GYŐZELEM A VILÁG FÖLÖTT: A MI HITÜNK (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 39. rész. Befejezés.)

2023.04.05 05:58

 

Hanganyag

Nehezen, de létrejött Burgos-ban az utolsó Szent Teréz által alapított kolostor. Az érsek végre-valahára kegyeskedett megadni az alapítási engedélyt, és nagyon megszerette a nővéreket. Szükség volt az alapító Anya minden bölcsességére és okosságára, hogy meggyőzzék a főpásztort, és a jó ügy mellé álljon.

Nem sokkal a kolostor megalapítása után a provinciális atyával arra a meggyőződésre jutottunk, hogy az évi járadék, amelyet Catalina de Tolosa biztosított nekünk, elvi nehézségbe ütközik. Per támadhat miatta, és neki is sok kellemetlensége származhat belőle. Elhatároztuk tehát, hogy inkább egészen az Úristen jóságára bízzuk magunkat, semhogy bármilyen csekély kellemetlenséget okozzunk jótevőnknek. Ezért és más okból is a provinciális atya engedélyével közjegyző előtt valamennyien lemondtunk írásban arról a vagyonról, amelyet biztosított nekünk, és az erre vonatkozó okiratokat visszaadtuk neki. Mindezt nagy titokban tettük, hogy az érsek meg ne tudja, mert biztosan személyes sértésnek tekintette volna, pedig kizárólag a kolostor szenved miatta. Hiszen, ha mindenki tudja, hogy a kolostor vagyontalan, akkor nincs ok félelemre, mert mindenki hoz alamizsnát. Itt azonban azt hitték, hogy a kolostornak van biztos évi jövedelme, és így fennállt az a veszély, hogy a nővérek betevő falat nélkül maradnak. Catalina de Tolósa halála után biztosítva volt a kolostor sorsa, amennyiben úgy intézkedett, hogy két leánya, akiknek ebben az esztendőben palenciai kolostorunkban kellett letenniük fogadalmukat, s akik az ő javára mondtak le örökségükről, semmisítsék meg ezt a lemondásukat, és végrendelkezzenek a burgosi kolostor javára. Egy harmadik leánya pedig, aki ebbe a kolostorba lépett be, ennek adja majd atyai és anyai örökségét, ami körülbelül éppen annyi érték, mint az az évi jövedelem, amelyet biztosítani akart nekünk. Csakhogy természetesen mindezt egyelőre még nem élvezik, ami nagy hátrány. Ám mindig úgy gondoltam, majdcsak meglesznek valahogy, és az Úr, aki más, vagyontalan kolostorokban gondoskodik arról, hogy a nővérek megéljenek, segítségükre küld valakit itt is, vagy pedig más eszközöket ad fenntartásukra. Mindemellett, mivel még egyetlenegy kolsotorunk sem volt ehhez hasonló helyzetben, többször esedezve kértem az Urat: ha már akarta létrejöttét, gondoskodjék arról is, hogy fennmaradhasson, és a nővéreknek minden szükséges meglegyen. Nem is volt kedvem elmenni Burgosból, míg csak föl nem veszek néhány új nővért. (AK XXXI/48)

Szent Teréz a teljes szegénység szellemében kívánta megalapítani kolostorait, biztos évi jövedelem nélkül. Az isteni gondviselésre való ráhagyatkozásban akart élni nővéreivel együtt. Csupán néhány helyen egyezett bele az évi jövedelembe, ahol kevés volt a lakosság száma, és ezért nem tudták volna élelemmel ellátni a nővéreket, akik szintén dolgoztak ugyan, de szövésből-fonásból nem volt elegendő bevételük.

Bár Burgos nem számított kis településnek, így nem lett volna indokolt az évi jövedelem biztosítása, az érsek azonban mégis ragaszkodott hozzá. Mivel már oly régóta húzódott az alapítás a főpap aggályai miatt, Szent Teréz elfogadta a feltételt. Ám a jótékony asszonynak, Catalina de Tolósának, aki az éves jövedelmet biztosította volna, népes családja volt, és félni lehetett attól, hogy később pert indítanak a vagyonért. Ezért döntött úgy Szent Teréz és a rend tartományfőnöke, hogy inkább lemondanak az évi járadékról, ne legyen kitéve az asszony a rokonság neheztelésének, és később a rendnek se gyűljön meg a baja velük. A szent asszony jóvoltából azonban leányai révén, akik beléptek a kolostorba, később bőséges hozomány szállt a rendre, amelyből meg tudtak élni a nővérek. Erre viszont várniuk kellett.

