FIATALOK KÜZDELME A HIVATÁSÉRT VALLADOLIDBAN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 11. rész
Szent Teréz tehát Valladolidban is megalapította kolostorát, bár nem szívesen ment az adományozott helyre, amely messze volt a várostól és a mindennapos életre nem találta megfelelőnek az ottani klímát. Mivel azonban egy fiatalember mindenképpen neki akarta adományozni az ingatlant – aki egyébként nemsokára meghalt, és szüksége volt Szent Teréz lelki segítségére –, mihamarabb nyélbe ütötte az alapítást.
Mikor azután elérkezett Nagyboldogasszony napja, az 1568-ik év augusztus havának 15-ikéje, megtörtént az új [Valladolidban lévő] kolostor birtokbavétele. Igen rövid ideig tartózkodtunk benne, mert majdnem valamennyien nagyon betegek lettünk, mígnem egy ottani úriasszony megkönyörült rajtunk. Mária de Mendoza úrnő a neve, Cobos parancsnok felesége, és édesanyja De Camarasa őrgrófnak. Igen buzgó keresztény és rendkívül jószívű volt, amit bőkezű adományai ékesszólóan bizonyítottak. Még mielőtt személyesen érintkeztem volna vele, már akkor is sok jótéteményét élveztem, amennyiben az avilai püspök nővére. [A püspök] az első kolostorunk [alapításánál], de meg egyáltalán mindenben, ami rendünk érdeke, oly kegyes volt hozzánk. Mivel annyira jószívű, és látta, hogy ott nagy nehézségek nélkül nem maradhatunk, egyrészt mert távol lévén a várostól nemigen kapunk alamizsnát, másrészt a betegségek miatt, azt ajánlotta, adjuk neki azt a házat, ő majd vesz nekünk helyette másikat. Úgy is tett, és sokkal értékesebbet adott helyette, ezenfelül pedig idáig ellátott bennünket minden szükségessel, és meg fogja tenni, amíg csak él. (AK X/6)
Szentünk tehát – bár látta, hogy nem alkalmas a hely kolostoralapításra, mégis – belevágott, az adományozó lelki javát tartva szem előtt, és rábízta magát, valamint nővéreit a Gondviselésre. Nem is késett a segítség, és minden jóra fordult, nem is beszélve arról, hogy a váratlanul elhunyt fiatalember üdvösségre talált az Úrban. Hozzá lehetne tenni, hogy Szent Teréz vállalta a sok vesződséget a neki adományozott ingatlannal, és mondhatni csakis a nevezett úriember lelki üdvösségéért ment bele a lehetetlenbe.
Szent Balázs napján költöztünk új házunkba ünnepélyes körmenettel, amelyen a lakosság nagy szeretettel vett részt. Ez a szeretet most is megvan, mert az Úr sok irgalmasságot gyakorol abban a kolostorban. Meghívott oda egyes lelkeket, akiknek életszentségét később még csodálni fogják, és dicsőítik majd az Urat, aki ily módon kegyeskedik kinyilvánítani művei nagyszerűségét és kegyelmeket árasztani teremtményeire. (AK X/7)
Valladolidban, ahol eredetileg nem szeretett volna alapítani Szent Teréz, sok kiváló keresztényre talált, és az Úr megáldotta erőfeszítéseit. Elbeszéli egy testvérpár hivatástörténetét, amelyből kitűnik, hogy nemcsak napjainkban ütközik ellenállásba a rokonság és ismeretségi kör részéről, ha valaki megérzi szívében a papi vagy a szerzetesi hivatást.
