"ISTENEM, ISTENEM, MIÉRT HAGYTÁL EL ENGEM?" (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 15. rész)

Kisfilm

Vándorlásunk során belső várkastélyunkban egyre mélyül önátadásunk Istennek. Ahogy fokozatosan teret engedünk önmagunkban az Úrnak, úgy válik teljesebbé önmagunk odaajándékozása. Ennek a folyamatnak lényegi része, hogy a mindennapokban időt adunk a Vele való találkozásra, éljük a felebaráti szeretetet és – bár használjuk a földi javakat – megpróbálunk vágyainkban elszakadni azoktól, és Őreá irányulni a szívünkben. Az út folyamán tehát egyre szorosabban kezdünk kötődni Istenhez, az Atyához Jézus Krisztus által a Szentlélekben, képesek leszünk megfeledkezni önmagunkról, ami azt jelenti, hogy már nem mi állunk az első helyen, hanem az Úr, aki szeretetében ellát minket minden szükséges jóval. A szenvedés része az útnak, mert nem fájdalommentes, ahogyan tisztul a szeretetünk, és egyre inkább kezd önzetlenné válni.

Szent Teréz tovább meséli a hatodik lakásban megélt küzdelmeket, és most már rátér a belülről fakadó szenvedésekre, melyekben ő magának is jócskán része volt.

Kezdjük azzal a tortúrával, amely abból származik, ha az ember egy annyira „bölcs” és kevés tapasztalattal rendelkező gyóntatóval találkozik, hogy nincs semmi, amit az biztonságosnak tartana. Mindentől fél, mindenben kételkedik, amikor valami nem megszokott dologgal találkozik, különösen, ha a [szóban forgó] lélekben lát valamilyen tökéletlenséget (mert azt hiszi, mennyei angyaloknak kell lenniük azoknak, akiknek Isten megadja ezeket a kegyelmeket, márpedig ez lehetetlen, míg ebben a testben vannak), és aztán mindent a gonosz szellemnek vagy lelki zavarnak tulajdonít. És nem is csodálkozom, mert annyira tele van ezzel a világ, és olyan sok rosszat tesz a gonosz szellem ennek révén, hogy nagyon-nagyon igazuk van a gyóntatóknak, ha félnek tőle, és nagyon megvizsgálják. De a szegény lélek, akiben ugyanez a félelem él, és úgy megy a gyóntatóhoz, mint a bíró elé, és az elítéli, nem kerülheti el azt a rendkívül nagy gyötrelmet és zavarodottságot, amiről csak az érti meg, milyen nagy szenvedés, aki már keresztülment rajta. (BV 6.1.8)

Önéletrajzában részletesen beszámol, mennyit szenvedett ő maga is ettől. Egyfelől megdicséri a gyóntatókat, hogy jól teszik, ha óvatosak, másfelől pedig föltárja a realitást, hogy akit Isten halmoz el kegyelmeivel, mennyit szenved attól, ha a gyóntatók minden olyan belső tapasztalásban kételkednek, ami „nem megszokott”. Isten ugyanis végtelenül gazdag, és számtalanul sokfajta kegyelemmel árasztja el teremtményeit. Olyan kegyelemmel is, amelyről a gyóntató esetleg még nem is hallott. A megkülönböztetés egyik fontos mértéke: mekkora a szeretet abban a személyben, aki kapja – vagy kapni véli – ezeket a kegyelmeket, éli-e a hétköznapokban a felebaráti szeretetet? Továbbá, hogy az alázat útján jár-e? Az emberi gyöngeségeket nem szüntetik meg a szemlélődésben kapott kegyelmek, viszont növelik az áldozatvállalásra való készséget a szeretet cselekedeteiben.

Szent Teréz mérhetetlenül sokat szenvedett attól a rettegéstől, hogy az ellenség tévesztette meg, hiszen a gyóntatók egy része is ezzel riogatta. Korábbi bűneinek következményeként élte meg ezeket a belső szenvedéseket. Ha visszagondolt azonban a kegyelmekre, amelyeket kapott, képtelen volt kételkedni abban, hogy azok Istentől származnak. Később le is írja, hogy ez az egyik legnagyobb jele annak, hogy a belső tapasztalás valóban kegyelem volt és nem az ellenség megtévesztése vagy az emberi természet csalóka játéka. Látta, hogy továbbra is hibákba esik, és mivel még nem volt tapasztalata abban, hogy a szemlélődés kegyelmei nem szüntetik meg azokat egy csapásra, újabb gyötrődés kezdődött számára.

