KÁLVÁRIA SEVILLÁBAN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 25. rész)

Hanganyag

Szent Teréz új elöljárója, Grácián atya Sevillába küldi őt női kolostor alapítására. Bár az alapító Anya nem ért vele egyet, mégis elindul a forróbb éghajlatú Andalúziába, hogy eleget tegyen a szerzetesi engedelmességnek.

Nemcsak az utazás nehézségei és a rossz szállás meríti ki őt, hanem lázas betegségbe esik, amelyből – az Úr külön segítségével, a gondos ápolásnak is köszönhetően – szerencsésen kilábal.

Két nappal ez az eset [betegsége] előtt, egy másik kalandunk volt, amelynek során meglehetősen veszedelmes helyzetbe kerültünk. Amikor kompon kellett átkelnünk a Guadalquivir [folyó] túlsó partjára, és a kocsikra került a sor, nem tudták azokat ott átvinni, ahol a kötél volt megerősítve, hanem valamivel lejjebb kellett kerülniük a vízen, bár azért a kötél is segített, amennyiben azt is lejjebb eresztették. Azonban hogy, hogy nem, a kötél kicsúszott azok kezéből, akik fogták, és a komp ment lefelé kötél és evező nélkül a rajta levő kocsikkal együtt. Nekem sokkal jobban fájt azt látnom, hogy a révész annyira lelkére vette a dolgot, mint maga a veszedelem. Mi nővérek, imádkoztunk, a többiek hangosan kiabáltak. (AK XXIV/10)

Egy közeli kastélyból egy úriember meglátott bennünket; megesett rajtunk a szíve, és embereket küldött segítségünkre. A komp ugyanis nem szabadult el a kötélről egészen, és a mi testvéreink is fogták, s húzták minden erejük megfeszítésével. Nem voltak képesek azonban megküzdeni a víz erejével, és egyiket-másikat közülük le is döntötte a lábáról. A révész egyik fiának viselkedése hatott meg a legjobban, olyannyira, hogy sohasem felejtem el. Azt hiszem, tíz-tizenegy éves lehetett. Igazán megindító volt, hogy mennyire a szívére vette ez a gyermek édesapja baját, én pedig szívem mélyéből áldottam érte az Urat. Ő Szent Felsége azonban még a bajokat is kíméletesen küldi ránk, és így tett ez alkalommal is. A komp végre megakadt egy homokzátonyon, amelynek egyik oldalán sekély volt a víz, úgyhogy segíteni lehetett a bajon. Tekintve, hogy időközben ránk sötétedett, nem tudom, miképpen találtunk volna ki az országútra, ha a kastélybeliek nem vezettek volna bennünket oda. Nem állt szándékom ilyen lényegtelen dolgokat is beleszőni elbeszélésembe, mert különben ugyancsak sokat kellene mesélnem utazásaink nehézségeiről, ez esetben azonban egyesek kéréseikkel zaklattak, hogy ezt részletesebben írjam meg. (AK XXIV/11)

A bajban az emberek kiabálnak, hiszen rá kell jönniük, hogyan oldják meg a váratlan helyzetet, a nővérek pedig imádkoznak. Egy erős sodrású folyón veszélyes szekereket átvinni, mégis akad olyan, aki vállalkozik rá. Szent Teréz úgy meséli el a történetet, mintha ő maga nem is lett volna részese. Nem esik szó arról például, hogy aggodalmaskodnának. Imájukban Isten elé tárják a problémát, és várnak. Nem hiába, hiszen az Úr rövid úton küldi is a segítséget. Mindenki megteszi a saját részét: a kármelita testvérek heroikus küzdelmet folytatnak az árral, nem engedik el a szekereket tartó kötelet, pedig egyértelmű, hogy meghaladja erejüket, mégsem adják fel. Szent Teréznek azért „lényegtelen” az ilyenfajta nehézség egy alapításnál, mert hozzá van szokva, és tudja, hogy mindez része egy-egy új kolostor létrejöttének. A kalandból kimaradt nővéreit viszont nyilván érdeklik a részletek is, és sürgetik az alapító Anyát, hogy semmit se hagyjon ki elbeszéléséből.