Él ebben a városban [Valladolidban] egy úriasszony, akinek Mária de Acuña a neve. De Buendía gróf nővére, és Kasztília tartomány kormányzójához ment feleségül. Egész fiatalon veszítette el férjét, s egy fia és két leánya maradt utána. Mint özvegy olyan szentül élt, és oly erényesen nevelte gyermekeit, hogy érdemeire való tekintettel az Úr a maga szolgálatára választotta ki őket. (…) Közülük az egyik korán lépett szerzetbe, míg a másik nem akart férjhez menni, hanem édesanyjánál maradva, vele együtt igen épületes életet élt. A fiú már zsenge korában kezdte megérteni, (…) hogy az Úristen szerzetesi életre hívja; olyannyira, hogy senki sem volt képes őt ettől eltéríteni. Megjegyzendő, az édesanyja nagyon is örült ennek, és imáival bizonyára előmozdította az ügyet a mi Urunknál, azonban a rokonokra való tekintettel nem árulta el érzelmeit. Egy szóval, ha az Úr a maga számára kíván egy lelket, a teremtmények hiába húzzák más irányba. Itt is így volt: három esztendeig tartották vissza, és igyekeztek őt mindenképpen lebeszélni, de végül mégiscsak belépett a Jézus-társaságba. Erről az úriasszonyról pedig egyik gyóntatója azt mondta nekem, hogy a szíve soha életében nem volt annyira csordultig boldogsággal, mint azon a napon, amelyen a fia letette a fogadalmat. (AK X/8)
Ez nagy kegyelme az Úrnak, és mutatja, hogy az édesanya fia valódi boldogságát tartotta szem előtt, hiszen ha valaki nincs a helyén, egy életen át kereshet, élhet látszólag földi boldogságban, de hiányt szenved a szívében.
Ó, Uram! Mekkora kegyelem, ha valakit olyan szülőkkel áldasz meg, akik igazi szeretettel szeretik gyermekeiket; akik nem ezen, hanem a másvilágon igyekeznek nekik olyan uradalmakat, elsőszülöttségi birtokokat és gazdagságot biztosítani, amelyek sohasem érnek véget. Igazán szomorú, hogy ez a világ olyan szerencsétlen és vak, s a szülők becsületbeli kötelességnek tekintik, hogy ezeket a hitvány földi javakat biztosítsák családjuknak. Elfelejtik, hogy előbb-utóbb mindennek vége lesz; minden mulandó dolog, ha el is tart egy ideig, végtére mégiscsak elpusztul, nem érdemes vele sokat törődni. Nem gondolják meg, hogy hiúságuknak szegény gyermekeik adják meg az árát; hogy mekkora vakmerőség elragadni Istentől azokat, akiket Ő a maga számára kíván; s hogy mekkora jótól fosztják meg őket. Még ha el is tekintünk attól az örök boldogságtól, amelyre az Úristen hívja őket, már az is igen nagy boldogság, ha az ember megszabadul ennek a világnak rabigájától (…), éspedig annál nagyobb boldogság, minél nagyobb súllyal nehezedtek rá ez utóbbiak. Ó, Istenem, nyisd meg szemüket! Értesd meg velük, milyen az a szeretet, amelyre gyermekeik irányában kötelezve vannak! Ne engedd, hogy akkora rosszat tegyenek velük, és ők kénytelenek legyenek panaszkodni szüleikre az utolsó ítélet napján, amikor kénytelen-kelletlen be fogják látni minden dolognak valódi értékét. (AK X/9)
A fiúörökösnek abban a korban nagyobb súlya volt, mert a vagyonnak, a birtoknak a családban kellett maradnia. Ezt pedig a fiúörökös biztosította. Az említett özvegynek egyetlen fiáról volt szó, aki tovább vihette volna a nevet és a családi vagyon felügyeletét. Szent Teréz látta azokat a harcokat, amelyekben néhányan be is adták derekukat rokoni nyomásra, akik természetesen csak jót akartak nekik. A „világ rabigája” a vagyon és az ahhoz kapcsolódó számos megkötözöttség, hiszen a vagyonnal társadalmi presztízs is járt, amely mindenféle kötelezettséggel párosult az etikett által vezérelt nemesi világban.
Szent Teréz az örök javakra irányítja a figyelmet, és a helyes szülői szeretetre, amely a gyermek vagy a hozzátartozó örök üdvösségét tartja szem előtt.
