ELRAGADTATÁS A SZERETETBEN (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 18. rész)

2020.05.14 10:46

Hangosfilm

„Ismerek egy embert Krisztusban – írja Szent Pál –, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom – elragadtatott a harmadik égig. S tudom, hogy ugyanez az ember – testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba, és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2Kor 12,2-4). Szent Pál burkoltan itt önmagáról beszél a korinthusiaknak. Szent Teréz szintén saját tapasztalatáról ír, és hasonlóról számol be, mint az Apostol: elragadtatott a Szeretetben. Isten belemerítette őt Önmagába, átizzította Szeretetével, hogy élő tanújává tegye őt.

De azt mondhatjátok: ha utána nem kell emlékeznie a léleknek ezekre a magasztos kegyelmekre, amelyeket ott [az elragadtatásban] ad neki az Úr, vajon mi hasznuk van? Ó leányok, olyan nagy hasznuk van, hogy nem is lehet eléggé magasztalni; mert noha nem tudják elmondani, jól bele vannak írva a lélek legbensejébe, és soha nem felejtik el őket. (…) bizonyos igazságok annyira szilárdan megmaradnak a lélekben Isten nagyságáról, hogy ha nem lenne hitük, amely megmondja, ki ez, és hogy köteles őt Istennek elfogadnia, akkor is Istenként imádná onnantól kezdve, ahogy Jákob tette, amikor látta a lajtorját [Ter 28,12], amelynek révén más, kimondhatatlan titkokat kellett megértenie. Mert ha csak létrát látott volna, amelyen angyalok járnak fel és alá, s nem lett volna más belső világossága, nem értette volna meg ezeket a nagy titkokat. (BV 6.4.6)

Belső értésről van tehát szó elsősorban, amellyel fölfog valamit Isten misztériumából. Az emberi értelem számára fölfoghatatlan, amivel szembesül, mégis egyfajta belső értéssel belepillanthat annak mélységébe, Isten végtelen irgalmából. Ennek egyik célja, hogy megerősítse azt, akit sokakért kiválaszt, hogy az üdvösség még jobban lelkesítse őt az apostoli munkában. Az apostolság lényege a szív legmélyén történik az Istennel való bensőséges szeretetkapcsolatban, amikor is az ember önátadása – a kegyelem erejében – elérheti azt a tetőfokot, amelyben önmagát mintegy a Szeretetben föláldozza az Atyának a Fiú által a Szentlélekben. S azután ez nyilvánul meg kifelé, az emberi kapcsolatokban is. Mindez Isten műve az emberben, akit előtte fölkészít erre a küldetésre. Ilyesmi történhet az elragadtatás kegyelmében is. Az elragadtatás imájában megtapasztaltakból csak annyit tud szavakba önteni az imádkozó, amennyit Isten megenged neki, mégpedig mások lelki javára. A valódi szemlélődésből konkrét tettek fakadnak, ezért nem szabad sajnálnunk rá az időt.

Még Mózes sem tudott elmondani mindent, amit a csipkebokorban látott, hanem csak azt, amiről Isten akarta, hogy mondja el [Kiv 13,2], de ha Isten nem mutatott volna lelkének nagy bizonyossággal titkokat, hogy lássa és higgye, hogy Ő Isten, nem vállalt volna annyi és olyan nagy szenvedést. De akkora dolgokat kellett megértenie ama csipkebokor tövisei között, hogy azok lelkierőt adtak neki megtenni, amit megtett Izrael népéért. Úgyhogy, nővérek, nem kell magyarázatokat keresnünk, hogy megértsük Isten rejtett dolgait, hanem mivel hisszük, hogy hatalmas, ezért világos, hogy el kell hinnünk, hogy egy ilyen korlátozott képességű hernyó, mint mi, nem értheti meg az Ő nagyságát. Dicsérjük Őt nagyon, mert megadta, hogy megértsünk közülük néhányat. (BV 6.4.7)

