"MÁR KRISZTUS ÉL ÉNBENNEM" (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" - 28. rész)
A hetedik lakásban való élet hasonlata: a szellemi házasság képe. Így nevezi Szent Teréz azt a kegyelmet, amellyel ebben a lelki lakásban találkozott. Olyan hasonlat ez, melyet a Biblia is használ, mind az Ószövetségben – különösen Ózeás prófétánál –, mind az Újszövetségben, Szent Pál apostol leveleiben. A házasság hasonlatával az ember a maga szintjén próbálja megközelíteni a misztériumot: Isten és ember tapasztalható egyesülését, mely olyan, mint a házasság, de mégsem az, mert valami sokkal több annál, mintsem föl tudnánk fogni. A Teremtő, aki Atya, Fiú, Szentlélek olyan közel van teremtményéhez, hogy benne lakozik, és az Őbenne. Ez sokkal mélyebb egyesülést feltételez, mint ami a házasságban történik a férfi és a nő szövetségében.
„…hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23) – mondja Jézus. Ez a titok, amelyet hittel vallunk, válik konkrét tapasztalattá a szemlélődő imában a hetedik lakásban. Egyfajta fokozatosság figyelhető meg Isten bennünk lakozásának fölismerésében. Erre utal Szent Teréz alaphasonlata: a belső várkastély, amelyben vándorlunk, és hol távolabbinak, hol közelebbinek érezzük Isten bennünk lakozását. Mint a választott nép a vándorlása során: hol így mutatkozott meg előtte az Úr, hol meg úgy (felhőoszlopban vagy tűzoszlopban, vö. Kiv 13,21), annak megfelelően, hogy a népnek mire volt szüksége a hit zarándokútján. Annak a misztériumnak fölismeréséről van tehát szó a belső várkastélyban, hogy a teljes Szentháromság bennünk lakozik, aki ilyen formán az egész mennyországot az embernek ajándékozta, bizonyos fokig már itt a földön. Nem lehet tehát azt mondani, hogy Isten országa itt van, vagy amott, mert Isten országa bennünk van (vö. Lk 17,21). Isten országa nem hely, hanem a létezés formájának legteljesebb valósága, hiszen minden létező Legfőbb Okában, Istenben van, és mi emberek Őbenne részesülünk ebben a csodában.
A Szent Teréz által meghatározott utolsó lakásban, a hetedikben a Szentháromság bennünk lakozása tapasztalati valósággá válik az ember számára. Nem a színről színre látásban, hanem abban a fölismerésben, hogy: az Úr és mi egy vagyunk Krisztus által a Szentlélekben, az Atya jóvoltából. Szentünk a hetedik lakásban a házasság képét használja, mert ez már egy szinte folyamatosan tapasztalható valóság lesz az ember hátra lévő földi életében, ha akarja, és hanyagságával el nem dobja magától ezt a nagy kincset, mert erre földi élete során bármikor lehetősége van.
Ezt a folyamatos jelenlétet úgy képzeljük el, hogy nem olyan teljes, úgy értem olyan világos, mint amikor első alkalommal megnyilvánul neki [az embernek, aki tapasztalja], vagy olyan más alkalmakkor, amikor Isten meg akarja adni neki ezt az ajándékot. (…) De még ha nem is látja ilyen világos fényben, [viszont] amikor odafigyel, mindig ebben a társaságban [a Szentháromság társaságában] találja magát. Mondjuk úgy, olyan, mintha valaki egy nagyon világos szobában lenne másokkal együtt, s bezárnák az ablakokat és sötétben maradnának, de attól, hogy nincs fény, hogy lássa őket (…), még nem szűnik meg tudni, hogy ott vannak. (BV 7.1.10)
A Szentháromság benne lakozásának tapasztalata folyamatosnak mondható a hetedik lakásban, de amikor először találkozik Isten valóságos benne lakozásának megtapasztalásával, akkor egészen intenzíven éli azt meg. Máskor, amidőn például napi feladatait végzi, tudja – most már személyes tapasztalatból –, hogy a Szentháromság kedves társasága benne lakozik. Az Úr megadja neki, hogy időnként erőteljesebben nyilvánuljon meg benne az Ő valóságos jelenlétének tapasztalása. Amint a házasságban is nyilván vannak olyan pillanatok, amikor az intimitás mélyebben fejeződik ki egymás szeretetében.
