ISTEN VILÁGA ÉS EZ A VILÁG (Avilai Szent Teréz 25. rész)
Szent Teréz és az első általa alapított kolostor körül lassan elcsöndesedik a vihar. Akik harcoltak ellene, elkezdik belátni, hogy valóban Isten akarhatta az alapítást, ha ennyi viszontagság ellenére is létrejött. Elállnak a pertől, és még ők gondoskodnak a Szent József kolostorban élő nővérekről.
A legtöbbször csak ki kell tartani a küzdelemben, és az Úr lassanként odafordítja az ügy felé azok szívét, akik ellene vannak.
Amikor elkezdtük mondani a zsolozsmát, a helybeliek is kezdték egyre inkább tisztelni e kolostorunkat. Még több nővért vettünk fel, s az Úr egyre jobban arra indította azokat, akik a leginkább üldöztek minket, hogy nagyon pártfogásukba vegyenek és ellássanak alamizsnával, s így elfogadják, amit korábban annyira helytelenítettek. (Ö 36,25)
Időt kell adni a Szentléleknek, hogy helyére tegyen mindent. Hiszen azok, akik az alapítás ellen voltak, a legjobb lelkiismeretük szerint cselekedtek, amikor küzdöttek egy újabb kolostor létrejötte ellen. Józan megfontolásból védték városuk érdekét, hogy ne kelljen még tizenhárom éhes szájat betölteni. Időközben azonban rájönnek, mennyire kevésből is élnek a nővérek. A várost nem terhelik meg, sőt, nagy lelki hasznot hajtanak imájukkal. Végül Avila lakói szeretetükbe fogadják a Szent József kolostor nővéreit.
Anélkül, hogy kérnénk bárkitől, maga az Úr sugallja nekik, hogy küldjenek [alamizsnát], és úgy élünk, hogy nincs hiányunk semmiben, ami szükséges, s azt remélem, az Úr mindig így tesz majd. Mert a nővérek kevesen vannak, s ha megteszik, amit kell (…), biztos vagyok benne, hogy nem látnak hiányt… Nagy vigasztalás számomra, hogy olyan lelkek vesznek körül, akik ennyire lemondtak a világról, s egyedül azzal foglalkoznak, hogyan juthatnának előbbre Isten szolgálatában. (…) Nem is tudnak mást, csak Istenről beszélni, s ezért nem értenek mást, sem őket nem érti más, csak aki ugyanezen a nyelven beszél. (Ö 36,26)
*
Szent Teréz visszatér Önéletrajzában az imában kapott kegyelmek elbeszéléséhez, az Istennel való bensőséges barátság leírásához, valamint önkéntelenül is összehasonlítja e világot Isten világával.
Aki jobban törekszik Isten megismerésére, az jobban tudja szeretni Őt, s így boldogságában, örömében is jobban részesül. Hiszen a földön is csak azt tudjuk igazán szeretni, akit ismerünk.
…amióta az Úr értésemre adta, milyen nagy különbség van a mennyekben aközött, amit egyesek és mások élveznek, azóta jól látom, hogy az Úr idelent sem tart mértéket adományaiban… (Ö 37,2)
Szentünk szívesen vállalna több szenvedést földi életében, csakhogy Istenhez közelebb kerülhessen és boldogságából nagyobb részt fogadhasson be. Az Úrban megélt szenvedésben tisztul az emberi szív és kitágul még több kegyelem befogadására. Ha pedig megízleljük a szívünkben Isten kimondhatatlan szeretetét, és elrendezi bennünk a szeretetet, akkor minden földi szeretet, vonzalom a helyére kerül az emberben: az Úrban fogunk szeretni mindenkit. Ehhez azonban minőségi időt kell adni a számára a belső imában.
A folyamatos társalgás révén sokkal nagyobb szeretet és bizalom támadt bennem az Úr iránt. Láttam, hogy noha Isten volt, egyszersmind ember is, aki nem csodálkozik emberi gyengeségeinken, mert megérti nyomorult természetünket, amely olyan sok bukásnak van kitéve az első bűn folytán, amelyet Ő jött helyretenni. (Ö 37,6)
Szent Teréz a világ szerinti magas körökben is mozog. Pontosan ismeri – ma úgy mondanánk – a felső tízezer életét. Tudja azt is, hogy egy kis ember ügye milyen nehezen mozdul előre, ha nincsenek befolyásos ismerősei. Nem mulasztja el ezt szóba hozni, amikor ő maga bármikor és fesztelenül érintkezhet a szívében a valódi Úrral, akihez nem kell időpontot kérni.
