KITARTÓ LEÁNYOK CARAVACÁBAN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 28. rész)

Hanganyag

Szent Teréz buzgón ajánlja Szent József pártfogásába alapításait, mert személyes életében számtalanszor tapasztalja segítő közbenjárását. Ezért a kármelita kolostorokat Jézus, Mária és József őrzésére bízza.

A caravácai újonnan alapított kolostor titulusa ugyancsak ez a dicső szent. A kínkeservesen megvalósult sevillai alapítást követően Szentünk Caravácába utazik, hogy eleget tegyen a generális kérésének, mely szerint annyi kolostort alapítson a reform szellemében, amennyit csak tud.

A beas-i és a caravácai alapítás közé tette be a sevillai alapítást Szent Teréz tartományfőnöke: Grácián atya.

Éppen indulófélben voltam az avilai Szent Józsefből, hogy elvégezzem az előbb említett beasi alapítást, és már éppen csak a kocsinkat kellett fölszerelni, mikor egyszer csak betoppant hozzánk egy ember, akit egy caravácai úriasszony, valami Doña Catalina küldött hozzám, azzal az üzenettel, hogy egy jézustársasági atya beszédének hatására három fiatal úrileány költözött hozzá, kijelentve, hogy nem hagyják el a házat, amíg nem alapítanak kolostort a városban. Ezt bizonyára előzetesen megbeszélték ezzel az úriasszonnyal, mert azután éppen ő támogatta őket ezen alapítás ügyében. Szüleik a város legelőkelőbb úriemberei közé tartoztak. Az egyik leány édesapjának neve: Rodrigó de-Moya, igen buzgó szolgája az Úristennek, és rendkívül bölcs ember. Együttesen volt is annyi vagyonuk, hogy vállalkozhattak ilyen feladatra. Tudomásukra jutott, hogy mi mindent tett a mi Urunk kolostoraink alapítása körül, mert a jézustársasági atyák, akik mindig kedveztek nekünk, és pártoltak bennünket, mindent elmondtak nekik. (AK XXVII/1)

Ez aztán az eltökélt elhatározás, amint Szent Teréz nevezi a hajlíthatatlan elszántságot. Ezzel a három nemesi leányzó mindenképpen rendelkezik a Szentünk által legfontosabbnak tartott erénnyel, amikor elhatározzák, hogy szerzetesek lesznek. A hír gyorsan terjed, hogy a kármelita renden belül milyen gombamód szaporodnak a kolostorok, amelyek – visszatérve a Kármel eredeti szabályához – radikálisan élik meg a szerzetességet. Ezért sem véletlen, hogy éppen kármelita kolostort akarnak alapítani az elszánt fiatalok. A jezsuiták minden bizonnyal hatásosan prédikálhatnak, ha így fölbuzdulnak a szerzetesi életre az ifjoncok. Ismeretes Szent Teréz jó kapcsolata a jezsuitákkal, hiszen számos gyóntatója ebből a társaságból való, és az első alapításnál is sokat segítenek neki.

Mélyen meg voltam hatva, mikor láttam, milyen buzgók ezek a lelkek, mennyire vágyódnak utánunk, és milyen messziről jönnek Miasszonyunk Rendjének keresésére, s ez arra indított, hogy előmozdítsam jó szándékuk teljesülését. Mikor tehát megtudtam, hogy a város Beas közelében van, néhány nővérrel többet vittem magammal. Az volt a szándékom, hogy mihelyt végzek a beasi alapítással, elmegyek oda; a levelekből ugyanis az a benyomásom volt, hogy a terv kivitelezhető. Az Úr azonban másképp határozott, és így egész tervezgetésemnek semmi haszna sem volt, amint ezt a sevillai alapításnál el is mondtam. Az engedély, amelyet a Lovagrendek Tanácsától kaptak, úgy volt megszövegezve, hogy le kellett mondanunk az odautazásról. (AK XXVII/2)

Szent Teréz csak akkor fog bele egy alapításba, ha megvalósulhat az a szándék, amelyért létrejönne az új kolostor. Ha eleve nyomásgyakorlást észlel kívülről, inkább eláll az alapítástól. Beas városába azzal a céllal vitt több nővért, hogy Caravácában legyenek az új kolostor megalapozói. A jó nővérek bárhová követik a Szentanyát.

