KÁLVÁRIA SALAMANCÁBAN ÉS INDULÁS ALBA DE TORMES-BE (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 19. rész)

Hanganyag

Salamancában ugyancsak kalandosra sikerül a női kolostor alapítása. Nem szóltak ugyanis az egyetemista bérlőknek, hogy másnak adták ki a házat. Szent Teréz tűkön ülve várja, hogy elkezdhessék a ház rendbetételét és elmondhassák benne az első szentmisét, mielőtt a város lakói megneszelik, mire készül. Végül – némi rábeszélésre – mégiscsak kiköltöznek a lakók, és éjnek évadján Szent Teréz és a kíséretében lévő nővér egyedül marad az üres, de rémesen rendetlen házban.

Ez volt az első kolostor, amelyet a legméltóságosabb Oltáriszentség elhelyezése nélkül alapítottam. Addig ugyanis azon a véleményen voltam, hogy enélkül nem érvényes a birtokbavétel. Azóta azonban megtudtam, hogy erre nem volt szükség, aminek ebben az esetben nagyon örültem, mert a jó diákok siralmas állapotban hagyták a házat. Úgy látszik, nincs nagy érzékük a tisztaságra, mert az egész ház tele volt szeméttel, és ugyancsak volt dolgunk vele egész éjjel. Másnap reggel elmondták benne az első szentmisét, és gondoskodtam róla, hogy legyen, aki elmegy a többi nővérért, akiknek Medina del Campóból kellett jönniük. Mindenszentek éjjelén nővértásam és én egyedül maradtunk. Higgyétek el, nővéreim, valahányszor visszagondolok arra, hogy mennyire félt ez a jó nővér azon az éjjelen, mindig nevetnem kell. Az Oltáriszentségről nevezett Mária nővér volt; idősebb nálam, és buzgó szolgálója Istennek. (AK XIX/3)

A ház igen nagynak bizonyult; teljes felfordulás uralkodott benne és sok padlásszoba volt. Nővértársam pedig nem tudta kiverni a fejéből a diákokat. Folyton azon járt az esze, hogy mivel annyira haragudtak, amikor a házat el kellett hagyniuk, valamelyik bizonyára elrejtőzött benne. Hiszen igaz, hogy ezt könnyen megtehették volna, mert bőven akadt ott búvóhely. Mi ketten az egyik szobába zárkóztunk, ahol találtunk szalmát. Alapításnál először erről gondoskodtam, mert így legalább ágyunk volt. Ezen aludtunk két kölcsönkért takaró alatt. Másnap azután egy szomszédos kolostor nővéreitől kaptunk ágyneműt azon nővérek számára, akiket vártunk, sőt alamizsnát is küldtek. Az a kolostor Szent Erzsébetről van elnevezve, és az egész idő alatt, amíg abban a házban laktunk, ezek a jó nővérek sok jótéteményben és segítségben részesítettek minket. (AK XIX/4)

Szép, amikor egy szerzetesközösség segíti a másikat, és jó szomszédságban élnek egymással, így adva példát a szeretetre, amely nem féltékeny (vö. 1Kor 13,4).

Bizony a félelem nagy úr. Ha valaki nem vesz erőt magán, teljesen eluralkodhat rajta. Szent Teréz nővértársa sem tudta függetleníteni magát a félelemkeltő gondolatoktól. Sőt, még az alapító Anyában is majdnem hogy szorongást keltett. Szent Teréz azonban gyakorlatiasan gondolkodott és rövidre zárta a kérdést.