Megkérdezhetnénk, amikor újra fény lesz, és újra látni akarja őket [a Szentháromság Személyeit], vajon képes-e erre. Ez nem tőle függ, hanem attól: mikor akarja a mi Urunk, hogy kinyissák az értelem ablakát. Hatalmas kegyelem, hogy soha nem távozik el tőle, és azt akarja, [hogy] ő [az ember] is így fogja fel ezt.
Úgy tűnik, az isteni Fenség többre akarja itt előkészíteni a lelket ezzel a csodálatos társasággal. Mert világos, hogy nagyon megsegíti a tökéletességben való mindenfajta előrehaladásban és abban, hogy megszabaduljon a félelemtől, amelyet más kegyelmek esetén néha érzett… S úgy volt, hogy mindenben javulást tapasztalt, és úgy érezte, bármilyen szenvedése vagy teendője volna is, lelkének lényege soha nem mozdul el abból a lakásból [a hetedikből], oly módon, mintha valamiképpen megosztódott volna a lelke. És a nagy szenvedések közepette, amelyeket nem sokkal azután [a szellemi házasság után] kapott, panaszkodott rá – Márta módjára, amikor Máriára panaszkodott –, és néha azt mondta, hogy ez folyton ott élvezi a nyugalmat a maga örömére, s őt otthagyja a sok szenvedés és foglalatosság közepette, és nem képes vele lenni. (BV 7.1.11)
Szent Teréz is megkülönbözteti az emberben a testet, lelket és a szellemet. A szellemi házasságban az ember szelleme személyisége központjában Istennél van, viszont érzékei és képességei (emlékezet, értelem, akarat) sokszor a hetedik lakáson kívül küzdenek, mintegy visszatérve a többi lakásba. Ezt a kettőséget fedezi föl magában Szent Teréz ebben a lakásban: a szíve mélyén szinte állandó békét élvez, miközben gyakorta továbbra is a legnagyobb harcokat kénytelen vívni a jóért. Meg kell tanulnia a hetedik lakásban jól élni: hozzászokni az újhoz – belső békében harcolni. Nem csoda, hogy nem érti, mi történik vele, hiszen egészen idáig a belső békéért, harmóniáért küzdött. Most pedig, hogy Isten magához vonta őt a hetedik lakásba, megadva neki a szellemi házasság kegyelmét és vele a hőn áhított békét, a küzdelem nem szűnt meg, hanem más szinten ugyan, de folytatódott. Időről időre az érzékek és a képességek is megpihennek a Szentháromság kebelén, viszont az ő feladatuk harcolni a jóért, az ember pedig – bár megkezdte az Úrban az örök életet, ám – még a földön él, ahol élete utolsó pillanatáig küzd a jóban való megmaradásért és részt kap, feladatot kap Krisztus megváltói művében.
