LÉPJÜNK RÁ A BELSŐ IMA ÚTJÁRA! (Avilai Szent Teréz 2. rész)
Kisfilm a Kármelről 6. (hangosfilm)
Teréz tehát elindul a szerzetesi élet útján, és Isten türelemmel várakozik rá a szívében. Tizenhét év telik el, mire Teréz fölismeri: szakítania kell világi kapcsolataival, hiszen nem azért lépett a Kármelbe, hogy hiábavalóságokkal töltse az időt a társalgóban, hanem hogy Istennel valódi bensőséges kapcsolatra lépjen, egyedül Ővele társalogjon, és így dicsőítse meg Őt életében.
Teréz édesapja, Alonso Sánchez de Cepeda 1543-ban meghal. Gyóntatója, Vicente Barrón domonkos szerzetes lesz Teréz gyóntatóatyja is, és visszairányítja őt a belső imához, valamint megérteti vele: nem jó úton jár, és hogy fel kell hagynia a világi hiábavalóságokkal: a látogatásokkal és társalgásokkal.
Igen gyötrelmes életen mentem keresztül, mert az imádságban jobban megértettem bűneimet: egyfelől Isten hívott, másfelől én a világot követtem, Isten minden dolga nagy örömmel töltött el, de kötve tartottak a világ dolgai; azt hiszem, szerettem volna összeegyeztetni ezt a két ellentétet, amelyek annyira ellenségei egymásnak: a szellemi életet az érzéki örömökkel, élvezetekkel és szórakozásokkal.
Az imádságban nagyon sokat kínlódtam, mert a szellem nem úr volt, hanem szolga; és így nem tudtam magamba zárkózni (…) anélkül, hogy be ne zártam volna magammal ezer hiábavalóságot. ( Önéletrajz 7,17)
Teréz tehát újra elkezdi a belső imát, vagyis szívében gyakran időzik Istennél, de képtelen szakítani a világi hiábavalóságokkal. Pedig nem szolgálhatunk két úrnak, Istennek és a mammonnak, vagyis ennek a világnak. Akár szerzetes valaki, akár a világban él, meg van hívva az Istennel való bensőséges, személyes szeretetkapcsolatra. Ennek pedig feltétele, hogy – bárhol is él: kolostorban vagy a világban – szakítson a földi hiábavalóságokkal. Ez azt jelenti, hogy minőségi időt ad mindennap Istennek, a vele való csöndes beszélgetésre, amely a szív mélyén történik, és csak a szükséges dolgokkal foglalkozik. Ha házas, családja testi-lelki jólétével, kerülve azonban a túlzásokat. Az állapotbeli kötelességek teljesítése közben szakítanunk kell mindazon dolgokkal, amelyekre semmi szükség sincs.
Ó, lelkem Ura! Hogyan tudnám részletezni azokat a kegyelmeket, amelyeket ezekben az években adtál nekem? És abban az időben, amikor a leginkább megbántottalak, hogyan készítettél fel rövid idő alatt igen nagy bűnbánattal arra, hogy ajándékaidat és kegyelmeidet megízleljem! Valóban, Királyom, a számomra a lehető leggyöngédebb és legfájdalmasabb büntetést mérted ki rám, mint aki jól érti, mi a legfájdalmasabb nekem: hogy nagy ajándékokkal büntetted bűneimet. (A tökéletesség útja 8,2)
Miközben képtelen szakítani az alkalmakkal, amelyek szétszórják, és nem engedik Istenre figyelni, az Úr még több kegyelemmel árasztja el, megtapasztaltatja vele szeretetét, vagyis Teréz szívét egyre inkább magához édesgeti, hívogatja és vonzza. Teréz tapasztalata, hogy ilyen a mi Istenünk: mi gyöngeségből újra meg újra elbukunk, az ő válasza pedig erre a még nagyobb szeretet, amely végül is legyőz bennünk minden bűnt. Vagyis Isten belénk öntött szeretete tesz képessé szakítani a bűnnel és a bűnre vezető alkalmakkal. Ehhez azonban meg kell engednünk neki, hogy velünk legyen.
