FOLYTATJA A HIVATÁSELBESZÉLÉSEKET (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 12. rész)

2021.10.22 11:32

Szent Teréz elbeszéli, miképpen lépett be a valladolidi Szent József Kármelbe egy nemesi származású úrilány, Casilda, akit mindenáron férjhez akartak adni, hogy ne szakadjon meg a família utódlása. Mind fivére, mind leánytestvére ugyanis szerzetes lett. A leány azonban, akit özvegy édesanyja imádságos légkörben nevelt, áthúzta a család számítását, pedig még a pápától is megszerezték az engedély, hogy nagybátyjához adhassák hozzá, a vagyon megmaradása érdekében.

Casilda egy beöltözési szertartáson vett részt a Kármelben, és már el sem akart onnét menni. Gyóntatóját kellett elhívniuk, aki egyben Szent Teréz gyóntatója is volt, hogy jobb belátásra bírja a leányt, és végre hazamenjen a kolostorból rokonaival együtt.

Sok rábeszélés után, és hogy ne okolják édesanyját [mintha ő beszélte volna tele a fejét a szerzetességgel], ez alkalommal még engedett, és hazament. Mivel pedig vágyai folyton erősödtek, édesanyja bizalmasan közölte a dolgot a rokonsággal, vigyázva arra, hogy a vőlegény semmit se tudjon meg a titokról. Azt mondták rá, hogy gyerekesség az egész; várjon, míg felnő, mert még a tizenkettedik évét sem töltötte be. Ő erre megjegyezte: ha elég érettnek tartják arra, hogy férjhez adják, és szabadjára eresszék a világban, miért tekintik kiskorúnak ahhoz, hogy Istennek szentelje magát?! Olyan okos dolgokat tudott mondani, hogy világosan látta az ember, nem a maga esze beszél belőle… (AK XI/4)

Nyilvánvaló volt, hogy az Úr bölcsessége vezeti a kislányt. Manapság gyermekként tekintünk egy tizenkét éves kislányra, de abban a korban ilyenkor már férjhez adták őket. Édesanyja okosan tette, hogy nem biztatta a szerzetesi életre, nemcsak a rokonság esetleges vádaskodása miatt, hanem leánya döntésének szabadsága okán. Véletlenül se befolyásolja őt a kolostorba lépés irányában, pedig Szent Teréz szerint, több mint valószínű, éppen ezért imádkozott az édesanya.

A dolog azonban nem maradt annyira titok, hogy a vőlegény meg ne neszelte volna. Mikor Casilda értesült erről, nem tartotta tanácsosnak bevárni [jegyese] megérkezését. Szeplőtelen Fogantatás ünnepén nagynénjénél, vőlegénye édesanyjánál tartózkodott, akinek nem volt tudomása [szándékáról]. Szépen megkérte őt [a leány], engedje meg, hogy nevelőnőjével falura mehessen egy kis kirándulásra. Nagynénje, hogy örömet szerezzen neki, megengedte, fogatot bocsátott rendelkezésére, és a háznép közül néhány kísérőt adott mellé. Casilda egyiküknek pénzt adott, és meghagyta neki, vigyen egy-két köteg venyigét a kolostor kapujához, s várjon vele ott, amíg ő odajön. Ezalatt a leány afelé vette az irányt kocsijával, és megérkeztek a kolostorhoz. Mikor ott voltak a kapu előtt, azt mondta, kérjenek a forgónál [a kapunál] egy pohár vizet, de ne mondják meg, hogy kinek, és ezzel sietve kiszállt a kocsiból. Azt mondták, odahozzák neki a vizet, de ő nem akarta. A venyigecsomók már ott voltak, és ő beüzent, hogy jöjjön valaki a kapuhoz, s vegye át azokat; ő pedig egészen odaállt a kapu mellé. Amikor a kapu kinyílt, ő hirtelen besurrant, odaszaladt a Szűzanya szobrához, megölelte, és könyörgött a perjelnőnek, hogy ne utasítsa el. Ez alatt odakint a házanépe hangosan kiabált, és verte a kaput. Mire ő a rácsnál beszélt velük, és kijelentette, hogy semmiért sem hagyja el a kolostort; menjenek és mondják meg édesanyjának. A nők, akik kíséretében voltak, nagy jajveszékelést csaptak, ő azonban nem sokat törődött velük. Mikor nagynénje értesült a dologról, azonnal odajött. (AK XI/5)

„Legyetek azért okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok” (Mt 10,16) – kéri tőlünk Jézus. Ez a kislány korát meghazudtolóan próbált meg túljárni rokonai eszén, hogy hivatásában élhessen. „A mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok ragadják el azt” (Mt 11,12). Ha valaki megküzd a hivatásáért, nem egykönnyen fogja elhagyni, akármennyi nehézséggel kell is majd megbirkóznia.

