HARMÓNIÁBAN ÉLŐ EMBER (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" - 32. rész)

Hangosfilm

A belső fejlődés általában hosszú ideig tart, amíg az ember harmóniába kerül mindenekelőtt önmagával Istenben. A test, a lélek és a szellem együttesen alkotja a teljes embert, akit Isten saját képére alkotott, és eredendően jónak teremtett. Az eredeti bűn következtében, amelyet törésnek is lehetne nevezni az emberben – egy rossz döntése következményeként –, szétesett az eredendően jónak alkotott természete. Szent Pál mindezt érzékeli magában, amikor így ír: „…a test a Lélek ellen vágyakozik, a Lélek pedig a test ellen, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek” (Gal 5,17); „Magam sem értem, hogy mit teszek. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök” (Róm 7,15); „Ó, én szerencsétlen! Ki szabadít meg e halálnak testétől?” (Róm 7,24); „a test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és béke” (Róm 8,6); „a testi ember (…) a testi dolgokra törekszik, a Lélek embere pedig a Lélek dolgaira törekszik” (Róm 8,5). – Szent Pálnál a „test” úgy jelenik meg, mint az Istennel való szembenállás szimbóluma, amely az eredeti bűn okozta sérülés egyfajta kiemelt hordozója.

Jézus ezt mondja: „…ami az emberből jön, az teszi tisztátalanná az embert. Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, a házasságtörések, lopások, gyilkosságok, hűtlenség, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert” (Mk 7,20-23). A teljes ember felelős a tetteiért. (Természetesen a betegséget leszámítva, ami a szellemi cselekvőképességet befolyásolja.) Időre van szükség, ameddig egészen harmóniába kerül az ember önmagával, és elkezd tudatosan Istenben élni. Ennek a folyamatnak belső zarándokútját írja le Szent Teréz A belső várkastélyban, mely folyamat mélységeiben dolgozza meg a kegyelemmel együttműködő embert.

A hetedik lakásban az önmagával harmóniában élő embert látjuk. Mivel még földi testben él, természetesen kísértéseket is elszenved, és hibákba esik, emberi mivolta megmarad, de Istenben megnyugodva békében él önmagával. Küzdelmeiben már nem gyötrődik nyugtalanul, hanem békében vívja meg harcait, mint aki biztonságban bent van a várban, Istennél.

Ne úgy értsétek, nővérek, hogy valakiben mindig megvannak ezek a hatások, melyeket ezekről a [hetedik lakásban élő] lelkekről mondtam – ezért mondom, ahol csak eszembe jut, hogy „rendszerint” [megvannak bennük]  –, mert néha a mi Urunk az ő természetükben hagyja őket, és nagyon úgy látszik: ilyenkor e vár kerületének és lakásainak összes mérges lénye összefog, hogy bosszút álljon rajta azért az időért, amikor nem tarthatják őt a kezükben.

Igaz, hogy ez kevés ideig tart – legföljebb egy napig, vagy nem sokkal tovább –, és ebben a nagy felzúdulásban, amely rendszerint valamilyen alkalom kapcsán tör ki, látszik, mit nyer a lélek azzal a jó társasággal [a Szentháromsággal], amelyben van, mert az Úr nagyon megszilárdítja, hogy ne térjen el semmiben az Ő szolgálatától és jó elhatározásaitól, sőt, mintha növekedne azokban, és az akarat első legkisebb megmozdulásai sem térnek el ettől az elhatározástól. (BV 7.4.1)