Nagyon rossz, ha a lélek egyedül van ennyi veszély között. (…) Ezért tanácsolnám azoknak, akik imádkoznak, különösen az elején, hogy igyekezzenek barátságot és kapcsolatot találni másokkal, akik szintén a belső ima útján járnak. (Ö 7,20)
Isten ügyének dolgai olyan rosszul mennek már, hogy szükséges egymást támogatnunk nekünk, akik Őt szolgáljuk, hogy előrejussunk…
…ha valaki ugyanis elkezdi átadni magát Istennek, oly sokan vannak, akik megszólják, hogy szükséges társaságot keresnie, hogy megvédje magát mindaddig, míg nem elég erős, hogy már nem nyomasztja őt ezek elviselése…
Aztán meg az alázat egyik fajtája, ha az ember nem bízik magában, hanem hisz benne, hogy akikkel érintkezik, azoknak segíteni fog Isten; és növekszik a szeretet, ha megosztják, és ezer jó van benne, amit nem mernék mondani, ha nem lenne olyan nagy tapasztalatom ebben, mint ami van. (Ö 7,22)
Teréz tehát buzdít, hogy belső tapasztalatainkat beszéljük meg olyanokkal, akik szintén ezen az úton járnak, mert ezzel erősítjük egymást a jóban, és segítjük, hogy ne hagyjuk abba az Istennel való együttlétet mondván: „Ez nem nekem való, hiszen a világban élve ezer hiúsággal foglalkozom, és képtelen vagyok szakítani ezekkel.” Teréz buzdít, hogy a szív imájával csak nyerünk, ezért bármilyen emberi gyöngeséggel küzdünk is, ne hagyjuk abba az imát, és újra meg újra térjünk a szívünkbe az Úrhoz, hogy Vele legyünk, mint a legjobb barátunkkal.
Az imádságnak erős oszlopára támaszkodtam, mégis …szinte húsz éven át jártam ezt a viharos tengert ilyen bukásokkal. És fölkeltem ugyan, ám rosszul, mert ismét visszaestem, és a tökéletességben olyan alacsony szinten álló életet éltem, hogy szinte nem is törődtem a bocsánatos vétkekkel… az egyik legkeservesebb élet volt, amelyet csak el lehet képzelni; mert sem Istent nem élveztem, sem a világban nem találtam örömet. Amikor a világ élvezeteiben voltam, fájdalmasan gondoltam arra, mivel tartozom Istennek; amikor Istennel voltam, a világi dolgok iránti vonzalmaim nyugtalanítottak. Olyan fájdalmas harc ez, hogy nem tudom, hogyan bírtam ki akár egy hónapig is, nemhogy ennyi évig. Mindezzel együtt világosan látom azt a nagy irgalmasságot, amelyet Isten gyakorolt velem, hogy ha már a világban kell forognom, legyen bátorságom az imádság folytatásához. (Ö 8,2)
Teréznek mint szerzetesnek a világban kell forgolódnia, hiszen tudjuk, hogy számtalanszor küldi őt elöljárója világi hölgyek kérésére velük társalogni. Az előkelő hölgyek közül van olyan, aki csak unatkozik és jó társaságot keres Terézben, aztán van olyan, akit meg kell vigasztalnia egy szerette elvesztése miatt és a többi. Mivel pedig elöljárója küldi, Teréznek mennie kell, ezért írja, hogy a világban kell forognia. Bárhol éljünk is tehát, buzdít bennünket, hogy bátran legyünk Istennel a szívünkben, vagyis imádkozzunk.
…mert noha mindig Isten előtt vagyunk, úgy érzem, más mód az, ahogyan az imádságban vagyunk, mert látjuk, hogy lát minket; míg a többiek – akik nem imádkoznak – akár néhány napig sem gondolnak arra, hogy Isten látja őket. (Ö 8,22)
Az imádság tehát az a mód, amelynek segítségével tudatosan Isten jelenlétében élhetünk. Ha pedig az Úr jelenlétében élünk, az Ő dolgai lesznek a fontosak a számunkra, a mi ügyeinket pedig szüntelenül Őneki ajánljuk. Aki tudatosan Isten jelenlétében él, azt alkalmassá teszi az imában való kitartásra, és előbb vagy utóbb elviszi őt az Úr a megváltás kikötőjébe. Teréz saját életével tanítja, hogy bukásainknak nem eltávolítaniuk kell az Istennel való kapcsolattól, hanem éppen közelebb kell vinniük Őhozzá, hiszen Ő az, aki meg tud szabadítani mindettől.
