IMA ÉS SZOLGÁLAT (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 5. rész)

2021.02.10 11:56

Hangosfilm

A belső ima útján számos olyan jelenséggel találkozhatunk, melyeket rá kell tennünk Krisztus mérlegére. El kell döntenünk, vajon mivel állunk szemben. Személyes életében és kolostoralapításai során Szent Teréz széles körű tapasztalatra tett szert, és tudta, milyen fontos ezeket megosztania.

Nem képzelem, sőt eszembe sem jut azt gondolni, hogy amit itt mondani fogok, csalhatatlan szabálynak tekinthető. Ez oktalanság lenne, főként ilyen nehéz kérdésekben. Mivel azonban a szellemi haladásnak sokféle útja van, nincs kizárva, hogy egyikre-másikra vonatkozóan találó ötletem támad. Azok, akik nem értenek meg, vonják le ebből azt a következtetést, hogy más úton haladnak. Ha pedig szavaimból éppen senkinek sem volna haszna, az Úr jó néven fogja venni jó szándékomat; mert Ő tudja a legjobban, hogyha mindezeket [amiről most írni fogok, teljes egészében] nem is tapasztaltam önmagamon, de másoknál igenis láttam azokat. (AK V/1)

Legelőször (…) arról akarok beszélni, hogy mi a lényege a tökéletes imának. Találkoztam ugyanis egyesekkel, akik azt hiszik, hogy az értelem működése a fő [az imában], és ha sikerül azt erőlködés árán sokat foglalkoztatniuk Istennel [kapcsolatban], azonnal azt képzelik, hogy ők lelki emberek. Ha pedig elszórakoznak, akár hibájukon kívül is, például mert valami, önmagában véve egészen jó dolgot kell végezniük, azonnal elkeserednek, és azt hiszik, végük van. Ilyenféle felfogás és ilyen tudatlanság bizonyára nemigen fordul elő tudományos embereknél – habár egyiknél-másiknál volt alkalmam fölfedezni –, ellenben nekünk (…) igen nagy hasznunkra szolgál, ha mindezekre az oktalanságokra jó előre figyelmeztetnek bennünket. Nem mondom, hogy nem Isten kegyelme az, ha valaki munka közben folyton tud elmélkedni, sőt jó, ha erre törekszik. Azt azonban meg kell érteni, hogy nem mindenki képzelőtehetsége alkalmas erre. Ellenben minden lélek képes szeretni Istent, és a tökéletesség sokkal inkább ezen fordul meg, mint az elmélkedésen. Egyszer már volt alkalmam beszélni képzeletünk eme tévelygésének okairól – nem valamennyiről, mert azt hiszem, az lehetetlen volna, de közülük néhányról —, s ezért most ezt nem fejtegetem. Csak azt szeretném megértetni, hogy a lélek és az értelem nem egy és ugyanaz, és hogy az akaratot nem az utóbbi kormányozza, ami nagy baj is lenne rá nézve… Így tehát a lélek nem azáltal halad előre, hogy sokat gondolkozik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret. (AK V/2)

Az értelem használatát az imában Szent Teréz is fontosnak tartja, hiszen az elmélkedés által szedjük össze magunkat, hogy gondolataink ne kóboroljanak szerteszét. Ajánlja, hogy a belső imát elmélkedéssel kezdjük, hiszen a szemlélődés, amelyben Isten fölfüggeszti képességeink – köztünk értelmünk – működését, kizárólag az Ő ajándéka. Addig is, ameddig ezt meg nem teszi az Úr, ne legyen „üresjáratban” az imádkozó, és ne akarja siettetni Őt az erőszakkal való semmire sem gondolással, hanem az evangélium segítségével lépjen be Jézus Krisztus életének eseményeibe, és gondolkodjék el azokon. Munka közben is lehet tudatosan Isten jelenlétében, elmélkedés nélkül is, ha újból meg újból szívébe tér Őhozzá egy-egy szerető belső gesztussal: Jézus nevének hangtalan kimondásával, vagy egyszerűen csak egy ráirányuló gondolattal. Szent Teréz sem tartózkodhatott állandóan a cella magányában vagy a kápolna csöndjében, hanem hol úton volt napokig, hetekig, hol tárgyalt, hol rendezte az anyagi ügyeket és vezette a kolostorok építését, vagy éppen beszélgetett valakivel. A kontemplatív kolostorokban is van munka, amelyet el kell végezni, és a benne élők sem engedhetnek abbéli hajlamuknak, hogy egész nap szó szerint az Úr lábánál üljenek, és élvezzék a szemlélődés nyugalmát. Nagy kitüntetés dolgozni az Úr szőlőjében. Kár lenne azon keseregni, miért nem ülhet valaki napestig a kápolnában vagy a szobájában imába merülve. Amennyi időt megenged állapotbeli kötelessége, ajándékozza az Úrnak, legyen csak Vele abban az időben, de a feladatait becsülje meg, mert azok éppen olyan ajándékok, mint az imára kapott idő.