Amikor éppen szentáldozásom után erről gondolkodtam, egyszerre csak azt mondja nekem az Úr: „Mit nyugtalankodsz?! Ez az alapítás be van fejezve. Nyugodtan távozhatsz innen.” Ezzel értésemre adta, hogy a nővérek nem fognak hiányt szenvedni a szükséges dolgokban. Ettől a pillanattól kezdve úgy voltam vele, mintha valami nagyon is bőséges évi járadékot biztosítottam volna számukra. Soha többé nem aggódtam miattuk. Mindjárt meg is tettem a készületeket az utazásra, mert úgy láttam, most már semmi mást nem teszek itt, mint örülök a kolostornak, amely annyira megfelel ízlésemnek, másutt pedig többet szenvedhetek és több hasznot is hajthatok. (AK XXXI/49)

Az alapító anyának elég volt az Úr néhány szava, hogy ne nyugtalankodjék tovább az újonnan alapított kolostorban élők miatt. „A belső várkastély” c. művében, amikor a belső közlések megkülönböztetéséről írt, az egyik legnyomósabb érvként hozta fel az isteni sugallatok mellett, hogy az Úr szavai megcselekszik az illetőben, amiről szólnak. – Ne nyugtalankodj! Minden rendben van. – S erre Szent Terézben megszűnik minden aggodalmaskodás.

Az alapító Anya komolyan vette a Szentírás behelyettesítő szenvedésről szóló igéjét, és Szent Pál nyomán örömmel szenvedett nővéreiért, a rendért és az Egyházért. Ő is kiegészítette testében mindazt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára (vö. Kol 1,24).

Jézus Krisztus keresztáldozata a szeretetet teljessége, amellyel Atyját szereti a Szentlélekben. A Szentháromság azonban végtelen irgalmában részt ad belső életéből az embernek oly módon is, hogy bevonja őt az üdvözítés művébe Jézus Krisztus által. – Velem jössz ezen az úton? – mintegy kérdezi tőlünk, amikor egy-egy kihívás előtt állunk, illetve egy-egy határhelyzetbe kerülünk. Fölmerülhet bennünk: Miért történik mindez, ami nekem nehéz, amitől szenvedek? – Szent Teréznek sem volt mindig egyértelmű, mi miért történik, főként, amikor benne volt a nehézségben, például egy-egy alapítás kapcsán. Ám amikor kezdett kivilágosodni belső sötétsége, vagyis amikor engedte, hogy a Szentlélek bevilágítson fényével a szívébe, gondolatain keresztül, akkor meglátta a történések spirituális értelmét. Vagy azt, hogy kísértésben van, vagy azt, hogy valakinek most éppen szüksége van az ő szenvedésére, mert így akar segíteni rajta az Úr.

Szent Teréz ésszerűen gondolkodott. Amikor befejezett egy szolgálatot, nem időzött hosszan tovább ott, hanem ment a következő feladat helyszínére. – Rövid az idő, ami csak a földi életben van, mert az örök életben már nincs tér és idő. Fontos jól felhasználni ezt a kis időt, ahogy Jézus mondja: Kis idő és nem láttok engem, ismét egy kis idő és viszontláttok engem (vö. Jn 16,17). – A meg nem bánt bűnön kívül nincs olyan tragédia a földön, amely ne lenne orvosolva a mennyben.

A burgosi érsek és a palenciai püspök ismét jó barátságban vannak egymással. Az érsek ugyanis azóta elhalmoz bennünket kegyeivel, s ő maga személyesen öltöztette be Catalina de Tolósa egyik leányát és egy másik nővért, aki szintén közvetlenül az alapítás után lépett be. Mostanig igen sokan akadtak, akik minduntalan hoznak nekünk egyet-mást, s a mi Urunk nem is fogja ínségre juttatni az Ő jegyeseit, föltéve, hogy ők sem feledkeznek meg kötelességükről és híven szolgálnak neki. Adjon Ő Szent Felsége bőséges kegyelmet ehhez nagy irgalmában és jóságában! (AK XXXI/49)

Szent Teréz számtalanszor hangsúlyozta, hogy ha nővérei hűségesen élik hivatásukat, akkor az Úr gondoskodik ellátásukról mások jótékonysága által.

