"FÖLUJJONGOTT A SZENTLÉLEKBEN" (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 20. rész)

Hangosfilm

Szent Teréz valódi vesszőfutást élt meg kortársai részéről attól kezdve, hogy Istennel mélyebb kapcsolatba került. Amint a Kármel regulája írja: „és mind, akik kegyesen kívánnak élni Krisztusban, üldözést szenvednek.” A meg nem értések kereszttüzében megtanult az Úrra való teljes ráhagyatkozásban élni. Megtanult mindent imaként megélni. Külső-belső szorongatottságában Istenhez fordult segítségért, és minden bűntől megtisztított szívet ajánlott fel neki otthonként.

Imává alakítani mindent, ami történik velünk – ez egy új szemléletet kíván: a történéseket, amelyeknek a hétköznapokban részesei vagyunk, nem pusztán horizontálisan tekintjük, hanem keressük az értelmét vertikálisan is. Ha például terveztünk egy utazást, és közbejön valami, akár egy apró banális ok miatt, akkor megpróbálhatjuk elhárítani a problémát, de mindenekelőtt egy fohásszal a bensőnkbe térünk, tudva, hogy nincsenek véletlenek, a legjelentéktelenebbnek tűnő dolognak is értelme van. Hiszen minden szál hajunk számon van tartva (vö. Mt 10,30). Így – Isten jelenlétében maradva – elkerülhető a kapkodás, nyugtalanság és növekszik a gondviselésbe vetett bizalom. Nem szabadna eltelni egyetlen negyed órának sem anélkül, hogy ne küldenénk egy szerető tekintetet a bensőnkben lakozó Úrnak. Erre mindenképpen alkalmat nyújtanak a váratlan helyzetek.

Ha nincs mód arra, hogy a nap huszonnégy órájából legalább fél órát adjunk egyedül Istennek, akkor némi leleményességgel mégis csak megoldható a belső találkozás. Amikor például a szülő játszik gyermekével, hálát adhat érte egy sóhajtással. Ha elhúz egy mentőautó mellettünk, vagy csak halljuk a szirénáját, akkor küldhetünk egy segélykiáltást a rejtekben lévő Atyánkhoz azért az emberért, aki bajban van. Ha esik az eső, és lopunk magunknak néhány percet, hogy hallgassuk benne a csöndet, miközben behunyjuk szemünket, és befelé figyelünk – máris imádkozunk, mert Isten jelenléte tölt be. Ha az irodába beszűrődik a tülkölő autók zaja, gondolhatunk egy fohásszal az utazókra, hogy szerencsésen céljukhoz érjenek. Az élet lüktetése, ami nekünk talán zavaró zaj, Istennek kedves muzsika. Belül mindig lehet megnyugtató csend, a külső körülményektől függetlenül, mert a harmónia bennünk van elrejtve, ott rejtőzködő Teremtőnk jóvoltából.

*

Szent Teréz fölfedezte magában az ő rejtőző Istenét, akit úgy ismert meg, mint a legtisztább és legszemélyesebb Szeretetet. A hatodik lelki lakás kegyelmeiben megmerítkezve, szeretne mihamarabb megszabadulni a földi élet nyűgétől, és Istennel lenni az örök életben. Ez nem az az életérzés, amikor valakinek elege van a sok küzdelemből, és szeretne végre nyugton lenni, hanem az Isten iránti szerelem kínzó vágyában égve ott akar lenni, ahol már csak Ővele élhet anélkül, hogy azt bármi is megzavarhatná. Ezért a hatodik lakásban vágyakozik a halál után. Ez a lelki út egy szakasza, de nem a vége.