Az is igaz, hogy amikor beasi tartózkodásom idején megtudtam, hogy Caraváca annyira félreesik; az odavezető út annyira rossz, és igen sok bajjal járna az odajutás, valahányszor a nővéreknél hivatalos látogatást kellene végezni; a rendfőnököknek pedig mindez nemigen lenne ínyére – nekem is kevés kedvem lett ehhez az alapításhoz. Mivel azonban már egyszer reményt ébresztettem bennük [a caravácai fiatalokban], megkértem Julián de Ávila atyát és Antonio Gaitánt, hogy menjenek oda, nézzenek utána a dolgoknak, és ha ők is ugyanarra a meggyőződésre jutnak, szüntessenek meg minden további lépést. Ők úgy találták, hogy az ügy iránti érdeklődés nagyon megcsappant, nem a leendő szerzetesnők, hanem Doña Catalina részéről, aki pedig addig az egész fő mozgatója volt, hiszen ő tartotta magánál az említett úrilányokat egy, a világtól elzárt lakásban. (AK XXVII/3)

Ellenben a nővérjelöltek, különösen pedig az a kettő, aki aztán valóban belépett, oly szilárdan kitartottak elhatározásuk mellett, és annyira meg tudták nyerni Julián de Ávila atyát és Antonio Gaitánt, hogy távozásuk előtt írásban is megegyeztek velük, s boldog megelégedettségben hagyták ott őket. Ők maguk is annyira el voltak ragadtatva a jelöltektől, nemkülönben a vidéktől, hogy alig győztek róla eleget beszélni, azt azonban szintén be kellett vallaniuk, hogy az utak igencsak rosszak. Én tehát, mikor láttam, hogy a megegyezés megtörtént, viszont az alapítási engedély még mindig késett, újra visszaküldtem oda a jó Antonio Gaytánt, aki irántam való szeretetből szívesen vállalta magára ezt a fáradságot. Mindketten nagyon a szívükön viselték, hogy ez az alapítás megtörténjék, és nekik is köszönhető, hogy lett belőle valami; mert ha ők nem mentek volna oda, és nem egyeztek volna meg, én bizony nem sokat törődtem volna az egésszel. (AK XXVII/4)

Szent Teréz már sok kolostort alapított. Van tapasztalata, hogy meggyűlhet a baja az elöljárókkal a kedvezőtlen körülmények miatt. Elengedhetetlen ugyanis az időnkénti vizitáció, és ha rosszak az utak, az idősebb elöljárók nem fogják bírni az oda utazást. Ám a caravácai fiatalok elszántsága meghatja Szentünket, és ha ő maga egyelőre nem is megy oda, ameddig az alapítás előkészítése nem történik meg, segítőit, akik nagyon tisztelik és szeretik őt, elküldi Caravácába, sőt egyiküket kétszer is.

Adtam neki [Antonio Gaitannak] útiköltséget, hogy elmehessen, és az éplületet, amelynek lakásul kellett szolgálnia a nővéreknek, fölszerelhesse forgóval és ráccsal, mindaddig, amíg megfelelő házat nem tudnak szerezni. Így azután sokáig ott is maradt, és miután Rodrigo de Moya, aki mint említettem, a jelöltek egyikének édesapja volt, kész örömest rendelkezésére bocsátotta háza egyik részét, ott jónéhány napot töltött, amíg mindezzel elkészült. (AK XXVII/5)

A klauzúra, vagyis a nővérek számára fenntartott élettér anyagi elválasztást is igényel. Ezért rendeli el Szent Teréz a klauzúra-rácsok felállítását, és a forgót, amely arra szolgál, hogy személyes érintkezés nélkül is be lehessen adni például az adományokat a kolostorba.

Szentünk segítői nem vagyonos emberek, még az útiköltségre sem telik nekik, de azt a Szentanya megszerzi. Hatalmas szolgálatot tesznek a rend érdekében, hiszen Szent Teréznek számtalan feladata van a már megalapított kolostorokkal is. Amikor pedig megakad az előkészület, akkor megmozgatja társadalmi kapcsolatait az ügy érdekében.