Amikor nővértársam látta, hogy be vagyunk zárkózva a szobába, némileg megnyugodott a diákokat illetően, habár ennek ellenére folyton ijedten nézegetett jobbra-balra. Úgy látszik, az ördög sugallta neki ezeket a képzelt veszedelmeket, hogy engem zavarjon, mert amilyen gyönge a szívem, minden csekélység beteggé tud tenni. Ezt mondtam neki: „Mit nézeget? Hiszen ott nem tud senki bejönni!” Ezt felelte: „Azon gondolkozom, anyám, hogyha én most itt meghalnék, mit csinálna ön egyedül?” Tényleg, ha ez bekövetkezne – gondoltam magamban –, nem lenne tréfadolog. Önkéntelenül is elkezdtem rajta töprengeni, és némi aggodalom támadt bennem. Mert bár nem félek a halottaktól, a látásuk mégis mindig erős hatással van a szívemre, még ha nem is vagyok egyedül velük. Hozzájárult ehhez a lélekharangok csengése, mert halottak napjának éjjele volt, úgyhogy kis híján sikerült volna az ördögnek ilyen gyerekességgel ránk ijeszteni. Ha észreveszi ugyanis, hogy az ember nem fél tőle, akkor más utat-módot keres. Ezt feleltem tehát: „Nővérem, majd ha ez bekövetkezik, akkor gondolkodom rajta, mitévő legyek. Egyelőre azonban hagyjon aludni!" Tekintve, hogy már két rossz éjjelünk volt, az álom csakhamar elfeledtette velünk aggodalmainkat. Másnap több nővér érkezett, és így már nem volt okunk félni. (AK XIX/5)

Az ellenség sokszor a lehetséges veszélyekkel fenyeget, megszállja az ember gondolatait, és aggodalmat ébreszt benne. Ha pedig valaki belemegy az általa szőtt labirintusba, és engedi végigvinni magában, mi minden történhet vele, amennyiben a körülmények kedvezőtlenül alakulnak, akkor teljesen megbéníthatja őt, képtelenné téve a cselekvésre. A jó ügyekben tevékenykedők erre mindenképpen számíthatnak.

„Elég a napnak a maga baja” (Mt 6,34) – mondja az Úr. Ezzel mindjárt az elején leállítható a nesztelen reszelő működése. Ha erőszakosan támad a felkavaró gondolatokon keresztül, akkor folyamatosan ismételhető az evangélium fenti igéje. Egészen addig, ameddig az ellenség rá nem un a zaklatásra.

A kolostor ebben a házban maradt körülbelül három évig (…), mert a városban nem sokat törődtek vele. Engem pedig elöljáróim az avilai Megtestesülésbe [kolostorba] küldtek. Egyébként nem szoktam egyetlen kolostort sem elhagyni (…), amíg nem sikerült azt ízlésem szerint nyugodtan jól fölszerelnem. E tekintetben megadta az Úristen, hogy mindig örömmel igyekeztem az első lenni a munkában és szenvedésben, s megszerezni a nővéreknek a legapróbb részletekig mindazt, amire szükségük volt (…) a kolostori élethez, mégpedig úgy, mintha nekem is abban a kolostorban kellene töltenem egész életemet. Ezért mindig szívből tudtam örülni, ha jól sikerült őket elhelyeznem, mielőtt körükből távoztam volna. Ezért nagyon nehezemre esett látnom, hogy ezeknek a jó nővéreknek mennyit kellett itt szenvedniük. Nem azért, mintha nem lett volna miből megélniük, mert ezzel elláttam őket onnét, ahol állandóan laktam, tekintettel arra, hogy az ő házuk sokkal inkább félreesett [a településtől], semhogy elegendő alamizsnát kaphattak volna, hanem azért, mert az egészségük volt rossz állapotban. A ház ugyanis nedves volt és rendkívül hideg, s olyan nagy, hogy ezen nem lehetett segíteni. A legérzékenyebben az sújtotta őket, hogy nem volt náluk az Oltáriszentség, ami ekkora elzárkózottság mellett, amilyen a miénk, igen fájdalmas hiány. Ők azonban nem panaszkodtak, hanem oly örömest viselték el, hogy igazán áldanom kellett érte az Urat. Sőt többen – amint meg is mondták nekem – egyenesen tökéletlenségnek tartották volna, hogy más házat kívánjanak, és ha megengedték volna nekik az Oltáriszentség őrzését, teljesen meg lettek volna elégedve. (AK XIX/6)