Mikor tehát Isten irgalma ezt a fiatal úriembert (…), Mária de Acuña úrnő fiát – akinek Antal de Padilla a neve – körülbelül tizenhét éves korában a világból a szerzetbe hívta, a családi vagyon az idősebb leányra, Lujza de Padilla úrhölgyre maradt, nagybátyjuknak, De Buendia grófnak ugyanis nem voltak gyermekei, és így Antal örökölte ezt a grófságot, nemkülönben a „Kasztilia-kormányzója” címet és méltóságot. Mivel nem tartozik a tárgyamhoz, nem mondom el, mennyit kellett rokonaitól szenvednie, mígnem sikerült szándékát végrehajtania [és belépett a Jézus-társaságba]. Ezt csak az olyan ember tudja elképzelni, aki ismeri, mit adnak a világiak arra, hogy ne szakadjon meg családjuk utódlása. (AK X/10)
Ábrahám is odaadta fiát, Izsákot az Úrnak, és annyi utódot kapott, mint égen a csillag. Ám nemcsak vér szerinti utódok vannak, hanem szellemi utódok is, akiknek ily módon ad életet az Úr. Egy papnak vagy szerzetesnek lelkileg számos fia és leánya van Krisztusban. Szent Pál a galatáknak írja: „Fiaim, újra a szülés fájdalmát szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek” (4,19). Azután a korinthusiaknak mondja: „Ha számtalan tanítótok is volna Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Krisztus Jézusban” (1Kor 4,15).
A szülők általában vér szerinti utódot akarnak, és talán majd csak az üdvösségben szembesülnek vele, hogy mennyi utódot kaptak pap vagy szerzetes gyermekük által Krisztusban. Így teljesül be az Írás szava: „több a gyermeke a magányosnak, mint akinek férje van” (Iz 54,1; Gal 4,27). Egy Testnek vagyunk a tagjai, a mi Urunk Jézus Krisztusnak, akinek Szent Teste és drágalátos Vére olyan egységet teremt bennünk a Szentlélek által, hogy mindannyian az Atya gyermekei vagyunk, bárhonnan is származunk földi szempontból.
Ó, Fia az örök Atyának, Jézus Krisztus, mi Urunk, igazi királya a mindenségnek! Vajon Te mit hagytál hátra ezen a világon, amit mi, a Te leszármazottaid örökölhetnénk Tőled?! Vajon mi más birtokod volt Neked, én jó Uram, mint a szenvedés, a fájdalom, a gyalázat?! S ahhoz is csak a keresztfát adták neked, hogy kiürítsd a halál kínos, keserű kelyhét! Egyszóval, én Istenem, ha mi a Te igazi gyermekeid óhajtunk lenni, és ha nem akarunk lemondani örökségünkről, nem szabad kerülnünk a szenvedést. A Te címered: az öt seb. Rajta hát, leányaim, legyen ez a mi jelvényünk is, ha az Ő birodalmának akarunk örökébe lépni. Kényelemmel, élvezetekkel, méltóságokkal és gazdasággal nem lehet megszerezni, amit Ő annyi véren vásárolt meg. Ó, ti nagyurak! Az Isten szerelméért nyissátok ki szemeteket! Fontoljátok meg, hogy Jézus Krisztus igazi lovagjai és Egyházának fejedelmei, Szent Péter és Szent Pál, nem azon az úton jártak, amelyen ti! Vagy talán azt hiszitek, hogy számotokra új utak léteznek? Ne higgyétek! Nézzétek, hogyan igyekszik az Úr meggyőzni benneteket az ellenkezőjéről ilyen fiatalok példája által, amilyenek azok, akikről most beszélünk. (AK X/11)
Ha pedig Isten fiai vagyunk, „akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei – ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk” – írja az Apostol a római levélben (8,17). Nincs más út, kizárólag a mi Urunk Jézus Krisztus, aki az igazságban valódi, örök életet ajándékoz nekünk, testvéreinek. Ő az a Fiú, az az örökös, akiben mi társörökösök vagyunk, és már nem kell félnünk, hogy utód nélkül maradunk, hiszen a Szentlélekben újabb és újabb fiakat teremt, akár a kövekből is (vö. Mt 3,9) az Egyháznak, amely az Ő titokzatos teste. Őáltala, Ővele és Őbenne mindent nekünk adott az Atya a Szentlélek révén.
