Érinteni az Eget

A Jel Kiadó és a marosszentgyörgyi kármelita nővérek közös gondozásában most megjelent könyv.

Figyelemre méltó lelki útikalauzt tarthatunk a kezünkben, amely Avilai Szent Teréz A belső várkastély című könyvének segítségével ajánl egy mindenki számára választható lelki utat. Most, amikor „Először az emberiség történelme során egy egész földrész arra a pontra jutott, hogy elforduljon valamitől, amire létét alapozta kétezer éven át. Ezen időszak alatt háromszor ölték meg Istent: először a kereszten időszámításunk kezdetekor, másodszor a gyanakvás mesterei, akik bevezették az ateizmus lehetőségét a XIX. század végén, a XX. század elején, harmadszor pedig most, az európai kontinens jelenében. Európa csendesen és feltűnés nélkül elveti a keresztény Isten gondolatát, kiszámíthatatlan következményekkel járó paradigmaváltást idézve elő ezzel.” (Első lakás 1.) Ebben a történelmi helyzetben kíván a szerző egy lehetséges kiutat mutatni a lelki válságból, Szent Teréz személyes tapasztalatából és tanításából kiindulva. Rávezeti az Olvasót, hogy meglássa, számára is lehetséges egy személyre szabott lelki út, mégpedig a saját keresztény hagyományunk talaján maradva. „Isten hanyatlása a vén Európában és a keresztény egyházak ebből eredő válsága egyáltalán nem pusztította ki a vallás iránti érdeklődést, sőt, a vallásosság új formáinak kialakulását eredményezte, a különféle szekták elszaporodásától bizonyos filozófiai és politikai ideológiák burkolt vallássá alakulásán át egészen az istentapasztalat megélésének keleti típusú megközelítéséig. A transzcendenciától megsebzett ember az éjszakában továbbra is az ismeretlen Istent keresi.” (Első lakás 1.) Mi az Egyházon belül Jézus Krisztusban találunk rá az egy igaz Istenre. Jézus Krisztus az ajtó, akin keresztül beléphetünk Isten misztériumába.

A szerző nem olyan könyvet akart írni, amelyet egyszuszra elolvasunk, és azután fölteszünk a könyvespolcra, hanem amelyet együttműködve olvasunk, elgondolkodunk a belső várkastély egy-egy lakásában fölvázolt lehetséges lelki utakról, és döntő elhatározást hozunk, hogy belépünk az imádság kapuján át saját belső várkastélyunkba, vagyis önmagunkba. Nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy elkezdjünk imádkozni. Szent Terézia anyánk beleesik abba a hibába, hogy – mivel látja számos tökéletlenségét, melytől képtelen egyszerre szabadulni – abbahagyja a belső imát, félre akarja tenni arra az időre, amikor majd megjavul. Ezért egy évig nem tér a szívébe imádkozni. Az Úr azonban segítséget küld neki apja gyóntatójának személyében, aki fölvilágosítja őt tévedéséről. Szent Teréz pedig azonnal újra elkezd imádkozni, és maga is rájön, milyen csapdába esett: éppen attól a Forrástól zárta el magát, ahonnan segítséget kaphatott a javuláshoz. – Kezdjünk el tehát imádkozni, akármilyen tökéletlenek vagyunk is, és az Úr apránként átalakít bennünket. Az út elején a legfontosabb, hogy ragadjuk meg Jézus kezét és induljunk el Vele ezen a belső úton! Azután majd Jézus Krisztus szeretetét megtapasztalva, az Ő jóvoltából személyes igyekezetünkben is fejlődni fogunk. Nem a görcsös változni akarásunk visz előre. Ha Istennel személyes szeretetkapcsolatba kerülünk Krisztus által, ez a szeretet formál át teljesen bennünket.

Antonio atya amellett, hogy hangsúlyozza az egyéni kreativitást és szabadságot a lelki életben, ugyanolyan nyomatékkal állítja szemünk elé az Egyház kebelén belül maradást. Kreativitásunknak tehát az Egyház által meghatározott keretek között kell maradnia, amely megóv a tévedésektől, és így hűségesek leszünk anyánkhoz, az Egyházhoz, elkerülve az individualizmus csapdáit.