Barátként beszélhetek vele, noha Úr; mert látom, nem olyan, mint akiket idelent uraknak tartunk, s akiknek minden urasága hamis tekintélyben merül ki: bizonyos órákat szabnak a beszédnek, és csak kiváltságosokkal beszélnek; és ha valami szegény kis embernek van ügye velük, mennyi utána járásba, protekcióba és fáradságába kerül! Hátha még a királlyal akarna beszélni! (…) Ilyenkor a belsőbb emberekhez kell fordulnia, s ezek biztosan nem olyanok, akik a világot lábbal tapossák, és bárkinek a szemébe mondanák az igazat. Hiszen az ilyen nem való a palotába, mert ott nem illik az igazságról beszélni, hanem csak hallgatnak arról, ami rosszat látnak, s még csak gondolni sem mernek rá, hogy szóba hozzák, nehogy kegyvesztetté váljanak. (Ö 37,6)
Szentünk viszont nem fukarkodik az igazság kimondásával, pedig – ha olyan kezekbe jut írása, akik rossz szándékúak irányában, akkor ő maga és a későbbi alapítások ügye is kárát vallhatja. Úgy tűnik azonban, ezt is az Úrra bízza – bár ekkor még talán nem állt szándékában újabb kolostorokat alapítani –, de a társadalmi problémákat, amelyekkel ő is találkozik, nem hallgatja el, még Önéletrajzában sem, és imába foglaltan mondja ki.
Ó, dicsőség Királya és minden királyok Ura… Mennyire nincs szükség közvetítőkre Hozzád! A Te személyed láttán azonnal látszik, hogy Te vagy az egyetlen, Aki méltó rá, hogy Úrnak nevezzék…; nincs szükség kíséretre, sem őrségre, hogy megismerjék, Király vagy. Mert idelent, ha a király egyedül jár, nemigen ismerik meg; s akármennyire akarná is, hogy elismerjék királynak, nem hisznek neki, mert nincs többje, mint másnak, s ezért kell, hogy lássák, miért higgyék el. Ez az oka az ilyen csinált tekintélynek, mert ha ez nem lenne, semmire sem tartanák; hiszen nem belőle fakad, hogy hatalmasnak látszik, hanem másoktól ered a tekintélye. (Ö 37,6)
Önéletrajzában másutt kifejezetten szánakozik a földi hatalmasságokon, akik valójában e világnak rabszolgái. Isten uralma azonban a szereteten alapszik, amely soha meg nem szűnik (vö. 1Kor 13,8). Bármikor betérhetünk Hozzá a szívünkben, és mint baráttal beszélhetünk Vele.
Mindenről lehet Veled tárgyalni (…), ha egyszer túl vagyunk a Fenséged láttán érzett első ámulatunkon és félelmünkön, s azt a még nagyobb félelmet érezzük, hogy meg ne bántsunk Téged; nem a büntetéstől való félelmet, Uram, mert ez semmi ahhoz a félelemhez viszonyítva, hogy el ne veszítsünk Téged. (Ö 37,6)
„A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet…” – írja János apostol első levelében (4,18). Szent Teréz féli Istent bűnnel megbántani. Nem a büntetés miatti félelem vezeti, hanem a szeretet, amely mindent a szeretett Személy kedvére akar tenni. Isten kegyelme szítja föl bennünk a szeretetnek ezt a tüzét. Szent Teréz is tapasztalja az emberi természet változékonyságát: egyszer valósággal fut a szeretet ösvényén, máskor pedig olyan, mintha még hírből sem ismerné Istent.