Alkalmam volt látni néhányszor ezt az Antal urat, és beszéltem vele. Saját állítása szerint, szerette volna, ha még sokkal többje lett volna, hogy annál többről mondhasson le. Boldog ifjú és boldog hajadon [a testvére is]! Abban a korban, amelyben a világ legjobban zsarnokoskodik övéin, ők, Isten különösön kegyelméből, lábbal tudták azt tiporni. Áldott legyen Ő, aki ekkora jót tett velük! (AK X/12)
Mikor azután a családi birtok a nagyobbik nővérre maradt, ő ugyanazt tette vele, amit a fivére. Gyermekkora óta ugyanis már teljesen a belső imára adta magát – melyben megérteti velünk az Úr az igazságokat –, és így éppoly kevésre becsülte [a világi javakat], mint a fivére. Ó, Uram! Hányan lettek volna készen fáradni, szenvedni, pörösködni, sőt akár az életüket és becsületüket is kockára tenni csupán azért, hogy biztosítsák maguknak ezt az örökséget! Nekik pedig azért kellett ugyancsak sokat elviselniük, hogy szabad legyen lemondaniuk róla. Ilyen a világ! Ő maga állítja legjobban szemünk elé saját ostobaságait, de hát persze vakok vagyunk, és így nem látjuk meg. Csakhogy megszabadulhasson ezen örökség nyűgétől, a legnagyobb örömmel hagyta azt húgára, az egyetlen további örökösre, aki akkor tíz vagy tizenegy éves volt. A rokonság, nehogy valamiképpen beálljon a félelmetes utódlás-vesztés, azonnal elhatározta, hogy a kisleányt összeházasítják egyik nagybátyjával, édesapja fivérével. Meg is szerezték hozzá a római pápa fölmentését, és eljegyezték őket egymással. (AK X/13)
Félelmetes, mire volt képes a középkor embere, csakhogy megtartsa a családi vagyont és biztosítsa a család további fölmenőit! Az Úr azonban akkor is teremtett olyan fiatalokat, akik képesek voltak dacolni az erős ellenszéllel, és követték a szívükben föllobbanó Tüzet, az Isten szeretetének tüzét, amely fölperzseli az evilági gazdagság csűreit.
Az Úr azonban nem akarta, hogy ilyen kiváló anyának leánya, és ilyen testvéreknek testvére rosszabbul járjon, mint ők, és így történt az, amit el akarok mondani. A fiatal leány eleinte tetszését találta a világias öltözetekben és piperében, amelyek természetesen az ő zsenge korában és magas rangja mellett alkalmasak voltak arra, hogy lekössék a szívét. Alig volt azonban két hónapja eljegyezve, mikor az Úr elkezdte őt megvilágosítani, amit ő akkor még nem értett. Miután nagy örömben töltött el egy napot jegyesével, akit korát meghaladó hévvel szeretett, egyszer csak mély szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy az a nap véget ért, és hogy éppen így fog véget érni a többi is. Ó, nagy Isten! Íme, ugyanaz az öröm, amelyet a mulandó dolgok szereztek neki, oltott belé megvetést irányukban. Olyan szomorúság fogta el, hogy már a jegyese előtt sem volt képes titkolni hangulatát, habár még nem értette, mi a baja, és nem tudta, mit feleljen, amikor jegyese megkérdezte tőle. (AK X/14)
Érdemes egy-egy érzésünk mélyére tekinteni. Érzelemvilágunk fontos jelzőrendszer, amely lényeges momentumokra hívhatja föl a figyelmet. A fiatal leány ráérzett az evilági öröm mulandóságára, hogy nem érdemes abba helyezni biztonságunkat. Az evilági öröm jön és megy, legfeljebb szomorúságot hagy maga után, mert elmúlt, és ugyanaz már nem jön vissza többé.