Sokkal nagyobb szenvedést okozott nekem az említett dolgoknál, ami pünkösd másodnapján történt velünk. Tőlünk telhetőlen siettünk, hogy hajnalban Cordovába érkezzünk, és ott misét hallgathassunk, anélkül hogy valaki látna bennünket. A hídon túl fekvő egyik templomba vezettek minket azzal, hogy leginkább itt lehetünk majd egyedül. Igenám, de mikor át akartunk hajtatni a hídon, kiderült, hogy ehhez engedélyre van szükségük a kocsiknak, és ezt a polgármestertől kell megszerezni. Mire ez meglett, beletelt két óra, mert a polgármester akkor még nem kelt föl; időközben pedig nagy tömeg csoportosult körénk, tudakolva, hogy kik vagyunk. Ezzel még csak nem törődtünk volna sokat, mert a nővérek kocsija jól le volt függönyözve. Mikor azonban megjött az engedély, akkor vettük észre, hogy a kocsik nem férnek át a híd bejáróján. Valamit le kellett róluk fűrészelni, vagy nem tudom, mit csináltak, elég az hozzá, hogy ez megint jó sok időbe telt. Egyszóval, mire odaértünk a templomhoz, ahol Julián de Ávila atyának kellett volna misét mondania, már tele volt néppel. A templom ugyanis a Szentléleknek van szentelve – amit mi nem tudtunk –, és így nagyon ünnepélyesen búcsúját ülték, szent beszéddel. (AK XXIV/12)

Mikor láttam ezt, nagyon elkedvetlenített, és jobbnak találtam volna, hogy inkább menjünk tovább, lemondva a misehallgatásról, semhogy belevegyüljünk ebbe a tolongó tömegbe. Julián de Ávila atya azonban nem osztozott nézetemben. Mivel pedig ő hittudós, mi valamennyien kénytelenek voltunk meghajolni véleménye előtt. Útitársaink talán az enyémet fogadták volna el, ami hiba lett volna, bár azért nem hiszem, hogy – ha arra került volna a sor – a magam feje szerint mertem volna a kérdést elintézni. Leszálltunk tehát a templom közelében, s bár az arcunkat senki sem láthatta, mert ilyenkor mindig hosszú fátyolt viselünk, mi egyébként is elég látványosság voltunk fátyolosan, fehér darócköpenyünkben és alpargátáinkban ahhoz, hogy mindenki érdeklődését fölkeltsük. Lett is akkora csődület, hogy még! Ez azután úgy kihozott a sodromból, hogy a lázam is egészen elmúlt; mert valóban nagy kellemetlenség volt nemcsak rám, de valamennyiünkre nézve. (AK XXIV/13)

Látványossága lettek ők is a világnak. Szent Teréz ezt szerette volna elkerülni, ha Julian atya megengedi, hogy tovább menjenek, ha már így alakult a helyzet, ugyanakkor nem lázadozik a döntés miatt. Annak ellenére sem, hogy irtózik a kíváncsi népsokaságtól. Nemcsak azért, mert egy új alapításnál mindig titokban cselekszik, hogy minél kevesebb lehetőséget adjon annak megakadályozására, hanem mert a Kármel jellemzője: a rejtettség. Állandó jelenlét a rejtekben is látó Atya számára (vö. Mt 6,6). Ezt jelképezi az a gesztus is, hogy a nővérek a skapuláré (szent vállruha) alá rejtik a kezüket, jelezve: belül maradnak az Atyánál Jézus által a Szentlélekben.

Ugyanerre utal, hogy ebben az időben a nővérek csak teljesen lefátyolozva lépnek ki az utcára, amikor szükség van arra, hogy elhagyják a klauzúrát (a kolostor belső területét). Jelen esetben azért teszik ezt, mert egy új alapításra utaznak. – Bőrcipő helyett spárgatalpú vászoncipőt, alpargátát viselnek, amely a szegénységet célozza.

Mikor éppen be akartunk lépni a templomba, odajött hozzánk egy úriember, azzal a szándékkal, hogy utat nyit számunkra a tömegben. Nagyon szépen megkértem, hogy vezessen bennünket egy kápolnába. Megtette, azután ránk csukta az ajtót, az istentisztelet után pedig újra értünk jött, és kivezetett bennünket a templomból. Néhány nappal utóbb ugyanez az úriember lejött Sevillába, és rendünk egyik papjának említette, mennyire megjutalmazta őt Isten azért a jó szolgálatért, amelyet nekünk tett; nagy vagyonhoz juttatta, amelyre egyáltalán nem számított. Biztosítalak benneteket, hogy – habár ti talán semmiségnek tartjátok mindezt – egyike volt életem legrosszabb óráinak. Akkora csődületet okoztunk ugyanis a nép körében, mintha csak bikákat hajtottak volna viadalra. Alig tudtam megvárni a pillanatot, hogy elhagyhassuk azt a helyet. A közelben ugyan nem volt megfelelő hely, ahol a sziesztát eltölthettük volna, de végül egy híd alatt húztuk meg magunkat. (AK XXIV/14)