Mikor megszerezték az engedélyt, és én már azon a ponton voltam, hogy elmegyek oda, megtudtam, az áll benne, hogy a kolostor a lovagrendek kormányzóinak legyen alávetve, és a nővérek nekik fogadjanak engedelmességet. Ebbe én természetesen nem egyezhettem bele, mert kolostoraink a Kármelhegyi Boldogasszony Rendjének joghatósága alá tartoznak. Tehát újra engedélyért folyamodtak, azonban úgy ebben, mint a beasi kolostor ügyében, semmit sem értek volna el. Csakhogy mostani királyunk, Ő Felsége Don Felipe olyan kegyes volt irányomban, hogy amikor levélben fordultam hozzá, elrendelte, hogy adják meg az engedélyt. Ő ugyanis annyira kész pártját fogni az olyan szerzeteseknek, akikről tudja, hogy megtartják fogadalmukat, hogy amióta értesült kolostoraink életmódjáról, és arról, hogy az eredeti szabályhoz tartjuk magunkat, mindenben kedvez nekünk. Ezért nagyon szépen kérlek, leányaim, hogy mindig külön imában emlékezzetek meg Őfelségéről úgy, amint azt most tesszük. (AK XXVII/6)

A szerzetesrendek megújulásának korát élik. A király pedig támogatja a megújulási folyamatokat. Az egész országnak jó, ha a szerzetesek visszatérnek gyökereikhez, és a rendjük életviteléhez időközben hozzátapadt fölösleges koloncoktól megszabadulva, valóban Istent szolgálják. A legtöbb uralkodó ekkor erősen hisz az ima erejében.

Mivel tehát újra kellett folyamodni az engedélyért, (…) elutaztam Sevillába a tartományfőnök atya parancsára, aki akkor az Istenanyáról nevezett Jeronimo Grácián mester volt, és most is az. Azok a szegény leányok pedig ott maradtak elzárkózva egészen a következő újév napjáig, pedig még februárban történt, hogy üzenetet küldtek nekem Avilába. Az engedély hamarosan megjött, mivel azonban én olyan messze voltam, és akkora nehézségekkel küszködtem, nem tudtam rajtuk segíteni. Annak ellenére, hogy nagyon sajnáltam őket, mert gyakran írogattak nekem, és kiöntötték előttem szívük keservét. Tovább már igazán nem lehetett őket így hagyni. (AK XXVII/7)

Ez alatt a csaknem egész év alatt Szent Teréz a sevillai alapítással bajlódik elöljárója parancsára. Szegény lányok Caravácában várva-várják az alapító Anyát! Ez a megpróbáltatás a legtöbbjükben megérleli a hivatás kegyelmét. – Nem feltétlenül baj, ha hosszan kell várni egy jó szándék megvalósítására.

Mivel lehetetlen volt személyesen odamennem – egyrészt azért, mert messze voltam, de azért is, mert a sevillai alapítás még nem volt befejezve –, Jeronimo Grácián atya, aki mint említettem, apostoli vizitátor volt, elrendelte, hogy azok a nővérek, akiket az ottani alapítás céljából hoztam magammal, és a malagoni Szent József-kolostorban hagytam, menjenek nélkülem Caravacába. Úgy intéztem, hogy az legyen a perjelnő, akiről biztosan tudtam, jól fogja elvégezni ezt a feladatot, mert sokkal különb nálam. A nővérek tehát le is utaztak, a szükséges okiratokkal ellátva, a mieink közül való két sarutlan atya kíséretében, mert Julián de Ávila atya és Antonio Gaitán már jóval előbb visszatértek szülőföldjükre. Mivel pedig ez olyan messze fekszik, és az időjárás is rossz volt – hiszen december vége felé jártunk –, nem akartam őket odafárasztani. (AK XXVII/8)

Mikor a nővérek odaérkeztek, nagy örömmel fogadták őket a város lakói, főként pedig az említett elzártan élő fiatal leányok. Megalapították tehát a kolostort, és elhelyezték benne a legméltóságosabb Oltáriszentséget Jézus neve napján, az 1576-ik esztendőben. Ketten mindjárt be is öltöztek. A harmadik nagyfokú melankóliában szenvedett, és úgy látszik, a zárkózott életmód máris megártott egészségének. Annál kevésbé lett volna képes elviselni szigorú és vezeklő életünket. Éppen ezért elhatározta, hogy egyik nővérével együtt visszatér szülei házába. (AK XXVII/9)

Ez is előfordulhat: lehet, hogy valaki elhivatottságot érez magában egy hivatásra, meg is van benne a kellő elszántság, de valamely objektív tényező megakadályozza vágyának teljesülését. Ha valóban elhisszük, hogy a gondviselő Isten kezében vagyunk, bármivel is kelljen szembesülnünk, akkor a hit fényében tudjuk megélni ezeket a nehéz helyzeteket, és nem erőlködünk a saját elgondolásunk érvényesítésén. Ajánlatos ilyenkor külső segítséget is kérni, mely objektív látásmódjával segít reálisan nézni az adott helyzetet.