Az isteni erényekben (a hitben, reményben, szeretetben) való tökéletesség Szent Teréz szerint nem abban áll, hogy az imában minél többet foglalkoztassuk értelmünket, hanem hogy nagyon szeressünk. S ne csak szóval, hanem tettel és igazsággal. Ha véletlenül elszórakozunk az imában, vagyis elkalandoznak gondolataink, akkor se essünk kétségbe, mert ez az emberi természet velejárója. Ha észrevesszük, térítsük vissza értelmünket az Úrhoz! Ezt tehetjük úgyis, hogy az adott gondolatot beemeljük az imánkba. Például ha eszünkbe jut valaki, akit szeretünk, vagy aki rosszat tett nekünk, elképzeljük őt a szívünkben a legjobb arcával, és elkezdjük őt szeretni Istenben, kérjük számára a kegyelmet. Ha aggodalmaskodó gondolataink támadnak, elgondolhatjuk, hogy Isten mindenható és a mi gondviselő Atyánk, s fölindíthatjuk magunkban a hitet, reményt, szeretet.

Ha pedig azt kérdezitek tőlem, miképpen lehet ezt a szeretetet megszerezni? – ezt felelem: a léleknek el kell tökélnie, hogy dolgozni és szenvedni fog Istenért, és meg kell ezt tennie, valahányszor alkalma nyílik rá. Igaz ugyan, ha a lélek arról elmélkedik, hogy mennyivel tartozunk az Úrnak; kicsoda Ő és mik vagyunk mi, ebből nagy elszántságot merít. Ezzel nagy érdemeket szerez, és a kezdők számára ez igen megfelelő eljárás, föltéve természetesen, hogy nem ütközik olyasmibe, amit az engedelmesség parancsol, vagy nem ellenkezik embertársaink érdekeivel, melyek előmozdítását a szeretet teszi kötelességünkké. Ha ugyanis ezek közül bármelyik is számot tartana időnkre, amelyet mi annyira szeretnénk Istennek szentelni, (vagyis, amint mi fogjuk föl ezt a nekiszentelést: egyedül lenni, Őróla elmélkedni és élvezni azokat a lelki örömöket, amelyeket tőle kapunk), jegyezzük meg, hogy valójában akkor ajándékozzuk oda időnket az Úrnak, és akkor dolgozunk neki, ha akár az engedelmesség, akár a szeretet kedvéért lemondunk a belső imáról. Hiszen Ő maga mondta: „Amit az egyik ilyen kicsinyért tesztek, nekem teszitek.” Ami pedig az engedelmességet illeti, Ő bizonyára nem akarhatja, hogy az a lélek, aki Őt igazán szereti, más úton haladjon, mint amit Ő maga választott: obediens usque ad mortem. (AK V/3)

A szemlélődő ima kegyelmeit valamely feladathoz kapjuk, hogy legyen erőnk hozzá. Feladat egy-egy nehéz helyzet vagy például betegség türelemmel való viselése, vagy olyan munka végzése, amihez semmi kedvünk sincs, de Isten és a felebarát szeretetéért mégis megtesszük. Így nem a magunk akaratát cselekedjük, hanem azét, aki küldött minket (vö. Jn 6,38). Saját kényünk-kedvünk kielégítése lenne csupán a belső ima, ha nem tudnánk róla adott esetben lemondani a nagyobb szeretetért. Dolgozni és szenvedni Istenért többek között ezt is jelentheti. Krisztust követjük, aki közöttünk élve is engedelmes volt az Atyának, egészen a halálig.