A dolognak az lett a vége, hogy sem a nagynénje, sem a jegyese, akik odajöttek és a rácsnál beszélve vele, igyekeztek őt eltántorítani, nem értek el mást, mint hogy nagy lelki fájdalmat okoztak neki addig, amíg vele voltak, de ezzel csak még rendíthetetlenebbé tették elhatározását. Jegyese sok jajveszékelés után azzal állt elő, hogy sokkal nagyobb szolgálatot tehetne Istennek azzal, ha alamizsnát osztogatna. Casilda erre úgy felelt, hogy azt csak tegye meg szépen ő maga. A többi ellenvetéseire pedig azzal vágott vissza, hogy neki fontosabb a lelke üdvössége; márpedig ő érzi gyöngeségét, s tudja, hogy a világ bűnre vivő alkalmainak közepette nem volna képes erről lelkét biztosítani; jegyesének pedig nincs oka neheztelni rá, mert nem másért, hanem csakis Isten kedvéért hagyta el őt, és ezt nem tekintheti sértésnek. Amikor jegyese végre belátta, hogy semmivel sem tudja megingatni, fölkelt és otthagyta. (AK XI/6)

[A leány] Ezt sem vette a szívére, sőt ellenkezőleg, emiatt egészen kiábrándult belőle. Mikor az Úristen valódi fényében mutatja meg az igazságot valakinek, akkor a kísértések és zavarok, amelyeket az ördög támaszt, csak még inkább előbbre segítik, mert ilyenkor már Ő Szent Felsége küzd az érdekében. Ebben az esetben is világos volt, hogy ez a fiatal leány nem a maga eszéből meríti, amit mond. (AK XI/7)

„…megadatik nektek abban az órában, mit mondjatok” (Mt 10,19) – olvassuk az evangéliumban, amikor az üldöztetésről beszél az Úr. Ez a kislány, Casilda hasonlóan üldözést szenvedett szerzetesi hivatásáért családja részéről. Ha igazán szerette volna őt nagybátyja, akihez férjhez akarták adni, akkor a leány boldogságát tartotta volna szem előtt, és nem sértődött volna meg a döntésén.

Ha harcolunk egy jó ügyért és kitartunk mellette, akkor előbb vagy utóbb elül a vihar körülöttünk és kitisztul az ég, melyben még világosabban látjuk, hogy helyesen cselekedtünk. Ehhez azonban állhatatosnak kell maradni a külső-belső sötétség idején.

Mikor jegyese és rokonai belátták, hogy hiába erőlködnek, s hogy szépszerével nem tudják kilépésre bírni, erőszakhoz folyamodtak: királyi parancsot eszközöltek ki, amelynek értelmében ki kellett őt adni a kolostorból… Egész idő alatt, amíg bent volt – tudniillik Szeplőtelen Fogantatás ünnepétől egészen Aprószentek napjáig, amikor elvitték –, világi ruhában járt a nővérek között, de úgy végezte a szerzetesi élet valamennyi kötelmét, mintha már be lett volna öltöztetve, és ragyogott a boldogságtól. Az említett napon a rendőrség jött érte, és egy úriember házához vitték. Keservesen zokogott, mikor mennie kellett, és folyton azt hajtogatta, hogy minek kínozzák őt, hiszen úgysem fognak vele célt érni. Odakint azután ugyancsak volt rábeszélés, éspedig úgy szerzetes papok, mint mások részéről. Egyesek ugyanis gyerekeskedésnek tartották az egészet, mások pedig azt óhajtották, hogy élvezze vagyonát és társadalmi állását. Nagyon hosszúra kellene nyújtanom az elbeszélés fonalát, ha el akarnám mondani mindazt a sok vitát, amely ebben az ügyben folyt, és hogy miképpen állta meg a helyét mindenkivel szemben. Valósággal álmélkodtak mindazon, amiket mondott. (AK XI/8)