A szieszta, vagyis a déli pihenő gyakran az életet jelentheti egy-egy országban, ahol kíméletlenül nagy a hőség a nap legforróbb szakában. Ilyenkor keresnek egy hűsölésre alkalmas, vagy legalább árnyékos helyet, ahol átvészelhetik a tikkasztó forróságot. Szent Teréz és kísérete jobb híján egy híd alá húzódik.

Bármilyen szolgálatot is tesz valaki az Istennek szentelt személyeknek, nem marad el a jutalma. Az Úr pedig mindig megmutatja Szent Teréznek, hogy nincs egyedül, és teljesen idegen embereket ösztönöz segítésre.

Mikor Sevillába jutottunk, ahhoz a házhoz, amelyet Márián atya vett számunkra bérbe, azt hittem, hogy mivel ő előre tudta érkezésünket, mindent készen fogunk találni; mert (…) az érsek nagyon szerette a sarutlanokat, sőt nekem is írt néhányszor, éspedig kitüntető kedvességgel. Mindez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy sok szenvedést okozzon nekem. Az Úristen akarta így. Az érsek ugyanis nagy ellensége az olyan női kolostoroknak, amelyek nem rendelkeznek biztos évi jövedelemmel, és erre komoly okai vannak. Az volt a baj, vagy jobban mondva szerencse, hogy nem tettek neki előzetesen jelentést a tervünkről; mert ha indulásom előtt szólnak róla, biztosra veszem, hogy nem adta volna meg beleegyezését. Mivel azonban a kommisszárius atya és Márián atya – aki természetesen szintén rendkívül örült jövetelemnek – föltétlenül biztosra vették, hogy igen nagy szívességet tesznek az érseknek, ha odahoznak engem, és nem szóltak neki előzetesen a tervről. Egyszóval (…) azt hitték, hogy a lehető leghelyesebben járnak el, pedig ugyancsak elhibázhatták volna. A többi kolostoralapításnál ugyanis mindig az volt a legelső dolgom, hogy megszerezzem a megyéspüspök engedélyét, amint azt a szent zsinat elrendeli. Míg ellenben ebben az esetben nemcsak úgy vettük, mintha az engedély már meg is lenne adva, hanem azt hittük, hogy mi teszünk nagy szolgálatot az érseknek, aminthogy igazában úgy is volt, és most már ő maga is belátja. Csakhogy természetesen az Úr azt akarta, hogy egyetlen kolostoralapításom se történjék szenvedés nélkül. Az egyiknél ez volt a baj, a másiknál az. (AK XXIV/15)

Amikor benne vagyunk a bajban, legtöbbször csupán a helyzet kilátástalanságát látjuk, és utólag, amikor reflektálunk a történtekre, akkor fogjuk föl igazán mindazt, amit átéltünk. Az Úristen nem akarja, hogy szenvedjünk, hanem megengedi az olyan történéseket, amelyekben küzdelmek várnak ránk, mégpedig a saját magunk és mások üdvösségére. Szent Teréz már előre segít szenvedésével például azoknak a leányoknak, akik később lépnek a Kármelbe, és esetleg súlyos harcokat kell megvívniuk döntésükért. Valójában Grácián atya és Márián atya tévedése is ebben mutatkozik eszköznek az Úr kezében. Szent Teréz ugyanakkor már korábban elmondja, hogy elöljárója, Grácián atya ragaszkodik ehhez az alapításhoz, annak ellenére, hogy tudja: az alapító Anya nem akar Andalúziában alapítani, hanem Caravácában várják őt ugyanezért. Jó lecke is lehet ez, hogy amit biztosnak látnak, nem az, ha az Úr nem segít. Még a legjobb indulatú érsek sem támogatja az alapítást, ha nem kap erre belső indíttatást.