Ha tehát ez így van, honnét ered az a kedvetlenség, amely rendszerint elfog bennünket, valahányszor egyik vagy másik ilyen kötelesség megakadályozott abban, hogy a nap nagyobb részét elvonulva és áhítatba merülve töltsük? Nézetem szerint ennek két oka van: az egyik, és pedig a legfőbb ok egy bizonyos nagyon finom fajtája a [helytelen] önszeretetnek, amely belekeveredik ebbe, amennyiben anélkül hogy észrevennénk, inkább igyekszünk önmagunkat megelégíteni, mint az Úristent. Hiszen világos, hogyha már egyszer a lélek elkezdte megízlelni, „milyen édes az Úr," szívesebben pihenteti testét, és engedi át az élvezetnek a lelkét, minthogy munkálkodjék. (AK V/4)

A szemlélődő életet élők nagy kísértéséről ír itt Szent Teréz. Nemcsak a kolostorban élő szerzetesekről lehet szó, hanem a világban élőkről is, akiket megajándékozott az Úr a szemlélődő imával. Megízlelve a szellemi örömöket, már csak és kizárólag ebben akarnak lenni. Ha pedig a kötelesség és a szeretet úgy kívánja, hogy a belső ima ideje alatt szolgáljanak, és ez kedvetlenné teszi őket, akkor szánják el magukat Krisztus követésére – ajánlja Szent Teréz –, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet értünk, és most Isten jobbján ül (vö. Zsid 12,2), s bennünket is oda vár. Az út azonban hasonló az Övéhez, mert Ő a mi Mesterünk. Akaratlanul helytelen önszeretetbe esnénk, ha csak a szellemi örömöket kívánnánk élvezni, folyton ún. istenélményekre vágynánk, a nehézségektől pedig menekülnénk. A belső szabadság útja ezek elengedése, és önmagunk visszaajándékozása az Úrnak azzal, hogy készségesen és jókedvvel megtesszük, amit a szeretet kíván tőlünk a mindennapokban, még akkor is, ha nehezünkre esik.

Ellenben, ó, mennyire más azok szeretete, akik igazán szeretik az Urat, és ismerik a maguk természetét! Mennyire képtelenek átengedni magukat a nyugalomnak, ha tehetnek valamit azért, hogy csak egyetlenegy lélek is előbbre haladjon, és jobban megszeresse az Urat; vagy pedig alkalmuk van valakit megvigasztalni, vagy valami veszedelemből kimenteni! Ó, mennyire terhére lenne az ilyen embernek ilyenkor a pihenés! Ha pedig nem képes valamit tenni, legalább imáival ostromolja az Urat azok érdekében, akiknek pusztulása akkora fájdalmat okoz neki. Elmulasztja a lelki örömök élvezetét, de szerencséjének tartja ezt a veszteséget, hiszen ő nem a saját érdekeit hajhássza, hanem azt keresi, hogyan tehetné meg tökéletesebben Isten akaratát.

Hasonlóképpen van az engedelmességgel is. Különös is volna, ha akkor, amikor Isten világosan azt mondja nekünk, hogy tegyük meg ezt vagy azt a fontos dolgot, mi jobbnak tartanánk nyugodtan szemlélni Őt, csupán azért, mert ebben több örömünk telik. Mondhatom nevetséges haladás volna Isten szeretetében, ha meg akarnánk kötni a kezét, abban a hiszemben, hogy csak egyetlenegy úton képes velünk jót tenni. (V/5)

Az imára szánt idő szent, és jól tesszük, ha védjük. Az egyensúly megtalálásának azonban kiemelt szerepe van. Aki szívesen hagyja el az imaidőt, mert küzdelem számára az ima, annak fontos megkülönböztetnie, vajon tényleg lényeges indokkal teszi-e, vagy csak menekül a belső harc elől, esetleg az önmagával való szembesülés elől. Aki pedig szereti a csöndes egyedüllétet az ima idején, annak azért szükséges erőt vennie magán, hogy ha az engedelmesség vagy a szeretet megköveteli, akkor szívesen hozzon áldozatot, és szolgáljon, akár az imára szánt időben is.