Az alapító Anya igazi anyai gondoskodással veszi körül a rábízottakat. Kényelem és imádság nem fér össze – írja A tökéletesség útja című művében, de az mindig fontos a számára, hogy egészséges környezetben élhessenek a nővérek. Mivel életterük kizárólag a kolostor, kiemelt figyelmet fordít arra, hogy legyen kert, ahol szabad levegőn sétálhatnak. Továbbá kis remeteségeket is kíván kialakítani a kertben, ahol a nővérek egészen egyedül lehetnek az Úrral.

Salamancában a nővérek hősiesen élik az erényeket, nem panaszkodnak a sanyarú körülmények miatt. Örülnek, hogy a szellemében megreformált Kármelben élhetnek. Nyilván nincs méltó hely a házban, ahol az Eucharisztiát elhelyezhetnék, ezért nem engedélyezik azt számukra.

Mikor főnökünk látta, milyen épületesen viselkednek [a nővérek], és mennyit kell szenvedniük, megesett rajtuk a szíve, és odaküldött [engem] hozzájuk a Megtestesülés kolostorból. Időközben már megegyeztek egy ottani úriemberrel, hogy ő majd elad nekik egy házat; csakhogy az olyan állapotban volt, hogy több mint ezer aranyat kellett rákölteni, mielőtt bemehettek volna. A ház az ő hitbizományához tartozott, azonban biztosított bennünket, hogy beköltözhetünk, és falakat is építhetünk benne, habár még nem volt meg hozzá a királyi engedély. Elmentem tehát megnézni Julián de Ávila atya társaságában, akiről már említést tettem, hogy rendes kísérőm ezeken az alapító utakon, s aki most is velem jött Salamancába. Szemügyre vettük tehát a házat, és megállapítottuk, hogy mit kell benne átalakítani, mert hála sok tapasztalatomnak, ehhez jól értettem. (AK XIX/7)

Ez augusztusban volt, s bár a legnagyobb sietséggel folyt a munka, elérkezett Szent Mihály napja, amelyen letelnek ott a bérletek, és még mindig sok hiányzott ahhoz, hogy készen legyen. Mivel pedig azt a házat, amelyben laktunk, nem vettük ki a következő esztendőre, s már egy másik lakóé volt, sürgettek, hogy minél hamarabb menjünk onnan. A kápolnánkat akkorra éppen csakhogy kimeszelték, az az úriember pedig, akitől megvettük, távol járt. Egynéhányan, akik javunkat akarták, mondogatták ugyan, hogy nem lesz jó vége, ha elhamarkodjuk az átköltözést, de ilyen szorult helyzetben nehéz ám megfogadni az olyan jó tanácsot, amellyel nem jár segítség. (AK XIX/8)

Bizonyos rizikó csaknem mindennel jár, és sokan, akik nem lépkednek hasonló cipőben, mint az, aki bajban van, okosabbnak gondolják magukat. Csakhogy fölösleges vészmadárként kiáltozni, ha nincs alternatíva a tarsolyban, amit föl lehetne ajánlani.

Szorult helyzetében mi mást tehetne  Szent Teréz, mint hogy átköltözteti a kolostort az új házba, amit még nem sikerült befejezni. Az új bérlőknek joguk van beköltözni, neki pedig nincs joga maradni.