Ostobaságnak tarthatnátok ezt, leányok, [hogy egyszerre van békében személyisége középpontjában, miközben érzékei és képességei harcolnak], pedig valóban így történik. Noha világos, hogy a lélek teljes egységben van, nem képzelődés, amit mondok, hanem nagyon is gyakori dolog. Ezért mondtam, hogy a belső dolgok úgy látszanak, hogy világosan felfoghatóan van valami különbség, mégpedig nagyon határozott különbség a lélek és a szellem között, noha máskülönben a kettő egy. Felismerhető egy ilyen finom megosztás, amely néha úgy tűnik, abból fakad, hogy más-más módon akarja megadni nekik ezt az ízt az Úr. (BV 7.1.12)
Ez az íz pedig a Vele való tartósan tapasztalható egyesülés a szeretetben. Látható ebből, hogy a hetedik lakásban sincs zavartalan nyugalom, mert még tart földi zarándoklása. Itt a földön van lehetőségünk ilyen fajta küzdelemre, az örök életben ez már nincs, hiszen az embernek az üdvösségben már nincs erre szüksége. Addig, amíg ki nem lép az időből, szüksége van ösztökére, amely nem engedi lankadni figyelmét, és edzésben tartja a lelki fegyverek forgatásával (vö. Ef 6,13-17). Ha már itt és most állandó békét élvezne, talán elengedné magát, és visszaeshetne korábbi állapotába. A szeretet sajátja azonban, hogy állandóan növekszik, és a próbatételekben erősödik. Nem mintha Isten külön próbákat találna ki az embernek, hanem megengedi, hogy megtörténjenek, ahogy az időben mindez lehetővé válik. Szabadságot adott ugyanis az egész teremtésnek, beleteremtve annak törvényszerűségeit, ugyanakkor engedi, hogy mint egy nagy folyó, szabadon folyjon. Ez nem jelenti azt, hogy magára hagyná a teremtést, hiszen Őbenne van és létezik minden. Gondviselésével pedig kormányozza oly módon is, hogy mondhatni újabb és újabb lehetőséget ad, melyben a jó kibontakozhat, s újabb formákra találhat. Ezzel egyben az egész teremtés mintegy részben talán korrigálhatja, ami az ember bűne vagy hibája folytán elromlott benne (lásd például a természet öngyógyító folyamatait, amelyeket a Teremtő belekódolt). Ám hasonlóképpen az embernek is ad új lehetőségeket a körülményekben, hogy újrakezdhessen, a szentgyónás szentségében pedig valóságosan megújulva a megszentelő kegyelem állapotát visszakapva bensőleg új életre támadjon.
*
Azt is gondolom, hogy a lélek különbözik a képességektől, és a kettő nem ugyanaz. De olyan sok és sokféle dolog van bensőnkben, hogy vakmerőség lenne, ha elkezdenék magyarázni róluk. Odaát majd meglátjuk, ha megadja nekünk azt a kegyelmet az Úr, hogy irgalmassága folytán elvisz minket oda, ahol megérthetjük ezeket a titkokat. (BV 7.1.12)
Térjünk rá tehát most az isteni és szellemi házasságra, noha ez a nagy kegyelem nem mehet végbe tökéletesen, amíg élünk, hiszen ha eltávolodnánk Istentől, ez a nagy jó is elveszne.
Amikor Isten először adja meg ezt a kegyelmet, Ő Felsége képzeleti látomás révén meg akarja mutatni a léleknek az Ő szentséges Emberségét, hogy jól értse, és ne maradjon tudatlanságban afelől, kitől kapta ezt a fönséges ajándékot.
Másokkal más formában történik, de ennek, akiről beszélünk [ő magánál], az Úr az áldozás után mutatta meg Magát hatalmas tündöklés, szépség és fönség formájában, amilyen feltámadás után volt, és azt mondta neki, itt az idő, hogy az Ő dolgait tekintse a sajátjának, és az övéivel Ő fog törődni, és más szavakat, amelyek sokkal inkább arra valók, hogy átérezze, mintsem hogy elmondja őket. (BV 7.2.1)
Szent Teréz saját tapasztalatáról beszél, ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy e kegyelem megnyilvánulása is sokféle módon történhet az egyes embernél, ezért írja, hogy „másokkal más formában történik”, mint amit most ő megoszt velünk. Akit nem a látomások útján vezet, annak nincs szüksége az említett látomásra ahhoz, hogy fölfogja a szellemi házasság kegyelmét. Világossá teszi azt is, hogy ne gondolja senki, aki megkapta ezt a nagy ajándékot, hogy most már nincs mit tennie az Úr szőlejében, csupán annyi, hogy élvezze a Szentháromság társaságát. Még a földön él, és addig, ameddig halála pillanatában ki nem lép az időből, lehetősége van eltávolodni Istentől.