Mikor tehát megérkeztünk abba a házba, amelyet bérbe vettek a számunkra, én mindjárt végre akartam hajtani az alapítást, amint azt tenni szoktam, hogy azután rendesen mondhassuk a zsolozsmát. Ekkor azonban Márián atya, aki velünk volt, nehézségekkel állt elő, és igyekezett rábeszélni, hogy halasszam későbbre. Nem akarta feltárni a valódi tényállást, nehogy megszomorítson, én azonban rögtön észrevettem, hogy érvei nem állják meg a helyüket, és hogy bizonyára az engedély körül van hiba. Ő erre elkezdett nekem arról beszélni, hogy jobb volna, ha rendes évi jövedelmet biztosítanék a kolostornak, és más egyébről is, amire már nem emlékszem, végül pedig bevallotta, hogy az érsek nem barátja új női kolostorok alapításának, s hogy amióta főpásztor – márpedig régóta az, úgy Sevillában, mint annak előtte Cordovában –, bár egyébként igen buzgó szolgája az Úrnak, egyhez sem adta meg az engedélyt. Arról pedig szó sem lehet, hogy beleegyezzék egy teljesen vagyontalan kolostor alapításába. (AK XXIV/16)

A mellébeszélés általában nem célra vezető, jobb egyenesen föltárni a valóságot. Szent Teréz nyilván elhűl azon, hogy odarendelik őket a „világ végére”, és akiknek feladatuk lett volna előkészíteni az alapítást, éppen a legszükségesebbről, a püspöki engedélyről nem gondoskodtak. Az alapító Anya már nagy tapasztalatra tett szert, hogy még a szóbeli engedély sem elegendő, hanem szigorúan írott formában kell azt kérni. Nemcsak a világi hatóságok miatt, hanem a renden belüli lehetséges nézeteltérés miatt is.

Tudjuk, hogy Szent Teréz teljes szegénységben akarja megalapítani kolostorait, biztos jövedelem nélkül. Ez elvi kérdés nála. Kivételt csak ott tesz, ahol olyan gyér számban és szegényen élnek a lakosok, hogy nem tudnak még egy kevéske élelemmel sem segíteni a nővéreknek. Most azzal szembesül, hogy az őket kedvelő érsek még az esetleges biztos jövedelem ellenére sem bizonyos, hogy megadja az engedélyt az alapításra.

Ez annyit jelentett, hogy ebből a kolostorból nem lesz semmi. Egyrészt azért, mert még ha egyébként módomban lett volna is biztos évi jövedelmű kolostort alapítani, ahhoz, hogy Sevilla városában tegyem ezt, egyáltalán nem volt kedvem. Ha másutt meg is tettem, az apró-cseprő helységekben történt, ahol vagy le kell mondani az alapításról, vagy pedig alapot kell biztosítani, mert egyébként a kolostor nem tudna megélni. Másrészt azonban az útiköltségünkből mindössze egyetlen egy peták maradt, egyebe pedig egyikünknek sem volt, kivéve a rajtunk lévő ruhát, no meg néhány tunikát és fátyolt, nemkülönben azt, amire szükség volt, hogy a kocsikban jól be legyünk takarva és kényelmesen ülhessünk. Ahhoz is pénzt kellett kölcsön kérnünk, hogy azok, akik velünk jöttek, újra hazatérhessenek. Antonio Gaitán egy ottani barátja volt szíves azt [az összeget] rendelkezésünkre bocsátani, a ház felszereléseinek költségeire pedig Márián atya szerzett pénzt. Saját házunk természetesen szintén nem volt még. Egyszóval, ilyen körülmények között nem vállalkozhattam kolostoralapításra. (AK XXIV/17)

Szorítja őket a szükség, mert még a kíséretüket sem tudják haza utaztatni kölcsön nélkül, akik szintén nem rendelkeznek anyagi javakkal, és szívességet tesznek szolgálatukkal. – Szent Teréz számára majdnem hogy érthetetlen, hogy egy ilyen nagyvárosban, mint Sevilla, ekkora nehézségbe ütközik az alapítás. Hiszen itt semmi problémát nem jelentene tizenkét nővér ellátása, akik az asztalról lehulló maradékkal is megelégszenek. – Itt a vége – gondolhatta volna Szent Teréz, ha már nem szokott volna hozzá a lehetetlen helyzetekhez, és nem tanult volna meg bízni Istenben.