Visszatér a selyemhernyó hasonlatához, amelyből gyönyörű pillangó lesz az isteni Nap melegének hatására. Isten végtelenül több, mint amit mi megérthetünk vagy fölfoghatunk belőle. Van egy pont, amelyen túl az emberi értelem saját korlátaiba ütközik. Szent Teréz kéri, hogy ezt fogadjuk el: a Mindenható kinyilatkoztatta magát nekünk Jézus Krisztusban, a Fiúban és elküldte a Szentlelket, akiben a megértés gyakran nem következtetések útján történik, hanem egyfajta közvetlen felismeréssel. A mennyei dolgok megismerése oly nagy örömmel tölti el az embert, hogy ez az öröm és nem mindaz, amiben részesült egészen lefoglalja. Szent Teréz egy újabb hasonlatot hoz, hogy megvilágítsa, miért nem tud az imádkozó részletesen beszámolni az elragadtatásban kapott kegyelmekről.

Szentünk, elöljárói parancsára, meglátogatta Alba hercegnőt, aki megmutatta neki kincseit, melyeket egy külön szobában őriztek. Szent Teréz látta ugyan valamennyi kincset, de a végén egyiket sem tudta külön-külön fölidézni, úgy lenyűgözte őt az egész látványa. Csak összességében emlékezett rá.

Így itt is [az elragadtatásban], ahol a lélek annyira eggyé válik Istennel, a legfelsőbb égnek, amely lelkünk bensejében van, ebbe a lakásába helyezve (hiszen világos, hogy  ha Isten bennük van, néhány lakás ezek közül az Övé), és annak ellenére, hogy a lélek így, eksztázisban van, nem feltétlenül akarja mindig az Úr, hogy megértse ezeket a titkokat, hiszen annyira elmerül ezek örömében, hogy elég neki ez az ennyire nagy jó [amit ily módon élvez]. Máskor úgy tetszik Neki, hogy a lélek magához térjen, és hirtelen lássa mindazt, ami abban a lakásban van. Így miután magához tér, megmaradnak benne ama nagy dolgok képei, amelyeket látott, de nem tud leírni egyet sem, ahogy természete sem emelkedhet ama természetfölötti fölé, amelyről Isten azt akarta, hogy lássa. (BV 6.4.8)

Mást jelent, hogy semmire nem emlékszik, minthogy képtelen szavakkal kifejezni azt, amit megmutattak neki. Ha semmire sem emlékszik, akkor nem elragadtatásban volt része, hanem valamilyen természetes elgyöngülésben, ami gyönge alkatából adódhatott (vö. BV 6.4.9)

[Az elragadtatás imájában] Isten az egész lelket Magához ragadja, és mint saját tulajdonának és menyasszonyának megmutat egy kicsi részecskét a királyságból, amelyet Tőle nyert. És akármilyen kicsi legyen is az, minden nagy, ami ebben a nagy Istenben van, Aki nem akarja, hogy akár a képességek, akár az érzékek itt akadályt jelentsenek, hanem azonnal megparancsolja, hogy zárják be az összes lakás kapuját, és csak amelyben Ő van, az marad nyitva, hogy belépjünk. Áldott legyen ennyi irgalom! (…) semmi az, amit elhagyunk, és semmi az is, amit teszünk, vagy tenni tudunk egy ilyen Istenért, aki így akarja közölni Magát… (BV 6.4.9)

Az Úr nem akarja, hogy a képességek és az érzékek akadályozzák az imádkozót a Vele való közvetlen kapcsolatban, mint amilyen az elragadtatás kegyelme. Így aztán a külvilág érzékelését a minimálisra csökkenti a látás-hallás tekintetében, hogy egészen a belső történésre tudjon figyelni. Mindnyájunknak lehet tapasztalatunk arról, hogy amikor erősen összpontosítunk valamire, nem halljuk, ha szólnak hozzánk, olyannyira leköt bennünket mindaz, amivel foglalkozunk. Ez a természetes szinten is így van, nem kell hát csodálkoznunk azon, hogy a természetfölöttinél ugyancsak ezt tapasztaljuk, de ekkor már nem a mi természetes figyelem-összpontosításunk következtében történik mindez, hanem a Szentlélek működése nyomán.