Ezektől az igen nagy kegyelmektől olyan vágy fogja el a lelket, hogy teljesen élvezze, amit készítenek neki, hogy rendkívül nagy, mégis jóleső gyötrelemben él, erős vágyat érez a halál után, és nagyon gyakori könnyekkel kéri Istent, vegye fel őt ebből a száműzetésből. Minden fárasztja, amit itt a földön lát, csak a magányban lel valamelyest enyhülést, és aztán visszatér ez a fájdalom, soha nincs olyan, hogy e nélkül lenne. Egyszóval ez a pillangócska [az emberi lélek] nem tud olyan pihenőre találni, ami hosszan tartson. Sőt ahogy lelke elgyengül a szerelemtől, bármilyen alkalom, amely alkalmas arra, hogy nagyobb lángra gyújtsa ezt a tüzet, felrepíti őt. Ebben a lakásban [a hatodikban] ezért folytonosak az elragadtatások, amelyek elkerülésére a léleknek nincs semmilyen módja, akár még a nyilvánosság előtt is [megtörténhet]. És folytonosak az üldöztetések és megszólások is, mert noha szeretne félelem nélkül élni, nem hagyják, mert sokan vannak, akik belekötnek, kiváltképp a gyóntatók [természetesen jó szándékból]. És noha a lélek egyfelől nagy belső biztonságot érez – különösen, amikor kettesben marad Istennel –, másfelől nagyon gyötrődik a félelemtől, hogy a gonosz szellem esetleg rászedhetné, hogy megbántsa [Istent], Akit annyira szeret. Mert a megszólás nem fáj neki annyira, hacsak nem akkor, amikor maga a gyóntató szítja [például túlbuzgóságból], mintha bizony a lélek tehetne mást. (BV 6.6.1)

A gyóntatók természetesen jót akartak Szent Teréznek is, csak éppen nem ismerték föl benne a kegyelem működését. Személyes tapasztalat híján nem tudták elképzelni, hogy a kegyelemnek ilyen művei is lehetnek az emberben. Az engedelmességgel mindenesetre mi is jól járunk, akárcsak Szent Teréz, bármennyire úgy tűnhet, ezzel fölösleges köröket futtatnak velünk. A választott népet is körbe-körbe vezette az Úr a pusztában, mert az út megtétele része volt a célnak. Miközben éljük az életet, és megannyi látszólag értelmetlen kitérőkre kényszerülünk, alakulunk, formálódunk a nagy Kézműves kezében. S az ember „nem menekülhet attól, hogy sok mindenben, amit tesz, nem értik meg őt” (BV 6.6.2) – írja Szentünk. Az út része a meg nem értettség. Alázatot tanulunk ezen az úton, ahol kettesben megyünk az Úrral: Ő és én.

Isten olyan nagy vágyat ad ezeknek a lelkeknek, hogy ne bántsák meg Őt semmilyen dologban, akármilyen kicsi legyen is, és ha lehet, még hibát se kövessenek el, hogy ha másért nem, pusztán emiatt szeretne menekülni az emberektől, és nagyon irigyli azokat, akik a pusztában éltek és élnek. Másfelől szeretne kiállni a világ közepére, hogy meglássa, része lehet-e abban, hogy akár egy lélek is jobban dicsérje Istent. (BV 6.6.3)

Furcsának tűnő kettőség él benne: szeretne minél több időt egyedül tölteni az Úrral, ugyanakkor belekiáltani az egész világba: Isten a szeretet, aki szomjazik, jöjjön hozzá, és igyék! Aki hisz benne, annak szívéből (…) élő víz folyói fakadnak (vö. Jn 7,38). Ebben már előrevetül a jövő: amikor önmaga öröme háttérbe kerül; és az Isten iránti, valamint a felebaráti szeretet az apostolság egyre nagyobb lánggal égő szenvedélyét táplálja benne. „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön – mondja Jézus –: mennyire szeretném, ha már föllobbana!” (Lk 12,49)