[Márián] atya bizonyára sokat könyöröghetett, míg végre az érsek Szentháromság ünnepén megengedte, hogy szentmisét lehessen mondani nálunk. Ez volt az első szentmise, de megüzente azt is, hogy nem szabad harangoznunk, sőt még csak föl sem szabad tennünk a harangot. Ez azonban már előzőleg megtörtént. Így tartott ez két hétnél is tovább, és biztos, hogy ha nem lettem volna tekintettel a kommisszárius atyára és Márián atyára, nagyon könnyű szívvel fordítottam volna hátat Sevillának, és mentem volna vissza a nővérekkel Beasba, hogy onnét megvalósítsam a caravácai alapítást. Szinte hihetetlen, mennyi keserűségem volt ott ezalatt az idő alatt, amely már nem tudom biztosan, meddig – mert rossz az emlékezőtehetségem –, de alighanem egy hónapnál is tovább tartott. Ekkor azonban már nem lett volna olyan könnyű elmenni, mint mindjárt kezdetben, mert időközben elterjedt a híre a kolostoralapításnak. Márián atya sohasem engedte meg, hogy írjak az érseknek, hanem lassan és fokozatosan igyekezett őt élő szóval és a kommisszárius atya Madridból írt leveleivel megengesztelni. (AK XXIV/18)

Grácián atya és Márián atya is tanulhatnak a történtekből. Mindketten jó diplomáciai érzékkel megáldott papok, és most szükségük is van erre a tehetségükre. Szent Teréz az egyenességével gyakorol hatást, az említett atyák pedig sima modorukkal és rábeszélő készségükkel. Egyelőre ezzel készítik elő az érseket az alapító Anyával való személyes beszélgetéshez.

Némileg az a körülmény nyugtatott meg és oszlatta el aggályaimat, hogy az érsek engedelmével megvolt az első szentmise, s hogy a kóruson rendszeresen végeztük a zsolozsmát. Ezen kívül minduntalan küldött hozzám látogatóba valakit, és üzengette, hogy nemsokára személyesen is eljön, sőt az első szentmisét is egyik házi papja mondta nálunk. Mindebből azt láttam, hogy az egész huzavonának nincs más célja, mint hogy fájdalmat okozzon nekem. Bár az is igaz, hogy nem a magam vagy a nővérek miatt fájt a dolog, hanem azért, mert tudtam, hogy rosszul esik a kommisszárius atyának. Mivel ő parancsolta nekem, hogy Sevillába menjek, igen kellemetlenül érintette őt az érsek viselkedése, és rendkívül a szívére vette volna, ha az egész terv megsemmisül. Márpedig akkor minden jel arra mutatott, hogy ez lesz a vége. (AK XXIV/19)

Szent Teréz nem kárörvend elöljáróján, hogy minden jel arra mutat: rossz döntést hozott. Inkább sajnálkozik azon, hogy Grácián atyát kellemetlenség éri. Az alapító Anya végül arra a következtetésre jut, hogy minden nehézség azért történik, hogy ő megszenvedjen ezért az alapításért is. Hiszen az érsek szereti a sarutlanokat, kedveli Szent Terézt, és ezt még most is sokféleképpen kimutatja, például miséző papot küld hozzájuk, bár az ő rendelkezése szerint csak titokban történhet minden. Valóban eléggé értelmetlennek tűnik az egész körülmény. Az egyetlen logikus magyarázat, amit Szentünk ad rá: „örömmel szenvedek értetek” (Kol 1,24) – ahogy Szent Pál írja a kolosszeieknek. – Itt az öröm nyilván majd később társul hozzá.

Ez időtájt jöttek át hozzánk a sarus atyák is, és tudni akarták, ki hatalmazott föl engem erre az alapításra. Megmutattam nekik Főtisztelendő Generális Atyánktól kapott okmányaimat. Ezzel be is érték, pedig ha tudtak volna az érsek viselkedéséről, nem hiszem, hogy ilyen könnyen megnyugodtak volna. Ez azonban titokban maradt, olyannyira, hogy mindenki azt hitte, ez a kolostoralapítás nagyon kedvére van az érseknek, és örömére szolgál. Végre azután az Úristen kegyelméből az érsek is eljött hozzánk, és elmondhattam neki, mekkora fájdalmat okoz nekünk. A vége az lett, hogy kijelentette: legyen minden úgy, amint akarom; és ettől a naptól kezdve minden alkalmat fölhasznált, hogy jóindulatát és kegyelmességét kimutassa irányunkban. (XXIV/20)

A türelem mindent elér – tapasztalhatja Szent Teréz. Ez alkalommal nagyon jól jön a – máskor az ügyben résztvevőket nem mindig jellemző – diszkréció, és így a rend – mondjuk így – másik ága is megnyugszik. Ismeretes ugyanis, hogy a Kármelita Rendben többen nemigen nézik jó szemmel a reformált ágat.