Korábban az alapító Anya szemére vetette a burgos-i érsek, hogy: amíg Jézus személye összebékítette az ellenségeket (lásd Pilátust és Heródest), addig Szent Teréz hatására a barátokból ellenségek lettek. A palenciai püspök ugyanis világosan látta barátjának, a burgos-i érseknek ellentmondásos viselkedését a kolostoralapítás ügyében, és többször kifejezte rosszallását miatta. Hiszen az érsek megígérte, hogy beleegyezik az alapításba, amikor pedig a kivitelezésre került a sor, egyre másra támasztotta a különféle akadályokat. Ez akkor is igaz, ha mindezt közvetlen munkatársán, a provizoron keresztül tette.

Az ellenség nyilván aktívan közreműködött ebben, de alkalmas eszközre talált a burgos-i érsekben. Ennek nyomán azonban az alapító Anya szenvedésével hozzájárult a később megalakult kolostor Istennek tetsző életéhez. – Ha spirituális értelmet adunk szenvedéseinknek, akkor nemcsak hogy könnyebben viseljük azokat, hanem szélesebb dimenzióban szemlélhetjük a hatásokat. Lehet, hogy nem a földön, de az örök életben mindenképpen.

Úgy gondoltam, talán nem lesz fölösleges, ha elmondom, miképpen történt, hogy az avilai Szent József kolostor (első alapításom, amelyről másutt írtam [az Önéletrajzban], nem ebben a könyvben), bár eredetileg a megyéspüspök joghatósága alá tartozott, átment a rend kormányzásába. (Utószó 1)

Önéletrajzában szentünk beszámolt arról, hogy milyen nehézségbe ütközött az első, reform szellemében élő kármelita kolostor megalapítása. A renden belül sokan nem vették szívesen az eredeti szellemhez való visszatérést. Szent Teréznek saját kolostorában, a Megtestesülés kolostorban is szemére vetették, hogy még az enyhített szabályt sem tudta betartani, miért akar szigorúbb szabályok szerint élni? Ahelyett, hogy új kolostort alapítana, miért nem mozdítja inkább elő saját kolostora jólétét? – Csak éppen azt nem tudták, hogy maga az Úr kérte Szent Terézt új kolostor alapítására, mivel ezt titokban kellett tartania. Ahelyett tehát, hogy mindezt fölfedte volna, neki magának kellett elviselnie a vádaskodásokat, amelyek alapítási szándéka miatt érték.

Tekintettel arra, hogy az akkori tartományfőnök folyamatosan negatív befolyásolás alatt állt a rend reformját illetően, és ezért egyszer igent mondott, máskor meg visszavonta azt, bölcsebb volt nem a rend joghatósága alá rendelni az új kolostort, hanem az akkori jóindulatú megyéspüspökhöz rendelni. Szent Terézt belső közlésben megerősítette ebben az Úr, valamint jezsuita gyóntatója is. Az alapító Anyának mindig fontos volt, hogy a belül megélt sugallatokat rátegye az Egyház mérlegére, gyóntatója személyében.

Az [avilai] alapítás idején Don Alvaró de Mendoza volt a püspök Avilában – aki most Palenciában van –, s ő egész avilai tartózkodása alatt végtelenül kegyes volt nővéreinkhez. Amikor joghatósága alá helyezkedtünk – amint a mi Urunk kérte –, határozottan indokolt lépés volt, és később is célszerűnek bizonyult. Az anyarenddel folyó valamennyi küzdelmünk alatt ugyanis élveztük pártfogását, és alkalomadtán sok más egyebet is, amelyből világosan kitűnt ennek előnyös volta. Sohasem engedte meg például, hogy kolostorunkban egyházmegyés papok tegyenek hivatalos látogatást, és ő maga sem tett benne soha más intézkedést, mint azt, amelyre én kértem. Így telt el körülbelül tizenhét esztendő, és soha nem jutott volna eszembe, hogy a joghatóságon változtatni kellene. (Utószó 2)

A terézi Kármelben nagyon fontos a belső szabadság. Az egyes kolostorok önállóak. A klauzúra, vagyis az a tér, ahol a nővérek élnek a kolostorban, teljes mértékben tiszteletben van tartva az Egyház részéről is. A közösség tagjain kívül senkinek sincs biztosítva feltétel nélküli bejárás. A klauzúráért a kolostor elöljárója, a perjelnő felel (Konst. 122) A kolostor autonómiájához hozzátartozik, hogy a konstitúció szerint csak a perjelnő engedélyével lehet idegennek belépni a nővérek által használt belső térbe.

