ÖRÖMÖK ÉS ÍZELÍTŐK (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 7. rész)

Kisfilm

Az első három lelki lakás egységet képez a belső várkastélyban. Ezekben a lakásokban még nincs szó szemlélődésről, hanem egyfajta belső hozzáállás kialakításáról, melyben igyekeznek a benne élők Isten szerint igazítani életüket. Az első lakásban lévők valójában még zömében kívül élnek, mert nem tudnak szakítani a világ dolgaival, vagyis rendetlenül ragaszkodnak azokhoz (konkrét dolgokhoz és a belső életben is a világhoz igazodnak, például a becsület, vagyon dolgában), és csak néha térnek a szívükbe valóban imádkozni. A kegyelem állapotában élnek ugyan, járulnak a szentségekhez, még sincs rendszeres személyes kapcsolatuk Istennel. Azt mondhatnánk, hogy szívükben egyelőre még tövisek közé hullott a Magvető magja, mert bár hallják az igét, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és más dolgok kívánsága betölti őket, s ezek elfojtják az igét bennük (vö. Mk 4,1.7, 18-19). Az első lakást az önismeret lakásának is nevezik, mert itt kezdődik a fölismerés: Farizeus vagyok. „Kétszer böjtölök, tizedet adok mindenemből” (Lk 18,12), csak éppen minden fontosabb az életemben, mint Isten. A második lakásban élők többé-kevésbé úgy élnek, mint az első lakásban lévők, de náluk már megszólal a lelkiismeret hangja, amely jelzi: másképpen kellene élniük, s már fáj nekik, hogy úgy érzik, képtelenek változtatni magukon. Meg kell tapasztalniuk, hogy saját erejükből csak ennyire futja. Egzisztenciális tapasztalattá válik, hogy feltétlenül szükség van Isten kegyelmére, nem elegendő az ember akarati döntése. Ez az egyik fontos célja a második lakás küzdelmének, és annak tudatosítása, hogy soha nem szabad föladni. A második lakásban élők küzdelmét talán így foglalhatnánk össze: „A bűn elleni küzdelemben még nem álltatok ellent a véretek ontásáig.” (Zsid 12,4) A második lakásban kezdődik a belső küzdelem, amely az első kegyelemmel, a lelkiismeret hangjával indul meg. Ugyanakkor elkezdenek rendszeresen időt adni Istennek, hogy Vele legyenek. A harmadik lakásban élők rendezett keresztények: minden rendben van a házuk táján, példás életet élnek. Ám még nem adtak oda mindent: kényesek a megbecsültségükre és szenvednek, ha másképp ítélik meg őket, mint amit jogosnak tartanak. A harmadik lakásban élőknek mindent oda kell adniuk ahhoz, hogy tovább léphessenek. Meg kell tanulniuk önzetlenül szeretni, hordozni a keresztet, és nem szabad megítélniük másokat, akik nem az ő útjukon járnak. Meg kell tanulniuk, hogy elengedjék a saját maguk által jól bebiztosított életüket, és teljesen Istenre hagyatkozzanak. Szent Teréz többek között a következőt ajánlja nekik:

Azt hiszem, nagy hasznára lenne azoknak, akik az Úr jóságánál fogva ebben az állapotban vannak [vagyis a harmadik lakásban], ha sokat fejlődnének az engedelmességre való készségben. És, még ha nem is lennének szerzetesek, nagyszerű dolog lenne, ha volna, akihez fordulhatnának – ahogy sokan teszik –, hogy semmiben se a maguk akaratát kövessék, mert rendszerint ez az, amivel kárt okozunk magunknak. De nem egy másik magunkfajtához, ahogy mondani szokás, aki mindenben csak tapogatózik, hanem olyanhoz, aki már nagyon elszakadt a világ dolgaitól, mert nagymértékben segít az olyannal való érintkezés, aki már ismeri ezeket, hogy megismerhessük magunkat. Mivel bizonyos dolgok, amelyeket lehetetlennek tartunk, másnál látva lehetségeseknek tűnnek, és az egyszerűség, amellyel teszik azokat, nagyon lelkesítő, s az ő repülésük minket is repülésre bátorít, ahogy a madarak fiókái teszik, amikor tanulnak, mert ha nem is azonnal indulnak nagy repülésre, de fokról fokra utánozzák szüleiket. (BV 3.2.12)