Amikor a gyóntató megnyugtatja, lecsillapodik, de aztán újra visszatér a szenvedés. De ha a gyóntató is rásegít a félelmére, akkor a dolog szinte elviselhetetlen lesz. Különösen, ha mindezek után szárazságok jönnek, hogy úgy tűnik, mintha soha nem ismerte volna Istent, és nem is fog eszébe jutni, és amikor Ő Felségéről hall, olyan, mintha egy távoli személyről beszélnének. (BV 6.1.8)

További nehézség, hogy még nem tud az ember beszélni arról, amit átélt. Hiszen a szellemi történéseket nagyon nehéz szóban megfogalmazni, különösen úgy, hogy az a gyóntatónak is világos legyen. Fokozhatja tehát a szenvedést még, hogy úgy érezheti, nem tájékoztatja megfelelően gyóntatóját, pedig valójában mindent megtesz ennek érdekében.

…értelme annyira homályba borul, hogy nem képes látni az igazságot, hanem csak azt hinni, amit a képzelet elébe állít. Mert ilyenkor a képzelet az úr, valamint az ostobaságok, amelyeket a gonosz szellem akar láttatni vele, akinek az Úr bizonyára megengedte, hogy próbára tegye, sőt még azt is, hogy elhitesse vele, Isten elvetette őt. Mert sok dolog van, amelyek olyan belső szorongást korbácsolnak fel benne, és olyan fájdalmas és elviselhetetlen módon, hogy nem tudom, mihez lehet hasonlítani... (…) ha az illető, aki nagyon szeretett olvasni, ilyenkor elő akart venni egy regényt, megtörtént vele, hogy nem értett többet belőle, mintha nem tudott volna olvasni, mert értelme nem volt képes rá. (BV 6.1.9)

A teljes személyiséget lefoglalja ez a belső szenvedés. Háborog a tenger és az Úr alszik a bárkában, mi pedig várjuk, hogy fölébredjen. Ezek a szenvedések mind-mind részei bennünk a szeretet tisztulásának, melynek során megtanuljuk egészen Istenre bízni magunkat, tudva, hogy a bárkánkban ott van az Úr, akár érzékeljük, akár nem. A vihar pedig nem tart örökké, bár ha ilyen erős intenzitású, úgy tűnhet, mintha soha nem akarna véget érni. A fájdalom az imádságunk ekkor is, mint a fizikai fájdalom esetében. – „Szeretlek, Uram, erősségem! Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram!” (Zsolt 18,2-3) – imádkozhatjuk a Zsoltárossal.

Egyszóval semmilyen orvosság nincs az ilyen vihar ellen, kizárólag a reménykedés Isten irgalmában, Aki hirtelen, csak egyetlen szavával vagy egy váratlan alkalom révén mindent olyan gyorsan elmulaszt, hogy úgy tűnik, semmilyen felhő nem volt abban a lélekben, hanem a nap ragyogja be, és nagyon megvigasztalódik. És mint aki megmenekült egy veszélyes csatából, sőt győzedelmeskedett, dicséri a mi Urunkat, mert Ő volt az, aki harcolt a győzelemért. Mert igen világosan megérti, hogy nem ő [maga] harcolt… (…) így tisztán megismeri saját nyomorúságát és azt, hogy milyen rendkívül kevés az, amire képesek lennénk magunktól, ha magunkra hagyna minket az Úr. (BV 6.1.10)

Hirtelen múlik el a belső vihar – az Úr egy csapásra megszabadítja az embert. Nem saját bátorsága, ereje következtében szabadul meg, hanem Isten oszlatja szét a fellegeket. Ha megtanulunk Őreá hagyatkozva élni a küzdelmekben, szenvedésekben, tudva azt, hogy biztos kezekben vagyunk, akkor nem fogunk beleroppanni, hanem egy-egy sóhajtással Őhozzá fohászkodva – kibírjuk a földi tisztítótűznek ezt a kohóját. Megtisztul szeretetünk és Istenre alapozzuk hűségünket, nem önmagunk erejére.

