JÉZUS EMBERSÉGE KAPOCS (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 22. rész)

2020.08.22 11:30

 Hangosfilm

Szent Teréz kiemeli: éljünk az Egyház vérkeringésében a liturgia nyomon követése által! Kísérjük figyelemmel a napi szentírási olvasmányokat és a szentek emléknapjait, ünnepeit! Ezáltal mintegy együtt lélegzünk Krisztus titokzatos Testében. A szentmisében, az Eucharisztia ünneplése végtelen értékű, a teljes Egyház részt vesz benne: mi magunk, a küzdő Egyház, és velünk együtt a szenvedő Egyház, vagyis a tisztulás állapotában élő elhunytak, s természetesen a már célba ért diadalmas Egyház is bekapcsolódik a földön végzett liturgiába. Ezért ha a pap egyedül kénytelen misézni, hívek hiányában, akkor sincs egyedül, mert a szentek, angyalok, valamint a szenvedő lelkek is együtt vannak vele és ünneplik Krisztus áldozatát. Hála minden papnak, aki naponta bemutatja a szentáldozatot, akár hívek nélkül is, akik nem tudnak részt venni, vagy nem érzik szükségét annak, hogy részt vegyenek a hétköznapi szentmisén.

A liturgia gazdag anyagot ad a belső imában végzett elmélkedésnek, amely nem más, mint hogy elgondolkodunk a Szentírásban olvasott történeteken, vagy a szentek életén, vagy mindazon a jón, amelyet Istentől kaptunk. Szent Teréz hangsúlyozza az elmélkedés fontosságát még azok számára is, akik megkapták a szemlélődés ajándékát, mert ez nincs mindig: akkor kapjuk, amikor Isten adja. Szentünk figyelmeztet, hogy a belső ima idején ne várjunk tétlenül a szemlélődésre, hanem kezdjük az imánkat elmélkedéssel. Ajánlott a napi szentírási olvasmányokkal imádkozni: belehelyezkedni például az adott evangéliumi történetbe, vagy a zsoltárt újraolvasva dicsőíteni az Urat. Nézhetünk ugyanakkor egy szentképet, amely kedves a számunkra, és akkor így időzünk el az Úrnál. Jó azt tenni, ami éppen megfelel a lelkiállapotunknak, mert semmiképpen sem szabad erőszakot tenni magunkon, hanem szelíden terelgessük gondolatainkat – ajánlja Szent Teréz. Amikor pedig elárad rajtunk a nyugalom, és elmerülünk Istenben, akkor tegyük le a könyvet, hunyjuk be a szemünket és befelé figyelve mondjunk szerető szavakat a mi Urunknak, s pihenjünk meg Benne. Ha fölemel minket a szemlélődés magaslataira, és már nem tudunk gondolkodni Őróla, még lelassulva sem, akkor egyszerűen csak szemléljük, nézzük a szívünkben az evangélium történéséit, vagy magát az Urat, amint a hegyre fölmenve imádja az Atyát! Ne akarjunk semmit sem elérni az imában, hanem hagyjuk, hogy Isten vezessen, és Ő adjon, amit akar, és ahogyan akarja!