A szerző maga is rendkívül megnyerő kreativitást mutat abban, amilyen módon értelmezi a lelki irodalom egyik legjelentősebb művét, A belső várkastélyt. Olyan olvasatát adja, amely közel hozza a mai emberhez annak mondanivalóját. Hajlamosak vagyunk ugyanis kizárólag az ún. paramisztikus jelenségekre figyelni, amikor Szent Teréz műveit olvassuk, pedig nem ezek (a látomások, hallomások, levitáció stb.) alkotják a lelki élet lényegét, pusztán kísérő jelenségei lehetnek, de csak egyeseknél, akiknek – Isten úgy ítéli meg – szükségük van rá. Mindezekből azonban számunkra az a lelki tanítás a fontos, amelyet a saját lelki életünkben fölhasználhatunk az Istenhez vezető úton.

Lakott a bensőnk. A Szentháromság egy Isten létezésünk pillanatától bennünk lakozik. Mindenki személyre szabott belső úton találhat rá már itt a földi életben. Ebben a kalandos utazásban a Szentlélek az útitársunk, aki sugallataival ösztönöz, hogy belső várkastélyunkban lépjünk egyik lakásból a másikba, és semmiképpen se hagyjuk abba ezt a belső utazást.

Szent Teréz hét lakást különböztet meg ebben a várkastélyban, de hangsúlyozza, hogy számtalan szoba van mindegyikben, és ezeket kinek-kinek saját magának kell fölfedeznie. (BV Epilógus 22.) Jelen könyvünk szerzője mindegyik lakáshoz egy-egy szentírási könyvet, képet, történetet társít, mellyel belső utunkon Krisztusra irányítja figyelmünket. Krisztus szent emberségének szem előtt tartása ugyanis elengedhetetlen belső utunkon. Őáltala, Ővele és Őbenne van minden, és Ő maga az út, amelyen járunk.

Az első lakás a Teremtés könyvére utal, amennyiben Isten képére és hasonlatosságára alkotta az embert, aki arra hivatott, hogy közösségben éljen Teremtőjével. A második lakás az evangélium meghívástörténeteit állítja elénk, és arra hív, hogy ismerjük fel a saját meghívástörténetünket. A harmadik lakás a gazdag ifjút szem előtt tartva döntésre ösztönöz Jézus Krisztus mellett. A negyedik lakásban az Úr fölvisz bennünket a Tábor-hegyére, hogy megmutassa dicsőségét, és erőt öntsön belénk az út további szakaszára. Az ötödik lakásban fölmegyünk Krisztussal a Golgotára, és meghalunk Vele önmagunk számára, hogy ezentúl egyedül már csak Istennek élhessünk. A hatodik lakás az Énekek énekének szerelmesét idézi, valamint a búcsúbeszédet János evangéliumából, és a Szerelmes megtanít minket az igazi szeretetre. A hetedik lakásban újjászületünk, föltámadunk Krisztussal és tanúi leszünk a föld végső határáig. A hetedik lakás nem a zárszó krisztusi életünkben, hanem ekkor kezdődik küldetésünk: a fáradságot nem ismerő apostoli munka, az Urat követve mindenhova, ahová csak megy. Ő pedig küld, velünk munkálkodik Szentlelke által, s véghez viszi művét bennünk és általunk. A hetedik lakásban tehát nem pihenés vár ránk, hanem tevékeny apostoli élet, még akkor is, ha netán klauzúrás kolostor falai között élünk.

„Hasonlóan az emberi viszonyok dinamikájához, Isten és ember kapcsolata is változásokat idéz elő a személyben. Fokozatosan elsajátítunk bizonyos magatartásformákat, értékeket és az élet egy új látásmódját. A változások hiánya kétségkívül azt jelezné, hogy istenkapcsolatunkban valami fontos nem működik. A személy átalakulása nélkül ugyanis nincs lelki élet, ennek hiányában öncsalásról beszélhetünk.” (Bevezetés 5.) Ha belső utunk nem hoz változást életünkben, nem alakít át belülről, akkor illúzió áldozatai leszünk. Természetes, hogy egyik napról a másikra nem tudunk változni, idő kell hozzá, ezt Szent Terézia anyánk is megtapasztalta, hiszen éppen ezért keseredett el annyira az elején, hogy félretette az imát, mert úgy érezte, szélmalomharcot folytat. Mégis küzdenünk kell, erőfeszítést tennünk a rossz szokásainktól, ragaszkodásainktól való elszakadásra. S ez az erőfeszítés és küzdelem mutatja, hogy jó úton járunk, még akkor is, ha vissza-visszaesünk. Nem szabad emiatt elkeserednünk, mert Isten tudja annak az idejét, amikor Ő maga fog megszabadítani bennünket ezektől. Itt nem görcsös erőlködésről van szó, amely megbénít, mert teljesítményben akarjuk mérni a haladást. Azt az alapvető döntést azonban meg kell hoznunk, hogy kerüljük a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat. Fölhasználjuk az Egyház adta segítséget a szentségekben és minőségi időt szánunk mindennap az Istennel való személyes kapcsolatra, vagyis a belső imára. Így egészen Istenre hagyatkozva, mint a kisgyermek apja védelmében, elfogadjuk bukásainkat, kudarcainkat, miközben ezt kiáltjuk: „Abba! Atya!” Ezzel mindent az Ő kezébe teszünk, aki magához emel, és beborít szeretetével.

