SZEGÉNYEN (Avilai Szent Teréz 22. rész)
Szent Teréz személyes tapasztalata, hogy a szenvedés nem kerülhető meg az ember belső útján. Egyszerűen hozzátartozik, és meg kell tanulni élni benne. Ez pedig csak akkor sikerülhet – Isten kegyelméből –, ha látjuk az értelmét. A szenvedés értelme talán az önzetlen szeretetben ragadható meg a leginkább. Ehhez azonban élő hitre van szükség, amelynek segítségével Krisztus földi életének eseményeit tartja az ember a szeme előtt. Nem tudjuk, hogy miért éppen a szenvedést választotta saját maga számára az Úr arra, hogy önmagában kiengesztelje a világot. Kizárólag az önzetlen szeretetben közelíthető meg a szenvedés értelme. „Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni” – olvassuk a Római levélben. „Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk – folytatja az Apostol. (Róm 5,6-9) Maga az önzetlen Szeretet képes szenvedni, életét adni azokért, akik megölik Őt. „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” – kiált föl Szent István első vértanú, miközben halálra kövezik (ApCsel 7,60). Ez az a lelkület, amely egyértelműen krisztusi, és amely értelmet ad a szenvedésnek: Ha megölsz, akkor is szeretlek, Krisztusért. – Isten önzetlenül szeret, nem azért, mert ilyen vagy olyan vagyok. Szeretetét azonban csak az tudja befogadni, aki hittel végigjárja a belső szenvedés útját. Sokan a tisztulás útjának nevezik. Ha a Krisztusba vetett hittel éli meg az ember a szenvedést, és csatlakozik – Isten végtelen kegyelméből – Krisztus világot üdvözítő szenvedéséhez, akkor hasonul Őhozzá, és ugyanaz az érzület tölti el, ami Krisztus Jézusban is megvolt (vö. Fil 2,5). Szeretetből követi a szelíd és leölt Bárányt, anélkül hogy fölháborodna azok ellen, akik szenvedését okozzák. Az élő hit siet segítségére: tudja, hogy Isten gondviselő Isten, aki a rosszból is jót hoz elő annak, aki az Ő szeretetében él. Aki nem él az Ő szeretetében, saját magát zárja el a kegyelem segítő erejétől. A bűn erőtlenné tesz, mert elzár a valódi erő Forrásától. A gondviselő Istenben való hittel és a Krisztus iránti szeretetből megélt szenvedésben megtisztul az ember, megtanulja, mit jelent az önzetlen szeretet, és magára ölti Krisztust az Atya végtelen irgalmából a Szentlélekben. Ekkor pedig Mária egyszerűsége költözik a szívébe, aki Krisztus legelső tanítványa és a mi Anyánk. Mária egyszerűsége. Máriáé, aki elgondolkodik (vö. Lk 1,29), vagyis keresi a választ élete kérdéseire, de sohasem kételkedik Isten gondviselő jóságában, és élő hittel beáll a Mindenható tervébe, ami egyértelműen szenvedéssel jár a számára. A szégyen mellett az első a megkövezés lehetősége, hiszen már jegyben jár Józseffel. Kérdések dolgoznak benne: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” (Lk 1,34) Azután mi lesz vele? Ismeri a korabeli zsidó törvényeket… Ám „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37), hiszi, hogy képes kimenteni őt a bajból. Egyedül az élő hit ad támpontot az életben. Sok mindent nem ért az ember a saját és mások életében: Miért engedi Isten ezt vagy azt? Az Isten jóságába vetett hit vezet el a reményhez, hogy a szeretet végső diadala elkerülhetetlen, hiszen Krisztus már legyőzte a világot (vö. Jn 16,33). Azt a világot, amely a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége (Jn 2,16). Megváltotta az embert, hogy többé ne uralkodjék rajta a bűn, hanem a Szeretetben éljen, aki Atya, Fiú és Szentlélek.
Szent Teréz eljutott erre a szeretetre a kegyelem segítségével már földi életében. Miért ne juthatna el a mai ember is? Ha akarja, és belevág a vándorlásba szívének pusztájában, akkor az Úr előtte fog járni felhő- és tűzoszlopban, és hitének mécseséből soha nem fogy majd ki az olaj.
Szentünk ezen munkálkodik megtérése óta. A papok különösen is nagyon közel állnak a szívéhez. Minden követ megmozgat, hogy segítse őket. García de Toledo domonkos atyát is fáradhatatlanul hordozza imáiban.