A belső ima egy kicsit olyan, mint amikor valaki úszni tanul. Egészen addig, ameddig össze-vissza kapálódzik, elsüllyed, és képtelen élvezni a víz felhajtó erejét. Mihelyt megnyugszik, és nem akar erőszakkal fönnmaradni a víz felszínén, hanem mély levegőt vesz és ellazulva ráfekszik a vízre, s engedi magát fenntartani, máris egy új tapasztalattal lesz gazdagabb: lebeg a víz tetején anélkül, hogy bármit is tenne. A szemlélődés kezdetén, a nyugalom imájában hasonló tapasztalatra tesz szert az imádkozó. Ám ha a legközelebbi belső imában nem lesz osztályrésze ez a belső pihenés, nem szabad elkeserednie, mert az ima nem a fizika törvénye szerint működik. A fizikai törvényszerűségben, ha megtanultunk úszni, akkor ráfekszünk a vízre, harmonikusan tempózunk és úszunk, élvezzük a víz sodrását és mozgásunk lendületét. A belső imában a gyakorlat az összeszedettség elérésében mutatkozik meg, amikor egyre rövidebb idő alatt sikerül összeszedni gondolatainkat az ima elején, hogy Istenre tudjunk figyelni. Ezt pedig az elmélkedéssel tesszük, amikor lekötjük értelmünket, hogy ne kalandozzon szerteszéjjel, hanem Teremtőjére figyeljen, aki az ember szívében lakozik. Magától értetődően ez is kegyelem, de ebben az emberi tevékenységnek, a természetes összeszedettségre irányuló aktivitásnak is szerepe van. Ami azonban utána jöhet (a szemlélődés), az már kizárólag csakis ajándék. Ajándék az is, ha valaki úgy érzi, imája csupa küzdelem, mégpedig az önmagával folytatott küzdelem, hogy az imaidőben képes legyen végig az Úrral maradni. Vagy legalább is próbálkozzon Vele maradni, és ne hagyja abba, mondván, hogy ez értelmetlen időfecsérlés, s amúgy is annyi dolga van… Állhatatossággal őrizzük meg lelkünket (vö. Lk 21,19) – tanítja az Úr. A kitartás mindenhez szükséges, ami azután értéket képez az ember életében. Az állhatatosság ugyanis kipróbáltságot szül, amely a reményben vet alapot (vö. Róm 5,4).

Nem szabad megijedni, ha a szemlélődés ajándéka után másképpen tudunk elmélkedni, mint annak előtte. Az értelem ugyanis már nem keres, hiszen megtalálta, Akit keresett: Istent. Ezért már nem dolgozik úgy, mint korábban, hanem nyugodtan szemléli a szívében például azt a bibliai történetet, amelyet aznapra ad az Egyház a szentmise olvasmányában vagy az evangéliumban. A szemlélődő jelen van a történetekben, mintegy belső szemlélőként és meglát bennük olyan igazságokat, amelyekre korábban nem is gondolt. Ám ezt nem az értelem munkálkodásával éri el, hanem mintegy közvetlen felismeréssel. Olyan, mintha nem szavakban fejezné ki magát, hanem egyszeriben egyetlen képbe összesűrítve látná az egész történetet. Az is előfordulhat, hogy egyes részletek emelkednek ki számára a történetből, és egyszerűen csak nézi, ahogyan például a vérfolyásos asszony titokban megérinti Jézus ruháját, miközben hatalmas tolongás veszi körül, hiszen mindenki közel akar kerülni az Úrhoz (vö. Mk 5,21-43). Ekkor pedig nem jó, ha panaszkodunk az értelem tunyasága miatt, hogy nem képes következtetéseket levonni, mert ez a fajta elmélkedés hatalmas adománya az Úrnak, amelyért hálával tartozunk.

[Ha az elmélkedés] során felfüggeszti őt az Úr, az nagyon nagyszerű, mert noha [az illető] nem akarta, otthagyatja vele azt, amiben [az elmélkedés során éppen] van. Nagyon biztos vagyok benne, hogy ez a módszer [vagyis a részvétel az Egyház liturgiájában és a róla való elmélkedés] nem akadályoz semmit [az imában], hanem nagy segítség lenne minden jóra, ha sokszor élne az elmélkedéssel, ahogy az elején mondtam. De úgy gondolom, nem lesz képes [a korábbi módon] erre, aki már többre jutott [vagyis aki már megkapta a szemlélődés ajándékát]. Bár lehet, hogy igen, mert sok úton vezeti Isten a lelkeket. De nem ítéli el azokat, akik nem tudnak ezen az úton haladni. Arra sem ítéli őket képtelennek, hogy olyan nagy javakat élvezzenek, amilyeneket a mi Javunk, Jézus Krisztus titkai foglalnak magukba. Sem azt meg nem érteti velem senki – bármilyen szellemi legyen is –, hogy jól halad így [erőszakkal nem foglalkozva Jézus szent emberségével].  (BV 6.7.12)