Gondoljátok csak meg, leányaim, mily csodálatosak az Úristen útjai, és milyen hűséges szolgálatra vagyunk kötelezve irányában mi, akiknek megadta a kegyelmet, hogy kitartsunk a fogadalmunkig, s végleg megmaradjunk Isten házában, mint a Boldogságos Szűz leányai. Íme, ez alkalommal Ő Szent Felsége eszközül használta ennek a fiatal leánynak jóakaratát és vagyonát, hogy ezek révén megalapítsa ezt a kolostort; mikor pedig itt lett volna az ideje, hogy része lehessen abban, ami után annyira vágyódott, elhagyta a lelki erő, és érvényre jutott benne a melankólia, amellyel, leányaim, oly gyakran szoktuk mentegetni gyarlóságunkat és ingatagságunkat. (AK XXVII/10)

Ám milyen jó, hogy szembenézett a szóban forgó fiatal a betegségével, és elengedte a szerzetesi élet utáni vágyát! A melankóliát ma talán nevezhetnénk a depresszió egyik fajtájának. Szent Terézt hálaadásra hívja ez az eset is. A leányt pedig minden bizonnyal más módon jutalmazza meg az Úr, hiszen anyagiakban ő is hozzájárult a caravácai kolostor megalapításához.

Kegyeskedjék Ő Szent Felsége bőségesen megadni nekünk az Ő kegyelmét, mert ha ezt megteszi, nem lesz semmi, ami visszatarthatna bennünket attól, hogy folytonosan előbbre haladjunk az Ő szolgálatában; védelmezzen és pártoljon bennünket mindenben, nehogy a mi hibánk folytán veszendőbe menjen ez a nagyszerű kezdeményezés, amelyre az Ő kegyelméből ilyen magunk fajta gyarló nők vállalkoztak. Az Ő szent nevében esedezem hozzátok, nővéreim és leányaim, hogy állhatatosan kérjétek ezt a mi Urunktól, valamint hogy aki hozzánk belép, számoljon vele, hogy az ő személyében kezd újra éledni Szűzanyánk Rendjének eredeti szabálya. Ne nyugodjék bele tehát soha senki a legcsekélyebb lazulásba sem! Gondoljátok meg, hogy apró visszaélések nyitnak kaput a legnagyobbaknak, és mielőtt észbe kapnátok, a világias szellem beözönlik a kolostortokba. Emlékezzetek vissza, mekkora nélkülözések és mennyi fáradság árán jött létre mindaz, amit ti most békességben élveztek! Ha pedig jól fontolóra veszitek, be fogjátok látni, hogy e kolostoralapítások legtöbbjében sokkal nagyobb szerepet játszott Isten hatalmas keze, mint az emberi erő, mert ő Szent Felsége mindig kész előre mozdítani a Neki szolgáló műveket, föltéve, hogy mi is megtesszük a magunkét. Mit gondoltok, vajon honnét merítette volna egy magam fajta gyönge nő az erőt oly nagy dolgok létrehozására? Hiszen még csak nem is voltam a magam ura, továbbá nem volt hozzá egy fillérem sem és senkim, aki pénzt tudott volna adni hozzá. Fivérem ugyanis, aki a sevillai alapításnál megsegített, és akinek volt némi vagyona s jó szíve-lelke ahhoz, hogy támogasson, az Indiákon tartózkodott. (AK XXVII/11)

Vagyis Amerikában, mert akkor még így hívják a tengeren túli kontinenset. Az eredeti szabályhoz való visszatérés aszketikusabb életvitelt jelent. Egészen Istenre irányított életet a testvéri szeretet mindennapi konkrét cselekedeteivel. A nővérek nem vándorolnak különféle nemes asszonyok kérésére, akik ennek fejében támogatják a kolostort, mint annak idején a Megtestesülés Kármelben, ahonnan Szent Teréz elindul alapító útjára. Látogathatják a nővéreket a klauzúra betartásával, de ezek a látogatások nem boríthatják fel a kolostori életet. A nővérek a társalgóban beszélgethetnek a látogatóval, az elöljáró engedélyével, ráccsal elválasztva a vendégtől. A gyakori és hosszú látogatásokat azonban kerülik, hogy a nővérek összeszedetten a szerzetesi életük lényegére figyelhessenek: csöndes légkörben, tudatosan Isten jelenlétében élhessenek, kitartva az állandó imában és a testvéri szeretetben, elsősorban nővéreikkel megélve azt.