Szent Teréz egyértelművé teszi, hogy a lelki előmenetel útján nincs különbség világban élő keresztény és szerzetes között. Mindannyiunknak a szűk úton kell járnunk, ha meg akarjuk találni a bennünk lakozó Urat, lebontva segítségével a belső akadályokat. Az engedelmesség nagy védelmet jelent, mert megóv az önfejűségtől, ami a jóra való törekvésben is bénító tényező. S nem mindegy, kikkel barátkozunk, kikkel vesszük körül magunkat a szabad időnkben. Szentünk tanácsolja a jó társaság keresését, olyan emberekét, akik komolyan keresik Istent.

Nagymértékben hasznos ez, én tudom. Bármennyire is eltökélték magukban, hogy nem bántják meg az Urat, helyesen teszik, ha elkerülik a megbántására szolgáló alkalmakat. Mivel közel vannak még az első lakásokhoz, könnyen visszatérhetnek oda, mert erejük még nem a szilárd földre támaszkodik, mint azoké, akik már gyakorlottak a szenvedésben, s akik ismerik a világ viharait, hogy milyen kevéssé kell félni tőlük vagy kívánni örömeiket. És lehetséges még, hogy egy nagy zaklatás eredményeképpen visszatérjenek oda, mert nagyon jól tud ilyen terveket szőni a gonosz lélek, hogy rosszat tegyen nekünk. És aki nagy buzgósággal el akar téríteni másokat bűneiktől, nem tud ellenállni annak, ami eközben ővele történhet. (BV 3.2.12)

A harmadik lakásban élők még nem gyakorlottak a szenvedésben, ezért könnyen meginognak, ha viharba kerülnek. Szent Teréz buzdítja őket, hogy még ne bocsátkozzanak térítő akcióba, ne próbáljanak másokat például a belső imára tanítani, hanem imádkozzanak, keressék a jó emberek társaságát és gyakorolják a felebaráti szeretetet. Éljenek belül Istennel és legyen gondjuk saját lelkükre, a jóban való előre haladásra, a kegyelemre támaszkodva. S még gondolatban se ítéljenek meg másokat, akik más úton járnak, mint ők.

Tekintsünk hiányosságainkra és hagyjuk a másokét, mert gyakran van úgy, hogy ilyen rendezett emberek mindenen megütköznek, pedig lehet, hogy akin megütközünk, attól nagyon is tanulhatnánk a fő dologban, még ha a külső jó modorban és viselkedésben meg is előzzük. De nem ez a legfontosabb…; és nincs is miért akarjuk, hogy mindenki a mi utunkon járjon, sem hogy az tanítson a szellemről, aki talán nem is tudja, mi az. Mert azokkal a kívánságokkal, amelyeket, nővérek, Isten a lelkek javára ad nekünk, sok hibát követhetünk el, és ezért jobb, ha ahhoz tartjuk magunkat, amit Szabályzatunk mond: „csöndben és reményben [lesz a ti üdvösségetek”], mert az Úr gondot visel az Ő lelkeire. Ha nem feledkezünk el arról, hogy kérjük Ő Felségét, mindenben nagy haszonra fogunk szert tenni az Ő kegyelmével. Legyen mindig áldott. (BV 3.2.13)

Az evangéliumi gazdag ifjúnak szóló kérést most közvetlenül hozzájuk, a harmadik lakásban élőkhöz intézi az Úr: „Valami még hiányzik neked: menj, add el, amid van…” (Mk 10,21) Öleld magadhoz a helyzeteket, amelyekben kicsinek látszol és kiderül, mégsem vagy olyan tökéletes, s fogadd el, ha kedvezőtlenül vélekednek rólad! Öleld magadhoz a keresztet és kövesd Krisztust, anélkül hogy mártírt kreálnál magadból!

*

Ha minőségi időt ad Istennek, kerüli a bűnre vezető alkalmakat, teszi a jót, él az Egyház szentségeivel, s mindebben állhatatos, mit sem várva érte, teljesen ráhagyatkozva az Úrra, akkor már minden bizonnyal nincs messze a szemlélődés kapujától.