Az imában való felfüggesztés a képességek működésének felfüggesztését jelenti: emlékezet, értelem, akarat. Az akarat már egészen odaadta magát Istennek, az emlékezet nyugton marad a felfüggesztés hatására, az értelem pedig közvetlenül szemléli az elé tárt Igazságot, képek nélkül. A szemlélődéssel tehát együtt jár a képességek működésének felfüggesztése, és így már zavaró tényező nélkül egyesülhet Istennel az ember. Nem zavarják az emlékezet képei, sem az értelem nyughatatlan keresése. Szent Teréz hangsúlyozza, hogy mindenkit személyesen vezet az Úr, ezért nincs oka senkinek sem elítélni a másikat, ha nem úgy halad, mint ő. Kételkedik ugyanakkor annak helyességében, hogy az, aki már megkapta a szemlélődést, ezentúl állandóan már csak abban akar lenni, és nem hajlandó még Krisztus emberségével sem foglalkozni az imában, olyannyira szelleminek tartja magát. Hiszen Jézus Krisztus a mi Javunk, Őáltala van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához (vö. Ef 2,18). Szent Teréz számára ezért elképzelhetetlen, hogy egyáltalán ne gondoljunk Jézusra az imában. Máshol kijelenti: az angyalok dolga az, hogy állandóan lángoljanak, nekünk embereknek itt a földön szükségünk van az evangéliumra és a szentek példájára, hogy lángra gyújtsa bennünk a szeretet tüzét.

Kezdetben, sőt még később is előfordulhat, hogy bizonyos lelkek, amint elkezdenek eljutni a nyugalom imájára és megízlelni a kellemességeket és ízelítőket, amelyeket az Úr ad nekik, úgy tartják, és azt hiszik, az a legnagyobb dolog, hogy mindig itt [ebben] legyenek, és mindig ezt ízlelgessék. De higgyenek nekem (…), ne ittasodjanak meg annyira, mert hosszú az élet, és sok szenvedéssel jár, és a mi dicsőséges Krisztusunkra kell tekintenünk, hogyan viselte el őket, s az Ő apostolaira és szentjeire, hogy mi is tökéletességgel viseljük el ezeket. Nagyon jó társaság a jó Jézus ahhoz, hogy ne szakadjunk el Tőle és az ő igen szent Anyjától, és nagy örömet szerez Neki, ha átérezzük az Ő szenvedéseit, még ha olykor ezért el is hagyjuk saját örömünket és tetszésünket. Annál is inkább, leányok, mert nem olyan gyakori ez az ajándék [a szemlélődés] az imádságban… És aki azt mondaná, hogy állandóan ezt [a kellemességet] érzi [az imában], azt gyanúsnak tartanám, és azt mondanám, soha nem tapasztalta meg azt, amiről beszél. Így tekintsétek, és igyekezzetek kijutni ebből a tévedésből, és kijózanodni minden erőtökkel. És ha ez nem lenne elég, mondjátok meg a perjelnőnek, hogy adjon nektek olyan sok gonddal járó feladatot, hogy elmúljon ez a veszély, mert legalább is az ész és a fej számára igen nagy baj lenne, ha sokáig tartana. (BV 6.7.13)