[A léleknek] az a tapasztalat, hogy átment ezen [a szenvedésen] és látta teljes tehetetlenségét, megértette vele a mi semmiségünket [az erő tekintetében]. Mert a kegyelem – még ha nem is kell nélkülöznie, hiszen ezzel a belső viharral nem sérti meg Istent, és nem is sértené meg a világ semmilyen dolgáért – annyira el van rejtve számára, hogy egy csöppet sem érzi, hogy Isten szereti őt, sem hogy valaha is szerette volna. Mert ha tett is valami jót, vagy Ő Felsége adott is neki valamilyen kegyelmet, mindezt álomnak és illúziónak érzi: csak elkövetett bűneit látja bizonyosan. (BV 6.1.11)

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) – Jézus elhagyatottsága a kereszten, melyből egy kis részt kap az imádkozó a hatodik lakásban, amikor nem tapasztalja Isten jelenlétét, szeretetét. Ez nem az a lelki szárazság, amikor az első lakásokban nem érez áhítatot az imában, és mondhatni az unalom okozza a nehézséget. A hatodik lakásban egészen mély fájdalomban éli meg a belső elhagyatottságot. Isten vele van, de ő ezt nem tapasztalja, és fáj neki, hogy Akiből ízelítőket kapott, most mintha eltűnt volna, és olyan távolinak tűnik a találkozás, mintha meg sem történt volna. Találgatja, miért van ez? Vajon bűnei következménye? – Ha mi belekerülünk ebbe az állapotba, nekünk már nem kell találgatnunk, mi ez, hiszen Szent Teréz azért írta le saját tapasztalatát, hogy segítsen nekünk, az utána jövőknek.

*

Ha valaki óvatlan és nem kerüli a bűnre vezető alkalmakat, akkor viszont valóban félhet, hogy elveszíti a kegyelmet nemtörődömsége miatt. Ám ha a maga részéről mindent megtett, hogy hétköznapi életében is megmutatkozzék: Krisztushoz tartozik, akkor nyugodt lehet, bárkája biztonságban van a háborgó tenger ellenére is.

Ó, Jézus, micsoda látvány egy ilyen elhagyatott lélek, és ahogy már mondtam, milyen keveset használ neki a föld bármilyen vigasztalása! (…) felülről jön az enyhülés, és nem számítanak semmit a föld dolgai. Azt akarja ez a nagy Isten, hogy ismerjük el Őt királynak, és ismerjük meg a magunk nyomorúságát, mert nagyon fontos ez az előttünk álló dolgokhoz. (BV 6.1.12)

Nem támaszkodhatunk magunkra a belső úton, nem mi irányítunk, hanem az Úr kezében vagyunk. Nem látunk semmit, a sötétségben egyetlen lámpásunk a hit, amely teljes bizalom teremtő Atyánkban, a gyermek ráhagyatkozásával.

Hát mit tegyen ez a szegény lélek, amikor ez [a szenvedés] sok napon át így tart? Mert ha imádkozik, az olyan, mintha nem imádkozna – úgy értem, a vigasztalást tekintve –, hiszen nem éli át belsőleg, és nem is érti, amit ő maga imádkozik, még ha szóbeli imát mond is. Mert az elmélkedésre – akármilyen formában – egyáltalán nem ez a megfelelő idő, hiszen a lélek képességei nincsenek ráhangolva. A magány inkább káros ilyenkor, de az is csak gyötri, ha bárkivel együtt kell lennie, vagy ha beszélnek hozzá. És így bármennyire is megerőlteti magát, el van keseredve és belsőleg rossz [értsd: szétzilált] állapotban van. Igaz-e, hogy meg tudja mondani, mi a baja? Nem tudja megmondani, mert olyan szorongásai és lelki fájdalmai vannak, amelyeknek nem tud nevet adni. A legjobb orvosságnak (nem arra, hogy megszüntesse, mert arra nem ismerek orvosságot, hanem hogy el lehessen viselni) a szeretet cselekedeteit és a külső tevékenységet tartják, és az Isten irgalmasságában való reménykedést, amiben soha nem szenvednek hiányt azok, akik Benne remélnek. Legyen mindig áldott, ámen. (BV 6.1.13)

A szívünkben szenvedünk, és ha tudjuk, hogy ez része az útnak, s még tanácsot is kapunk, hogyan vészelhetjük át, nagyon hálát adhatunk az Úrnak. A felebaráti szeretet cselekedetei az orvosság, ha nem magunkkal és a fájdalmunkkal foglalkozunk, hanem kitekintve önmagunkból mások felé fordulunk, akiket segíthetünk.