Általában hosszú ideig él az ember az első három lakásban, hogy felkészüljön a szemlélődés kezdetére, a nyugalom imájára, amely a negyedik lakásban lesz majd osztályrésze, ha az Úr úgy akarja. Itt kezdődik a szemlélődő imádság, amely Isten ajándéka. A nyugalom imájában elcsöndesednek a képességek, a gondolkodás lelassul, és mintegy álomszerű állapotba kerül az imádkozó. Az elmélkedés lassabban megy, ha egyáltalán megy, és az egész test nyugalomba kerül. „…tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát” (Mt 11,29) – mondja Jézus. Erről van itt szó.

Szent Teréz örömöknek nevezi azokat a belső jól eső érzéseket, amelyeket mi magunk el tudunk érni például az elmélkedéssel, illetve amelyek saját erényes cselekvésünkből származnak. Ezek a természetes örömök.

…örömöknek nevezhetjük azokat, amelyeket elmélkedésünkkel és Urunkhoz intézett kéréseinkkel szerzünk, s amelyek természetünkből származnak. Bár végső soron Isten segít hozzájuk minket – ez világossá teszi, amit már mondtam, hogy nem vagyunk képesek semmit tenni Nélküle –, de a mi saját erényes cselekvésünkből fakadnak. Úgy látszik, a saját munkánk az, amellyel megszereztük őket, és joggal tölt el örömmel az ilyen dolgokkal való foglalkozás.

De ha belegondolunk, ugyanilyen örömet találunk sok dologban, amelyben részünk lehet a földön: nagy vagyonban, amelyhez hirtelen jutunk; ha váratlanul találkozunk valakivel, akit nagyon szeretünk; ha sikeresek voltunk egy fontos ügyben és nagy dologban, amelyet mindenki jónak tart; vagy ha valakinek azt mondták, férje, testvére vagy fia meghalt, s most élve látja őt. Láttam már sírva fakadni valakit a nagy örömtől, s ez velem is megtörtént néha. Úgy hiszem, ahogy ezek az örömök, úgy azok is természetesek, amelyeket Isten dolgaiban kapunk, csak ez utóbbiak nemesebbek. Bár az előbbiek sem voltak egyáltalán rosszak: hiszen végül is a mi természetünkből erednek és Istennél végződnek. (BV 4.1.4)

Ízelítőnek pedig azokat nevezi, amelyeket Isten ad a szemlélődésben, és ezért természetfölöttiek, megízleljük bennük Isten szeretetét. A szemlélődést nem lehet elérni emberi erőfeszítéssel. A negyedik lakásban megélt kísértéseknek pedig fontos szerepük van. Isten ugyanis elkezdi adni az ízelítőket, a küzdelmek ugyanakkor a valóságban tartják az itt élőt. Nem engedik teljesen elmerülni az ízelítők élvezetében. Szent Teréz szerint nem lehet folyamatos elmerültségben lenni. Ha valaki így érzi, akkor az az érzés, amit a nyugalom imájának vél, nem Istentől van.

Az ízelítő Istentől ered, s természetünk érzi, és ugyanúgy élvezi, mint az előbb említett örömöket, sőt még sokkal jobban…

Cum dilatasti cor meum; [„Hiszen kitágítottad szívemet” (Zsolt 118,32)] Akinek sok tapasztalata van, annak elég ennyi, hogy meglássa a különbséget a kettő között [az örömök és az ízelítők között]; de akinek nincs, annak magyarázatra van szüksége. Azok az örömök, amelyekről szó volt, nem tágítják ki a szívet, hanem úgy tűnik, rendszerint inkább még össze is húzzák egy kicsit. Habár örülnek, látva mindazt, ami Isten által történik, de aggódó könnyeik is támadnak, amelyeket mintha valamiképpen a szenvedély mozgatna. (BV 4.1.5)

Az imában megélt öröm kapcsán, amikor az áhítatról beszél Szent Teréz, elmeséli, hogy midőn az Úr kínszenvedéséről elmélkedett, vagy a saját bűneiről, akkor sírásban tört ki, olyannyira mélyen érintette. Ajándék, ha valaki bele tudja élni magát Krisztus szenvedéseibe, vagy a valódi bűnbánatban könnyekre fakad, de Szentünk figyelmeztet, hogy ettől még ne gondolja magát jobbnak, s ha ezek nincsenek, akkor ne gondolja magát rosszabbnak. Mindezek lelkiállapotunktól függnek, és érzelmi beállítottságunktól, ám nem ezekben áll a valódi áhítat. Ha valaki tisztán őrzi a szívét a kegyelem segítségével, cselekszi a jót a hétköznapokban és minőségi időt ad Istennek, akkor nagy érzelmi fellángolások és könnyek nélkül is az Úr jelenlétében éli az életét. Az ima minőségét nem szabad az aktuális lelki-érzelmi állapot függvényében mérni: érez-e áhítatot az ember vagy sem.