Szent Teréz újra a józanságra int, és szembesít a realitással: emberek vagyunk, akik a földön élünk, hol örömben, hol szenvedésben, és ez így természetes. Krisztust követjük, aki egyértelműen megmondta, hogy „a rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét” (Mt 8,20), és hogy „Nem különb a tanítvány a Mesterénél” (Mt 10,24), „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20), „de aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10,22). Nem lehetünk állandóan kellemességek közepette az imában sem. Az Úr felüdít minket időnként, sőt gyakran is, ha szükségünk van rá, de a földön való élet a kereszthordozás ideje, amikor együtt megyünk az Úrral mindenhová, ahová csak visz. Hogyan tudnánk belehelyezkedni az Ő életébe és követni Őt, ha menekülünk a nehézségektől, még az imában is? Amikor el kellene viselnünk egy kis lelki szárazságot, amelyben nem érezzük Isten jelenlétét, de mégis Vele maradunk – ezt pedig nem fogadjuk szívesen. Milyen hűség lenne az, ha a házastársak elhagynák egymást, amikor úgy érzik, már nem olyan forró a szerelem közöttük? A pusztán a kellemes érzésekre alapozott élet, homokra épített ház. Hasonlóképpen igaz ez az imaéletre is. Kifejezetten gyanúsnak tartja Szent Teréz, ha valaki állandóan kellemesen érzi magát az imában. Könnyen lehet, hogy saját gyönge emberi természete melankóliába süllyeszti őt, ami betegessé is válhat. Vagy pedig az ellenség dédelgeti, melynek hatására gyökeret ver benne a gőg és a hiúság szelleme.

Azt hiszem, sikerült világossá tennem, hogy bármilyen szellemiek legyenek is, nem kell annyira menekülniük a testi dolgoktól, hogy úgy érezzék, még a legszentebb Emberség [Jézus Krisztus embersége] is kárt okoz [a szemlélődő imában].

Arra hivatkoznak [egyesek], amit az Úr mondott tanítványainak: szükséges, hogy Ő elmenjen [Jn 16,7]. Én ezt [a nézetet] ki nem állhatom. Világos, hogy nem mondta ezt az Ő legszentebb Anyjának, aki szilárd volt a hitben, mert tudta Róla, hogy Isten és ember. És noha Mária jobban szerette Őt, mint ezek [a tanítványok], annyira tökéletes volt, hogy ez [Jézus szent Embersége] inkább segítette őt. Akkor még bizonyára nem voltak olyan szilárdak az apostolok a hitben, mint később lettek, és amilyeneknek most nekünk is jó okkal kell lennünk. [Ezért mondta nekik Jézus: „Jobb nektek, ha elmegyek” (Jn 16,7).] (BV 6.7.14)

Határozottan elutasítja Szent Teréz azt a nézetet, hogy a szemlélődést gátolja, ha Jézus emberségére tekintünk az ima idején. Azt vallották egyesek, hogy minden anyagi valóságot ki kell zárni a szemlélődő imában, így Jézus Krisztus szent emberségét is. A Szűzanyát hozza föl Szentünk példaként, aki világra hozta Jézus Krisztust, az Isten Fiát, és mindvégig segítette őt a lelki-szellemi fejlődésben. Isten titkai Jézus Krisztusban jelentek meg az ember számára. Jézus Krisztus maga a kinyilatkoztatás teljessége. Őbenne ismerjük meg Istent, az Atyát a Szentlélekben. Ezért a személyes imánk középpontja is Ő: Jézus Krisztus. Nem eltávolodnunk kell tőle, hanem éppen ellenkezőleg. Az Ő szent embersége folytán az Atya fiát látja bennünk, fogadott gyermekeiben is.

Azt mondom nektek, leányok, veszélyes útnak tartom ezt [az eltávolodást Jézus szent emberségétől], amelyen a gonosz szellem eljöhet, hogy elvegye odaadásotokat a Legszentebb Szentség [az Eucharisztia] iránt.