Más, külső szenvedések, amelyek a gonosz szellemektől erednek, szükségszerűen rendszeresek, ezért nincs miért beszélni róluk, és többnyire nem is ennyire fájdalmasak. Mert bármilyen sok rosszat tesznek, azt hiszem, nem tudják megbénítani képességeinket, sem ezáltal felkavarni a lelket. Hiszen végtére is okkal gondolhatjuk, hogy nem tehetnek mást, csak amire az Úr engedélyt ad nekik, és ha a lélek nincs elveszve, minden [kellemetlenség] csekélység az elmondottakhoz képest. (BV 6.1.14)

Az ellenség rendszeresen okoz külső szenvedéseket – írja Szentünk. Jézust is csak egy időre hagyta ott a sátán, miután negyvennapos böjtölését befejezte (vö. Lk 4,13). Jó hozzászokni, hogy mindig van valami, amivel küzd az ember. Ezek a küzdelmek pedig ébren tartják figyelmét, hogy ne lankadjon a jóban, és rugalmasan álljon hozzá az éppen adódó helyzethez. A szent öregek, az első századok remetéi, amikor néhanapján találkoztak, ezt kérdezték egymástól: „Hol küzdesz?” – ami annyit jelentett: Hol élsz? – Az élet természetes velejárója a küzdelem. Mivé lenne az ember kihívások nélkül?

Jön már ez a nagy fájdalom, hogy be lehessen lépni a hetedik lakásba, sok más súlyos szenvedéssel együtt, amelyek közül elmondok néhányat… [és amelyek] sokkal magasabb rendűek, mint az eddig elmondottak… (BV 6.1.15)

Isten Fia, felöltve az emberi testet, szeretetből vállalt szenvedésével váltotta meg a világot. Ezzel megszentelte azt. Engedelmességet tanult a szenvedésből (vö. Zsid 5,8). A szenvedésből nem tudunk elmenekülni, megtapasztaljuk tehetetlenségünket, törékenységünket, hogy rászorulunk másokra, Istenre és adott esetben embertársainkra is. Nem vagyunk mindenhatóak, nem tudunk minden problémát megoldani. Óhatatlanul is az örök élet távlatában kezdünk el gondolkodni, ha a realitásban élünk. A szenvedésben szembesülünk azzal, hogy „Ez a világ elmúlik és elmúlik a kívánsága is” (Jn 2,17) – amint az evangéliumban olvassuk. A szenvedés tehát megnyit az örök távlatokra, és mint ilyen, ajándék.

Úgy tűnik, nagyon magára hagytuk a lepkécskét [az emberi lelket], pedig nem így van. Sőt ezek a szenvedések azt eredményezik, hogy még magasabban száll. Hát kezdjünk most arról beszélni, hogyan van vele a Vőlegény, és hogy mielőtt teljesen vele lenne, nagyon megkívántatja magát, olyan igen kifinomult eszközökkel, hogy maga a lélek sem érti… (…) bizonyos hatások, amelyek a lélek legbelsejében mennek végbe, olyan finomak és kifinomultak, hogy nem találok hasonlatot, amelyik illene rá. (BV 6.2.1)

Megkívántatja magát az Úr az emberrel. Olyan erős vágyat ébreszt benne Ő maga után, hogy az már fáj. Jóleső fájdalomról van tehát szó. A belső élet dolgait a legtöbbször csak paradoxonnal lehet valamelyest kifejezni. Mély vágyakozás Isten után, mely elemi erővel tör fel a szívben. – „Egyet kérek az Úrtól, csak egy a vágyam: hogy életem minden napján az Úr házában lakjam. Hogy élvezhessem az Úr édességét, és szemlélhessem szent templomát” (Zsolt 27,4) – énekli a Zsoltáros. Az ötödik lakásban megélt egyesülő imában ültette el szívében az Úr ennek a vágynak csíráját. Nincs része mindig az egyesülő ima kegyelmében, hogy fokozódjék a vágya Isten után, és ebben a vágyban erősödjék s tisztuljon a szeretete. Fogja föl, milyen nagy ajándék hordozója, milyen hatalmas kegyelmet kapott, és vágyakozásában feltörhessen belőle a hálaadás. Rátalálhat ebben a vágyban a szeretet sajátos, egyedi nyelvezetére, amely személyességében mélyíti az intimitást Istennel.