Önkéntelenül sem akar mást, mint amit Isten akar, hiszen tudatosan és tapasztalhatóan egységben él Vele. Az ember természetéhez hozzátartozik a küzdelem. Az egészséges ember szereti a kihívásokat, amelyek feladat elé állítják őt. Ötletek, újabb kezdeményezések születnek egy-egy megoldásra váró helyzetben. Nem biztos, hogy mindig a szerintünk legalkalmasabb pillanatban adódik egy ilyen kihívás, de ha valaki rugalmas, akkor igyekszik megragadni az alkalmat, és szívesen részt vesz ebben az „ügyességi játékban”, ami az ő javát szolgálja. Nem lát tragédiát abban, ha nem megy minden simán, hanem szükség van némi leleményességre. Ha az ember így fogná föl a nehézségeit, akkor talán több vállalkozó szellemű emberre találna a mi Urunk, akik készségesen bele mernének vágni Vele együtt még a lehetetlennek látszó ügyekbe is, mint ahogyan Szent Teréz tette a Kármelita Rend reformja, majd kolostoralapításai során.

A hetedik lakásban élőnek is szüksége van időnként arra, hogy – amint Szentünk fogalmaz – a „saját természetében maradjon”. Jó, ha alkalomadtán újra érzi a küzdelem súlyát. Ekkor azonban tudatában van annak, hogy Isten nem hagyta őt magára, Őbenne van továbbra is, és nem szabad elfelejtenie, hogy ha győz, az az Úrral való együttműködés gyümölcseként történik. A hetedik lakásban sincs olyan képessége az embernek, amely addig is ne lett volna elrejtve benne a Szentháromság révén. Az Istennel való egyesülés tapasztalata lehet, hogy egy időre a hetedik lakásban élőt is elhagyja, de pontosan tudja: ez nem olyan, mintha Isten búcsút vett volna tőle, hanem most éppen engedi őt küzdeni oly módon, hogy ő maga is tegyen erőfeszítést a szellemi harcban. Itt a hetedik lakásban élő sem válik ember feletti emberré, hanem a megváltott ember vonásait viseli magán Krisztusban, aki „halálra adta életét és a bűnösök közé számították; pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjárt” (Iz 53,12).

*

Mint mondtam, ritkán van ez, mert egyébként azt akarja a mi Urunk, hogy ne veszítse el az Ő létének emlékezetét, hogy mindig legyen alázatos. Ez az egyik ok; a másik az, hogy jobban értse, milyen sokkal tartozik Ő Felségének, s felfogja a kegyelem nagyságát, amelyet kap, és dicsérje Őt. (BV 7.4.2)

Ne gondoljátok azt sem, hogy amiért ezeknek a lelkeknek ilyen nagy vágyaik és elszántságuk van, azért nem követnek el valamilyen tökéletlenséget a földi dolgokban. Sok mindent elmulasztanak, és még bűnöket is elkövetnek. Jelentőseket nem – úgy értem, jelentősebb bocsánatos bűnöket, mert a halálosaktól, legalábbis a tudatosaktól, szabadok, noha nem védettek –, mert az Úr nagyon különleges segítségeket szokott adni nekik evégett, de lesz néhány olyan bűnük, amelyet nem vesznek észre, s ami [utólag] nem kis gyötrelem lesz a számukra. Olyan lelkeket is mutatnak nekik, akikről látják, hogy elvesznek, és noha valamiképpen nagy reményük van rá, hogy ők nem lesznek közöttük, mégis, amikor olyanokra gondolnak, akikről a Szentírás azt mondja, hogy az Úr kegyeltjeinek látszottak – mint Salamon, aki annyit érintkezett Ő Felségével –, nem szűnnek meg félni… És aki közületek nagyobb biztonságban érzi magát, az féljen a legjobban, mert „boldog az az ember, aki féli az Urat” – mondja Dávid. Ő Felsége mindig megvéd minket. Őt kérni, hogy ne bántsuk meg, ez a legnagyobb biztonság, amelyben részünk lehet. Legyen Ő mindörökre áldott, ámen. (BV 7.4.3)

Szent Teréz nagyon szeretné, ha tudatában lennénk a kapott kegyelmeknek, ha fölismernénk azokat magunkban, és hálát adnánk értük. Erre nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, hogy értékeljük azt, amink van, az Úr jóvoltából. A kisgyermek is sokkal tartozik a szüleinek, de ez egyáltalán nem zavarja őt, és nem gondolja, hogy ezért csöndben meg kellene húzódnia egy sarokban, hanem újból és újból kinyújtja kezét és kér, boldogsága pedig határtalan, amikor kap, mert természetes számára, hogy kér és elfogad. Milyen boldog Isten gyermeke, ha egyszerűségében olyan lesz, mint a kisgyermek!