Mikor látták, hogy minden hiábavaló, édesanyja házában helyezték el, hogy ott tartsák egy ideig. [Az anya] már ráunt a sok veszekedésre, és egyáltalán nem kelt védelmére, sőt úgy látszott, mintha már ő is ellenezné tervét. Talán azért viselkedett így, hogy jobban próbára tegye. Nekem ezt mondta később, és ő annyira szentéletű, hogy nincs okom kételkedni abban, amit mond. Csakhogy leánya nem értette ezt. Tetejében az a lelkiatya, akinél gyónni szokott, szintén nagyon ellene volt hivatásának, úgyhogy nem volt egyéb támasza, mint az Úristen, és egy fiatal úrileány, aki édesanyja háznépéhez tartozott, s akinél vigasztalásra talált. Így telt az idő sok szenvedés és kellemetlenség közepette, mígnem betöltötte tizenkettedik évét. Ekkor megtudta, hogy rokonsága miben töri a fejét. Belátva, hogy nem tudják kiverni fejéből a tervét, elhatározták, hogy beadják abba a kolostorba, amelybe nővére lépett be, mivelhogy az élet ott nem olyan szigorú. (AK XI/9)

A család csupa jó szándékból megkeserítette a leány életét. Találó a mondás, miszerint „a pokolra vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve”. – Alig hagytak föl eredeti szándékukkal, hogy férjhez adják őt nagybátyjához a família nevének és vagyonának továbbviteléért, máris találtak egy újabb jó ürügyet arra, hogy visszatartsák őt a Kármeltől.

Mihelyt [a leány] értesült erről [a tervről, hogy más kolostorba akarják őt adni], elhatározta: igyekezni fog minden lehető eszközt felhasználni, csakhogy elérje szíve vágyát, és megvalósíthassa szándékát [a Kármelbe lépését]. Midőn tehát egy napon édesanyjával szentmisére ment, és a templomban édesanyja belépett egy gyóntatószékbe, nevelőnőjét elküldte az egyik szerzetes atyához azzal a kéréssel, hogy mondjon a szándékára egy szentmisét. Mikor pedig látta, hogy a nevelőnő eltávozott, gyorsan levette sárcipőjét, és kabátja ujjába dugta, azután följebb húzta hosszú szoknyáját, s a lehető legnagyobb sietséggel elindult  a Kármel felé, amely jó messze volt onnét. Nevelőnője, mikor nem találta a templomban, utána sietett, és mikor már-már utolérte, odakiáltott egy embernek, hogy fogja meg. Az illető később elmondta, hogy nem volt képes mozdulni, és így kénytelen-kelletlen továbbengedte. Odaérve a kolostor külső kapujához, bereteszelte azt maga után, és elkezdett kiáltozni, hogy eresszék be. Mire a nevelőnő odaért, már bent volt a kolostorban, ahol azonnal beöltöztették. Így valósultak meg azok az üdvös vágyak, amelyeket az Úr oltott a szívébe. Ő Szent Felsége hamarosan elkezdte őt megjutalmazni szellemi kegyelmekkel, ő pedig híven szolgált Neki nagy lelki örömmel, mélységes alázatossággal és mindenről való lemondással. (AK XI/10)

Áldott legyen örökkön-örökké Ő, aki ezen szegényes daróc ruha alatt oly boldoggá tudja tenni azt, aki valamikor annyira szerette a gazdag és fényes öltözékeket. Bár azért a daróc sem volt képes elfödni szépségét, mert az Úr gazdagon megáldotta őt úgy testi, mint lelki előnyökkel, rendkívül megnyerő jellemmel és éles elmével, úgyhogy a nővérek valamennyien áldják érte Ő Szent Felségét. Bárcsak adná Isten, hogy sokan követnék hivatásuk kegyelmét úgy, amint ő követte! (AK XI/11)