Arról tudok csak beszélni, amiről tapasztalatom van, ami pedig ez: bármilyen rosszakat művel is – aki elkezdte, ne hagyja abba az imát, mert ez az az eszköz, amely által vissza tud térni a gyógyuláshoz, és imádság nélkül sokkal nehezebb lesz. Ne kísértse meg őt a gonosz szellem, ahogy engem, hogy alázatosságból hagyja abba az imát! Higgye el, hogy nem csalhatják meg az Úr szavai! S ha igazán megbánjuk bűnünket, és elhatározzuk, hogy nem bántjuk meg Őt, visszatér a barátsághoz, amelyben volt velünk, és megadja azokat a kegyelmeket, amelyeket korábban megadott. Sőt olykor sokkal többet is, ha a megbánás megérdemli; és aki még nem kezdte el a belső imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora jótól! Nem félni kell, hanem vágyakozni…
Nem más a belső ima, mint bensőséges kapcsolat fenntartása oly módon, hogy sokat vagyunk egyedül Azzal érintkezve, Akiről tudjuk, hogy szeret minket. (8,5)
Szent Teréz az imádságot, vagyis az Istennel való személyes kapcsolatot a barátsághoz hasonlítja, amelyben egyszerűen együtt vagyunk Istennel, aki szeret minket. Ez a fesztelen érintkezés jellemzi istenkapcsolatát. Mindent megbeszél az Úrral: hálát ad neki, kér, panaszkodik – azt mondja el Istennek, ami éppen a szívében van. Amikor pedig szétszórt vagy unatkozik az ima alatt, akkor is kitart, és homokórával méri az imaidőt, hogy egyetlen perccel se hagyja abba előbb.
…nem látom, én Teremtőm, hogy miért nem igyekszik az egész világ elérni Téged ezen a bizalmas barátságon keresztül; a rosszak (…) azért, hogy jóvá tedd őket azáltal, hogy elviselik, hogy velük vagy, legalább napi két órát, még ha ők nincsenek is Veled, hanem a világ ezer aggodalmának és gondolatának zűrzavarában vannak, ahogy én voltam. (8,6)
Tehát ha mi nem tudunk Isten jelenlétében maradni az imaidő alatt, legalább engedjük meg az Úrnak, hogy velünk legyen úgy, ahogyan éppen akkor mi vagyunk. Ha zűrzavar van bennünk, engedjük be Őt, ha nehéz a szívünk bűneink miatt, akkor is maradjunk Ővele, ha érezzük a lelkiismeret-furdalást. Amilyen lelkiállapotban vagyunk, úgy imádkozzunk! Nem szabad várnunk, hogy majd akkor ülünk le imádkozni, ha össze tudjuk magunkat szedni! Mert ez csak Isten tudatos jelenlétében sikerülhet. Ilyenkor vegyünk elő egy ikont, szent képet, vagy a Szentírást, vagy éppen egy jó lelki könyvet! Nézzük a képet és olvassunk egy kicsit a könyvből, így próbáljunk Istenre figyelni a bennünk lévő zűrzavarban! Nem fölösleges időtöltés, még akkor sem, ha egy egész órán át csak küzdünk a bennünk lévő gondolatokkal! Erre mondja Szent Teréz, hogy ha már mi nem tudunk az Úrral lenni, engedjük meg, hogy Ő velünk lehessen. Isten ugyanis a zűrzavarban is velünk van, akkor is, ha nem érezzük. Ő szeret – túl az érzéseinken. Ha nem érezzük, Ő akkor is velünk van és önmagát adja nekünk.
Nem értem azok félelmét, akik nem merik elkezdeni a belső imát, és nem tudom, mitől félnek. Jól teszi a gonosz szellem, ha igazán rosszat akar tenni nekünk, hogy ijesztgetéssel eléri, ne gondoljunk arra, hogy megbántottuk Istent, hogy milyen sokkal tartozunk Neki, hogy van pokol és van dicsőség, és a nagy szenvedésekre és fájdalmakra, amelyeket Ő elviselt értünk. (8,6)
Teréz mindent megtesz, hogy rávegyen minket: kezdjük el a belső imát. Szánjunk rá időt minden nap, ki-ki annyit, amennyit állapotbeli kötelessége enged. Van, aki csak 15-20 percet tud csendben egyedül Istenre szánni; van, aki talán egy órahosszát is a huszonnégyből… Mindegy mennyit, csak kezdje el, és tartson ki benne! Azt az időt adja egyedül Istennek, és ne bánja, ha végig küzd a szétszóró gondolatokkal, mert ha állhatatos, egyszer csak az Úr megadja neki, hogy összeszedetten egyedül Őrá tudjon figyelni. Addig pedig használjunk könyvet, képet, ami egyetlen pontra összpontosít bennünket: Istenre.