Korábban előfordult, hogy egy-egy főpásztor külön jogokat követelt magának az egyházmegyéje területén lévő Kármel fölött, és nem tartotta tiszteletben a nővérek belső szabadságát az életükre vonatkozóan, amelyet a Kármel regulája és konstitúciója szabályoz. Ezért tartja nagy jelentőségűnek Szent Teréz, hogy az a püspök, aki az első kolostor alapításakor Avilában székelt, teljes mértékben tiszteletben tartotta az újonnan alapított Szent József kármelita kolostor autonómiáját, és csak olyan intézkedést foganatosított rá vonatkozóan, amelyet az alapító, Szent Teréz kért tőle. Abban az időben nem a rend joghatósága alá tartozott ugyanis a kolostor, hanem püspöki joghatóság alá.

Egy kármelita kolostor állhat rendi joghatóság vagy püspöki joghatóság alatt, vagyis a kánoni felügyeletet vagy a rend, vagy a megyéspüspök gyakorolja fölötte. Ez ma azt jelenti, hogy az egyházi felügyeletet ellátó szerv legalább három évente kánoni vizitációt tart, melynek során beszélgetnek a közösség tagjaival, és megállapításokat tesznek, illetve ajánlásokat fogalmaznak meg a kolostori élettel kapcsolatban.

A korábbi avilai püspököt más egyházmegye főpásztori szolgálatával bízták meg, és úgy tűnt, az új püspök másképp gondolkodik a kolostorral kapcsolatban.

…az avilai püspököt a palenciai egyházmegye élére helyezték. Ekkor a toledói kolostorban tartózkodtam, és az Úr értésemre adta, hogy jó lenne, ha az avilai nővérek a rend joghatósága alá kerülnének. Tegyem meg tehát ez irányban a lépéseket, mert ha ezt elmulasztanám, hamarosan megérem, hogy meglazul a fegyelem abban a kolostorban. Tekintve, hogy eredetileg az Úr azt mondta, helyezkedjünk a püspök joghatósága alá, először ellentmondást láttam benne, és nem tudtam, mit tegyek. Közöltem gyóntatómmal, a mostani osmai püspökkel, aki nagyon tudós ember. Ő azt felelte, hogy ez az ellentmondás nem számít, mert lehetséges, hogy ami akkor célszerű volt, most már nem az (csakugyan, azóta számtalan körülmény mutatta meg, hogy ez így van), és szerinte jobb volna, ha az a kolostor összetartozna a többivel, s nem állna külön. (Utószó 3)

Szent Teréz nem indult azonnal egy belső hang után, hanem rátette az Egyház mérlegére gyóntatója személyében. Annál is inkább, mivel az Úr nehéz dolgot kért tőle. – Hogyan álljon most az új püspök elé, és kérje, mondjon le felügyeleti jogáról és adja át azt a rendnek? – Eddig miért volt jó az egyházmegyei joghatóság, és most vajon egyszerre miért nem megfelelő? – Gyóntatója azonban helyben hagyta a belső utasítást, és az alapító Anya tudta: a Szentlélek működik az Egyház fölszentelt papjában, így aggályai megszűntek, s azonnal a közlésnek megfelelően cselekedett. – Az Egyház objektív mérlege nem maradhat ki, különösen egy olyan döntésből, amely másokat is érint.