Ó, szegény pillangócska [szegény emberi lélek], mennyi lánc köt meg, és nem enged úgy repülni, ahogyan szeretnéd! Szánd meg őt, én Istenem, rendeld úgy, hogy legalább valamennyire betölthesse vágyát a Te dicsőségedre és dicséretedre! Ne emlékezz rá, milyen keveset érdemel, és alacsony természetére! Hatalmadban áll, Uram, hogy a nagy tenger és a nagy Jordán visszavonuljon, és átengedje Izrael fiait [Kiv 14,21-22; Józs 3,13]; ne kíméld, mert a Te erőddel támogatva sok szenvedést ki tud állni. Elszánta már magát erre, és el akarja viselni: terjeszd hát ki, Uram, hatalmas karodat, hogy ne ilyen alacsony dolgokban teljék az élete! A Te nagyságod mutatkozzon meg (…), hogy a világ, megértve, semmi sem tőle származik, Téged dicsérjen! Kerül, amibe kerül, mert ezt akarja [ez a pillangócska], és ha ezer élete lenne, azt is odaadná azért, hogy akár egyetlen lélek is egy kicsit jobban dicsérjen Téged őáltala. És jól felhasználtnak ítélné őket, noha teljes valójában felfogja, mennyire méltatlan rá, hogy Érted akár a legcsekélyebb szenvedést is elszenvedje, hát még arra, hogy meghaljon Érted. (BV 6.6.4)

„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13) – mondja Jézus. „…ő életét adta értünk, nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért” (1Jn 3,16) – írja Szent János apostol. Erről van itt szó. A valódi szeretet fölemészti az emberben a helytelen önszeretetet, amely azt nézi, mi a jó saját magának, és megtanítja a valódi szeretetre, az önfeláldozásra, Isten erejében.

…ilyen hatásokat eredményeznek ezek a felfüggesztések vagy eksztázisok. Mert nem múló vágyak ezek, hanem folyamatosan élnek az emberben, és amikor alkalmuk van megnyilvánulni, látszik, hogy nem színleltek.

Miért mondom, hogy az emberben élnek? Néha a lélek gyávának és alacsonyrendűnek érzi magát, félelem fogja el, és olyan kevés lelki ereje van, hogy lehetetlennek érez bármit is tenni. Úgy látom, az Úr ilyenkor meghagyja őt a maga természetében, ami sokkal nagyobb javára válik. Mert ilyenkor látja, ha bármit is tehet, azt Ő Felsége adja, olyan világossággal, ami megsemmisíti őt önmaga számára, és jobban megismerteti Isten irgalmát és nagyságát, amelyet ilyen alacsonyrendű dologban akart megmutatni. (BV 6.6.5)

„Gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Mt 7,16) – ez a jézusi felhívás a megkülönböztetés alapja. A gyümölcsök, vagy amint Szent Teréz írja, a hatások mutatják meg, mi működik az emberben. Természetünk velejárója a gyöngeség, „hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk” (2Kor 4,7). Ezért nem kell csodálkoznunk, ha egyszer érezzük magunkban az erőt, Isten erejét, amellyel bárkivel fölvennénk a harcot a jó érdekében, máskor pedig szánalmasan gyávának érezzük magunkat, aki még a saját árnyékától is fél. Ez világossá teszi, hogy a tetteket Isten viszi végbe bennünk és általunk, de nem a mi közreműködésünk nélkül.