Az a tévedés, azt hiszem, engem is elért – noha nem olyan súlyos, mint ez –, hogy ne annyira a mi Urunkra, Jézus Krisztusra szeressek gondolni, inkább az elmerülésre és az ajándékokra várakozzam [az imában]. És világosan láttam, hogy ez rossz felé visz, mert nem lehet mindig ebben lenni. A gondolkodás fel-alá járkált, és a lélek olyannak tűnt, mint egy repkedő madár, aki nem találja, hová szálljon le; sok időt veszített, és nem növekedett az erényekben, sem nem gyarapodott az imádságban. (BV 6.7.15)

Ezért szükség van az elmélkedésre, amilyen módon képesek vagyunk rá. A középpont: Jézus Krisztus, és nem az imában tapasztalt jóleső érzések. Felhívja a figyelmet Szentünk annak veszélyére, hogy ha nagy szemlélődők akarunk lenni, és még Jézus emberségét is ki akarjuk iktatni személyes imánkból, erőszakkal eltávolítva magunkból minden Őróla alkotott képet is, könnyen előfordulhat, hogy az Ő szentséges Testétől és drágalátos Vérétől, az Eucharisztiáról is eltávolodunk. A személyes imát az Eucharisztia méltó vétele táplálja, mert a valódi ima igazi Forrása az Oltáriszentség. Hiszen ha nem esszük az Emberfia testét és nem isszuk a vérét, nem lesz élet bennünk (vö. Jn 6,53) – mondja Jézus. Ezért az egyéni ima mindig az Egyház imájába kapcsolódik, és abból nő ki, hiszen az Eucharisztia táplálja azt, amely az Egyház liturgiájában, a szentmisében válik jelenvalóvá.

Hogy világosabban lássátok, nővérek, úgy van, ahogy mondtam, és hogy minél előrébb halad egy lélek, annál inkább közösségbe kerül ezzel a jó Jézussal, érdemes most arról beszélnünk, hogy amikor Ő Felsége akarja, miért nem vagyunk képesek másra, mint hogy mindig Vele legyünk, ahogy világosan látjuk azokból a módokból és formákból, ahogyan Ő Felsége közli Magát velünk, és igen csodálatos jelenések és látomások révén megmutatja irántunk való szeretetét. S hogy ne rémüljetek meg, ha nektek is megadna valamit e kegyelmek közül, el akarok röviden mondani nektek néhány dolgot ezekről (…), hogy nagyon dicsérjük Őt fenségéért és hatalmáért, még ha nem is nekünk adja, hanem egy másik teremtménnyel akarja így közölni Magát. (BV 6.8.1)

Jó, ha tudunk azokról a kegyelmekről, amelyekkel imaéletünkben találkozhatunk, vagy mások részesülhetnek belőle. Az is jó ugyanakkor, ha rögtön tudatosítjuk magunkban, hogy nem a különféle jelenések és látomások állnak benső életünk középpontjában. Ezek járulékos elemeknek tekinthetők, amelyek egyáltalán nem képezik az Istennel való kapcsolat lényegi részét. Oktalanság lenne vágyódni ezek után, hiszen Isten tudja, kinek mire van szüksége ahhoz, hogy a boldogító színe látásra eljusson. Fölösleges szenvedéseknek tenné ki magát az, aki ilyen rendkívüli jelenségek megtapasztalására törekedne.

Megtörténik, hogy amikor a lélek nem törődik azzal, meg kell-e kapnia ezt a kegyelmet (…),, egyszerre csak maga mellett érzi a mi Urunkat, Jézus Krisztust, noha nem látja sem testi, sem lelki szemekkel. Ezt nevezik értelmi látomásnak… Láttam, hogy azt a személyt, akinek Isten megadta ezt a kegyelmet (…), kezdetben nagyon megviselte, mert nem értette, mi ez, hiszen [ebben a látomásban] nem látta [sem testi, sem lelki szemeivel az Urat]. Noha olyan nagy bizonyossággal felfogta: a mi Urunk, Jézus Krisztus az, Aki ilyen módon megmutatta neki Magát, hogy nem tudott kételkedni benne – mármint abban, hogy jelen van ez a látomás. De mégis nagy félelem töltötte el: vajon Istentől van-e vagy sem, noha nagy hatásokkal járt avégett, hogy megértse [valóban Istentől van a látomás]. Korábban ugyanis soha nem hallott még értelmi látomásról, s nem is gondolta, hogy van ilyen, de nagyon világosan felfogta, hogy ez az Úr, Aki sokszor beszélt vele az említett módon. Mert amíg meg nem adta ezt a kegyelmet, amelyről beszélek, soha nem tudta, ki szól hozzá, noha értette a szavakat. (BV 6.8.2)