Ez idő tájt történt, hogy [a leány jegyesének] halaszthatatlanul el kellett utaznia valahová, jó messze attól a helytől. Nagyon fájt [a leánynak] az elválás, mert annyira szerette őt. Ekkor azonban az Úr fölfedte előtte szomorkodása igazi okát, tudniillik hogy lelke afelé hajlik, aminek sohasem szakad vége; s kezdte belátni, hogy testvérei sokkal biztosabb utat választottak, és hogy neki hagyták örökségül a világ veszedelmeit. Egyrészről ez a gondolat foglalkoztatta, másrészről pedig nem tudta – mindaddig, amíg meg nem kérdezte –, hogy bár el van jegyezve, még mindig lehetséges szerzetbe lépnie, és így sokat búslakodott. Főként azonban jegyese iránt érzett szeretete akadályozta őt, hogy megérlelődjék benne az elhatározás, és így nagy volt a lelki szenvedése. (AK X/15)
Nem könnyű meghozni egy életre szóló döntést. Ha az egyik hivatást választja az ember, akkor természetszerűleg le kell mondania a másikról. Nem lehet valaki egyszerre családapa vagy -anya és szerzetes. S ha meghozta döntését, akkor később nem szabad siránkoznia, hogy miért nem a másikat választotta. Minden hivatásnak megvan a maga keresztje, és az életben akár így, akár úgy, de a Krisztust követésben nem kerülhető meg a szenvedés.
Mivel az Úr valóban kiválasztotta őt a maga számára, lassanként csökkentette benne a jegyesi szeretetet, és növelte a vágyat, hogy mindenről lemondhasson. Ebben az időben még csupán az a vágy vezette, hogy biztosítsa örök üdvösségét, és erre a legjobb eszközöket válassza. Úgy látta ugyanis, hogy a világi dolgok közepette, elhanyagolná az örökkévalókat. Maga az Úristen öntötte belé ebben az ifjú korban ezt a bölcsességet, amely arra indította, hogy minden áron igyekezzék megszerezni azt, aminek sohasem szakad vége. Boldog lélek, aki oly korán megszabadult attól a vakságtól, amely annyi öregembert kísér a sírig! Mikor érezte, hogy a szíve újra szabad, elhatározta, hogy azt egészen az Úristennek adja. Mindeddig senkinek sem szólt, most azonban megbeszélte a dolgot nővérével. Az utóbbi azonban gyermeki szeszélynek tartotta az egészet, és igyekezett őt lebeszélni róla, fölhozva egy pár érvet amellett, hogy szépen üdvözülhet a házaséletben is. Erre ő azt felelte, hogy „Hát akkor te miért hagytad el a világot?" –, így múlt el néhány nap. Vágya nőttön-nőtt, azonban édesanyjának nem mert szólni róla, pedig talán éppen ő szította lelkében ezt a küzdelmet buzgó imáival. (AK X/16)
A szerzetes valójában nem a világot hagyja el, hanem a világias életformát. A lényegre koncentráltan él: a kegyelem segítségével munkálja a saját és mások üdvösségét, miközben benső barátságban az Úrral dicsőíti Őt szüntelen. Ha nem is tökéletesen teszi, de legalább erre törekszik. Ebben pedig az is benne van, hogy a szerzetesség sem lehet öncél, mint ahogy a házasság sem. A lelki fejlődésnek azonban fokozata van. A rendbe való belépésekor Szent Terézt is az örök üdvösség megszerzése hajtotta. Összeszorított fogakkal lépett a Kármelbe azzal a gondolattal, hogy ez sem lehet rosszabb a tisztítótűznél, és jobb, ha az ember előbb túl van rajta. Hosszú évek alatt tisztult benne a szándék, és az Úrral való üzletelésből olyan mély barátság alakult ki Ővele, hogy a szeretetben szárnyakat kapott, és később semmilyen fáradságot sem sajnált, hogy Isten ügyében tevékenykedjék, és így segítsen másoknak. Élete utolsó évtizedeit vándorlásban töltötte: ment egyik alapítástól a másikig, vállalva az akkori embert próbáló utazási viszonyokat. – Idő, ameddig valakiben megérik a valódi szeretet gyümölcse az isteni Nap melegében.