Ennek az atyának (…) sok más dologhoz hasonlóan az alázatot is megadta az Úr, s ezért igyekezett megtanulni mindent, amit tanulás révén meg lehet ismerni erről a dologról [vagyis a belső imáról], minthogy jó tudós, és amit nem tudott tapasztalatból, arról megkérdezte a tapasztaltakat. Isten emellett azzal is megsegítette őt, hogy nagy hitet adott neki, s ezért nagyon sokat használt önmagának és néhány léleknek, akik közé az enyém is tartozik; mert úgy tűnik, hogy Ő Felsége, előre látva a rám váró szenvedéseket, azt akarta, hogy azok helyett a lelkivezetőim helyett, akiket Magához vett, legyenek mások, akik nagyon megsegítettek a szenvedésben, és sok jót tettek velem. (Ö 34,13)
Időközben meghal Alcantarai Szent Péter és Pedro Ibañez, akik mindvégig Szent Teréz mellett álltak, a különféle támadások ellenében. A „tudós” domonkos szerzetes, García de Toledo lesz most lelki támasza.
Úgy hiszem, minden jó azokból a kegyelmekből származik, amelyeket az Úr az imádságban adott neki, mert nem hamisak ezek. Bizonyos dolgokban azt akarta az Úr, hogy tapasztalt legyen, mert úgy jött ki belőlük, mint aki már igazán megismerte, mekkora érdemet jelent az üldöztetések elviselése. (Ö 34,14)
Az üldöztetések minden irányból jöhetnek ránk is. A világtól, egyházi berkekből, közvetlen környezetünkből, hívő és nem hívő emberektől egyaránt. Ezek hozzátartoznak a belső út szenvedéseihez. „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók és egyszerűek, mint a galambok!” (Mt 10,16) – mondja Jézus. S nem kell haragudni senkire sem, hanem tudatában lenni annak, hogy ez része az útnak, amelyen járunk, és az ember lelki javát szolgálja. Krisztust követjük, akit sem népe, sem saját környezete nem értett meg, és üldözött. Az apostoloknak ugyancsak ez volt az osztályrészük: egyik helységből a másikba kellett menniük, a legtöbbször menekülniük, és így az egész világra elvitték az örömhírt. A ma élő Krisztus-hívőnek is erre kell számítania. Ha kiállja ezt a nagyon nehéz próbát, az üldöztetést, megszólást, akkor Krisztus szereteturalmának részese lesz már itt a földön, és olyan belső békét, örömöt élhet meg, amely egyedül Isten közelségében lehetséges Krisztus által a Szentlélekben.
Most csak egy dolgot szeretnék elmondani. Egyszer együtt voltam vele [García de Toledo domonkos atyával] a társalgószobában, s lelkem és szellemem olyan nagy szeretetet érzett lángolni az övében, hogy szinte magamon kívül voltam, és Isten nagyságára gondoltam, hogy milyen rövid idő alatt mily magas fokra emelt fel egy ilyen lelket. Nagy szégyent éreztem, látva, milyen nagy alázattal hallgatja, amit az imádságról mondok. (…) Olyan nagy haszonnal járt számomra a vele töltött idő, hogy úgy éreztem, mintha lelkem új lángra lobbanna, és szerettem volna elölről kezdeni az Úr szolgálatát. Ó, Jézusom, mit meg nem tesz egy lélek a Te szereteted tüzében égve! Milyen sokra kell becsülnünk az ilyet, és mennyire kellene kérnünk az Urat, hogy őrizze meg ezt a szeretetet ebben az életben! (Ö 34,15)
Az ember szelleme érzi a másik ember szellemét. „Ugye lángolt a szívünk (…), amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” (Lk 24,32) – mondják az emmauszi tanítványok egymásnak. Szeretettől lángol a szívünk, amikor hasonló emberrel találkozunk, mert a hasonló a hasonlónak örül. Amikor Jézus elküldi tanítványait maga előtt azokba a helységekbe, ahová menni szándékozik, ezt mondja: „Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok.” (Lk 10,5-6) A Szentlélek békéjét megérezzük a másikban, ami nekünk is új lendületet ad, mert áramlik köztünk a Szeretet, és Isten Szeretetének a Tüze lángra lobbant bennünket is.