Csodáljátok, leányaim, csodáljátok Isten kezét! Valami híres családból származom talán, s azért becsülnek meg?! Szó sincs róla. Akármilyen oldalról nézitek is, be kell látnotok, hogy az Ő műve volt. Ezek után vajon nem méltányos-e, hogy sértetlenül őrizzük meg, még az életünk, a becsületünk és a kényelmünk árán is [Istennek ezt a művét], annál is inkább, mert itt mindenünk megvan. [Milyen nagy jó] ha az ember úgy él, hogy nem kell félnie a haláltól, sem pedig az élet bárminemű viszontagságaitól; ha megvan bennünk az állandó vidámság, amely mindnyájatok arcáról sugárzik; ha élvezzük azt a legnagyobb jólétet, amelynek alapja, hogy nem félünk a szegénységtől, sőt mi több, óhajtjuk azt. Vajon van-e hozzáfogható ahhoz a belső és külső békéhez, amely állandóan uralkodik körötökben?! Rajtatok múlik, hogy ebben éljetek és haljatok, amint láttátok meghalni eddig is azokat, akik kolostorainkban szenderültek jobblétre. Ha ugyanis mindig azt kéritek Istentől, hogy fejlessze tovább rendünket, és egyáltalán nem a magatok erejében bíztok, nem fogja tőletek megtagadni irgalmát. A fő, hogy Őbelé vessétek minden bizalmatokat, és legyetek bátor lelkűek, mert ezt Ő Szent Felsége nagyon szereti. Ne féljetek, hogy bármiben is hiányt szenvedhettek! Azok közül, akik kopogtatnak nálatok fölvételért, sohase utasítsatok vissza senkit vagyontalansága miatt. Teljesen elég, ha erényekben gazdag. Ha tehát egyébként megfelelőnek találjátok lelkületét és tulajdonságait; ha nem csupán azért jött, hogy saját megélhetését biztosítsa, hanem hogy tökéletesebben szolgálhasson Istennek, akkor fogadjátok csak be magatok közé! Az Úristen majd kétszeresen téríti meg nektek más úton-módon, amit erre az egyre ráfizettek. (AK XXVII/12)

Tudjuk, hogy Szent Teréz édesapja zsidó származású, aki megkeresztelkedik, és megvásárolja a nemesi rangot, bár ezt természetesen titokban tartják. Ezért is emeli ki Isten ingyenes ajándékát, hogy őt választotta ennek a műnek véghezviteléhez. A spanyol társadalom ugyanis rendkívül sokat ad a vérvonal úgymond tisztaságára. Ha köztudomású lenne apjának zsidó származása, megbélyegzetté válhatna az egész család.

Abban az időben a leányoknak vinniük kell hozományukat a kolostorba, ahová belépnek, mert abból gondoskodnak az ellátásról. Az alapító Anya viszont nem tartja elengedhetetlen kritériumnak a hozományt. Ha valakinek nincs semmije, de alkalmas a szerzetesi életre, fölveszi. Amúgy is teljes szegénységben kívánja megalapítani kolostorait, egészen a Gondviselésre hagyatkozva ellátásukat illetően.

Sok tapasztalatom van e tekintetben [hogy többszörösen pótolja az Úr az elmaradt hozományokat]. Jól tudja Ő Szent Felsége, hogy amennyire vissza tudok emlékezni, sohasem tagadtam meg senkinek a felvételét azért, mert nem volt hozománya, ha egyébként megfelelőnek találtam. Tanúságot tehetnek erről mindazok, akiket kizárólag Isten nevében vettem föl, amint ezt ti is tudjátok. Arról pedig szintén biztosíthatlak benneteket, hogy vagyonos leányok belépése sohasem okozott akkora örömet nekem, mintha valakit pusztán a Jóistenért vehettem föl. Sőt ellenkezőleg, az előbbiektől mindig félni szoktam; míg ellenben a szegények belépte fölött ujjongott a szívem, és akkora volt a boldogságom, hogy sírtam örömömben. Ez határozottan így van. (AK XVII/13)