Szent Teréz amellett, hogy alapításainak könyvében saját örömeit és megpróbáltatásait elbeszéli, fontosnak tartja megemlékezni – nyilván, a teljesség igénye nélkül – azokról a nővérekről, akik alapkövei lettek a sarutlan kármelita nővéreknek. A küzdelem része volt életüknek, de nemcsak az övékének, hanem minden kor emberéjének. A hivatás kegyelem. Akár szerzetesi, akár családos hivatásról van szó, vagy az is, ha valaki egyedül állóként, őrizve a tisztaság erényét szolgája Istent embertársaiban. Maga a döntés is kegyelem, hogy képesek vagyunk elkötelezni magunkat egy-egy hivatásban. Ha pedig döntöttünk, nem szabad hátra néznünk (vö. Lk 9,62), hanem mindig csak előre, az előttünk álló kihívásokra. Kihívások nélkül ugyanis stagnálna belső életünk, mert a megpróbáltatásokban növekszik a szeretet.

*

Szent Teréz tovább folytatja elbeszélését az általa alapított valladolidi Szent József kolostor életéről.

Belépett ebbe a kolostorba többek közt egy úrileány, akinek Beatriz Óñez úrhölgy volt a neve, s aki távoli rokonságban állt Casilda úrhölggyel. Néhány évvel ez utóbbi előtt öltözött be. Az Úr olyan nagy dolgokat művelt lelkében, hogy mindenkit ámulatba ejtett. A nővérek és a perjelnő egyhangúan állítják, hogy egész élete folyamán sohasem vettek észre rajta olyat, amit tökéletlenségnek lehetett volna minősíteni. Sohasem látták, hogy arckifejezése bármi okból megváltozott volna. Mindig ugyanaz a szerény vidámság uralkodott rajta, amely nyíltan hirdette lelkének belső boldogságát. Nem volt beszédes, anélkül hogy mogorva lett volna; sőt nagyon is tudott hallgatni, de még a látszatát is kerülte a különlegességnek. Nem is hallott tőle soha senki egyetlen szót sem, amelyet kifogásolni lehetett volna. Sohasem ragaszkodott nézetéhez; sohasem mentegette magát, habár a perjelnő, hogy próbára tegye, nem egyszer olyasmit is vetett szemére, amit sohasem követett el… Sohasem panaszkodott valami vagy valaki miatt; soha, amikor valami hivatalt viselt, nem bántott meg egyetlen nővért sem, akár szóval, akár arckifejezéssel; sohasem szolgáltatott alkalmat arra, hogy bárkinek észrevegyék a hibáját. Sohasem lehetett őt bármiről is vádolni a káptalanban… Úgy belső, mint külső fegyelmezettsége minden körülmények között rendkívülinek bizonyult, s onnét eredt, hogy állandóan szem előtt tartotta az örökkévalóságot, és hogy miért teremtette őt az Úristen. Folytonosan ajkain volt Isten dicsérete, és a legmélyebb hála kifejezése, egyszóval maga volt a megtestesült imádság. (AK XII/1)

Létezhet ilyen is? Miért ne? Ami embernek lehetetlen, az Istenek lehetséges (vö. Mk 10,27). Beatriz nővér semmi gátat nem vetett a kegyelem elé, ezért a Szentlélek kialakíthatta benne az új embert, aki Isten képmására alkotott, igaz és valóban szent teremtmény (vö. Ef 4,24). Vajon hogyan tudta megőrizni szerény és vidám arckifejezését minden helyzetben? Még akkor is, amikor olyanért kapott fejmosást, amit nem követett el. – Szent Teréz az egyik legfontosabb erénynek az önmagunkról való megfeledkezést tekinti. Amikor képesek vagyunk az önmagunk körüli forgásból kilépve Istenre irányulni mások szeretetében. Beatriz nővér nem fedte fel ártatlanságát a perjelnőnek, amikor felelősségre vonta őt vélt hiányosságáért. Nem mentegette magát, és ezzel befödte egy másik nővér hiányosságát. – Jobban szerette felebarátját, mint önmagát, és ezzel többet tett a kötelességnél, miszerint „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22,39).