Szent Teréz saját magáról beszél egyes szám harmadik személyben, nem akarta ugyanis, hogy kortársai sokat gondoljanak felőle. Sem alakot nem látott, sem hangot nem hallott, hanem közvetlen értéssel fogta föl a szavakat és egyfajta belső érzékkel tapasztalta Jézus jelenlétét. Ő maga sem értette, hogyan. Amikor gyóntatója megkérdezte: hogyha nem látott semmit, miből tudja, hogy Jézus volt az – Szentünk csak azt felelhette: nem tudja, hogyan, de azt egészen biztosan tudja, Jézus szólt hozzá. Szavai pedig hatalmas erővel bírtak, mert elég volt csak annyit mondania Teréznek: „Ne félj! Én vagyok” – és képtelen volt kételkedni ebben. A természetfölötti dolgokat másképpen fogjuk fel, mint a természeteseket. Szent Teréznek is időbe telt, amíg hozzászokott ehhez és személyes tapasztalatra tett szert. Viszont nem ő akart látomásban vagy hallomásban részesülni, ezért írja: soha nem gondolt arra, hogy ilyen kegyelmeket kellene kapnia.

…világosan látta, nagy segítségére van [ez a látomás] abban, hogy gyakran emlékezetébe idézze Istent, és nagyon ügyeljen rá, hogy ne tegyen semmi olyasmit, ami ne tetszene Neki, mert úgy érezte, mindig nézi őt. És minden alkalommal, amikor Ő Felségével akart beszélni imádságban – vagy azon kívül is –, úgy érezte, olyan közel van hozzá, hogy képtelenség meg nem hallania, még ha nem is akkor értette meg a szavakat, amikor akarta, hanem váratlanul, amikor szükséges volt. Érezte, hogy a jobb oldalán halad [az Úr], de nem ezekkel az érzékekkel, amelyekkel érezzük, ha valaki mellettünk van. Ez ugyanis más, finomabb módon történik, amit valószínűleg nem tud leírni, de biztos, és nagyon bizonyos [benne]… Mert itt, a földön tévedhetünk ugyan, de abban nem, hogy milyen nagy nyereséggel és belső hatásokkal jár ez [a kegyelem], amelyek nem volnának lehetségesek, ha lelki zavar lenne, sem a gonosz szellem nem tenne ennyi jót, sem a léleknek nem lenne ilyen nagy békessége és ilyen nagy és folytonos vágya, hogy kedvére tegyen Istennek… (BV 6.8.3)

A belső tapasztalás hatása a döntő, vajon valóban kegyelemről van-e szó. Az egyik ilyen hatás: a belső béke, a másik az a mély vágy, hogy mindenben Isten kedvében járjunk. Váratlanul jön a kegyelem, ahogy a szél fúj. „Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy” (Jn 3,8). A Szentlélek működése az emberben csodálatos módon történik. Nemcsak a látomások, hallomások révén, hanem a szív rezdüléseiben, amikor megvilágosodik bennünk egy-egy igazság, vagy megérezzük, hogy szeretve vagyunk Valaki által, aki sokkal mélyebben van egyesülve velünk, mint ahogy a földön az bárkivel is lehetséges volna. Ő maga a végtelen Szeretet.