Mindent azért teremtett, hogy legyen...

„Tudjuk (…), hogy ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített” (2Kor 5,1). A földi lét olyan, mintha egy sátorban élnénk, egyfajta labilitás jellemzi törékenységében, amely utal arra, hogy nem ez a biztonságot adó állapotunk. A sátor-lét jelzi, hogy most itt vagyunk, de egyszer majd sátrat kell bontanunk és tovább kell mennünk. A mi otthonunk a mennyben van (vö. Fil 3,20), amely nem is olyan távoli valóság. A jelen helyzetre utalva mondhatnánk, egy karnyújtásnyira van mindegyikünktől.

„Hol marad a bölcs? Hol az írástudó? Hol az e világi tudás szószólója? Nem megmutatta Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság?” (1Kor 1,20). A rohanó világ megállni kényszerült egy pillanatra, hogy elgondolkodjék az egyes ember és minden egyes társadalom, hogy mi végre vagyunk a világon; hogy nem érdemes féktelenül csűröket építenünk, fölhalmoznunk a javakat, miközben mások éheznek, mert „Esztelen! Még az éjjel visszakérik tőled lelkedet! Amit gyűjtöttél, kire marad?” (Lk 12,20) „Mert mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de maga elpusztul…?” (Lk 9,25) „Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16,26)

„Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” (1Kor 15,19). Hiszek-e az örök életben? Hiszek-e a feltámadásban? Ha igen, nincs mitől félnem, hiszen Isten karjaiba esem, bármi is történjék velem. Előbb-utóbb mindenkinek ki kell lépnie az időből a halál kapuján át egy mindent elegendő ugrásban. Ne féljünk az ismeretlentől, mert Isten jósága ölel át! Ha az életünkben nem sikerült valami, vagy úgy tűnik, zátonyra futottunk, forduljunk a Mindenhatóhoz egy bocsánatkérő sóhajjal, segítőkezet nyújtva másoknak akár egy fohásszal, és ennyi elég, hogy talán még ma Vele legyünk a paradicsomban. Ha átléptünk a kapun, kilépve az időből a Végtelen Szeretettel találkozunk, Aki magához ölel, hiszen Ő maga teremtett. „…a halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13). „Mindent azért teremtett, hogy legyen…” (Bölcs 1,14). De nem időlegesen, hanem örökké. Ezért „ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját” (2Pét 3,13). Ahol letöröl szemünkről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság… (vö. Jel 21,4). Visszakapjuk szeretteinket teljes épségben: „Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong” (Iz 35,6), mert „Íme, újjáteremtek mindent!” (Jel 21,5) – mondja az Úr.

Ismeretlen vizeken hajózunk, egyetlen iránytűnk: a hit. „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk” (Zsid 11,1). Sok mindent nem értünk, miért van, egyedül a hit a biztos pont. A baj rámutat, hogy lehetetlenné válik a földi lét az örök élet távlata nélkül. A világkatasztrófában többen rádöbbenhetnek erre az igazságra. E nélkül pedig talán csak egy hosszú élet végén szembesülnének a valósággal: mennyi jót tehettek volna, és nem tették…

A hit próbáját éljük ma, mi keresztények. Az ártatlanok szenvedése és halála olyan kérdés, amelyre nem tudjuk a választ. Mint ahogy azt sem tudjuk, Isten miért a Fia szenvedése árán váltotta meg a világot. Azt viszont tudjuk az evangéliumból, hogy „a mi hazánk (…) a mennyben van” (Fil 3,20), és Jézus elment, hogy helyet készítsen nekünk (vö. Jn 14,2), tehát ez a világ nem a végleges otthonunk, mert ez az ég és ez a föld elmúlik (vö. Jel 21,1). Szent János új eget és új földet látott (vö. Jel 21,1). A hit világában nem kell mindent racionálisan megmagyaráznunk. „…azt reméljük, amit nem látunk” (Róm 8,25). Mégis a legnagyobb realitásba visz bele a hit: hiszek abban, Aki valóban van, és Aki valóban tudja a választ mindenre. A gyermek ráhagyatkozását kell megtanulnia a mai kereszténynek is. Keressünk lehetséges válaszokat a miértjeinkre, ám a végén eljutunk arra, hogy nincs az ember kezében a mindent tudás kulcsa, s kénytelen rábízni magát Teremtőjére. Nehéz alázatot tanulnia a ma emberének, aki sokszor a tudományba veti a hitét, ameddig rá nem jön, hogy tudománya előbb véget ér, mintsem gondolná.

Meg merem-e ragadni az Atya kezét minden helyzetben? Elhiszem-e, hogy a szemefénye vagyok, akinek jólétéért mindent megtesz? Kinyitom-e a szívemet Neki, hiszen Ő „nem vágyik másra, csakhogy legyen, akinek adjon” (BV 6.4.12).

Johanna-Andrea nővér