Szent Mihály vigíliáján költöztünk át, valamivel napkelte előtt. A városban már elterjedt a híre, hogy az ünnepnapon lesz nálunk a legméltóságosabb Oltáriszentség elhelyezése és a szentbeszéd. A mi Urunk úgy akarta, hogy költözködésünk napján estefelé szakadjon az eső, és csak nagy nehezen lehessen átszállítani a szükséges dolgokat. Az egészen új kápolna oly rosszul volt fedve, hogy mindenhonnan becsurgott a víz. Mondom nektek, leányaim, nagyon tökéletlennek láttam magamat azon a napon! Az ünnepség már ki volt hirdetve – ez volt a baj –, én meg nem tudtam, mit tegyek. Egészen odavoltam, és mondtam is a mi Urunknak, mintegy panaszkodva Őreá, hogy vagy ne bízzon rám ilyesmit, vagy pedig segítsen szorult helyzetemen. Az a jóságos lélek, Nicolás Gutierrez, azzal a rendületlen lelki nyugalmával, mintha semmi sem volna az egész, azt mondta nagy szelíden, hogy sose búsuljak, az Úristen majd segít. Úgy is lett, mert Szent Mihály napján, mikor a népnek gyülekeznie kellett, kisütött a nap. Egészen meg voltam hatva, és beláttam, mennyivel jobban tette az a jó ember, hogy a mi Urunkban bízott, mint én, aki átengedtem magamat a szomorúságnak. (AK XIX/9)

Szent Teréz is tanult másoktól, akik adott esetben jobban bíztak Istenben, mint ő. Bár mondhatnánk, hogy nem az illetőé volt a felelősség, és így talán könnyebb hinni a kétségbeejtő helyzet ellenére is. Ám a végső tanulság mégiscsak a feltétel nélküli bizalom az Úrban. Ha pedig elfogadjuk akár a kudarcot is, ami mások előtt talán megszégyenüléssel jár, akkor máris lelki hasznot húzunk a lehetetlennek tűnő helyzetekből is. Nincs potyaút, csak potyautas, ha valaki nem hiszi el, hogy a földi életben a sikertelenségnek is lehet értéke: a jó lelkület, amellyel ezeket a nehézségeket megéljük, hatalmas értékkel bír az örök életre.

Nem biztos, hogy az Úr akarta az esőt a kolostor költöztetése napján, hanem megengedi az esőzést. S ha megengedi, akkor nyilvánvalóan üdvösségére válik mindazoknak, akik átélik ezt a kínos szituációt. Még nekünk is hasznunkra van, hiszen láthatjuk: az erős Nagy Szent Teréz sem tud minden esetben tökéletesen viselkedni. – A nehéz helyzetekben megtanul az ember az Úrhoz kiáltani, ahogy a kisgyermek teszi, amikor bajban érzi magát. Nem tud minden problémát megoldani, viszont ha hittel és imádsággal szenvedi el gyöngeségét, akkor nem maradnak el a lelki gyümölcsök.

Sok nép volt ott; szólt a zene; s a legméltóságosabb Oltáriszentséget nagy ünnepélyességgel helyezték el. Mivel pedig ez a ház jó helyen fekszik, a hívek hamarosan megismerték és megszerették a kolostort. Különösen sok jótéteményben részesített bennünket Mária Pimentel úrnő, Monterea grófnő és egy úriasszony, akinek a férje a város polgármestere volt. A neve: Doña Mariana volt. Rögtön másnap, hogy megcsappanjon az örömünk, amelyet a legméltóságosabb Oltáriszentség jelenléte fölött éreztünk, eljött az az úriember, akitől a házat vettük, de olyan mérgesen, hogy nem tudtam, mit kezdjek vele. Az ördög akadályozta meg abban, hogy hallgasson az okos szóra, hiszen mi minden kötelezettségünknek eleget tettünk vele szemben, de hát ezt hiába igyekeztem vele megértetni. Mikor aztán mások is beszéltek a fejével, annyira-amennyire lecsillapult, de utána megint megváltoztatta nézetét. Én már azon a ponton voltam, hogy visszaadom neki a házat, azonban ez nem volt ínyére. Neki csak az kellett volna, hogy azonnal adjuk meg neki a pénzt. A ház ugyanis a feleségéé volt, és azért akarta eladni, mert hozományra volt szüksége két leánya számára – ezen a címen kérték meg az engedélyt is rá –, s az összeg már oda is volt ígérve annak, akit ő kiválasztott. (AK XIX/10)