[Osma püspöke] szavára tehát elmentem Avilába, hogy megtegyem a szükséges lépéseket [és az avilai kolostor is a rend joghatósága alá kerüljön]. Az [új avilai] püspök azonban egészen más véleményen volt, és kezdetben hallani sem akart arról, hogy lemondjon a kolostorról. Amikor azonban föltártam előtte, hogy a jelenlegi helyzet fenntartása mekkora kárral járhat, valamint ő maga is hosszabban elgondolkodott róla; s mivel éles eszű ember, továbbá az Úristen is felvilágosította, ő maga hozott föl még az enyémnél is nyomósabb érveket, és elhatározta, hogy megteszi [a joghatóság átíratását]. A papok közül ugyan néhányan eléggé mondogatták neki, hogy ne engedjen, de mindhiába. (Utószó 4)

Nem számolt be az alapító Anya arról, hogy konkrétan milyen érveket hozott föl a püspöknek, de mindenképpen hatásosnak bizonyult. Nem biztos ugyanis, hogy amikor az általános rendi vezetés törvényeket vagy szabályokat hoz a kötelékébe tartozó közösségek számára, azok mindenben megegyeznek a helyi püspök elgondolásával. Így akár két tűz közé is kerülhet egy-egy szerzetesi közösség. Az Apostoli Szentszék azonban mindkét egyházi hivatal fölött áll, tehát adott esetben eldöntheti a vitás kérdést. Ez azonban hosszadalmas eljárás, és célszerű volt elejét venni mindennek.

A nővéreknek mindezt természetesen meg kellett szavazniuk. Egyiknek-másiknak ugyancsak nehezére esett, de mivel nagyon szeretnek, elfogadták érvelésemet. Különösen annak megfontolása győzte meg őket, hogy ez a püspök [Don Alvaro de Mendóza, a hivatalát átadó avilai püspök], akinek a rend annyit köszönhet, s akivel olyan jóban vagyok, most elmegy, ha pedig utóda lesz a főnökünk, akkor nem maradok náluk. Ez nagy hatással volt rájuk, s így született meg a döntés ebben a fontos ügyben. Most már mindenki belátja, milyen nehéz helyzetbe került volna a kolostor, ha ezt nem tesszük meg.

Áldott legyen az Úr, aki oly gyöngéden viseli gondját szolgálói érdekeinek. Dicsértessék mindörökké! Ámen.

Szent Teréz tapintatos volt, és nem beszélt arról, hogy milyen fejlemények történtek az egyházmegyében az új püspök szolgálata során. Utalt rá ugyanakkor, hogy a rend reformja szellemében élő első kolostor egyértelműen jobban járt a rendi joghatósággal.

Az alapító Anya – most úgy mondanánk – bizonyos érzelmi ráhatással élt nővéreivel szemben, hogy rávegye őket, szavazzák meg a kolostor püspöki joghatóság alóli kikerülését. Ha nem teszik, akkor másik kolostorba ment volna. – Ma igencsak helyteleníthetnénk ezt az eljárást, de Szent Teréz végső eszközként vetette be a jó ügy érdekében. Nem mondta meg nővéreinek az igazi okot: az Úr kifejezetten kérte tőle, hogy tegye meg a szükséges lépéseket a rendi joghatóság irányában. Más alkalommal is megőrzte a Király titkát, és még saját védelmében sem beszélt belső tapasztalásairól, amelyben az Úrral közvetlenül érintkezett. Egyedül gyóntatóinak számolt be azokról. Az első alapítás során maga az Úr kérte tőle, hogy ne fedje fel bensőséges érintkezésüket (a gyóntatóját kivéve), és hallgassa el, hogy Ő kérte tőle az alapítást. Valószínű, ebben az esetben is ehhez tartotta magát Szent Teréz, és inkább érzelmi ráhatással él nővéreivel szemben.

Érzékelhető, hogy nem lehetett könnyű neki az új püspökkel egyezkedni a joghatóság kérdésében. Nem véletlen, hogy alapításai elbeszélésnek utószavában el akarta mondani az utókornak, miért tette, amit tett az első kolostor ügyében, amelyet akkor már legalább tizenhét éve megalapított.

Ha összegezni szeretnénk Szent Teréz alapításait, elmondhatjuk, hogy sem időt, sem fáradságot nem sajnált, amikor alapításra indult. Az emberi természet gyöngesége, a betegségek rá nehezedtek ugyan, de amint fölismerte az Úr szándékát, ami adott esetben nem egyezett az övével, nem habozott tovább, és megpróbálta a neki lehetetlennek látszót is, mert tudta, hogy „Istennek minden lehetséges” (Mt 19,26). Vele munkálkodott az Úr, mintegy kinyújtott jobbjaként, hogy létrehozza azt a művet, amely mind a mai napig mintegy ütőérként áramol az Egyház vérkeringésében.