Tévedés lenne azt gondolni, hogy kizárólag az imaidőben adhat nekünk kegyelmet az Úr, ezért írja Szent Teréz: ne akarjuk megkötni a kezét abban, hogy milyen úton tegyen velünk jót, vagyis milyen módon adja nekünk kegyelmét. A szolgálat közben éppúgy átölelhet bennünket a szívünkben szeretetével, mint amikor csöndes imában vagyunk Vele.

Volt alkalmam közelebbről megismerni néhány személyt, akik – eltekintve (…) saját tapasztalatomtól – segítségemre voltak abban, hogy megértsem ezt az igazságot. Magamnak is igen rosszul esett, hogy oly kevés az időm, és így nagyon sajnáltam őket, látva, hogy mennyire el vannak foglalva mindenféle ügyes-bajos dolgokkal, amelyekkel elöljáróik bízták meg őket. Azt gondoltam magamban, sőt ki is fejeztem előttük, hogy ilyen zűrzavar közepette nem fejlődhet a lelki életük, amint hogy valóban, akkor nem is voltak annak magas fokán. Ó, Uram, mennyire különböznek a Te utaid, a mi elgondolásunktól! Hiszen mi mást kívánsz Te az olyan lélektől, aki már kizárólag Téged akar szeretni, és teljesen a Te kezedre bízta magát, mint hogy engedelmeskedjék, s hogy – miután gondosan kikutatta, mi által szolgálhat Neked jobban – azt óhajtsa is megtenni. Nincs arra szüksége, hogy utakat-módokat keressen, és azok közt válogasson, mert az ő akarata már a Tied. Az már a Te gondod, én jó Uram, és Te magadra is vállalod, hogy olyan irányban vezesd, amerre legtöbbet halad előre. S ha elöljárónk még nem is viselné szívén lelki előmenetelünket, hanem csak azzal törődne, hogy a kolostor ügyei el legyenek intézve, Te, Istenem nem feledkezel meg erről, és úgy irányítod lelkünket, valamint a lebonyolítandó feladatokat, hogy az ilyen parancsoknak engedelmeskedve, anélkül hogy tudnánk, miképpen történik, egyszer csak nagy ámulatunkra azt vesszük észre, hogy nagyot haladtunk a lelki élet útján. (AK V/6)

„…az én gondolatom, nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok” (Iz 55,8) – mondja az Úr. Ki képes átlátni Isten gondolatait, terveit és útjait, amelyen az egyes embert vezeti? Nem szabad sem magunkra, sem másra ráerőltetni egy-egy sémát, ami szerintünk a legjobb, mert az Úr jobban tudja, kit mi vezet jobban az üdvösségre. Nincs közös sablon, amely mindenkire alkalmazható lenne a belső életben. A legtöbbször a körülményekben mutatkozik meg, mi szolgálja a nagyobb szeretetet. Ha pedig ezt tartjuk szem előtt, akkor a legnagyobb „zűrzavar közepette” is, amely körülvesz minket, jó úton járhatunk, és a szívünk mélyén megízlelhetjük Isten békéjét.