A pénz körül forog sok ember élete, s ezzel megkeseríthetik mások életét is. – Nehezen lehetett férjhez adni a lányokat hozomány nélkül, sőt még szerzetesrendbe is csak nehezen léphetett, akinek nem volt megfelelő hozománya. A kolostorok nagyrészt ugyanis ebből éltek. Szent Teréz megreformált kolostoraiba viszont hozomány nélkül is fölveszik az erényes, hivatással bíró leányokat. Alamizsnát fogadnak el a település lakosaitól, és fonnak-szőnek, ezzel járulnak hozzá maguk is mindennapi betevőjükhöz. Az említett úriember, édesapa tehát nem rosszindulatból követeli a pénzt, hanem leányai jövőjét szeretné biztonságban tudni, s talán nem mellesleg a család társadalmi presztízsét.

Tény az, hogy bár ennek már több mint három esztendeje múlt, ez a házvétel még mindig nincs befejezve. Nem is tudom, vajon megmarad-e abban a házban a kolostor, és hogyan végződik az egész. Főként ezért mondtam el mindezt. (AK XIX/11)

Azt az egyet tudom, hogy azon kolostorok közül, amelyeket az Úr az Eredeti Szabály szerint alapított, távolról sem szenvedtek annyit a nővérek egyetlen egyben sem, mint ebben. Hála az Úristen irgalmának, olyan jó lelkekből áll ez a közösség, hogy mindezt jókedvvel tűrik. Adja ő Szent Felsége, hogy ez a jó tulajdonságuk mindig megmaradjon, mert édeskevés fordul meg azon, van-e jó házuk vagy nincs. (…) Ne feledjük el, hogy e világ Urának egyáltalán nem volt háza. Amint ezen alapítások történetéből kitűnik, többször megesett velünk, hogy nem a magunk házában laktunk, de az is igaz, hogy sohasem láttam nővért, aki emiatt búsult volna. Adja Ő isteni Felsége, hogy az ő végtelen jóságából és irgalmából, legyen majdan örök lakásunk az égben! Ámen. (AK XIX/12)

Szent Teréz reálisan gondolkodik: számára Krisztus a minta, és ha Ő vállalta a földi élet viszontagságait, a mindennapok bizonytalanságát, akkor – ha neki és övéinek is része van hasonló helyzetekben – nem esik kétségbe. Hiszen „Nem különb a tanítvány a Mesterénél” (Lk 6,40).

*

Alig fejezi be a salamancai alapítást, jó apostol módjára, azonnal indul tovább, mégpedig Alba de Tormes városkájába, ahová szintén hívták.

Nem múlt két hónapja annak, hogy Mindenszentek napján megtörtént a salamancai kolostorunk birtokbavétele, mikor az albai herceg jószágkormányzójától és ez utóbbinak feleségétől sürgős meghívást kaptam, hogy menjek Alba de Tormes-be, s alapítsak ott kolostort. Nem nagy kedvem volt hozzá, mert a város kicsi volt, és így évi jövedelmet kellett biztosítani [a kolostornak], márpedig én jobban szerettem a teljes vagyontalanságot. Gyóntatom azonban, Domingo Bañez atya, akiről ezen alapítások [elbeszélésének] elején már szóltam, és aki éppen akkor Salamancában volt, megdorgált emiatt, s azt mondta, hogy ha már a tridenti szent zsinat is megengedi az évi járadékot, nem volna helyes emiatt elmulasztani egy kolostor megalapítását; nem fogom fel helyesen a dolgot; az évi járadék ugyanis egyáltalán nem akadályozza a nővéreket, hogy szegények és nagyon is tökéletesek legyenek. (AK XX/1)

Az Úr vezeti Szent Terézt gyóntatóján keresztül, és mivel az alapító Anya engedelmes leánya az Egyháznak, habozás nélkül elmegy Alba de Tormes-be. – Amikor útjára indul egy jó ügy, vannak elképzeléseink, hogyan és mit tegyünk, de előfordulhat, hogy a körülmények bizonyos jó elhatározásokat nem engednek megvalósítani, és kisebb-nagyobb módosítással kell élnünk az eredeti szándékhoz képest. A rugalmasság fontos tulajdonság, amiben Szent Teréz is állandóan fejlődik földi élete folyamán, és nem akar okosabb lenni a zsinatnál.