A kármelita kolostorokban Mózes módjára imádkoznak a szerzetesek. Azokért is imára tárják kezüket, akik nem tudnak, vagy nem akarnak Istenhez fordulni. Napjaik középpontjában a szentmiseáldozat van, amelyet körülölel az Egyház hivatalos imája, a zsolozsma, amelyben minden napszakban Isten elé viszik az embereket és imaszándékukat. A klauzúra biztosítja azt az életteret számukra, amelyben zavartalanul tölthetik be az ima és az áldozatvállalás hivatását az Egyház javára. Hiteles keresztény élet nincs áldozatvállalás nélkül, amelyre a mi Urunk, Jézus Krisztus adott példát. A Kármel szentjei megmutatják, hogy Isten kegyelméből lehet hősiesen élni a hétköznapok egyszerű teendői közepette is. Sőt, a legtöbbször nem kell mást tenni, mint amit állapotbeli kötelességeink megkívánnak, hanem azokat szívvel-lélekkel Isten jelenlétében végezni a szeretettől vezérelve. A szeretet konkrét tettei az erények, amelyek egy idő után beépülnek a személyiségbe, és még ha erőfeszítést kívánnak is az embertől, már nem tűnnek áldozatnak, mert természetesen fakadnak belőle, ahogyan veszi a levegőt. A kegyelem átjárja és krisztusivá alakítja, hogy ugyanaz az érzület legyen benne, ami Urunk, Jézus Krisztusban volt (vö. Fil 2,2).

Az apostoli dimenzió ugyanolyan súllyal van jelen a kármeliták életében, mint a belső csendesség és az Úrral való együttlét öröme. Aki közel kerül Istenhez, nem tud csak önmagára gondolni, hanem kitágul a szíve, hogy beleférhessen az egész világ, minden szenvedésével és nyomorával.  A kármelita legteljesebben benne él a világban, a jónak és a rossznak szellemi harcát önmagában vívja meg, a Lélek kardjával, Isten igéjével küzdve. A szentségekből és az evangéliumból kapja meg a világosságot és az erőt a belső küzdelemhez, amelyben hordozza az Egyház valamennyi tagjának küzdelmét. A Kármel igazi erőforrás az Egyház számára, mert Máriával, az Egyház anyjával ott áll Jézus keresztje alatt, és kíséri a küzdő, valamint a küzdelemben megfáradt embertársait.

„Ki gyönge, hogy én ne volnék gyönge?” (2Kor 11,29) – kérdezi Szent Pál apostol. – A kármelita is megtapasztalja saját gyöngeségét, erőtlenségét, és ebben vállára veszi mindazokat, akik megfáradtak és az élet terhét viselik. A Golgotára vezető úton a látszólag vesztesek, legtöbbször a valóban megvetettek mennek. De mennek, mert Urukat követik, aki velük is végigjárja azt a kaptatót, amelyen földi életében keresztjét vitte, és amely alatt Ő is többször földre esett. A kármelita olyan cirenei Simon, akit senki nem kényszerít mások keresztjét vinni, hanem ő maga vállalkozik rá a Mester erejében bízva. Az Úr sokszor úgy segít másoknak, hogy küzdelmüket valamilyen módon belehelyezi a kármelita életébe, aki ezzel vesz le terhet felebarátjáról. A behelyettesítő szenvedés, amikor bekapcsolódva Urunk üdvözítő művébe, tudatosan részt vállalunk mások szenvedésében, krisztusi tett a kegyelem erejében.

Szent Teréz ebben élt és ebbe halt bele földi életében, s így a kegyelem kialakíthatta benne az alter-Christus-t, azt az ún. másik Krisztust, akiben az Atya fogadott fiát láthatja, hiszen olyan szoros egységben él Egyszülöttjével a Szentlélekben, hogy Őáltala, Ővele és Őbenne mindent neki adhat, és beemelheti őt a Szentháromság szeretetegységébe, amely az Élet teljessége.

Minden ember az életnek erre a teljességére van meghívva, és minden hivatásban áll a kegyelemnek az a zászlaja, amelyet ha megragadunk, biztosan győzünk a kereszt jelében, egymást támogatva és fölsegítve, gyöngeségünk erejében rá mutatva a Bárányra, aki elvette a világ bűneit.