyen a hatások, [vagyis] az elszántság és a szeretet alapján ítél… S ebben látja a lelkek előrehaladását és hasznát, nem pedig az évek számában, hiszen az egyik fél év alatt többre juthat, mint a másik húsz év alatt; mert (…) annak ad az Úr, akinek akar, és aki jobban felkészült erre. Mert látom, hogy most is jön a mi házunkba [a Szent József kolostorba] néhány igen fiatal leány, akiket Isten megérintett, és (…) egy kevés idő alatt adott nekik néhány ajándékot, s akik nem fordultak el Tőle, sem nem helyeztek más dolgot Elébe… Mindent elhagynak, nem követik saját akaratukat… (Ö 39,10)

Az Úr azoknak tudja megadni szellemi ajándékait, akik „jobban felkészülnek rá”, vagyis akik „semmit nem helyeznek elébe” és „nem a saját akaratukat követik”. Ők azok, akikben ezek által az erények által növekszik a szeretet, és így képesek befogadni Isten ajándékait. Ez pedig nem függ sem kortól, sem az imában eltöltött időtől, hanem a szeretet mértékétől, amit – az Isten iránti szeretetből vállalt – földi dolgoktól való elszakadás mértéke növel.

Szent Teréz látja a kolostorába újonnan belépett fiatalok elszántságát, engedelmességét, jóra való készségét, és azt tapasztalja, hogy őket az Úr három hónap, sőt három nap alatt nagyobb előrehaladásra vezeti, mint amire ő maga húsz alatt sem volt képes eljutni, mert nem tudott elszakadni a földi dolgoktól és saját akaratától, mint ezek a leányok.

…ne kényszerítsük őket visszafordulni azért, hogy a mi tempónkban haladjanak, [őket] akik sasként röpülnek a kegyelmekkel, amelyeket Isten ad nekik; ne akarjuk, hogy úgy járjanak, mint a megkötözött lábú tyúk. Hanem vessük szemünket Ő Felségére, és ha alázattal tekintünk Rá, adjuk az Ő kezébe a gyeplőt, mert az Úr, aki annyi kegyelmet tesz, nem hagyja elbukni őket. (Ö 39,12)

Engedjük, hogy mindenkit és mi magunkat is a Szentlélek vezessen, és ne akarjunk senkit a saját képünkre és hasonlatosságunkra formálni! Ne is irigykedjünk, ha valakit rövid idő alatt mélyebbre vezet az Úr a Vele való kapcsolatban, mint ahol mi tartunk, esetleg sok-sok évi ima után. Dicsérjük Istent művei láttán!