Ez történt egy bizonyos személlyel, akivel a minap beszéltem. Elöljárói tizenöt éven át úgy elhalmozták hivatalokkal és vezetői állásokkal, hogy amennyire emlékszik, ezalatt az idő alatt nem volt egyetlen szabad napja sem. Mindemellett igyekezett, amennyire tőle telt, naponta néhány rövid időközt a belső imának szentelni, és vigyázott arra, hogy a lelkiismerete tiszta legyen. Nem ismertem lelket még, akiben akkora volna a készség az engedelmességre, mint ebben az emberben, és ez az erény rá is ragad tőle mindenkire, akivel csak érintkezik. Az Úr meg is jutalmazta érte, éspedig gazdagon. Anélkül hogy tudná, miképpen jutott hozzá, megvan benne az a drága és mindenekfölött kívánatos lelki szabadság, mely a tökéletes lelkeket jellemzi, s amelyben megtalálja az ember mindazt a boldogságot, amelyet ebben az életben óhajtani képes. Az ilyenek ugyanis nem ragaszkodnak semmihez, és minden az övék. Nem félnek e földön semmitől; nem vágyódnak semmi után; a szenvedések nem zavarják őket, az örömök nem hatnak rájuk. Egyszóval senki sem tudja őket megfosztani lelki békességüktől, mert az kizárólag Istentől függ, akit senki sem vehet el tőlük. Csupán csak az Ő elvesztésétől való félelem okozhat nekik fájdalmat; ellenben a világ összes többi dolga a szemükben olyan, mintha nem is létezne, mert elégedettségüket nem növelik és nem csökkentik. Ó, boldog engedelmesség! Sőt boldog még az az elszórakozás is, amelyet okoz, tekintve, hogy akkora eredményt érünk el általa! (AK V/7)

Ha valakinek úgy adódik az életében, hogy megannyi feladat súlya alatt görnyed, lót-fut egész nap, és így kell tennie kötelességét, akkor sincs elveszve az Istennel való kapcsolatában, ha okosan fölhasználja azt a kis időt, amit mégis ki tud szakítani az Úrral való egyedüllétre. A legtöbbször elegendő csak annyit „üzennie” a benne rejtőzködő Barátnak: „Szeretlek Uram, én Erősségem!” (Zsolt 18,2) Ébren tartja a szívben a kapcsolatot, és nem hagyja kihűlni a szeretetet. Így a feladatait is sokkal összeszedettebben tudja végezni, és nem zilálódik szét azokban. Ura lehet önmagának, és fölötte állhat a történéseknek, amelyek nem darálják be őt a hétköznapok taposómalmában. Ha Istenbe kapaszkodva él, nem zavarja meg őt semmi: sem a jó, sem a rossz élmények, amelyek napközben érik őt. Vagy ha igen, akkor is csak rövid időre, és hosszan tartóan nem dúlják föl belső nyugalmát. Erre utal Szentünk, amikor azt írja, hogy „az örömök nem hatnak rájuk”. Természetesen örömét leli a jóban, fáj neki a rossz, de érzelmei nem borítják be úgy, hogy semmi másra ne legyen képes gondolni. Máshol is beszél arról Szentünk, hogy a földi életben nem érdemes túlságosan átadni magunkat sem a szenvedésből fakadó fájdalomnak, sem a földi örömöknek, mert mindegyik időleges és elmúlik. Természetes, hogy érezzük mind a fájdalmat, mind az örömet, de ne engedjük, hogy ezek uralkodjanak rajtunk, hanem belső szabadsággal éljük meg a történéseket, tudva: a lényeg mindenekfölött a Szeretet, s ennek rendelődik alá minden. A szeretet ugyanis megmarad az örök életre.

…ismerek másokat is, akik éppen így vannak [mint az előbb említett személy]. Jó néhány esztendeje nem láttam őket, és amikor megkérdeztem tőlük, mit csináltak ezalatt, kitűnt, hogy az egész idő csupa engedelmesség és szeretet parancsolta foglalkozásokkal telt el! Másrészt pedig lelki tekintetben akkora haladást vettem észre rajtuk, hogy nem tudtam hová lenni a csodálkozástól. Rajta tehát, leányaim; ne csüggedjünk! Ha engedelmességből külső dolgokkal kellene foglalkoznotok, például a konyhában, jegyezzétek meg, hogy a fazekak között is ott jár az Úr, és segít benneteket úgy bensőleg, mint külsőleg. (AK V/8)