Az engedelmességben sohasem hibázott, hanem a legnagyobb készséggel, tökéletességgel és jókedvvel teljesítette mindazt, amit parancsoltak neki. Igen nagy volt benne a szeretet embertársai iránt, és azt szokta mondani: készséggel vágatná magát ezer darabra, hogy mások el ne veszítsék lelküket, hanem eljussanak édes testvére, Jézus Krisztus látására; mert így nevezte a mi Urunkat. Rendkívül nagyok voltak szenvedései és rettenetesek betegségei, de ő, amint később elmondom, oly készséggel és örömmel tűrte azokat, mintha csak nagy gyönyörűségek és élvezetek lettek volna. Bizonyára a mi Urunk maga adta neki ehhez a lelki erőt, másképp nem is lenne érthető, hogyan tudott mindent olyan vidáman elviselni. (AK XII/2)

A Kármel lényegi eleme az apostoli dimenzió: a másokért odaadott élet. Egy idő után az állandó ima részévé válnak a mindennapok kisebb-nagyobb szenvedései, az esetleges meg nem értettség és a különféle testi-lelki betegségek. Ha pedig az ima részévé válik mindaz, ami nehéz, akkor már nem berzenkedünk miattuk, hanem úgy tekintünk azokra, mint az imádság eszközeire, melyekkel testvéreinket közelebb vihetjük Istenhez. A világban uralkodó spirituális egységben, melyet a fizikai törvényszerűségekkel együtt az Úr belé teremtett, mindez tapasztalhatóvá válik a hitben. Teljes egészében azonban majd az üdvösségben tárul fel a maga valóságában. Ha valaki megkeseredik az életben, annak egyik oka lehet, hogy elveszítette a Célt: miért is él, és miért viseli az Úr szőlejében a nap terhét-hevét. A megkeseredés másik oka a kísértés lehet, amely csüggedtséget, fásultságot bocsát ránk, melyben nem látjuk a Célt, amelyért egészen eddig küzdöttünk. Az emlékezés, hogy Isten mi mindent velünk és értünk életünk folyamán, segíthet a kilábalásban. Továbbá az ezekért való hálaadás szintén kiemelhet a fásultság ködéből.

Megtörtént egyszer, hogy itt, Valladolid városában, máglyára ítéltek néhány nagy gonosztevőt. [Beatriz nővér] Megtudta róluk, hogy nem úgy készülnek a halálra, amint kellene, és ez rendkívül elszomorította. Fájó szívvel borult le a mi Urunk előtt, és nagyon buzgón könyörgött hozzá, hogy mentse meg ezeket a szerencsétlen lelkeket. S hogy azon büntetés fejében, amire azok rászolgáltak, vagy pedig azért, hogy ez a kérése meghallgatásra találjon – már nem emlékszem, hogyan mondta – adjon neki egész élete folyamán annyi kínt és szenvedést, amennyinek elviselésére képes. Ugyanaznap estéjén fogta el a láz, és azóta halála órájáig folyton szenvedett. A bűnösök ellenben szépen haltak meg, amiből látszik, hogy az Úr meghallgatta imáját. (AK XII/3)

Azért adott neki az Úr ilyen nagy tökéletességet a szeretetben, hogy Krisztus Urunkat követve és az Ő érdemeire tekintettel, általa is sokakat üdvözítsen az irgalmas Atya. Ezek a rejtett áldozatok a mi életünkben is gyümölcsöt hozhatnak. Ha egy édesanyának például nehezére esik a házimunka, és erőt véve magán morgolódás nélkül odaajándékozza fáradságát az Úrnak gyermekeiért és férjéért, vagy olyanokért, akik távol járnak az Igazságtól – ez az anya társává válik Jézusnak a megváltás művében, akárcsak Beatriz nővér. Ehhez jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mindennek értelme és célja van, ami velünk történik. Ezért ha balul ütött ki valami a konyhában vagy a munkahelyen, ne engedjünk a mérgelődés kísértésének, hanem mondjuk: „Valakinek szüksége van rá…” –, és ezzel fogjunk a probléma megoldásához! Így nem borul föl belső békénk, és jobban megy majd a helyreigazítás is.