Ebben az időben öltöztettek be a Fogantatásról nevezett kolostorban egy szolgálattevő nővért, akinek hivatása történetét esetleg még elmondom. Annak ellenére, hogy egyszerű parasztleány volt, rangban különbözik az előbbitől, tekintve azonban azokat a rendkívüli kegyelmeket, amelyekkel Isten elárasztotta, Ő Szent Felsége dicsőségére szolgálna és érdemes volna, ha emlékét megörökíteném.
[Az előbb említett leány] Casilda úrhölgy (…) egyik nagynénjével, aki jegyesének édesanyja volt, részt vett ezen a beöltözési szertartáson, és rendkívül megszerette ezt a kolostort. Úgy gondolta, hogy mivel kevesen vannak és szegények, jobban tudnak szolgálni az Úrnak. Mindemellett még nem szánta el magát arra, hogy elhagyja jegyesét. Ahogy mondtam ugyanis, ez volt, ami őt legjobban visszatartotta. (AK XI/1)
A II. Vatikáni Zsinat előtt több osztálya volt a kármelita nővéreknek. Az ún. karnővérek, akik tudtak olvasni, végezték a zsolozsmát, a segítő (vagy amint Szent Teréznél szerepel: a szolgálattevő) nővérek pedig a házimunkából vették ki jobban a részüket. Jelenleg egyetlen osztálya van a kármelita nővéreknek, és mindenki jelen van a zsolozsmán, valamint mindenki részt vesz a különféle házi és ház körüli munkákban a műhelymunkákon kívül.
[Casilda úrhölgy] Elgondolta, hogy eljegyzése előtt mindennap egy bizonyos időt szentelt az imára, mert jóságos, szentéletű édesanyja erre tanította őt is, fiát is és egész háza népét. Hétéves koruktól kezdve ugyanis mindennap, egy meghatározott órában, bement velük a házi kápolnába, és tanítgatta őket, miképpen elmélkedjenek az Úr kínszenvedéséről. Ezenkívül gondoskodott arról is, hogy gyakran gyónjanak. [Édesanyjuk] Ennek köszönhette, hogy teljesültek hő vágyai, és hogy Isten valamennyi [gyermekét] a maga számára választotta ki. Ő maga mondta nekem, hogy folytonosan újra fölajánlotta őket Istennek, és azért imádkozott, hogy mentse ki őket a világból [a világ romlottságából], mert ő már teljesen tisztában volt azzal, hogy mennyire nem érdemes azt valamire is becsülni. Néha elgondolom, hogy ha majd egyszer ezek a gyermekek ott találják magukat az örök boldogság élvezetében, és teljesen megértik, ki juttatta őket oda, hogyan hálálkodnak majd neki, s mennyire fogja növelni az édesanya boldogságát, hogy ott láthatja őket! (AK XI/2)
A földi életben tett minden egyes jó cselekedet növeli a boldogságunkat az üdvösségben: látjuk majd ezek hatásait, amelyek kiáradnak másokra. Ám fordítottan igaz ez a rossz cselekedetekre is: minden következményük mély fájdalommal tölt majd el, ahogy mulasztásaink is, mert látni fogjuk, mennyi jótól fosztottuk meg önmagunkat és másokat. A halál utáni tisztulás állapota nagy részben az igazsággal való szembesülés fájdalma.