Éppen csak most telt el nyolc napom úgy, hogy úgy éreztem, nem vagyok képes felismerni, mivel tartozom Istennek, s nem is emlékszem a kegyelmekre, hanem lelkem annyira meg van zavarodva, és úgy átengedi magát nem is tudom, minek vagy hogyan; nem a rossz gondolatoknak, de annyira érzéketlen a jók iránt, hogy már nevettem magamon, és szinte tetszett látnom, milyen alacsony egy lélek, ha Isten nem működik állandóan benne. Jól látja, hogy ebben az állapotban sincs Nélküle [Isten nélkül], hiszen nem olyan ez, mint a nagy szenvedések, amelyekről már beszéltem néhányszor; de noha rakja a tűzre a fát, és megteszi mindazt a keveset, amelyet a maga részéről tehet, mégis hiányzik a láng a szeretet tüzéből, és már az is nagy irgalmasság [Isten részéről], ha [az ember] a füstöt látja, hogy megértse, nem aludt ki teljesen. Az Úr gyújtja újra lángra azt, mert most a lélek, akárhogy erőlködjék is fújtatni és elrendezni a fát, csak úgy látszik, hogy egyre inkább elfojtja azt. (Ö 37, 7)
Van úgy, hogy az ember mindent megtesz, és mégsem érzi, hogy szeretné Istent. Ilyenkor Szent Teréz tanácsa, hogy ne törődjünk ezzel, hanem folytassuk az imát, elmélkedjünk az evangéliumról és várjuk meg, ameddig az Úr lángra lobbantja bennünk szeretetének szunnyadó parazsát. Ne legyen lelkiismeret-furdalásunk, hogy nem érzünk áhítatot az ima idején, ha tisztán tartjuk a szívünket, tesszük a jót és időt szánunk az imára. Ilyenkor a legjobb, ha még buzgóbban szolgáljuk felebarátainkat és összeszedetten végezzük mindennapos feladatainkat. Legalább megtapasztalja az ember, hogy a kegyelem ereje nélkül egy kevéske áhítat sem ébredhet benne. Ha pedig úgy a belső életben, mint a külsőben az imádkozó elfogadja mindazt, amit kap, vagy hogy nem azt kapja, amit vár, akkor az istengyermekség lelkülete lesz az osztályrésze. A gyermek tudja, hogy Atyja csak jót akar neki, és bármit enged is meg az életében, a javára válik.
Szentünk olyan közel áll az Úrhoz, hogy mint egyetlen és igazi Barátjával beszél Vele. Nem kifelé, embereknek panaszkodik, hanem közvetlenül mondja el az Úrnak, mi bántja őt a konkrét helyzetben. Szabad, sőt szükséges néven nevezni Isten előtt azt, ahogyan megélünk valamit.
Szent Teréz, amikor nem érti, miért érzéketlen a jóra, amikor ő maga mindent megtesz, akkor kifakad az Úrnak, és mondhatni, provokálja Őt. Akit szeretünk, annak meg merjük mondani, ami bánt.
Hát hogyan, ó, Uram? Nem elég, hogy ebben a nyomorúságos életben tartasz engem, és hogy a Te szeretetedért viselem el azt és élek ott, ahol minden akadályoz abban, hogy örüljek Neked, s ehelyett ennem és aludnom, ügyeket intéznem és beszélnem kell mindenkivel, s mindezt elviselem a Te szeretetedért? Hiszen jól tudod, Uram, milyen nagy szenvedés ez nekem, s milyen kevés idő marad rá, hogy örvendjek Neked, és mégis elrejtőzöl. Hogyan fér ez össze a Te irgalmasságoddal? Hogyan viselheti el [ezt] az irántam való szereteted? Azt hiszem, Uram, ha lehetséges volna, hogy úgy elrejtőzzek Előled, ahogy Te elrejtőzöl előlem, azt gondolom, és úgy hiszem, hogy az irántam való szereteted folytán Te nem viselnéd el azt. De hát Te mindig velem vagy, és mindig látsz. Nem lehet ezt elviselni, Uram. Könyörgök, tekints rá, milyen méltánytalanság ez azzal szemben, aki annyira szeret Téged. (Ö 37,8)
A valódi belső tapasztalások egyik ismérve, hogy nem akkor vannak, amikor mi akarjuk, mert nem mi idézzük elő azokat, hanem Isten ajándékaként kapjuk. Szent Teréznek is végig kell járnia a belső utat, amelyen az van, amit Isten akar, mert Ő irányít. Szentünk tudja élő hite alapján, hogy Isten benne lakozik, így mindig vele van. Csak ezt nem mindig érzi, mert Szent Teréznek is szüksége van arra, hogy hitből éljen. Ha az ember nem érzi, hogy Isten benne van és ő az Istenben, pedig a kegyelem állapotában van, az nem tragédia, mert „Az igaz a hitből él” (Róm 1,17). Fölindíthatja magában a hitet, és az fog világítani neki érzelmei sötétségében. Nagy kegyelem az a belső látás, amikor tapasztalhatjuk Isten szeretetét, és ugyanolyan nagy kegyelem az a belső látás, amelyhez a hit lámpása szükséges, mert hiányzik a közvetlen tapasztalás.