Aki ilyen egységben él Istennel a szellemi házasság kegyelmében, az mindenben kedvében akar járni Kedvesének, mint ahogy Ő is szeretetének megannyi jelét adja neki. Ember voltához azonban hozzátartozik, hogy nem tökéletes a mindennapi dolgokban. A hitben, reményben, szeretetben az Istennel való egyesülés révén mondhatni, tökéletes, de a természetes erények közül jó néhánynak híjával lehet, és minden bizonnyal van is. Nem kell azonban skrupulózus módon rettegnie attól, hogy hibázik valamiben. Nem is erről beszél Szent Teréz, hanem a lelkiismeret tisztaságának őrzéséről, amely megkívánja: minden nap tegye mérlegre gondolatait, szavait, cselekedeteit, hogy lássa, mit kell legközelebb másképpen tennie, és miért adhat hálát az Úrnak.

Lesz néhány bűnük a hetedik lakásban élőknek is, amelyet nem vesznek észre – írja Szent Teréz. A bűn, vagyis az ellenszegülés Istennek, feltételez egyfajta tudatosságot. „Bocsánatos bűnt akkor követünk el, amikor jelentéktelen anyagban nem tartjuk meg az erkölcsi törvény által előírt mértéket, vagy amikor súlyos anyagban nem engedelmeskedünk az erkölcsi törvénynek, de hiányzik a teljes ismeret vagy a teljes beleegyezés” (KEK 1862.) Ha valakit szeretünk itt a földön, törekszünk a kedvében járni, mégis előfordulhat, hogy tévedésből, ügyetlenségből megbántjuk őt. Szent Teréz valami ilyesmire gondol, amikor „bocsánatos bűnök” elkövetéséről ír a hetedik lakásban. A Szeretetben él, de ő maga ember lévén mégsem tökéletes sem szavában, sem cselekedetében, és a történéseket sem látja előre. Ebből következően természetes, hogy ha akaratlanul is, de hibázik. Van miért bocsánatot kérnie Istentől és felebarátaitól is. Erre azért is szüksége van, hogy még véletlenül se legyintse meg az önmagában való tetszelgés szele, hanem az igazságban járjon: törékeny, esendő ember marad, amíg a földön él, és mint ilyennek, szüksége van az irgalomra mind Isten részéről, mind felebarátai részéről. Adott esetben megbocsát másoknak, és neki is megbocsátanak. Saját törékenységének tudata kegyelem, mely együtt érzővé teszi őt testvéreivel szemben, és attól is megóvja, hogy megítéljen másokat, még ha azok úgymond a legnagyobb bűnöket követnék is el. Tudja, hogy őt is Isten tartja kezében, és földi élete utolsó pillanatáig szüksége van az óvatosságra. Szeretetből féli Istent bűnnel megbántani. „Aki tehát azt hiszi, áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1Kor 10,12) – írja az Apostol.

Jó lesz elmondanom nektek, nővérek, mi a célja annak, hogy az Úr olyan sok kegyelmet ad ebben a világban. Noha hatásaiból talán már megértettétek, ha figyeltetek rá, de most ismét szeretném mondani nektek, hogy ne gondolja senki, csak azért van [a szellemi házasság], hogy ezeket a lelkeket megajándékozza – ami nagy tévedés volna –, hanem mert Ő Felsége nem tud nagyobbat adni nekünk, mint hogy olyan életet ad, amely az Ő annyira szeretett Fiának életét utánozza. És így biztosra veszem: ezek a kegyelmek arra valók, hogy megerősítsék gyöngeségünket (…), s hogy képesek legyünk utánozni Őt abban is, hogy sokat szenvedünk. (BV 7.4.4)