Egy dologra vigyázzatok, nővérek, ezekben a mi Urunk látása iránti nagy vágyakban: néha annyira elfognak [minket ezek a vágyak], hogy nem támogatni kell őket, hanem elfordulni tőlük, úgy értem, ha tudtok. Mert másokban, amelyekről később beszélek, semmilyen módon sem lehetséges ez, mint látni fogjátok; ezekben az elsőkben azonban néha lehet. Mert minden okunk megvan rá, hogy igazodjunk Isten akaratához, azt mondva, amit Szent Márton mondott [„Uram, ha még szüksége van rám a Te népednek, nem vonakodom a munkától: legyen meg a Te akaratod!” ]. Másrészt nagy kísértés esetén a visszájára fordulhat a szándékunk. Ez a vágy ugyanis olyannak látszik, mint azoké, akik már nagyon előrehaladtak, s így a gonosz szellem arra indíthat bennünket, hogy azt gondoljuk, mi is azok vagyunk [előrehaladottak]. Ezért mindig jó félelemmel lennünk. De én azt gondolom, a gonosz lélek nem tudja megadni azt a nyugalmat és békét, amelyet ez a fájdalom [az Isten utáni vágyakozás] ad a léleknek, hanem csak valami olyan szenvedélyt kelt vele, mint amikor a világ dolgai okoznak fájdalmat. De akinek nincs tapasztalata az egyikről és a másikról, nem fogja fel ezt, és azt gondolva, hogy ez valami nagy dolog [vagyis kegyelem], rásegít a vágyakra, ahogy csak tud, s ezzel nagy kárt okoz az egészségének, mert ez a fájdalom folytonos, de legalábbis nagyon gyakori. (BV 6.6.6)

Szent Teréz bölcsességre int: ne tegyünk rá még egy lapáttal a tűzre, ha már úgyis lobog! Ne fokozzuk magunkban akarattal az Isten utáni vágyakozást, mert egyfelől árthatunk vele egészségünknek, hiszen ezzel egy állandó felfokozott érzelmi állapotban tartjuk magunkat, másfelől esetleg túl sokat gondolhatunk magunk felől. Mégpedig azt, hogy mennyire előrehaladtunk már a lelki életben, mert csak az ilyenek kapnak hasonló kegyelmeket és a többi. Ezzel pedig előkészítjük magunkban a gőg táptalaját, ami a konkolyt hintőnek kedvez. Ha Szent Mártonnal nem vonakodunk a munkától, bármennyire is vonz minket az Istenben való örvendezés öröme – az üdvösség –, akkor az Atya láthatja bennünk Fiát, hiszen Vele együtt mondhatjuk: „Legyen meg a te akaratod”. – „Ha úgy akarod, most azonnal indulok az örök életbe, ha pedig úgy kívánod, hogy még sokat dolgozzak Veled együtt az emberek üdvösségéért, akkor menjünk együtt a földi élet zarándokútján!”

Figyeljetek arra is, hogy a gyenge alkat is okozhat ilyen fájdalmakat, különösen érzékeny személyekben, akik minden aprócska dologra sírva fakadnak. Ők ezerszer is azt fogják hinni, hogy Istenért sírnak, pedig nem így van. És megtörténhet, hogy amikor nagyon könnyeznek (úgy értem, amikor minden szócskára, amelyet Istenről hall vagy gondol, nem tud ellenállni a sírásnak), [… azt] nem az Isten iránti szeretet okozza, [úgy]hogy szinte képtelenek abbahagyni a sírást. Mivel pedig már megértették, hogy a könnyek jók, nem engedik el őket, sem mást nem akarnak csinálni, hanem amennyire lehet, rásegítenek. A gonosz szellem arra törekszik itt, hogy úgy elgyengüljenek, hogy aztán ne tudjanak se imádkozni, se a Regulát megtartani. (BV 6.6.7)

Egyfajta belső alkatból is adódhat, ha valaki folytonosan felfokozott érzelmi állapotban van. Aki túlságosan érzékeny, annak nem biztos, hogy ez a belső út való. Próbálja meg elterelni a figyelmét például azzal, hogy örömmel gyönyörködik a természet szépségében és dicsőíti érte Istent. Semmiképpen se fokozza magában az elérzékenyülést! Gyakorolja a felebaráti szeretetet, munkálkodjon az Úrral, énekeljen szent énekeket és adjon hálát mindenért!