Nagyon különbözik ez mindattól, amit itt a földön elérhetünk, és az említett ízelítőktől is [melyekről a negyedik lakásban volt szó, a nyugalom imájában]. Mert gyakran, amikor az illető figyelmetlen, és nem gondol Istennel, Ő Felsége felébreszti őt, gyorsan átfutó üstökös módjára, vagy akár [mint] a villám, s a lélek, noha nem hall dörgést, nagyon jól megérti, hogy Isten hívta őt, annyira, hogy olykor – különösen az első alkalmakkor – megremeg és fel is kiált, noha nem fáj semmije. Rendkívül jólesően megsebezve érzi magát, noha nem érti, hogyan, sem azt, hogy ki sebezte meg. De jól tudja, hogy értékes dolog ez, és soha nem is akarna meggyógyulni a sebből. Minthogy mást nem tehet, szerelmes szavakkal (…) panaszkodik a Vőlegénynek, mert felfogja, hogy jelen van, csak nem akar megnyilvánulni úgy, hogy birtokolni engedje magát, és nagy fájdalom ez, még ha jóleső és édes is. (…) Sokkal inkább kielégíti ez, mint a nyugalom imájában való jóleső elmerülés, amely nélkülözi a fájdalmat. (BV 6.2.1)

A szív mélyéről indul el a jelzés, onnan, ahol a Király lakozik, a hetedik lakásból, és mintegy fölébreszti az embert, aki a sok szenvedéstől szinte magán kívül van. Hirtelen történik ez a jeladás, mely nem más, mint a szeretet isteni megnyilvánulása, melyben jelzi, hogy nem felejtette el őt, minden pillanatban vele van, bár a lélek nem érzi. Mi okozza vajon a fájdalmat, ha egyszer a szeretet megnyilvánulásáról van szó? Az egyesülés közvetlen tapasztalatának hiánya. Együtt van az Úrral, de nem érzi. A szent vágyakozásban letisztul a szeretete. A vágyakozás, a hiány megélése állandó mozgásban tartja, Istenre irányulva. Majd amikor eljön az ideje, beléphet a hetedik lakásba úgy, hogy már ott is maradhat szinte állandóan.

Szétszakadok, nővérek, hogy megértessem veletek a szeretetnek ezt a működését, és nem tudom, hogyan tegyem. Mert ellentmondásos dolognak tűnik, hogy a Szerető világosan értésére adja, hogy a lélekkel van, miközben mintha hívná is őt egy olyan biztos jellel, hogy nem lehet kételkedni benne, és olyan átható füttyel, amelyet a lélek nem hagyhat figyelmen kívül, hogy megértse. Mert nagyon úgy tűnik, hogy amikor a Vőlegény, aki a hetedik lakásban ilyen módon, nem megformált beszéddel beszél, senki, aki a többi [lakásban] van, nem mer mozdulni, sem az érzékek, sem a képzelet, sem a képességek. Ó, én hatalmas Istenem, milyen nagyok a Te titkaid, és mennyire különböznek a lélek dolgai attól, amennyire itt képesek vagyunk látni és felfogni őket, hiszen semmi sem képes leírni, minden olyan kicsi azokhoz a hatalmas dolgokhoz képest, amelyeket a lelkekkel művelsz! (BV 6.2.2)

Hogyan működik a szeretet a lélekben? – erről beszél Szent Teréz a hatodik lakásban. Paradoxonokkal érzékelteti azt a merőben mást, amit az anyagi világtól eltérően a szellemi életben tapasztal. Egyszerre vele van a Király és mégis határozottan hívja őt. Jelzi a léleknek, hogy nincs egyedül, bár az borzasztóan egyedül érzi magát. A lélek ébresztésekor – nevezhetnénk így ezt a kegyelmet – a teljes ember Istenre irányul: akarata, értelme, képzelete, érzékei – egy szempillantás alatt megérti, hogy Isten benne van és ő Istenben. Az egyesülő imában, amelyről az ötödik lakásban beszélt Szentünk, nincs fájdalom, hiszen ott tapasztalhatóan egyesül a Vőlegénnyel. Itt viszont – bár teljes egészében Őreá irányul a lélek ébresztésekor – fáj a hiánya, mely hiány a vágyakozásban mintegy előkészíti a lelket a szellemi eljegyzés ajándékának befogadására. A várakozásban a türelem és a vágyakozásban a sürgetés ekkor egyszerre van jelen.

„Hívtál, kiáltottál és összetörted süketségemet” – írja Szent Ágoston. Hasonló tapasztalatról van szó a lélek Isten által történő fölébresztésében is.