Ilyen áhítata [a könnyek ilyen adománya] többnyire az előző lakásokban van a lelkeknek, mert szinte folyamatosan értelmüket használják a megfontolásban és az elmélkedésben. És ez rendben is van, mert nem adatott nekik több. Noha jól teszik, ha egy rövid ideig azzal foglalkoznak, hogy (…) Istent dicsőítik, örülnek az Ő jóságának és annak, hogy Ő az, Aki, és hogy vágyakoznak az Ő tiszteletére és dicsőségére, mert mindez nagyon felébreszti az akaratot. De nagyon figyeljenek arra, hogy ha az Úr megadná ezt nekik [az áhítatnak ezen érzelmét], ne hagyják abba a megszokott elmélkedést. (BV 4.1.6)

Ne fokozza magában az ember az áhítat ilyen érzelmeit, bár nagyon jól esne neki hosszan ebben maradni! Például ha könnyeket hullat az Úr szenvedésén elmélkedve, akkor ezt inkább lassan csillapítsa magában szelíden: fokozatosan áttérhet az Úr föltámadására és dicsőítheti Őt. Ne merüljön el egészen érzelmeiben, vagyis ne dobjon rá még egy lapáttal a tűzre, mert könnyen lehet: olyan erős fejfájást kap tőle, hogy utána nem fog tudni sem imádkozni, sem a napi teendőit végezni.

…azt szeretném, hogy legyetek óvatosak, mert ahhoz, hogy nagy haszonnal járjatok ezen az úton, és feljussatok a lakásokhoz, amelyekre vágyunk, nem az a teendő, hogy sokat gondolkodjunk, hanem hogy nagyon szeressünk. És ezért, ami jobban felkelti bennetek a szeretetet, azt tegyétek.

Talán nem tudjuk, mit jelent szeretni, és ezen nem ütközöm meg nagyon. Mert a szeretet nem a nagyobb élvezetben áll, hanem a nagyobb elszántságban, hogy mindenben Istent kívánjuk elégedetté tenni, és amennyire csak tudjuk, igyekezzünk nem megbántani Őt, s kérjük, hogy mindig növekedjék az Ő Fiának tisztelete és dicsősége, és gyarapodjék a katolikus Egyház.

Ezek a szeretet jelei, és ne higgyétek, hogy a dolog abban áll, hogy ne gondoljunk más dologra, vagy ha egy kicsit szórakozottak vagytok, akkor minden elvész.  (BV 4.1.7)

Rá kell éreznünk, hogy az ima idején mi kelti föl bennünk jobban a szeretetet, és azzal foglalkozni, arról elmélkedni, vagy egyszerűen vegyük kezünkben az evangéliumot és helyezkedjünk bele Jézus életének egy-egy eseményébe.

*

Tapasztaljuk időnként, hogy szórakozottak vagyunk az ima idején. Leülünk imádkozni, és mindenféle eszünkbe jut. Aztán észrevesszük magunkat, hogy belefeledkeztünk valamibe, aminek nem sok köze van az imához, pedig mi imádkozni szerettünk volna, vagyis Istenre akartunk figyelni. Szent Teréz szerint ez a fajta (nem szándékos) elszórakozás az imában az emberi természethez hozzátartozik, ezért nem kell benne tragédiát látni. Amikor észreveszi az ember, hogy elszórakozott az ima idején, térjen vissza Hozzá: könyörögjön az Egyházért, adjon hálát és dicsőítse az Urat jótéteményeiért.