Eszembe jut egy eset, amelyet egy szerzetes beszélt el nekem önmagáról. Az illető elhatározta és erősen föltette magában, hogy akármit parancsoljon is neki az elöljáró, sohasem fog nemet mondani, akármekkora nehézséggel járjon is. Egy napon egészen ki volt merülve a munkától, és már későre is járt az idő. Nem tudott többé a lábán állni, kissé leült; ekkor azonban arra jött az elöljáró, s azt mondta neki, fogjon egy ásót, és menjen a kertbe ásni. Akármennyire ellenkezett is a természete – hiszen odavolt a fáradtságtól –, szó nélkül engedelmeskedett. Mikor azután egy kapun keresztül belépett a kertbe – amelyet ezen elbeszélés után sok évvel magam is láttam, mert ott jártam, hogy kolostort alapítsak –, megjelent neki a mi Urunk kereszttel a vállán, fáradtan és megtörve, s ezzel adta tudtára, milyen semmi ez a kimerültség az Övéhez képest. (AK V/9)

Szent Teréz gyakran használja az összehasonlítást saját szenvedése és Jézus Krisztus kínszenvedése között, hogy abból merítsen erőt, meggondolva: milyen kevés a saját szenvedése az Úréhoz képest. Talán valószínűbb, hogy az Úr vigasztalni és bátorítani akarta az említett jó szerzetest, hogy nincs egyedül fáradságával, a mi Urunk vele van a kertben, és bevonja őt az üdvözítés művébe. Együtt mennek az úton.

Az engedelmesség dicsérete minduntalan előjön Szentünk írásaiban. Ha az engedelmességet az Isten és a felebarát őszinte szeretete motiválja, az Úr csodát tesz ennek révén az imádkozóban, mert általa teljes egészében kibontakozhat benne a kegyelem. Képessé válik ugyanis az önzetlen szeretetre, amikor nem azt nézi, mi lenne jogos, hanem szeretetből odaajándékozza az Úrnak mindazt, ami nehezére esik.

Nézetem szerint az ördög nagyon jól tudja, hogy nincs út, amely oly gyorsan vezetne bennünket tökéletességre, mint az engedelmességé, s éppen ezért kelt bennünk annyi ellenszenvet iránta, és állít a szemünk elé annyi nehézséget, mégpedig mindig valami jónak ürügye alatt. Figyeljék csak meg jól, és világosan be fogják látni, hogy igazam van. Ami a teljes tökéletességet illeti, magától értetődik, hogy az nem a lelki örömökben merül ki, sem pedig a nagy elragadtatásokban, látomásokban és prófétai ihletben, hanem az a lényege, hogy akaratunk teljesen megegyezzék Istenével, és hogy abban a pillanatban, amikor valamire vonatkozóan fölismerjük az Ő akaratát, azt mi is azonnal, éspedig teljes szívünkből a magunkévá tegyük. Éppoly szívesen fogadjuk a keserűt, mint az édeset, ha tudjuk, hogy Ő Szent Felsége úgy kívánja. Ez nagyon is nehéznek látszik. Nem az, hogy megtegyük, hanem hogy örömmel tegyük azt, amiben a természetünk homlokegyenest ellentétbe helyezkedik akaratunkkal. Tényleg nem is olyan könnyű ez. Csakhogy éppen a tökéletes szeretetnek van meg az a sajátos ereje, hogy képessé tesz lemondani saját örömünkről, csupán azért, hogy örömet szerezzünk annak, aki szeret minket. S valóban úgyis van. Akármilyen nagy szenvedéssel járjon ugyanis valami, ha tudjuk, hogy Istennek örömet szerzünk vele, minden édessé válik, így szeretnek azok, akik az üldözések, rágalmak és sérelmek közepette ennyire jutottak. Ez annyira bizonyos, közismert és magától értetődő, hogy fölösleges róla többet mondanom. (AK V/10)