Szent Pál, Szent Teréz és még sokak számára, akik ily módon megtapasztalhattak valamit az örök javakból már itt a földön, az időleges javak már csak annyiban számítanak, amennyiben az örök javak szolgálatában állnak. A kettő nem mérhető egy mérlegen, a boldogság tekintetében sem. Ezért írja Szent Pál: „…Uramnak, Jézus Krisztusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent akadálynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tartottam, csak hogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam” (Fil 3,8). Szent Teréz pedig így ír:

És ha reményünk van rá, hogy még ebben az életben élvezhessük ezt a jót, mit teszünk? Miben veszteglünk? Mi minden elégséges ahhoz, hogy egy pillanat alatt abbahagyjuk keresni ezt az Urat, ahogy a menyasszony kereste az utcákon és a tereken? [Én 3,2] Ó, hiszen szemfényvesztés az egész világ, ha Ő nem jön, és nem segít ebben, még ha örökké tartana is élvezete, gazdagsága és mindazok az örömök, amit csak el bírunk képzelni. Mert mindez utálatos és szemét ezekhez a vég nélkül élvezhető kincsekhez képest. De még ez is mind semmi ahhoz képest, hogy minden kincs és az ég s a föld Urát a magunkénak tarthatjuk. (BV 6.4.10)

„Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat! – szólít fel Ózeás próféta. – Biztosan eljön az Úr, mint a hajnal, eljön hozzánk, mint az őszi eső, és mint a tavaszi eső a földre” (Óz 6,3). Törekedjünk megismerni az Urat – erre van szükség ahhoz, hogy kinyilatkoztassa magát bennünk, Ő, aki ehhez szabad akaratunk beleegyezésére vár. Nemcsak Szent Pálnak, Szent Teréznek és sok névtelen szentnek nyilatkoztatja ki magát, hanem mindenkinek, aki kész kinyitni a szívét és beengedni a kopogtató Urat, aki már réges-régen nem kívülről, hanem belülről kopogtat, és jelzi: „Nézd, itt vagyok” (Iz 58,9).

Szent Teréz szinte könyörög nekünk: ne engedjük, hogy elvakítson bennünket a földi örömök tárháza, melyek csak éhségünket fokozzák, megelégíteni viszont nem tudnak. A megengedett földi örömöket élvezhetjük hálaadó lelkülettel, miközben tudatosítjuk magunkban, hogy nem ezekért élünk.

Ó, emberi vakság! Mikor, mikor szabadítjuk meg szemünket ettől a portól? Mert ha miközöttünk még nem is tűnik akkorának, hogy teljesen elvakítson, de látok olyan vakfoltokat és porszemeket, amelyeket ha engedünk növekedni, nagy kárt fognak még okozni nekünk. Hacsak Isten szerelméért, nővérek, hasznot nem húzunk ezekből a hibákból azáltal, hogy megismerjük nyomorúságunkat, és ezek nagyobb belátást adnak nekünk – ahogy a sár adott annak a vaknak, akit Vőlegényünk meggyógyított [Jn 11,6-7] –, és így, ilyen tökéletlennek látva magunkat, erősebben könyörgünk, igazán szabadítson meg minket nyomorúságunktól, hogy mindenben eleget tehessünk Ő Felségének. (BV 6.4.11)

Ha túlzottan betölt minket egy-egy megengedett földi élvezet, annyira, hogy képtelenek vagyunk ezektől elszakadni, akkor legalább tanuljunk belőle alázatot: elismerve, milyen gyöngék vagyunk, kérve az erőt Istentől, és így húzzunk hasznot hibánkból – ajánlja Szent Teréz. Apránként, gyöngeségről gyöngeségre haladva érkezünk el a szívünkben szelíd rejtőzéssel meghúzódó Isten városába. A hibákkal való küzdelem a mi részünk, a szabadítás azonban Isten erejében történik. „Kellő időben meghallgatlak, s az üdvösség napján segítek rajtad (Iz 49,8)” – idézi Szent Pál Izajás prófétát a Korintusiaknak (2Kor 6,2). A „kellő idő” ebben az esetben az az idő, amelyre mindegyikünknek szüksége van a küzdelemben, hogy kipróbálttá váljék az erény Isten erejéből, az Ő dicsőségére és az ember javára.