Engem gyakran nagyon nyomasztott a gondolkodásnak ez a zűrzavara. És csak nem sokkal több, mint négy éve értettem meg tapasztalatból, hogy a gondolat vagy képzelet, ha jobban belegondolunk, nem azonos az értelemmel. Mivel ugyanis az értelem a lélek egyik képessége, súlyos dolognak tűnt nekem, hogy a gondolat olykor annyira csapong, és rendszerint [olyan] gyorsan repül, hogy csak Isten tudja megkötni… Én, úgy hiszem, megtapasztaltam, hogy a lélek képességeit [az értelmet és az akaratot] Isten foglalkoztatja, és visszavonulnak [Ő]Vele, miközben másfelől az izgatott gondolat az őrületbe kergetett. (BV 4.1.8)

Az értelem és a képzelet megkülönböztetéséről beszél Szentünk. Van olyan, amikor bensőnkben együtt vagyunk az Úrral, akartunk és értelmünk megnyugszik Őbenne, a képzeletünk pedig bolond módjára mindenfelé kószál, és nem lehet megkötni. Szent Terézt is nagyon zavarta egy ideig ez az állapot, ameddig meg nem értette, hogy ezt el kell viselni egészen addig, ameddig a tökéletes szemlélődésben maga az Úr le nem köti mind az értelmet, mind az akaratot, mind a képzeletet. Addig pedig marad az önmagunk iránti türelem.

…rettenetes szenvedéseken megyünk keresztül, mert nem értjük önmagunkat. És azt gondoljuk arról, ami nem rossz, hanem jó, hogy nagy bűn. Ebből származik sok olyan ember keserűsége, akik az imádsággal foglalkoznak, és panaszaik a belső szenvedésekről (…), s ebből fakadnak a lelki zavarok, az egészség elvesztése, sőt a felhagyás az egésszel [az imával], mert nem veszik figyelembe, hogy van idebent egy belső világ. És ahogy nem uraljuk az egek mozgását, amelyek nagy sebességgel járnak, ugyanígy nem tudunk lépést tartani saját gondolatainkkal sem. Aztán a lélek minden képességével [az értelemmel és az akarattal] utánuk iramodunk, és úgy érezzük, elvesztünk, és rosszul használtuk az időt, amit Isten előtt töltöttünk. És bár a lélek esetleg teljesen együtt van Vele, a[z Ő]Hozzá nagyon közel eső lakásokban, a gondolat mégis a kastély környékén kóborol…. Ezért sem összezavarodnunk nem kell, sem abbahagynunk [az imát], mert épp ez az, amit a gonosz szellem el szeretne érni. A nyugtalanság és szenvedések jórészt ebből, a magunk meg nem értéséből származnak. (BV 4.1.9)

Ha elfogadjuk, hogy nem tudunk mindent uralni önmagunkban, és természetünk fokozatosan szokik hozzá Isten jelenlétéhez, s az Úr fokozatosan helyezi nyugalomba képességeinket az imában, akkor nem gyötörjük magunkat fölöslegesen. Nem fogjuk úgy érezni, hogy hiábavalósággal töltöttük a belső imánkat, mert a képzeletünk – akartunk ellenére – össze-vissza csapongott. Ha együtt akarunk lenni az Úrral, és mindent megteszünk ennek érdekében, ami rajtunk múlik, akkor legyünk nyugodtak, mert ha gondolataink időnként el is kóborolnak, akaratunk egyesülve van Istennel, és kitartóan folytassuk az elmélkedést, ameddig csak tudjuk. Nézzünk egy szentképet vagy ikont, amellyel Jézusra irányítjuk külső-belső figyelmünket, s így maradjunk jelenlétében, ha képtelenek vagyunk Őróla gondolkodva lekötni képességeinket. A belső út része a szétszórtság elleni küzdelem, amelyben szembesülünk korlátainkkal, és megtapasztaljuk Isten ingyenes szeretetét. Az embernek szüksége van mind az értelmére, mind az akaratára, mind a képzeletére. Időt kell hagyni, hogy hozzászokjanak ezek a képességek Isten közelségéhez, ahol már nincs szükség sem a képzelet, sem az értelem nyughatatlan keresésére, hanem megpihenhetnek az akarattal együtt Teremtőjükben. Ez azonban kegyelem, melynek érkezésére várni kell.

Boldog a szív, mely Istenért lángol,

Ki minden gondolatát általjárja,

Lemond Érte a teremtett világról,

Dicsre s örömre Benne rátalálva,

Magát is hanyagolja mindahányszor,

Csak Istenért tesz mindent, Őt vigyázza,

Ekképpen hajózik derűs türelemmel,

Míg bősz hullámokat tornyoz a tenger.[1]