Csakhamar kelés támadt [Beatriz nővér] beleiben, ami olyan heves kínokat okozott neki, hogy ezt béketűréssel viselni igazán csak olyan kegyelmek segítségével lehetett, amilyeneket az ő lelkére árasztott az Úr. (…) Végül az Úr megkönyörült rajta: a kelés fölfakadt, és kijött belőle a megromlott anyag, s a beteg állapota e tekintetben valamelyest javult. A szenvedés utáni vágy azonban akkora volt benne, hogy kicsiny kínokkal nem érte be. Mikor pedig egy alkalommal szentbeszédet hallgatott, mely a keresztről szólt, annyira megnövekedett benne ez a vágy, hogy sírva-zokogva feküdt vissza ágyába, és amikor megkérdezték, mi a baja, azt felelte, kérjenek Istentől számára sok szenvedést, akkor majd meg lesz elégedve. (AK XII/4)

Külön kegyelem, ha valaki oly mértékben egyesült Krisztussal, hogy nemcsak örömében, hanem fájdalmában is szeretne osztozni, melyet a kereszten szenvedett el értünk. Ennek a vágya csak olyan ember szívében születhet meg a kegyelem erejében, aki egészen átadta magát az Úrnak. Nincs benne semmi, ami önmagára irányulna, tökéletessé lett a hitben, reményben, szeretetben, és így teljessé válhat benne a fiúi önátadás, melyben Jézussal egyesülten odaajándékozza egész valóját a Szentlélekben az Atyának. Nem a szenvedés vonzza, hanem az abban megvalósuló fiúi szeretet, egységben Jézussal, mások lelki üdvéért. – „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta” (Jn 3,16).

A perjelnőnek el szokta mondani valamennyi belső ügyét, és ez nagy vigasztalására szolgált. Betegsége egész ideje alatt soha senkinek sem volt terhére. Sohasem tett semmit a saját feje szerint, és még csak egy korty vizet sem ivott volna, hacsak nem a betegápoló nővér határozott kívánságára. Hiszen az nagyon is természetes, hogy a belső ima útján járó lelkek óhajtják a szenvedést, legalábbis addig, amíg semmi bajuk; de hogy valaki, akire a szenvedés valóban ránehezül, örüljön annak, hogy szenvedhet, az nem gyakori eset. Az ő baja pedig annyira gyötrelmes volt, hogy hamarosan végzett is vele. Kimondhatatlan fájdalmak kínozták. A torkában is keletkezett kelés, úgyhogy nyelni sem tudott. Odajött hozzá a perjelnő néhány nővérrel, vigasztalni akarta, és bátorítani, hogy viselje türelemmel ezt a rettenetes betegséget. Ő pedig azt mondta, hogy őt ez egy csöppet sem bántja, és nem cserélne egyik egészséges nővérrel sem. Annyira mindig a szeme előtt lebegett a mi Urunk, akinek kedvéért tűrte mindezt, hogy amennyire csak lehetett, igyekezett leplezni a baját. Mindent megtett, csakhogy ne vegyék észre, mennyit szenved. S éppen azért, hacsak a gyötrelmek nem kínozták túlságosan, csak olykor-olykor lehetett hallani nyögését. (AK XII/5)

Természetes, hogy a belső ima útján járók óhajtják a szenvedést – írja Szent Teréz. Az is természetes, hogy a szenvedést nem önmagáért szeretik, hanem annak gyümölcseiért, amennyiben Krisztus áldozatával egyesülnek benne mások lelki üdvéért. A szenvedés utáni vágy ebből az okból Isten külön kegyelme, amelyet nem mindenki kap meg. Ez ugyanis nem szükséges az üdvösséghez. Ezért nem kell vágyódnunk a szenvedés után, hanem ami jön az életünkben, azt Isten iránti szeretetből elfogadni, és odaajándékozni az Úrnak szeretetteinkért vagy mindazokért, akikért felelősséget érzünk.

Beatriz nővér, akárcsak Kis Szent Teréz vagy Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet a Krisztus iránti mondhatni csaknem őrült szerelmükben ajánlották föl magukat azokért, akik távol járnak az Úrtól. Engedték, hogy Isten eltávolítson bennük minden gátat a kegyelem útjából, és így oly mértékben egyesültek az Úrral a szeretetben, hogy bekapcsolódva a Fiú misztériumába, egészen magukévá tették az Atya minden embert üdvözíteni akaró örök tervét, s életüket adták barátaikért. Hiszen tudjuk: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).