Nagyon eltértem a tárgytól anélkül, hogy észrevettem volna. Bocsássatok meg, nővérek, és higgyétek el, Istennek e nagyságaihoz eljutva – úgy értem, a beszéd során – nem tudok nem szánakozni annak láttán, milyen sokat veszítünk bűneink miatt. Mert noha igaz, hogy olyan dolgok ezek [a szemlélődés kegyelmei], amelyeket az Úr annak ad, akinek akarja, mégis ha úgy szeretnénk Ő Felségét, ahogy Ő szeret minket, mindenkinek megadná. Nem vágyik másra, mint hogy legyen, akinek adjon, hiszen ezáltal nem csökken az Ő gazdagsága. (BV 6.4.12)

Szent Teréz állítja, hogy az Úr mindenkinek megadja a szemlélődés kegyelmét, aki képes befogadni. Aki erőfeszítést tesz Isten segítségével, hogy megszabaduljon mindattól, ami akadályozza benne a kegyelem szabad működését: a bűnöktől és a rendetlen ragaszkodásoktól. Ugyanakkor tudatosan éli a szeretet életét, szolgálja embertársaiban Krisztust és az Ő jelenlétében él, gyakran emelve szívét Teremtőjéhez.

Nem legyinthetünk tehát a szemlélődés kegyelmeiről olvasva: „Mi köze ehhez egy egyszerű földi halandónak, mint amilyenek mi vagyunk?” –, mert Szent Teréz is egy közülünk, és azért foglalta írásba belső tapasztalatait, hogy lássuk: kiben mekkora a szeretet, annak arányában képes befogadni a kegyelmet. Kiben mekkora a bátorság és a kitartás, annak mértékében tudja átadni magát a Szentlélek átalakító működésének. A legtöbb esetben nem Isten döntése folytán nem részesülünk a szemlélődés kegyelméből, hanem saját lanyhaságunk folytán. Mindent oda kell adnunk ugyanis ezért a kincsért, hogy miénk lehessen. Ha megtartunk magunknak ezt-azt rendetlen ragaszkodásunkkal, akkor nem tudjuk megvásárolni azt a földet, amelyben elrejtették számunkra ezt a kincset (vö. Mt 13,44). Az ember feladata ebben a munkában az állhatatos ima, az erőfeszítés ragaszkodásainak elengedésére és a felebaráti szeretet konkrét élése. A megszabadítást Isten végzi, amikor az emberi küzdelem napjai beteltek. Ha a kincs már nem a szellemi élvezetet jelenti az imádkozó számára, hanem egyedül Isten szeretete, melyért képes lemondani mindarról, ami kedves neki.

*

Szent Teréz az elragadtatás külső jeleit – a test mozdulatlansága, a külső érzékelés teljes vagy részleges hiánya, mely nem tart hosszan – úgy magyarázza, hogy a test olyan, mintha meghalna, hogy nagyobb életet adjon a léleknek (vö. BV 6.4.13).

…megtörténik, hogy ha elmúlik is [az elragadtatás], az akarat annyira elmerülve és az értelem akkora elragadtatásban marad egy, sőt több napig, hogy úgy tűnik, képtelen bármit is megérteni, ami nem ébreszti szeretetre az akaratot. Erre azonban nagyon fel van ébredve, miközben álomba van merülve a teremtményekhez való ragaszkodást illetően. (BV 6.4.14)

Az elragadtatás imájában maga az Úr vágja el a rendetlen ragaszkodások szálait, mégpedig a szeretettel, amelyet megnövel az emberben. Így aztán a hibával, amellyel évekig, sőt talán évtizedekig küzdött az imádkozó, hogy szabaddá váljon tőle, most lassanként vagy egy csapásra – kinek mi válik üdvösségére – megtörténik a kegyelem által.