Azt gondolhatjátok, nem volt ez [a látomás] újdonság, hiszen sokszor megmutatkozott már az Úr ebben a formában ennek a léleknek. Mégis [most] annyira különböző volt [a korábbi látomásoktól], hogy a lélek teljesen megzavarodott és megrémült. Egyrészt, mert nagy erejű volt a látomás, másrészt a szavak miatt, amelyeket mondott, és azért is, mert lelke mélyén, ahol mindez megmutatkozott számára, ettől a látomástól eltekintve még soha nem látott hasonlót. Mert értsétek meg, hogy igen nagy különbség van az összes eddigi és az ebben a lakásban kapott látomások között, és a szellemi jegyesség annyira különbözik a szellemi házasságtól, mint két jegyes azoktól, akik már nem válhatnak szét. (BV 7.2.2)
Minden korábbi kegyelemtől különbözőként éli meg Szent Teréz a szellemi házasság kegyelmét. Mindegyik kegyelemben, az imádság különböző formájában Isten közli magát, az ötödik lakástól kezdve az ember tapasztalható módon fokozatosan fogja föl a Vele való egyesülést, de a szellemi házasságban mintegy föltárul bensőjében a szentek Szentje, miként a templom kárpitja kettéhasadt a megváltás pillanatában (vö. Mt 27,51). Föltárul számára teljes valóságában, hogy Isten benne lakozik, és ő bent van a Szentháromság intimitásában.
Érdemes tudatosítani, hogy Szent Teréz látomásban fogta föl a szellemi házasság kegyelmét, azonban a látomás járulékos elem. A lényeg a belső tapasztalás, hogy Istenben élünk, mozgunk és vagyunk (vö. ApCsel 17,28) úgy, hogy bevon bennünket belső életének csodálatos titkába. A felfogás, mondhatni: a megismerés módja pedig nagyon különböző az egyes emberben, és egyáltalán nincs kötve látomáshoz. Hosszú az út, ameddig valaki képes lesz önmagában ennek a Csodának fölismerésére. Ezt érzékelteti Szent Teréz a lakások sokaságával.
Már mondtam, hogy noha ilyen hasonlatokkal élek [mint a jegyesség, házasság] – mert nincs ideillőbb –, azért értsük meg, hogy mindehhez nincs több köze a testnek, mint ha a lélek nem lenne többé benne, hanem csak szellem lenne. A szellemi házasságban még sokkal kevésbé, mert ez a titkos egyesülés a lélek legbenső központjában megy végbe, amely ott van, ahol maga Isten, és úgy vélem, nincs szüksége kapura, ahol belépjen. Azt mondom, nincs szüksége kapura, mert mindabban, amit idáig mondtam, úgy látszik, mintha az érzékek és képességek által haladna előre, és az Úr Emberségének megjelenésekor így is kellett történnie. De ami itt, a szellemi házasság egyesülésében megy végbe, az nagyon különböző dolog. Az Úr ekkor nem képzeleti, hanem értelmi – noha a [korábban] mondottaknál kifinomultabb – látomásban jelenik meg a lélek központjában, ahogy az apostoloknak jelent meg, anélkül hogy belépett volna az ajtón, amikor azt mondta nekik: „Békesség nektek”. (BV 7.2.3)
A szellemi házasság az Isten és az ember közötti egyesülés tartós, folyamatos tapasztalását feltételezi a szeretetben. Ez természetfölötti történés, tehát a hasonlatok, amelyeket Szentünk a természetes életből vesz, csupán közelítik Isten és az ember szeretetben való egyesülésének titkát, de semmiképpen sem tudják teljességgel kifejezni. Egyszerre csak megtörténik a fölismerés a szeretetben, és nem feltétlenül látomás formájában, sőt lehetne mondani, ez igen ritka, azonban a lényeg ugyanaz, ha van látomás, ha nincs: hozzánk jött és bennünk lakozik a mi Istenünk (vö. Jn 14,23), olyan békét s örömet nyújtva, amely semmihez sem fogható.