Az Istenben való élet nem lehet öncél. Ha valaki találkozik az igazi Szeretettel, Istennel, akkor nem tud csak magára gondolni, csak a saját örömére, boldogságára. Ha igazi az Istenben való öröm, akkor azt akarja, hogy minél többen részesüljenek benne vele együtt. Meg akarja osztani ezt a hatalmas boldogságot, amint Szent Teréz is tette, hiszen ezért fogott neki az írásnak, nem pusztán az elöljáróinak való engedelmességből. Bejárt egy belső utat, tapasztalatokra tett szert, és megkapta ajándékként, hogy beszélni tudott mindarról, amit megélt. Ezért meg akarta osztani velünk mindazt a jót, amit kapott. Lehet, sőt biztosan, hogy nem éppen úgy éljük majd meg ezeket a kegyelmeket, ahogyan ő, de a lényeg mindannyiunkban közös: megmaradni Isten szeretetében, és egyre teljesebben befogadni Őt, aki már réges-régen nekünk ajándékozta Magát Krisztusban, és bennünk lakozik. Ez a paradoxon közelíti meg talán a legjobban az ember benső titkát: tudatosan befogadni azt, Aki létezése pillanatától benne lakozik.

Az Úrban való öröm a mi erősségünk (vö. Neh 8,10). Az öröm erőforrás, ezért írja Szent Teréz, hogy a szemlélődés kegyelmeivel megerősít bennünket az Úr, fölvértez a küzdelmekre, amelyek elengedhetetlen részei életünknek, ezekben van elrejtve ugyanis fejlődésünk lehetősége. A megpróbáltatásokban ugyanis növekszik a szeretet.

Mindig azt látjuk, hogy akik a legközelebb voltak Krisztushoz, a mi Urunkhoz, azok szenvedtek a legtöbbet. Nézzük csak, mi történt az Ő dicsőséges Anyjával és a dicsőséges apostolokkal! Mit gondoltok, hogyan volt képes Szent Pál akkora szenvedéseket elviselni? Az ő példájából láthatjuk, milyen hatásai vannak a valódi látomásoknak és szemlélődésnek, amikor a mi Urunktól vannak, és nem képzelődés vagy a gonosz szellem rászedése. Talán elrejtőzött velük, hogy örüljön az ajándékoknak, és nem érdekelte más dolog? Láthatjátok, hogy amennyire felfoghatjuk, nem pihent egy napot sem, és minden bizonnyal éjjel sem, hiszen akkor kereste [meg], amiből megélt. Nagyon tetszik nekem Szent Péter, amikor menekült a börtöntől, és megjelent neki a mi Urunk, mondván, Rómába megy, hogy ismét keresztre feszítsék. Nincs olyan alkalom, amikor ennek ünnepén imádkozunk, hogy ez ne szolgálna különös vigasztalásomra. Hogyan fogadta Szent Péter az Úrnak ezt a kegyelmét, és mit tett? Azonnal elment a halálba. És nem kis irgalmassága az Úrnak, hogy van valaki, aki ezt megteszi. (BV 7.4.5)

Szent Teréz egyértelművé teszi, hogy a szemlélődés kegyelmeivel súlyos feladatokat kapunk. A kegyelmek fölvérteznek az ember feletti szenvedések elviselésére. „Krisztus szolgái ők? – kérdezi Szent Pál a korinthusiaktól. – Mint oktalan, mondom, én még inkább: számtalan fáradság, igen sokszor fogság, módfelett való verések, gyakori halálveszély közepette. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést. Háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a nemzetek között, veszélyben a városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben a tengeren, veszélyben hamis testvérek között, fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezek mellett ott van még mindennapi nyugtalanságom: valamennyi egyház gondja” (2Kor 11,23-29). – Ezeken kívül pedig szintén saját elmondása szerint: tövist kapott a testébe, a sátán angyalát, hogy arcul verje őt, és el ne bízza magát a sok kegyelem láttán, amelyet magában lát (vö. 2Kor 12,7). Hiába kérte az Urat háromszor is, hogy szabadítsa meg őt ettől (vö. 2Kor 12,8), a válasz ennyi volt: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor 12,9).