Akiben megvan ugyanez a szeretet, annak az ilyen lelkek nyomában kellene haladnia, ha tud. Nagy dolog az, amikor egy sebesült olyanra talál, akit ugyanaz sebesített meg; nagyon vigasztalja a tudat, hogy nincs egyedül; nagyon támogatják egymást az elviselésben… Kitűnő bajtársak az ilyenek, ha összefognak, s ezer életet is kockáztatnak Istenért, és vágynak rá, hogy alkalom nyíljon [arra], amikor elveszíthetik azt [vagyis az életüket]. Olyanok, mint a zsoldosok, akik a zsákmány reményében, amely gazdaggá teszi majd őket, a háborúra vágynak; és jól tudják, hogy nem lehetnek gazdaggá másként, csakis azáltal [ha küzdenek]; ez a mesterségük. (Ö 34,16)
Isten szeretete megsebezte Szent Teréz szívét, és ég a vágytól, hogy szüntelenül Istent szolgálja, vagyis az Ő szeretetében éljen s „lelkeket mentsen”. Életeleme a harc Isten ügyéért. Sajátja úgy a külső, mint a belső küzdelem, mert látja a Célt: sok-sok ember üdvösségét, akikért örömmel adja életét. Ez az a gazdag zsákmány, amelyről beszél. A háború pedig maga a küzdelem a jóért, az emberek szívében megszülető jóért. Ezért minden szenvedést örömmel vállal. Többek között az ún. jó emberek által történő üldöztetést is. Mesterségnek nevezi a Krisztus szolgálatában végzett katonaságot. Olyan „zsoldos” ő, akinek zsoldja: az emberek üdvössége. Számára nem más a zsold, csak az, hogy örömet szerezzen az Úrnak, és minél többen dicsőítsék a szerető és gondviselő Istent.
Ó, milyen nagy dolog, amikor az Úr világosságot ad, hogy megértsük, milyen sokat nyerünk az által, ha Érte szenvedünk! Nem értjük meg ezt a jót, míg el nem hagyunk mindent; mert akinek van valamije, az annak a jele, hogy még valamire tartja [azt a valamit]; és ha valamire tartja, akkor nehezen válik meg tőle, s akkor minden tökéletlenné lesz és elvész. Itt is igaz, hogy aki olyan után megy, aki elvész, az maga is elvész. S mi lehet nagyobb veszteség, nagyobb vakság és szerencsétlenség, mint sokra tartani azt, ami semmi? (Ö 34,16)
„Ha (…) vak vezeti a vakot, mindketten gödörbe esnek” (Mt 15,14) – mondja Jézus. Gödörbe esik, akit a világ dolgai vezetnek. Sokszor visszatér rá Szent Teréz, hogy semmihez sem szabad rendetlenül ragaszkodnia annak, aki Istennel benső barátságban akar élni. A ragaszkodás azt jelenti, hogy valami nélkül nem tud meglenni. Ez pedig csak Isten lehetne, Aki nélkül képtelen az ember létezni. Teljesen Istenre irányultan élni – ezt jelenti, hogy nincs semmije az imádkozó embernek, mert a földi dolgokat használja ugyan, de nem úgy, hogy ne lenne képes elengedni abból bármit is, ha úgy hozza a körülmény.
Szent Teréz önmagához hasonlóra talál García de Toldedo domonkos atyában. Ezért öröme nem ismer határt. Istenről és az imáról beszélgetnek a társalgóban, Szent Teréz közben elragadtatásba esik.
[Az Úr] azt akarta, lássam világosan, hogy a hasonló beszélgetéseknél mindig jelen van, és hogy milyen sokat szolgálnak Neki, akik így örvendeznek a Róla való beszédben. (Ö 34,17)
Máskor, mikor [García de Toledo] távol volt ettől a várostól [Avilától], láttam, hogy angyalok emelik fel nagy dicsőségben. Ez a látomás megmutatta, hogy lelke nagyon előrehaladt: s ekkor történt, hogy valaki, akinek korábban nagy jót tett és megmentette a becsületét és a lelkét, nagyon megrágalmazta a tisztességét; de ő nagy örömmel viselte el ezt, s nagy dolgokat tett Isten szolgálatában, és más üldöztetéseket is kiállt. (Ö 34,18)
Természetes, hogy az Úr katonája, hogy megsebesül a harcokban. Ám ha tudja, Kiért kapja a sebet, örömmel viseli. Eljön az idő, amikor Isten fölhasználja az embert mások üdvösségére úgy, hogy együttműködik vele. Kaphatunk jó sugallatokat, amelyek egyszerűen csak átvillannak értelmünkön. S ekkor figyelmesnek kell lenni, és cselekedni, ha lehetőség van rá. Nem szabad süket fülre venni egyetlen jó sugallatot sem, mert mások és magunk is valami nagy jótól eshetünk el.
Amikor hirtelen meghalt az egyik sógorom, s nagyon bánkódtam miatta, mert nem szokott gyónni, imádságban azt kaptam, hogy a nővérem ugyanígy fog meghalni, s ezért menjek el hozzá, és készítsem fel rá. Elmondtam a gyóntatómnak, s minthogy ő nem engedett mennem, a látomás megismétlődött, s amikor ezt látta, már ő is mondta, hogy menjek, hiszen nem veszítek semmit. Nővérem falun lakott, s noha nem mondtam meg, miért jöttem, amennyire lehetett, mindenben felvilágosítottam, és rábírtam, hogy nagyon részletesen gyónjon, és mindenben vessen számot lelkével. Ő nagyon jó volt, és így is tett.