Mielőtt azonban tovább mennék, el akarom mondani, ki volt az alapítást kezdeményező, s hogy miképpen indította őt az Úr ennek a kolostornak megalapítására. Az Alba de Tormes-ben levő, Gyümölcsoltó Boldogasszonyról nevezett kolostor alapítónője, Terézia de Layz, nemesi, nagyon előkelő, tisztavérű szülőktől származott. Mivel azonban nem voltak olyan gazdagok, amint azt a rangjuk kívánta volna, egy Tordillos nevű faluban laktak, két mértföldnyire az említett Alba de Tormes városától. Elég szomorú, hogy a világ nézőpontja ennyire felületes, és hogy az ilyen emberek, csupán azért, hogy egy kis csorba se essék azon, amit ők tisztességnek és becsületnek neveznek, kénytelenek meghúzni magukat ilyen félreeső helyeken, ahol nincs hitoktatás, sem sok más ehhez hasonló, ami világosságot gyújt az ember lelkében. (AK XX/2)

Ismeretes, hogy Szent Teréz édesapja zsidó származású, nem született spanyol nemes. Szenvedett is eleget ezért a család. Mindezt természetesen szigorúan családi titokként kezelik. Szentünk ezért az anyai ág családnevét kapja, hiszen édesanyja valódi nemesi család sarja. Szent Teréz ismeri az ún. elit arisztokrata körök elvárásait, mind a születést illetően, mind az anyagi helyzetet tekintve. Ha valaki elszegényedik, azt kinézik a társaságból. Ezért aztán ez a nemesi család is inkább elbújik a rossz nyelvek elől egy eldugott kis faluban.

Mikor Terézia de-Layz a világra jött, a szülőknek már négy leányuk volt, és igen rosszul esett nekik, mikor azt látták, hogy megint csak leányuk született. Milyen szomorú ez! Mit tudják a halandók, mi válik inkább javukra?! Mit értenek az isteni Gondviselés terveihez?! Nem gondolják meg, hogy esetleg mekkora áldást hozhatnak rájuk a leányok, és mekkora bajt a fiúk. Ahelyett, hogy rábíznák az Úristenre, aki egyedül ismeri a jövőt, és aszerint adja a gyermekeket; jajgatnak olyasmiért, aminek örülniük kellene. Mint afféle pislákoló hitű emberek, nem gondolják meg s egészen el is felejtik, hogy ezeket a dolgokat az Úristen intézi, és hogy meg kellene nyugodniuk az Ő akaratában. S ha vakságukban képtelenek volnának is ezt belátni, azt az egyet már csak felfoghatnák ésszel, hogy a jajgatásuk semmit sem változtat a tényen! Mennyire másképp fogjuk majd megítélni ezt a sokféle tudatlanságot azon a napon, amikor majd világos lesz előttünk minden dolog mibenléte! Hány apa fog majd akkor a pokolra jutni azért, mert fiai voltak, s hány anyát látunk majd az égben, aki leányának köszöni örök boldogságát! (AK XX/3)

Nem véletlenül fogalmaz ilyen sarkosan Szent Teréz. A korabeli nemesség a név és a vagyon továbbvitelérért szinte bármire képes. Ezt pedig a fiú örökös biztosítja. Olvastuk már Szent Teréz alapításai könyvében, mi mindent megtettek ezért. Voltak olyanok, akik ennek érdekében még a pápánál is kieszközölték, hogy a nagybácsi feleségül vehesse unokahúgát, és így a vagyon „egyben” maradhasson. Szentünk ugyanakkor látja, hogy nővérei mennyi lelki hasznot hajtanak családjuknak is imájukkal, Istennek adott életükkel.