Szent Teréz hasonlóan sokat szenvedett a Kármelita Rend reformjáért. Olyannyira, hogy időnként ki is fakadt az Úrnak, miért parancsol neki lehetetlen dolgokat (vö. Ö XXXIII,12). A szemlélődésben kapott kegyelmek pedig képessé tették őt ezek elviselésére úgy, hogy közben nem keseredett meg, hanem az Úr beléöntött szeretete egészen az Ő képére formálta Terézt.

Ó, nővéreim, mennyire el kell feledkeznie a pihenésről a léleknek, akiben ilyen különleges módon ott van az Úr! És milyen kevés tiszteletet kaphat, s milyen távol kell állnia attól, hogy azt akarja, bármire is tartsák! Mert ha a lélek sokat van Vele, ahogy helyes is, keveset kell gondolnia önmagára. Minden gondolatának akörül kell forognia, hogyan tegye még elégedettebbé, és miben vagy hogyan mutathatná meg Neki, mennyire szereti Őt. Erre való az imádság, leányaim; erre való ez a szellemi házasság, hogy belőle mindig művek és művek szülessenek. (BV 7.4.6)

Ez az igazi bizonyítéka annak, hogy (…) a kegyelem Istentől való, ahogy már mondtam nektek. Mert keveset használ nekem a nagy összeszedettség a magányban, ahol felajánlásokat teszek a mi Urunknak, fogadkozom és ígérem, hogy csodákat teszek az Ő szolgálatában, ha onnan kijőve, amikor alkalom nyílik rá, mindent ellenkezőképpen teszek. (BV 7.4.7)

A valódi szemlélődésből születő tettek hitelesítik a személy imádságát. A szemlélődés tehát küldetést jelent, mégpedig legtöbbször fáradságos munkával járó küldetést, ami ugyanakkor édes iga és könnyű teher a szeretetben. A továbbiakban bizony igencsak ritkán jut hozzá a pihenéshez. Természetesen annyi lélegzetvételnyi időt kap, hogy két bevetés között szusszanjon egyet, de sokszor ezzel be is kell érnie. Sok ideig tartott a „kiképzése”, ameddig kipróbált harcost faragott belőle az Úr. A képzés, vagy másként mondva, a felkészülés ideje alatt az önmagával való küzdelemmel volt elfoglalva, hogy levesse a régi embert és felöltse az újat Krisztusban. A szellemi házasságban pedig mind kívül, mind belül harcol a jóért, de mindezt nagy belső békében teszi. Küzd kívül – szűkebb és tágabb környezetében – a szeretet győzelméért, az evangélium hirdetésében. Belül, a szívében pedig azért, hogy minél több időt az Úrral tölthessen. Látszólag talán kevesebb idő adatik erre, de életének minden pillanatát tudatosan Ővele akarja élni, belül a szív mélységében, akkor is, ha a külső elfoglaltságokban darabokra van szedve, számtalan feladat közepette. A szellemi házasság ugyanis arra való, hogy művek szülessenek belőle – írja Szentünk. Milyen művek? Isten művei az ember közreműködésével, aki már nem sajnál sem időt, sem fáradságot arra, hogy a leglehetetlenebbnek tűnő feladatba is belemenjen az Úr hívására. Azután pedig egy ponton elengedje mindazt, amiért addig küzdött egy-egy konkrét ügyben. Megteszi a magáét benne, és aztán elengedi, mintha semmi köze sem lenne hozzá. Engedi, hogy a mű a Szentlélek irányításával tovább folytassa útját. A harc és az elengedés művészetét tanulja abban a Szent Társaságban, Akiben már itt a földön megkezdte az örök életet: a Szentháromság boldog egységében.