Úgy érzem, mintha látnálak benneteket, és azt mondanátok: de hát akkor mit tegyünk, ha mindenben veszélyt látok, s ha még ilyen jó dologban is, mint a könnyek, a csalás lehetőségét érzem? Mármost lehet, hogy így van, de higgyetek nekem, úgy beszélek, hogy láttam már, mennyire lehetséges ez bizonyos személyekben – noha nem bennem, mert én egyáltalán nem vagyok érzékenyfajta, hanem inkább olyan erős szívem van, hogy gyakran fájdalmat okoz. Habár a belső tűz nagy, a szív, amilyen erős, megszűri, akár a lombik. És értsétek meg jól, hogy amikor innen erednek a könnyek, akkor vigasztalóbbak, és inkább lecsillapítanak, semmint felkavarnak… (BV 6.6.8)

A könnyek adománya lecsillapítja az érzelmeket, megnyugtat. A káros sírás pedig még jobban felzaklat és nyugtalanná tesz. Szent Teréz saját tapasztalatáról ír: ismeri magát és sokféle emberrel találkozott, akiknek segített megérteni önmagukat. Amikor csalásról beszél, akkor nem tudatos rosszindulatra gondol, hanem az emberi természet csapja be az illetőt, gyöngesége folytán. Amiről azt gondolja, hogy jó, nevezetesen a könnyek, azt gyönge emberi természete idézi elő túlérzékenysége miatt, és nem a kegyelem műve benne, sőt betegséghez is vezethet, ha szítja azt magában.

Ne gondoljuk: minden abban áll, hogy sokat sírjunk, hanem hogy lássunk neki keményen a munkának és az erényeknek, mert ezekre van szükségünk, s a könnyek csak akkor jöjjenek, amikor Isten küldi, ne mi erőlködjünk, hogy előcsaljuk őket. Ezek öntözik meg ezt a száraz földet, ami nagy segítség abban, hogy gyümölcsöt hozzon, mégpedig annál többet, minél kevesebbet törődünk velük, mert olyan víz ez, amely az égből hull alá. Annak, amelynek előidézéséért mi küszködünk, semmi köze ehhez, mert gyakran hiába ásunk és erőlködünk, nem találunk egy csepp vizet sem, hát még forrást. Ezért, nővérek, jobbnak tartom, hogy álljunk az Úr elé és tekintsünk az Ő irgalmára és nagyságára s a magunk alacsonyságára, és adja meg Ő azt, amit akar, legyen bár víz vagy szárazság. Ő tudja jobban, mi felel meg nekünk, s ezáltal megnyugszunk, és így a gonosz szellemnek nem lesz annyi lehetősége, hogy csapdát állítson nekünk. (BV 6.6.9)

Szentünk visszahúz mindnyájunkat a realitásba: álljunk két lábbal a földön, bármennyi elragadtatásban volt is részünk Isten kegyelméből! Nem ezeken van ugyanis a hangsúly, hanem a hétköznapokban megélt konkrét tetteken: a testvéri szeretetben megélt áldozatvállaláson. Az erények, vagyis a szeretet élete a mindennapokban, amikor le kell mondanunk saját kényelmünkről és akaratunkról, hogy szolgáljuk a másikban az Urat – ez az a kemény munka, amire Szentünk szerint szükségünk van. A könnyek adománya és az elragadtatások járulékos elemek a lelki életben, amelyek ha vannak, jó, ha nincsenek, úgyis jó, mert Isten tudja, kinek mire van szüksége az üdvösséghez. Ne erőltessük tehát a könnyeket, mert a valódi áhítat nem a könnyeken múlik, hanem a szeretet kézzel megfogható tettein. Ha nem érzünk semmiféle áhítatot az ima idején, sőt ha teljes belső sötétségben vagyunk afelől, hogy Isten vajon velünk van-e, de éljük a szeretet életét vasárnaptól vasárnapig: bocsánatot kérünk és megbocsátunk, mosolyt ajándékozunk és kenyeret, odaadjuk azt, ami kedves nekünk, hogy örömet szerezzünk másoknak – így könnyek és elragadtatások nélkül is egészen biztosak lehetünk benne, hogy Istenben élünk és Ő mibennünk.