Nyilván senki nem kárhozik el a másik hibája miatt, hiszen még az Ószövetségben is ezt olvassuk: aki „az igazsághoz szabja tetteit, és a törvényeimhez igazodik, az nem hal meg apja vétkei miatt, hanem biztosan életben marad” (Ez 18,17). „Aki vétkezett, az hal meg. A fiú nem viseli apja vétkét, és az apa nem viseli fia vétkét, az igaznak az igazsága, a bűnösnek meg a bűne számít” (Ez 18,19-20) – írja a szentíró Ezekiel próféta könyvében.

Szent Teréz arra utal, hogy akinek fontosabb az e világi élet, mint az örök élet, az minden bizonnyal a fiait is erre neveli, és így elzárja magát az életadó kegyelemtől. A pénz mammonja uralja őt, és ez okozza majd vesztét, ha nem tér meg, valamint megnehezíti gyermekei kegyelmi életét is, rossz példát adva nekik.

Hogy azonban visszatérjek arra, amit mondani akartam, a dolog odáig jutott, hogy a kislányt, akinek életben maradásával egyáltalán nem törődtek, három napos korában magára hagyták, úgyhogy reggeltől estig senki sem nézett felé. Egy dolgot azonban mégis jól tettek vele, tudniillik hogy születése után azonnal megkereszteltették egy pappal. Késő este azután átjött egy asszony, aki érdeklődött a kisded sorsa iránt, és amikor megtudta, mi történt, odaszaladt hozzá megnézni, vajon nem halt-e már meg. Mások is vele mentek, akik az anyát jöttek meglátogatni, s azok mind tanúi voltak annak, amit most mondok el. Az az asszony ugyanis sírva vette karjaiba a csecsemőt, és így szólt hozzá: „De hát hogyan, leányom?! Hát te talán nem vagy szintén keresztény?!” – Azt akarta mondani ezzel, hogy olyan kegyetlenül bántak vele. A kislány erre fölemelte a fejét, és ezt felelte: „Az vagyok." Többet nem is szólt soha, míg el nem érte azt a kort, amikor minden gyermek beszélni kezd. Akik hallották, nem tudtak hová lenni a csodálkozástól. Édesanyja pedig attól kezdve mindjobban megszerette, dédelgette, és sokszor mondogatta, mennyire szeretne addig élni, amíg megláthatja, mit csinál Isten ebből a kislányból. Egyébként – miként mindegyik leányát, úgy – őt is nagyon tisztességesen nevelte föl, és megtanította mindannak gyakorlására, ami erény. (Ak XX/4)

„De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad” (Iz 49,15) – vigasztal az Úr Izajás próféta könyvében.

Itt csodára volt szükség, hogy az anya fölvállalja újszülött gyermekét. Olyannyira magával ragadhatta a szomorúság, mert újra csak leánya született, hogy teljesen magára hagyta a csecsemőt. Amikor csoda történik, és a kisded megszólal az idegenek előtt, akkor döbben rá szülőanyja, hogy Isten nyilvánvalóan kitüntetett szeretettel veszi körül az új kis jövevényt.

Ne hagyjuk, hogy a világ vélekedése keserűségbe taszítson bennünket, ha nem az történik, ami akkor és ott elvárás lenne. Merjük fölvállalni magunkat és a ránk bízottak! A beteg vagy fogyatékkal élő ember például Istennek különlegesen kedves teremtménye: ő is egyszeri és megismételhetetlen képmása a Teremtőnek. Lehet valaki mozgássérült, látás- vagy hallássérült, értelmi fogyatékkal élő, de a szelleme egészséges, és visszatükrözi Teremtőjét, aki látja benne Önmagát. S nem szabad elfelejteni, hogy az örök életben már semmilyen fogyatékosság sincs. – „Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong” (Iz 35,6).