Természetfölötti tapasztalásról van szó, amely a teljes embert érinti, aki test, lélek, szellem.
Olyan nagy titok és olyan magasztos kegyelem az, amit Isten a lélekkel közöl egyetlen pillanat alatt, és olyan nagy gyönyörűséget érez a lélek, hogy nem is tudom, mihez hasonlítsam, hacsak nem ahhoz, mintha az Úr abban a pillanatban minden más látomásnál és szellemi örömnél magasztosabb módon ki akarná nyilvánítani az Ő mennyei dicsőségét. Nem mondhatunk mást, mint hogy amennyire fel lehet fogni, a lélek – úgy értem, a lélek szelleme – eggyé válik Istennel, Aki szintén szellem, s így akarja Ő Felsége megmutatni irántunk való szeretetét, értésére adva bizonyos személyeknek, milyen messzire megy azért, hogy dicsérhessük nagyságát. Mert így akart egyesülni a teremtménnyel, hogy hasonlóan azokhoz, akik már nem válhatnak szét, Ő sem akar elválni a lélektől. (BV 7.2.4)
A házasság hasonlatával él Szent Teréz, érzékeltetve a misztérium tapasztalásának folyamatosságát. A mennyei dicsőség kinyilvánítása úgy érthető, hogy az embernek kinyilvánítja Isten az Ő lényegét: a szeretetet. Az imádkozó egyszerre önmagában tapasztalja meg Isten jelenlétét, mintegy a Szeretet tüzében égve. Ez már nem a vágy lángolása, hanem a közvetlen tapasztalás harmóniát sugárzó erőteljes, mégis szelíd tüze. Az ember szelleme tehát innentől kezdve ott marad Uránál, míg érzékei és képességei (az emlékezet, értelem, akarat) gyakran e lakáson kívül harcolnak az igazért, szépért, jóért.
A szellemi jegyesség különbözik ettől [a szellemi házasságtól] – mert ott még sokszor elválnak –, és különböző az egyesülés is. Mert noha az egyesülés az, amikor két dolog eggyé válik, végül elválhatnak és mindkét dolog újra magában maradhat. Rendszerint így is tapasztaljuk, mert gyorsan elmúlik az Úrnak ez a kegyelme [a szellemi jegyességben tapasztalt egyesülés], és a lélek utána ama társaság nélkül marad, úgy értem, anélkül, hogy felfoghatná azt. Az Úrnak ebben a kegyelmében [a szellemi házasságban] azonban nem így történik, mert a lélek ott, a központban mindig az ő Istenével marad. (BV 7.2.5)
Szent Teréz itt bennfoglaltan leírja, hogy amikor a közvetlen tapasztalás szintjén elmúlik a szellemi jegyesség kegyelme, akkor ez nem jelenti azt, hogy megszűnik az emberben Isten jelenléte, hanem annak közvetlen tapasztalása múlik el. A szellemi házasságban ez a tapasztalás már megmarad, szinte folyamatosan. Ebben a pontban ugyan azt írja Szentünk, hogy mindig megmarad, de később majd jelzi, hogy néha mégis csak kimozdítja őt az Úr ebből az állapotból.
Azt mondhatjuk, a [szellemi jegyességben az] egyesülés olyan, mint ha két viaszgyertyát annyira szorosan egymás mellé helyeznének, hogy teljesen egyesülne lángjuk; vagy mintha a kanóc, a fény és a gyertya is egy lenne, de utána jól szét lehetne választani az egyik gyertyát a másiktól, és ismét két gyertya lenne két kanóccal. Itt azonban [a szellemi házasságban] úgy van, mintha az égből víz hullana alá egy folyóba vagy kútba, ahol az egész egyetlen vízzé áll össze úgy, hogy már nem lehet szétválasztani és elkülöníteni a folyó vizét és azt, ami az égből hullott. Vagy amikor egy kis patakocska a tengerbe ömlik, már nincs mód szétválasztani tőle. Vagy mintha egy szobának két ablaka lenne, amelyen át nagy fény árad be a szobába, s noha megosztva érkezik, csak egyetlen fény lesz belőle.