Ha pedig ez az eljárás olyan jól bevált, még akkor, amikor házakat kellett vennünk és építenünk, miért ne lehetne azt követnünk most, amikor már van miből élnünk?! Higgyétek el, leányaim, éppen azon fogtok veszíteni, amiből nyereséget reméltek. Ha gazdag leány talál belépni, és nincsenek egyéb kötelezettségei – tekintve, hogy egyébként másoknak kellene hagynia vagyonát, s talán éppen olyanoknak, akiknek semmi szükségük sincs rá –, az ilyen jól teszi, ha nektek adja azt alamizsna gyanánt. Sőt megvallom, ebben az esetben szeretetlenségnek tartanám, ha másképpen cselekedne. Vigyázzatok azonban arra, hogy az, aki belép hozzátok, rendelkezzék vagyonáról bölcs lelkivezetők tanácsa szerint, és tegye, amit ők Isten dicsőségének szempontjából jobbnak tartanak. Nagy baj lenne ugyanis, ha nem kizárólag ebből a szempontból kívánnánk elfogadni bármelyik belépő javait. Tegye meg az illető, amivel Istennek tartozik, éspedig a lehető legtökéletesebben, ezzel többet nyerünk, mintha megannyit hozna nekünk. Hiszen mi nem kívánunk mást – és Isten mentsen is attól, hogy mást kívánjunk –, mint hogy Ő Szent Felségének szolgáljon mindenki mindenben. (AK XXVII/14)

Nagyon bölcs Szent Teréz. Akiket Isten küld a Kármelbe belépésre, akár szegény az illető, akár gazdag, helye van ott. Mindaz, aki szegénységben élt belépése előtt, könnyebben hozzá tud szokni a kolostori élet lecsupaszítottságához. A szegénység nagy mentsvára egy-egy szerzetesi közösségnek, mert azon túl, hogy a szegény Krisztust követik, nem kell bajlódniuk az anyagi javak kezelésével, és erősödnek az Isten iránti bizalomban, aki nem hagyja magukra az Őt keresőket.

[Az Úr] dicsőségére akarom mondani meg azért is, hogy örömmel lássátok, miképpen jöttek létre az Ő kolostorai; sem ezek ügyeiben, sem pedig bármi másban, ami ezen alapításokkal összefüggésben volt, sohasem tértem el egy hajszálnyira sem ettől az elvtől [a szegény, de erényes leányok fölvételétől]. S ha tudtam volna, hogy egyetlenegy alapításom sem sikerül, hacsak valamelyest nem engedek ebből, akkor sem tettem volna meg [hogy másképpen cselekedjem]. Amint valóban, ezen alapításokban sohasem tettem semmit, amiről tudtam, hogy csak egy gondolatnyira is eltér az Úr akaratától. E tekintetben mindig gyóntatóim tanácsaihoz alkalmazkodtam, ők pedig, mint tudjátok, amióta ezekkel az alapításokkal vagyok elfoglalva, mindig igen tudós és szentéletű férfiak voltak. Nem is emlékszem, hogy még csak kísértésem is lett volna valaha másképpen cselekedni. (AK XXVII/15)

A Szentanya bizonyítja nővéreinek, hogy jó az az út, amelyen jár. Mindig fontos számára, hogy legyen egy objektív mérleg gyóntatója személyében, aki által az Úr áldása kíséri szolgálatát és konkrét döntéseit. Szent Teréz szembe megy a kor szokásával, mert akármilyen kevés hozománnyal rendelkezik is valaki, abban a korban vinnie kell azt a kolostorába. Ám sok leánynak valóban semmije sincs, és így – bár alkalmas lenne a szerzetesi életre – le kell mondania szíve azon vágyáról, hogy szerzetes lehessen.

Lehet, hogy tévedek [magammal kapcsolatban]. Ki tudja, nem követtem-e el sok olyan hibát, amelyre nem emlékszem, tökéletlenségeimnek pedig bizonyára nincs is száma. Ezt csak az Úristen tudná megmondani, aki igaz bíró. Azt mondom, amit igaznak tartok magamról. Másrészt azonban azt is belátom, hogy ez az elvhűség nem az én érdemem. Isten azt akarta, hogy ezek az alapítások létrejöjjenek, s mivel saját érdekének tekintette azokat, ezért vett pártfogásába, és ezért adta meg nekem ezt a kegyelmet. Jónak láttam ezt elmondani nektek, leányaim, hadd tudjátok, mennyire le vagytok kötelezve az Úrral szemben, valamint azt is, hogy ezek az alapítások eddig anélkül valósultak meg, hogy bárkinek is terhére lettünk volna velük. Áldott legyen, Aki maga tett meg mindent, és Aki a jó embereket arra indította, hogy segítségére siessenek! Legyen Ő Szent Felsége ezentúl is olyan jó irányunkban, hogy vegyen továbbra is védelmébe, és adja meg kegyelmét, hogy soha ne fizessünk hálátlansággal az Ő nagy jótéteményeiért. Ámen. (AK XXVII/16)