Teréz számára Krisztus a középpont. Ha szenved, elgondolja, Krisztus mennyit szenvedett őérte.
Ez volt az egész imádságom… Néhány éven át nagyon sokszor jobban figyeltem és vágytam rá, hogy leteljen az az óra, amelyet erre kiszabtam magamnak, és halljam, mikor üt az óra, semmint más, jobb dolgokra; és nagyon sokszor, tudom is én, milyen súlyos penitenciát elvállaltam volna jobb kedvvel, semmint hogy nekilássak összeszedni magam, hogy imádkozzam. És olyan elviselhetetlen volt az az erő, amellyel (…) az én hitvány szokásom arra ösztönzött, hogy ne menjek imádkozni, és a levertség, amely a kápolnába lépve elfogott, hogy minden lelki erőm (…) szükséges volt ahhoz, hogy segítsen rákényszerítenem magamat, és végül az Úr segített nekem. S miután ezt az erőfeszítést megtettem, nagyobb nyugalmat és örömet találtam, mint máskor, amikor szerettem volna imádkozni. (8,7)
Milyen nagy vigasztalás ez számunkra! Miért kellene nekünk könnyebb úton haladni, mint Szent Teréznek, a misztika doktorának? Miért gondoljuk úgy, hogy nekünk egy szempillantás alatt menni fog az ima, ha neki tizenhét évig kellett küzdenie azért, hogy megkapja az összeszedettség ajándékát, vagyis azt, hogy amikor imádkozik, egyedül Istenre figyeljen? Tegyünk erőfeszítést minden nap, keressünk egy csöndes zugot, és legyünk egyedül az Úrral! Ennyi, amit tettünk kell, a többit Isten irányítja. Ne mondjuk, hogy nincs időnk! A munka mindig egyre több lesz, nem kevesebb. Ha arra várunk, hogy majdcsak lesz egy kis nyugalmasabb időszak az életünkben, és akkor majd elkezdjük a belső imát, csalódni fogunk. Leéljük az életünket úgy, hogy nem találkoztunk Istennel, annak ellenére, hogy esetleg elmentünk vasárnaponként templomba, néhanapján gyóntunk, áldoztunk – mégsem találkoztunk az Úrral, mert nem vettük a fáradságot, hogy a huszonnégy órából adjunk neki legalább húsz percet. Most kell elkezdeni a belső imát, amikor a legelfoglaltabbak vagyunk, amikor a legkevesebb időnk van! S meglátjuk, egyszerre csak nyugodtabbak leszünk, nem kapkodunk ide-oda, és legfőképpen: nem tévesztjük el szemünk elől a Célt, aki nem más, mint Isten. Hiszen a halálunk után mindaz, amivel most foglalkozunk, mellékes lesz, mert a szeretet alapján ítéltetünk meg. A valódi szeretetet pedig Isten csepegteti belénk a Vele való találkozásban.
Ha tehát egy ilyen hitvány lényt, amilyen én vagyok, ilyen sokáig elviselt az Úr – és világosan látszik, hogy ezáltal javult meg minden rosszaságom – kinek lenne oka félelemre, legyen bármennyire is rossz? Mert bármilyen rossz legyen, nem lesz az hosszan, miután annyi éven át oly sok kegyelmet kap az Úrtól. És ki ne bízhatna Őbenne, hiszen engem is annyira elviselt, csak mert vágytam Rá és valamennyi időt és teret biztosítottam arra, hogy velem legyen? S mindezt gyakran hajlandóság nélkül tettem, nagy erőt véve magamon… Igazán sajnálom azokat, akik a maguk költségén szolgálnak az Úrnak, mert azoknak, akik imádkoznak, maga az Úr állja a költségeit; mert egy kis szenvedésért annyi örömöt ad, hogy azzal az ember kibírja a szenvedéseket. (8,8)
Kezdjük el tehát a belső imát, adjunk minőségi időt minden nap Istennek, tartsunk ki a belső imában és meg fogjuk tapasztalni, milyen jó az Úr azokhoz, akik keresik Őt! És ne fönt az égben keressük, hanem a szívünk mélyén, hiszen Isten országa és Ő maga bennünk van.