Az elragadtatás kegyelmének hatása, hogy a szeretet oly mértékben megnövekszik az imádkozóban, hogy semmilyen áldozatot sem érez soknak Istenért. A Szeretet élő Lángja megperzselte, és fölemésztette benne a helytelen önszeretetnek még a csíráját is. Ezt a Tüzet kapják szívükbe a vértanúk is, akik ezáltal képesek minden kínzást elviselni Krisztusért.

*

Szent Teréz időnként mások előtt kapta meg az elragadtatás kegyelmét, és e miatt rendkívül kellemetlenül érezte magát. Az Úr azonban megnyugtatta őt azzal, hogy aki elhiszi, Istentől származik az elragadtatás, az dicsérni fogja az Urat érte, aki pedig nem hiszi el, az Terézről mond majd rosszat, ami javára válik, hiszen ezáltal növekedhet az alázatban (vö. BV 6.4.17).

…ez a lélek már az Övé, és senkinek sem szabad hozzányúlnia. Testéhez, becsületéhez, vagyonához igen, mert mindezzel dicsőségére lesz Ő Felségének, de lelkéhez nem, mert hacsak ő igen bűnös merészséggel el nem távolodik az ő Vőlegényétől, Ő megvédi az egész világgal, de még az egész pokollal szemben is. (BV 6.4.17)

Az egyik jele a kegyelem működésének az a természetfölötti látásmód, amelyben Isten áll az első helyen, és Őbenne szemléli az ember a földi élet eseményeit. Ha igazságtalan ítélet, megszólás éri, az igazságos Bíróra hagyja magát, nem neheztel másokra és nem süllyed keserűségbe. Tudja, hogy amikor Isten akarja, napvilágra hozza majd az igazságot. Addig pedig az Úrnak ajánlja rágalmazóit, akár rosszindulatból, akár tévedésből ítélték el őt.

Nem tudom, képes voltam-e valamelyest megértetni, mi az elragadtatás, hiszen teljesen [felfogni], mint mondtam, lehetetlen. De azt hiszem, nem volt hiábavaló beszélni róla, hogy megértsétek, mert nagyon mások a hamis elragadtatás hatásai. Nem azért mondom, hogy hamis, mert az illető meg akarna téveszteni másokat, hanem ő van tévedésben. És minthogy a jelek és hatások nem illenek ilyen nagy kegyelemhez, rossz híre lesz, úgyhogy aztán joggal nem hisznek annak, akinek az Úr tényleg megadta. Legyen mindig áldva és dicsérve, ámen, ámen. (BV 6.4.18)

A hamis elragadtatás fakadhat az emberi természet gyöngeségéből, amikor hasonló külső jeleket produkálhat valaki (lásd a test képtelensége a mozgásra, a külső érzékelés elvesztése), de a belső gyümölcsök ilyenkor hiányoznak. Nem növekszik benne sem az áldozatvállalásra való készség, sem az Isten és a felebarát iránti önzetlen szeretet.

A hamis elragadtatás jöhet az ellenségtől is, aki meg akarja téveszteni az imádkozót, hogy önmaga körüli forgásra késztesse: a szentség fényében tüntesse föl önmaga előtt, mintha saját nagy jóvolta folytán részesült volna ebben a belső élményben. Amit az ellenség nyújt, az nem más, mint egyfajta belső élmény, melyben a külső jeleket is fölhasználva igyekszik befolyása alá vonni az embert. Ha pedig valaki belső élményeket hajhász az imában, észrevétlenül a karmaiban találhatja magát. A hamis elragadtatás során a konkolyt hintő elveti benne a hiúság és a gőg magvait, melyek révén másokat megítél majd, önmagát pedig – talán öntudatlanul, de – fölmagasztalja, miközben a hamis alázat útvesztőjébe téved.

Az imádság épületének alapja: a valódi alázat – Szentünk tanítása szerint. Ezért ha valaki az igazságban járva alázatot tanul a számára kellemetlen helyzetekből, melyeket a mindennapos élet hoz, akkor a nagy szemfényvesztő sem boldogul vele, mert kicsi tud maradni, és minden körülményben alázatának központjában marad Mestere védőszárnyai alatt.