A szabad akarat az ember egyik nagy kincse, amelyet Istentől kapott. Oly nagy tiszteletben tartja a Teremtő teremtményét, hogy sohasem veszi el tőle azt. Szabadon a jót választani, és szeretetből önként lemondani a másik javára a saját akaratunkról (a bűnt kivéve), ez az egyik legnemesebb gesztus, amellyel az ember önmaga fölé emelkedhet. Kicsinyességéből, szűklátókörűségéből kilépve, utánozza a Teremtőt a nagylelkűségben, melyre Krisztusban, aki hozzánk hasonlóan a földön élt, konkrét példát adott. Az öröm akkor társul az emberben ehhez a lemondáshoz, ha olyannyira önzetlenül szeret, hogy a Másik öröme jelenti számára a boldogságot. Milyen jó volna, ha egymást is úgy tudnánk szeretni Krisztusban, hogy a másik öröme jelentené nekünk a boldogságot! E mellett pedig már nem veszteségnek, hanem nyereségnek éreznénk a lemondást, amelyet immár ajándékozásként élhetnénk meg. Nem a szemlélődésben esetleg tapasztalt rendkívüli jelenségek mutatják, kiben mennyi szeretet lakozik, hanem hogy milyen mértékben képes ajándékozni, önmagát adni Teremtőjének és testvéreinek.

Szeretném megértetni, hogy miért tekintendő éppen az engedelmesség a leggyorsabb és leghathatósabb eszköznek ezen boldog állapot elérésére. A felelet erre a kérdésre az, hogy mi semmiképpen sem vagyunk képesek akaratunkat tisztán és kizárólag az Úristenre irányítani mindaddig, amíg csak alá nem vetjük az értelemnek. Márpedig ennek az alávetésnek igazi útja-módja: az engedelmesség. Ezt ugyanis okoskodással nem lehet elérni, mert természetünk és önszeretetünk annyi kifogással tud élni ezzel szemben, hogy sohasem jutnánk a végére. Hiszen igen sokszor éppen a legmeggyőzőbb okot tekintjük együgyűségnek, pusztán azért, mert nincs kedvünk valamit megtenni. (AK V/11)

Az ember értelmes lény, aki képes megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, ha a kegyelem segítségével a jóra törekszik és a bűnt kerüli, vagyis ha tisztán tartja a lelkiismeretét, s így megóvja azt a tévedéstől. Ha nagyon akar valamit, akkor az értelmét kell használnia, hogy megláthassa, helyes-e, amit szeretne. Továbbá hogy fölismerje, mi a legjobb, amit tehet: mi szolgálja jobban a szeretetet.

Korábban írt már Szent Teréz az értelem feladatáról az imában: nem az a fontos, hogy sokat gondolkodjunk az imában, hanem hogy nagyon szeressünk. Az akaratot tehát nem az értelem kormányozza az imában (vö. AK V/2). Itt viszont, a jó és a rossz megkülönböztetésében az értelem nagy segítségére van az akaratnak, amennyiben józan megfontolással belátja: abból van lelki haszna, ha engedelmeskedik Istennek, és nem a saját, adott esetben rosszra hajló akaratát követi. Ezért írja Szentünk itt, hogy ha ebből a szempontból nem vetjük alá akaratunkat az értelemnek, nem tudjuk azt kizárólag Istenre irányítani, hanem folyton ide-oda rángat minket saját akaratunk, melyet kívánságaink irányítanak. Ha az értelem helyesen kormányozza az akaratot a megkülönböztetésben, és a jó szolgálatába állítja, akkor képes lesz a felelős engedelmességre, amelyben nem adja föl egyedi személyiségét, hanem éppen megtalálja benne igazi önmagát, aki Krisztusban új teremtménnyé lett. Sok-sok indokot találhat valaki, miért ne tegye meg, amit kérnek tőle (a bűnt kivéve), de Jézus azt mondja: „Aki kér tőled, annak adj!” (Mt 5,42) Ez pedig nagyon egyszerűvé teszi a megkülönböztetést: ha nincs nyomós oka az ellenkezőjére, akkor tegye meg, amit kérnek tőle, mintha maga az Úr óhajtaná azt. Ha nem az érzékei és az érzései irányítják az ember akaratát és cselekedetét, hanem a Szentlélek által megvilágosított tiszta értelem, akkor valóban elmondhatja az Úr irgalmából, hogy Krisztust utánozza, aki szegénnyé lett értünk, ámbár gazdag volt, hogy szegénysége által gazdaggá tegyen minket (vö. 2Kor 8,9).