Visszatérve arra, amit mondani akartam, hogy tudniillik, [Casilda úrhölgynek] eljegyzése óta még a rózsafüzér elmondásához sem igen volt már kedve. Mikor észrevette ezt, nagyon megijedt, hogy ez majd mindig rosszabbra fordul, míg ellenben arról meg volt győződve, ha belép ebbe a kolostorba, biztosítva lesz örök üdvössége. Így azután végleg megérlelődött benne az elhatározás. Ő és nővére egyik reggel, édesanyjuk társaságában, eljöttek ide, és történetesen beeresztették őket a kolostor belsejébe! Azt természetesen senki sem gyanította, hogy a fiatal leánynak mi a szándéka. Mikor egyszer bent volt, senki sem tudta őt többé onnét távozásra bírni. Úgy sírt és zokogott, hogy hagyják ott, és oly szívszorítóan könyörgött, hogy valamennyien elámultak. Édesanyja, habár szíve mélyén örült, félt a rokonságtól, és nem akart beleegyezni, nehogy azt mondják, ő beszélte rá. A perjelnő is ezen a véleményen volt, de úgy találta, hogy még túlságosan fiatal, és hogy jobban próbára kell tenni a hivatását. Ez délelőtt történt. Ott kellett maradniuk késő estig, míg végre elküldtek a gyóntatójáért, ugyanazért a domonkos rendi atyáért, Domonkos mesterért, aki nekem is gyóntatom volt, és akiről e könyv elején tettem említést. Én ugyanis akkoriban nem voltam itt. Ez az atya rögtön látta, hogy az Úr lelke működik [a leányban], és bár sokat kellett szenvednie a rokonságtól, lelkesen fölkarolta ügyét. Így kellene tenniük mindazoknak, akik az Úrnak akarnak szolgálni, valahányszor olyan lélekre akadnak, akit Ő szerzetesi életre hív, és nem volna szabad annyi tekintettel lenniük az emberi okoskodásra. Megígérte tehát neki, hogy támogatni fogja, és rövidesen visszasegíti a kolostorba. (AK XI/3)
Szent Teréz azon megjegyzése, miszerint történetesen be is engedték a fiatal leányt édesanyjával és nővérével a kolostorba, találó, mert nemigen volt rá példa. Ám nyilván ismeretes volt a leány anyjának példás élete, és minden bizonnyal adományokkal is segítette a kolostorban élőket, így valószínű, kivételt tettek.
A leányt, mint fiatalon eljegyzett mátkát, természetesen lefoglalták a világi dolgok, a szép ruhák, hogy tetszésére legyen vőlegényének, valamint a szórakozások, és így ezek bűvöletében élt. Nem maradt már sem ideje, sem energiája az imádságra. Mivel édesanyja révén imádságos légkörben nőtt fel, észrevette magán ezt a változást. Az általános közfelfogás akkoriban igazodott az Egyházhoz, és az örök üdvösséget tartották a legfőbb jónak, amire az ember eljuthat. Így aztán, éppen úgy, mint Szent Teréznek, Casildának is ez járt a fejében. Mi lesz, ha egészen eltávolodik majd az imától? Hogyan fog így üdvözülni? Abban az időben az üdvösségre vezető legbiztosabb útnak a szerzetességet gondolták. A II. Vatikáni Zsinat helyére tette ezt a téves elképzelést, mert minden életállapot biztos út az üdvösségre, az adott embertől függ ugyanis, hogyan él a kapott kegyelemmel. Az üdvösséghez pedig mindenki megkapja a számára szükséges kegyelmeket, bármilyen életállapotban van is.
Egyfelől nagyon szép, hogy az értékek hierarchiája a helyén volt. Másfelől azonban nem kezelhetjük üzleti alapon Istennel az üdvösséget. „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz a jutalmunk?” (Mt 19,27) – teszik föl a kérdést az apostolok Jézusnak. Érdekes, hogy az Úr nem kezd el itt beszélni nekik az igazi szeretetről, amely önzetlen, hanem az ő szintjükön válaszol a kérdésre, és azt a bizonyos „százannyit” ígéri meg, ráadásul pedig az örök életet.
Az a fontos, hogy ne rekedjünk meg ezen a szinten, az adok-kapok sémában, amely – úgy tűnik, mégiscsak – lehet valamiféle kiindulópont az Istennel való kapcsolatunknak, hanem engedjük, hogy mélyebben érinthesse meg szívünket a Szeretet Szent Lelke, és így általa képesek legyünk a Legfőbb Jót önmagáért szeretni, s ne pusztán az ígért és várt jutalomért.