„Minden lakásban elsajátítjuk az Istenhez és Jézus Krisztushoz való viszonyulás egy új módját, az imádság egy fajtáját, valamely szükséges erényt, hogy egyre jobban hasonlítsunk az Úrhoz. Végül útmutatást kapunk ahhoz, hogy az előbbieket életre váltsuk.” (Bevezető 5.)

Tudnunk kell azonban, hogy belső utunk nem egy akadályverseny, ahol – ha elég ügyesek vagyunk – továbbjutunk. Eleséseinken, hibáinkon keresztül vezet az Úr, és minél kisebbekké válunk, annál inkább magához tud emelni bennünket. Küzdünk hibáink ellen, nem elkeseredetten, hanem Istenben bízva, és tudva, hogy addig tart ez a küzdelem, ameddig szükségünk van rá, s majd az Úr megszabadít, amikor alkalmasnak látja rá az időt.

Nem jó, ha kíváncsian fürkésszük, vajon most éppen hol tartunk, melyik lelki lakásban vagyunk. A lényeg: az Istenre való hagyatkozás, hogy Ő tudja, mi jó nekünk. Tehát annak a lakásnak az ajtaját nyitja ki előttünk, amelyikre éppen szükségünk van. Ha az önismeret visz most előrébb a lelki életben, akkor az első lakást látogattatja meg velünk, éljünk bár akár a hetedik lakásban. Élethelyzetünktől is függ, melyik lakást kell fölkeresnünk. Ezt azonban a Szentlélek irányítja, a mi feladatunk a nyitottság, hogy vihessen, amerre akar. Amikor arra buzdít minket Szent Teréz, hogy ne maradjunk sokáig egy-egy lakásban, ez azt jelenti, hogy legyünk nyitottak a Lélek hívására, amikor tovább szeretne lendíteni bennünket. Isten az, aki cselekszik, mi együttműködünk Vele, elsősorban azzal, hogy nyitottak vagyunk. Az egyik lakásból a másikba lépést jelezheti egy-egy krízishelyzet, amelynek kiváltója több minden lehet, valamilyen külső körülmény is. – Ér egy sokk, ami szinte kiforgat önmagamból, össze vagyok törve. Istenhez megyek. Nincs szó, ami kifejezhetné, mit érzek. Csak úgy Ővele vagyok, Őbenne vagyok és Ő énbennem. Együtt vagyunk a szív mélységében a fájdalmamban. S egyszerre elkezd összerakni lassanként, vagy hirtelen, és rend lesz bennem, helyére kerül minden. Más vagyok, mint a krízis előtt voltam. Sokszor meg sem tudom fogalmazni, mi történt, csak annyit tudok, hogy nagy kegyelmet kaptam. Nem én irányítok, hanem Isten, aki az én szerető mennyei Atyám. A Vele való mély találkozás lehetősége pedig mindenki számára adott. Ragadjuk meg, mert egy ilyen szerető Társsal élni végig az élet küzdelmeit, már a mennyország a földön.

„Várkastély vagyunk, amelyben Isten lakik. Ha valaki be akar jutni, kopogtasson, és ajtót nyitnak neki. Ez nincs előzetes feltételekhez kötve. Semmilyenhez. Csak kopogtatni kell. Mindez a személy belsejében történik. Maga az Olvasó a lakott várkastély. Jézus Krisztus ajtót nyit neki – önmaga felé –, kézen fogja és átvezeti a különböző lakásokon. Hagyjuk, hogy vezessen bennünket! Ebben rejlik a titok.” (Bevezető 7.)

(A szerző a zaragosai egyházmegye papja, Avilában a Misztika Egyetem professzora.)

Johanna-Andrea nővér

Kapható Magyarországon a katolikus könyvesboltokban.

Megrendelhető Magyarországon: www.prosperod.hu

Külföldön: www.bookline.hu