Négy vagy öt évig volt ez a szokása, nagyon rendben tartotta a lelkiismeretét. Ám úgy halt meg, hogy nem látta senki, és nem tudott meggyónni. De szerencsére, minthogy szokása volt, nem több mint nyolc nappal korábban meggyónt. (Ö 34,20)
Szent Teréz látja nővérének lelkét a dicsőségbe vitetni, röviddel azután, hogy testvére meghal.
Önéletrajzában az első megreformált kolostor, a Szent József kolostor alapítását kezdte elbeszélni. Szent Teréz húga és húgának férje vásárolja meg a házat, amelyben lázasan folynak a munkálatok. Szent Terézt tartományfőnöke egy főúri hölgyhöz küldi, aki megözvegyült, és most vigasztalódni kíván. Kapóra jön Szentünknek, hogy elhagyhatja a várost, mert attól tart, hogy időnap előtt fény derül az alapításra. Miközben doña Luisa de la Cerda házában időzik, meglátogatja őt a rend egyik tagja, María de Jesús, aki szintén indíttatást kapott az Úrtól új kolostor alapítására, hasonló céllal, mint Szent Teréz. Megerősítést nyernek egymástól az ügy szolgálatára. Jövedelem nélkül alapítani egy kolostort azonban nagyon nehéz, az egyházi felettes hatóságok nem szívesen egyeznek bele, hiszen a benne élők eltartása bizonytalan. María de Jesús azonban elülteti a bogarat Szentünk fülébe, aki ugyancsak a teljes szegénység szellemében szeretné megalapítani a Szent József kolostort.
…féltem, hogy nem fogják megengedni [a jövedelem nélküli alapítást], hanem azt mondják, ostobaságot művelek, s hogy ne tegyek olyasmit, amitől mások szenvednek majd miattam. Ha csak egyedül lettem volna, egy pillanatig sem haboztam volna, hanem inkább nagy öröm lett volna azt gondolnom, hogy megtartom Krisztus Urunk tanácsait, mert nagy vágyat oltott belém Ő Felsége a szegénység iránt. Így hát a magam részéről nem kételkedtem benne, hogy ez a legjobb, mert már jó ideje arra vágytam, bárcsak lehetséges volna az én helyzetemben is, hogy ne legyen se házam, se semmim, hanem kéregethessek Isten nevében; de attól tartottam, hogy a többieknek nem adja meg ezt a vágyat az Úr, elégedetlenek lesznek, és talán a figyelem szétszóródását is okozhatja, mert láttam néhány szegény kolostort, ahol nemigen voltak összeszedettek, s nem vettem figyelembe, hogy éppen a szétszóródás a szegénység oka, s nem a szegénység a szétszóródásé, hiszen ez [a szétszóródás] nem tesz gazdagabbá, s Isten nem hagyja el soha, aki Neki szolgál. Egyszóval gyönge volt a hitem, nem úgy, mint Istennek e szolgálójáé [María de Jesúsé]. (Ö 35,2)
Szent Teréz keresi az utat az új kolostorban élők számára. A Kármel regulájában ez áll: „Senki a testvérek közül ne mondjon semmit a magáénak, hanem legyen mindenetek közös.” (6.) Az enyhített szabályok szerint élő Megtestesülés kolostorban, ahol Szent Teréz is él, életjáradékuk szerint kapják az ellátást a nővérek. Akinek a családja tehetősebb, az kényelmesebben él. – Teljes szegénység, jövedelem nélkül – ez a vágya Szentünknek. De vajon az elöljárók megengedik-e?
Mindenben sokak véleményét kikértem, de ebben [a jövedelem tekintetében] szinte senki nem osztotta az enyémet: sem a gyóntatóm, sem a tudósok, akikkel beszéltem. Annyi érvet hoztak fel, hogy azt sem tudtam, mitévő legyek, mert miután már tudtam, hogy ez (a teljes szegénység) állt a[z] [eredeti] Szabályzatban, és láttam, hogy nagyobb tökéletességet jelent, nem tudtam rávenni magam, hogy jövedelmünk legyen. S még ha olykor már meggyőztek is, amikor visszatértem az imádsághoz, és láttam Krisztust annyira szegényen és mezítelenül a kereszten, nem tudtam nyugodt szívvel rávenni magam a gazdagságra. Könnyek között könyörögtem Neki, tegye úgy, hogy olyan szegény legyek, mint Ő. (Ö 35,3)