Talán ez az, amit Szent Pál mond: „Aki közeledik és csatlakozik Istenhez, egyetlen szellemmé válik Ővele” [1 Kor 6,17], erre a fönséges házasságra utalva, amely feltételezi, hogy Ő Felsége eggyé váljon a lélekkel. És azt is mondja: „Miqui bivere Christus es, mori lucrum” [„Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21)]. Azt hiszem, ezt mondhatja a lélek is itt, mert itt [a hetedik lakásban] van az a hely, ahol a pillangó, amelyről beszéltünk, meghal, mégpedig nagy örömmel, mert élete már Krisztus. (BV 7.2.6)
Szent Teréz újabb hasonlata a szellemi házasságra találó: olyan, mintha egy szobának két ablaka lenne, amelyen át nagy fény árad be, és bár megosztva érkezik a fény, csak egyetlen fény lesz belőle. Isten és ember egyesülésében a két természet, az isteni és az emberi megőrzi a maga lényegét, sajátosságát, tehát Isten Isten marad, az ember pedig ember. Már a görög egyházatyák is írtak az ember megistenüléséről (teózisz): az Atyaisten Krisztus által a Szentlélekben részesíti az embert az isteni természetben. Mintegy beemeli őt a Szentháromság szeretetegységébe, ahol az Élet teljességét ajándékozza neki. Nem eggyé olvadásról van tehát szó, hanem egyesülésről, melyben az emberi természet minőségi változáson megy át ugyan, de ember marad: a teremtés eredeti célját beteljesítve egyesül a Szentháromságos Istennel, az Ő szerető jósága folytán, egyet akar Vele és együtt szeret Vele. Ebben a változásban nem válik Istenné az ember, hanem az isteni természet részesévé lesz. Ugyanazt a fényt sugározza a Szentlélekben, mint az Atya és a Fiú a Szeretet egységében, ám emberként teszi ezt Isten által. „Aki pedig az Úrral egyesül, egy Lélek ővele” (1Kor 6,17) – írja Szent Pál, és a lelken a Szentlelket érti. A Szentlélek ugyanis teljesen betölti az embert, és Őbenne, a Szentlélekben egészen egyesülten, egységben van a Szentháromsággal.
A küzdelem, hogy a régi embert levesse szokásaival együtt, és felöltse az újat (vö. Kol 3,10), most már más formát ölt benne. Már nem önmagával van elsősorban elfoglalva, hanem mintegy Isten tekintetével jár körül a világban, hogy megkeresse Krisztussal, ami elveszett. Természetesen továbbra is tudatosan ügyel arra, hogy gondolatai, szavai, cselekedetei összhangban legyenek Istennel. Mivel azonban emberi természete megmarad, óhatatlan, hogy önkéntelenül ne essen hibákba. Ez azonban nem szándékos a részéről, ezért csak annyiban fáj neki, amennyiben ezáltal vétlenül kárt okozott másnak. Nem rémiszti meg, ha hibájáról mások is tudomást szereznek, hiszen Isten kegyelméből alázatának központjában marad. Ismeri magát és pontosan tudja, hogy minden jó, ami benne mutatkozik, Istentől van. Nem akar tökéletesnek látszani, mert az igazságban jár, és elfogadja törékeny emberi voltát, melynek gyöngeségében a legteljesebben nyilvánulhat meg Isten ereje. Ezért elmondhatja az Apostollal: Él, de már nem ő, hanem Krisztus él őbenne, aki szerette és föláldozta magát érte (vö. Gal 2,20).