Szent Teréz nem köntörfalaz az érseknek, és nyíltan föltárja előtte, mennyit szenvednek, amióta Sevillában vannak, és nagyon örülnének, ha ezt a kimerítő és hosszú utat nem a semmiért kellett volna megtenniük, legalábbis az alapítást illetően. – A Szentanya nyilván tiszteletteljesen beszél az érsekkel, de nem titkolja el mély fájdalmát. Meg is lesz ennek a hatása, és nemkülönben az előtte való szenvedésének gyümölcseként az Úr kegyelméből: megszületik az engedély.

Alig hinné az ember, hogy olyan népes városban, és olyan gazdag lakosság közepette, mint amilyen Sevilláé, ekkora nehézségekkel járjon a kolostoralapítás, amilyenekkel még sehol sem találkoztam. Igazán olyan nagyok voltak az akadályok, hogy nem egyszer gondoltam, vajon nem volna-e jobb, ha abban a városban nem lenne kolostorunk. Nem tudom, mi az oka. Talán az éghajlat. Mindig azt hallottam, hogy a rossz szellemeknek ott több erejük van a kísértésre, amit bizonyára az Úristen rendezett úgy. Ami azt illeti, ezek engem is úgy megszorongattak, hogy sohasem éreztem magam olyan kishitűnek és gyávának, mint amilyen ott voltam. Az biztos, hogy alig ismertem magamra. Igaz ugyan, hogy a mi Urunkba vetett szokásos bizalmamat nem vesztettem el, azonban a természetes erélyem, amely egyébként – amióta ezekkel az alapításokkal vagyok elfoglalva – mindig meg szokott lenni, most úgy megcsappant, mint máskor soha. Megértettem ebből, hogy az Úr, ha nem is egészen, de legalább részben megvonta tőlem támogatását, hogy így magamra maradva belássam, mennyire nem az enyém volt az a bátorság, amely egyébként el szokott tölteni. (AK XXV/1)

Szent Teréz minden helyzetből lelki hasznot húz, amennyiben megtalálja a helyes belső hozzáállást egy-egy nehéz történéshez. „A belső várkastély” c. művének hetedik lakásában ír arról, hogy még az is, akinek megadatott, hogy szellemi házasságban, vagyis tartós és csaknem állandóan tapasztalható személyes kapcsolatban éljen Istennel, rövid időre úgy érezheti, hogy magára van hagyva a küzdelmekben. – S ezt Szent Teréz kegyelemként értelmezi, melynek révén látja, mire képes Isten ereje nélkül, másrészt így nem válik megszokottá számára Isten tapasztalható jelenléte, hanem jobban megbecsüli és hálát ad érte. – Most éppen ebben az állapotban találjuk Szent Terézt.

Fontos tudni, hogy az Úr nem vonja meg támogatását, csak az emberi érzés szintjén jelentkezik ez a tapasztalás, amikor az illető szembesül saját gyöngeségével. Szent Pál megfordítja a kérdést: „magammal nem dicsekszem, hacsak gyöngeségeimmel nem” (2Kor 12,5). „Kedvem telik a Krisztusért vállalt gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Teréz is megtapasztalja, amit Pál, és mindketten megtalálják az értéket a gyöngeség érzésében. A gyöngeség megélése ad lehetőséget Isten erejének megtapasztalására, amelyet a kegyelemben kapunk ajándékba.

„A tökéletesség útja” c. művében is írja Szent Teréz, hogy egyszer az egész világgal képes lenne szembeszállni Isten ügyéért, máskor pedig még egy hangyától is fél. Ezekben a lelkiállapotokban tanulja meg az ember, hogy szerfölött kevés lenne, ha egyedül saját magára kellene támaszkodnia. Ám „mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem” (Fil 4,13) – írja Szent Pál a filippi-levélben. Ezért nincs ok elkeseredésre, bármilyen nehéz helyzetbe is kerülnénk, hiszen nemcsak a szó adatik meg nekünk a megfelelő órában (vö. Mt 10,19), hanem az erő is, így „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad” (Fil 4,13).iHH