*

Rosszul mondtam, hogy keveset használ [neki, ha sok időt tölt ugyan magányban Istennel és fogadkozik, mennyi mindent tenne meg érte, de amikor alkalma nyílik, nem teszi], mert mindenki, aki Istennel van, sokat nyer. És még ha gyengék vagyunk is, és nem teljesítjük is utána ezeket az elhatározásokat, néha megadja Ő Felsége, hogy valamilyen módon megtegyük őket. És ha talán megterhel is minket – ahogy sokszor megtörténik, mert amikor Ő egy igen gyáva lelket lát, igen nagy szenvedést ad neki, nagyon is az [illető] akarata ellenére, és nyereséget hoz ki belőle –, úgy azután, amikor megérti ezt a lélek, megszűnik a félelme, és [ettől fogva] többet ajánl fel Neki. Hogy keveset használ, azt úgy értettem, hogy ha azzal a sokkal többel vetjük össze, amikor a cselekedetek megfelelnének a felajánlásoknak és a szavaknak, s ami nem megy egyszerre, lépésről lépésre valósul meg. Kettőzze meg akaratát, aki azt akarja, hogy használjon neki az imádság. Ezek között a falak között [a kolostorban] bőséges alkalom adódik arra, hogy ezt megtehesse. (BV 7.4.8)

Mindenképpen nyerünk azzal, ha gyakran vagyunk együtt Istennel és jó elhatározásokat teszünk, s megpróbáljuk azokat megtenni a kegyelem erejében. Ezzel még akkor is jól járunk, ha nem mindig sikerül teljesítenünk, amit szerettünk volna. Ha beismerjük és elfogadjuk gyöngeségünket, s azt, hogy a saját erőnkből ennyi telik, akkor az igazságban járva lelki hasznot merítünk bukásainkból, és ez máris nem kis nyereség. Természetes, hogy nem megy egyik napról a másikra, de aki elesett, az ezzel a lelkülettel gyorsan föláll a kegyelem segítségével, ami újabb bizonyítéka annak, hogy valóban Isten működik benne.

Szentünk hangsúlyozza, hogy a tettek mutatják meg, kiben mennyire vert gyökeret a jó, mennyire tud a saját kényelméről, érdekeiről megfeledkezni mások javára. Akiben pedig nincs elég bátorság egy-egy kihívást jelentő jó megtételére, annak lehetőséget ad az Úr a megerősödésre úgy, hogy megengedi: nagy megpróbáltatás érje az illetőt, és megerősíti őt az abban való helytállásban. Ezzel megmutatja neki, hogy Isten erejével még a várfalakra is fölhághat anélkül, hogy lezuhanna és összezúzná magát.

Az imádság jót tesz nekünk, még akkor is, ha úgy érezzük, nem jutunk előbbre a jóban. Szent Teréz tapasztalatból tudja, hogy könnyen megreked az ember a belső fejlődésben, ha nem támogatja meg személyes imáját konkrét tettekkel, amelyhez szükség van a kegyelem mellett saját erőfeszítésére is. Ezért ajánlja, hogy kettőzze meg akaratát, aki azt akarja, hogy használjon neki az imádság. Különösen hangozhat ez, de mégsem kezdi ki az önzetlen ima fogalmát, hiszen azért szeretne javulni, hogy elengedve sok mindent, ami fogva tartja őt, még közelebb kerülhessen Istenhez. Nem mindig könnyű a nagyobb jó érdekében lemondani a kisebb jóról, amihez valaki hozzászokott. „Hasonló a mennyek országa (ugyanis) a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt és megvette a szántóföldet” (Mt 13,44). „Így tehát közületek, aki nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33) – mondja Jézus mindannyiunknak.