Ezek között az egyszerre fájdalmas és jóleső dolgok között a mi Urunk olykor ujjongást és különös imádságot ad a léleknek, aki nem érti, mi az. Ha megadná nektek ezt a kegyelmet, nagyon dicsőítsétek Őt, de tudjátok meg, olyan dolog ez, ami elmúlik, már most megmondom. Ez véleményem szerint a képességek nagy egysége, amelyeknek a mi Urunk szabadon engedi élvezni ezt az élvezetet, és az érzékeknek úgyszintén, anélkül hogy megértenék, mi az, amit élveznek, és hogyan élvezik.

Abrakadabrának tűnik ez, de kétségtelenül így történik: a lélek olyan határtalan élvezete ez, amelyet nem akarna egyedül élvezni, hanem el akarna mondani mindenkinek, hogy segítsenek neki dicsérni a mi Urunkat, mert erre irányul minden törekvése. Ó, micsoda ünnepet és felvonulást rendezne, ha tudna, hogy mindenki fogja fel az ő örömét! Úgy érzi, magára talált, és mint az apa a tékozló fiú miatt, szeretne meghívni mindenkit és nagy ünnepet csapni, amiért olyan helyen látja lelkét, ahol nem kételkedhet benne, hogy biztonságban van, legalábbis egy időre. És én azt gondolom, igaza van, mert a lélek legmélyének ekkora belső öröme, ilyen nagy békességgel, és hogy minden örvendezése Isten dicsőítésére sarkallja őt, nem származhat a gonosz szellemtől. (BV 6.6.10)

A hatodik lakás egy újabb kegyelméről szól Szent Teréz: túlcsordul az ember szíve az Istenben való örvendezéstől – amint Jézus fölujjongott a Szentlélekben: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura…” (Lk 10,21) Olyan boldogság ez, amely feltétlenül kikívánkozik az emberből. „Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette Istent a Szentlélekben” (Lk 10,21) – olvassuk a Lukács-evangéliumban. Az ember is felujjongj Jézus által a Szentlélekben, akiben a teremtmény részese lett az isteni természetnek: a Szentháromság befogadta őt szeretet-életébe.

Nehéz és nem kevéssé fájdalmas dolog, hogy az öröm ilyen nagy felindulása közepette az ember hallgatni tudjon és el tudja titkolni. Bizonyára ezt érezte Szent Ferenc, amikor a rablókkal találkozott, miközben a mezőn ment nagy hanggal kiáltozva, s azt mondta nekik, hogy ő a nagy Király hírnöke; és más szentek, akik a pusztába mennek, hogy Szent Ferenchez hasonlóan világgá kürtölhessék Istenük dicséretét. Ismertem egyet, akit Alcantarai Péter testvérnek hívtak – mert élete alapján őt is szentnek gondolom –, aki ugyanígy tett, és akik olykor hallották, bolondnak tartották. Ó, milyen jó bolondság ez, nővérek! Bárcsak megadná Isten mindannyiunknak! És micsoda kegyelmeket adott nektek, mert olyan helyen tart benneteket, ahol, noha az Úr megadja nektek ezt a bolondságot, és ti tanújeleit adjátok, inkább segítségetekre lesz és nem megszólásotokra, mint akkor lenne, ha a világban lennétek, amely oly kevéssé ügyel az ilyen hírnökre, hogy nem csoda, ha megszólja. (BV 6.6.11)

Hírnökök vagyunk. Isten szeretetének hírnökei a világban. Nem értik önfeledt örömünket. Minek lehet örülni a mai világban? Van-e helye itt a létezés örömének? – A teremtett világ Isten dicsőségét tükrözi. Bárhogyan is igyekszik az ember lerontani szépségét, a felszín alatt láthatóvá válik eredeti gazdagsága, amely Alkotója szépségét láttatja: „Hiszen mindent azért teremtett, hogy legyen” (Bölcs 1,14), a szeretet okán.