…de hát olykor annyira elveszi az ember eszét a szeretet, hogy nem is szégyellem, hanem teljes lelkemből panaszkodom, és az Úr mindezt elviseli tőlem. Áldott legyen ez az ennyire jó Király! Próbálnánk csak a földiekhez ilyen merészséggel közeledni! (…) már odáig jutott a világ, hogy az emberi életnek sokkal hosszabbnak kellene lennie, hogy megtanulhassa mindazokat az előírásokat, újdonságokat és szabályokat, amelyeket az udvariasság megkövetel, ha még emellett Isten szolgálatára is akarnak szánni egy kis időt. Én keresztet vetek magamra, amikor látom, hogy állnak a dolgok. (…) hiszen nem tréfadolog, ha az ember hibát vét abban, hogy sokkal magasabb címen szólítson meg valakit, mint amennyit megérdemel, különben akkora sértésnek veszik, hogy elégtételt kell nekik adni… (Ö 37,9)
Nem véletlen, hogy olyan sokat beszél Szentünk a világ szerinti becsület és rang béklyójáról. A 16. századi spanyol társadalomban ez létkérdésnek számít. Szent Terézt kimeríti az arisztokrácia szőrszálhasogatása. S mivel gyakrabban kell érintkeznie velük, sem mint szeretné, sok idejét elveszi az etikett tanulása, mégsem képes mindent hibátlanul elsajátítani.
Vagy igaz lenne, hogy a szerzetekben, és jó okkal, felmentés van ez alól? Nem, mert azt mondják, a kolostoroknak az udvariasság udvarainak kell lenniük, és tudniuk kell az illemet. Én egyáltalán nem tudom ezt megérteni. Azt gondolom, valamelyik szent talán inkább azt mondta, hogy a kolostorok olyan udvarok, ahol azokat tanítják, akik a mennyek udvaroncai akarnak lenni, s ezt értették félre. Mert nem tudom, hogyan lenne lehetséges, hogy valaki, aki jó okkal igyekszik egyfolytában Isten kedvére lenni, és közben elszakadni a világtól, ennyire igyekezzék tetszésére lenni ilyen gyakran változó dolgokban azoknak, akik a világban élnek. Még ha egyszer s mindenkorra meg lehetne tanulni őket, hagyján, de hát még a levelek címzéséhez is külön tanszékre van már szükség, ahol megtanítják, miként kell ezt tenni, hiszen hol az egyik oldalon kell margót hagyni, hol a másikon, és akit korábban még méltóságosnak sem szólítottak, azt most nagyságosnak kell. (Ö 37,11)
A kolostorokban másra kell az idő, az imára és a munkára, nem a világi rangkérdések tanulmányozására. Szent Teréznek később is igencsak meggyűlik a baja mindezzel, mert alapításai során, ha pártfogókat keres, valamelyest tudnia kell az érvényben lévő etikettet, de nem igazán képes arra, hogy napra kész legyen benne.
Nem tudom, hová fog ez vezetni, mert én még ötvenéves sem vagyok, és csak ennyi idő alatt is annyi változást láttam, hogy fel sem tudom fogni. Hát még, akik most születnek, és sokáig fognak élni, mit tegyenek? Annyi bizonyos, hogy sajnálom azokat a szellemi embereket, akiknek kötelességük bizonyos szent okokból a világban élni, mert rettenetes kereszt, amelyet itt hordoznak. Ha mind össze tudnának fogni, és tudatlanokká lenni, és úgy tenni, hogy ilyennek tartsák őket ezekben a tudományokban, nagyon sok szenvedéstől szabadulnának meg. (Ö 37,11)
Nem kell mindig úgy táncolni, ahogy a világ fütyül. Ha nem tud az ember mindent úgy, ahogy kellene például a rangkérdésekben, akkor elnézést kér, hogy nem tiszteletlenségből ered, hanem tudatlanságból.
Micsoda ostobaságokba ártottam bele magam! Isten nagyságairól beszélve a világ kicsinyességénél lyukadtam ki. De ha már az Úr megadta azt a kegyelmet, hogy elhagyhattam [a világot], ki akarok szakadni belőle. Maradjanak csak benne azok, akiket a sok szenvedés ellenére ezek a semmiségek éltetnek. Adja Isten, hogy a másik életben, amely változás nélkül való, ne adjuk meg ennek az árát. Ámen. (Ö 37,12)