ELMÉLKEDÉS A SZEMLÉLŐDÉSBEN? (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 21. rész)

  Hangosfilm

Szent Teréz az előző részben megosztott velünk egy újabb kegyelmet, amely a hatodik lakásban lehet osztályrészünk: a Szentlélekben való felujjongás örömét. Túláradó örömről van szó, amely egészen magával ragadja az embert. Abból fakad, hogy megérzi Isten végtelen jóságát, szépségét, szeretetét, és dicsőíti érte Teremtőjét.

Bárcsak Ő Felsége sokszor megadná nekünk ezt az imádságot, amely annyira biztos és hasznos, hiszen mi magunk nem tudjuk megszerezni, mert annyira természetfölötti… Megtörténik, hogy egy napig is eltart, és úgy viselkedik a lélek, mint aki sokat ivott, de nem annyira, hogy érzékszervei felmondják a szolgálatot, (…) nem tud elszakadni valamitől, amit képzelete megkapott, és más sem tudja elszakítani tőle.

Nagyon darabos hasonlat ez egy ennyire drága dologra… …ettől az örömtől annyira elfeledkezik magáról és minden dologról, hogy nem vesz észre mást, és nem is tud másról beszélni, csak ami öröméből fakad, azaz Isten dicsőítéséről. Segítsünk ennek a léleknek, leányaim, mindannyian! Miért akarunk inkább okos[kodni]…? Mi adhat nekünk nagyobb örömet? És segítsenek nekünk [ebben a dicsőítésben] mind a teremtmények, mindörökkön-örökké, ámen, ámen, ámen. (BV 6.6.12)

A szemlélődésben kapott szellemi örömök messze felülmúlnak minden földi örömöt, mert az örök javakból táplálkoznak. Hatásai között szerepel: a lelkiismeret kifinomult érzékenysége, amely észreveszi magában a legapróbb hibát is, és múltbeli bűneit a maguk súlyában látja. Fájdalommal tölti el, hogy mennyire távol járt Istentől és haszontalan dolgokra fecsérelte drága idejét.

Azt gondolhatjátok, nővérek (…), [hogy] akik már biztosak benne, hogy örökké örvendhetnek… [az örök javaknak], azoknak már nem kell félniük, sem bűneiket siratniuk. Ez azonban nagy tévedés lenne, mert minél többet kapunk a mi Istenünktől, annál nagyobbra nő a bűnök miatt érzett fájdalmunk. És azt gondolom, amíg ott nem vagyunk, ahol semmilyen fájdalom sem érhet, nem fog ez elmúlni. (BV 6.7.1)

…nem a fájdalomra figyel a lélek, amelyet viselnie kell miattuk [múltbeli bűnei miatt], hanem hogy milyen hálátlan volt Ahhoz, Akinek annyival tartozik… (BV 6.7.2)

A középpontban nem a korábban elkövetett bűnök miatt érzett fájdalom áll, hanem Isten szeretete: „mennyire szeret az Úr, és én mégis megbántottam”. Nem olyan fájdalomról van szó tehát, amely uralmába keríti az embert és megbénítja, hanem éppen ellenkezőleg: kifinomultabbá teszi lelkiismeretét, ezáltal óvatosabbá válik a bűnre vezető alkalmak kerülésében, és szüntelenül Istennek ajánlja magát, hogy óvja meg őt a bűntől. Szent félelem ez, amely építi az embert, nem rombolja. S amikor Isten ügyében cselekednie kell, Őbenne bízva bátran belevág a leglehetetlenebbnek tűnő dolgokba is, nem kímélve magát semmiben. Természetéhez tartozik immár az áldozatvállalás, hiszen Krisztust követi és az Ő megváltói művében vesz részt a kegyelem erejében.

Ami a pokoltól való félelmet illeti, ez nincs nekik. Az a gondolat, hogy netán elveszíthetnék Istent, néha szorongatja őket, de csak ritkán. Minden félelmük az, hogy Isten ne engedje ki őket a kezéből, nehogy megbántsák, és olyan nyomorult állapotban lássák magukat, ahogy valamikor látták. Mert saját fájdalmukkal és dicsőségükkel nem törődnek. És ha vágynak is arra, hogy ne legyenek sokat a tisztítótűzben, az inkább azért van, hogy ne legyenek távol Istentől, amíg ott vannak, semmint a szenvedések miatt, amelyeken keresztül kell menniük. (BV 6.7.3)

Nem saját magukat féltik a pokol szenvedéseitől, hanem annak lényegétől rettegnek: hogy örökre Istentől elszakított állapotba kerülnének. Ez pedig mindennél rosszabb lenne számukra. Egyetlen kincsük ugyanis az Istennel való mély szeretetkapcsolat, amelyben megtalálták igazi önmagukat, az új teremtményt, mivel hajlandóak voltak elhagyni a régi embert Istenért. Egzisztenciális tapasztalatuk lett, hogy „aki meg akarja menteni életét, elveszíti az, de aki elveszíti életét énérettem, megmenti azt.” (Lk 9,24).

Szent Teréz nem ért egyet azokkal, akik azt állítják, hogy a szemlélődésben olyannyira el kell vonatkoztatni mindentől, hogy még Jézus Krisztus emberségét és a szenteket is el kell felejteni az imában. Úgy gondolták ugyanis, hogy minden ún. testi (földi) dolog akadályozza a tiszta szemlélődést, mert Isten szellemi lény, és csak így lehet megközelíteni. Szentünk elveti az ún. semmire sem gondolás erőltetését az imában.

Sok lélek azt is érezheti, hogy nem tud a Kínszenvedésre gondolni. Akkor hát még kevésbé tudnak a Szent Szűzre vagy a szentek életére, amelyeknek emléke pedig olyan nagy hasznot és erőt ad nekünk. Én nem tudom elképzelni, mire gondolnak [akik így vélekednek], hiszen hogy minden testitől eltávolodva mindig a szeretet tüzében égjenek, az az angyali szellemek dolga, nem a miénk, akik halandó testben élünk. Nekünk sokkal inkább arra van szükségünk, hogy azokkal foglalkozzunk, azokra gondoljunk és azok társaságában legyünk, akik, míg testben éltek, oly nagy dolgokat tettek Istenért. Egyáltalán nem arra, hogy mesterségesen eltávolítsuk magunkat minden javunktól és orvosságunktól, amely a mi Urunk, Jézus Krisztus igen szent Embersége. És nem tudom másként elhinni, hogy ezt teszik, csakis azért, mert nem értik magukat, és így nagy kárt okoznak önmaguknak és másoknak. Én legalábbis biztosíthatom őket, hogy nem fognak belépni ebbe a két utolsó lakásba. Mert ha elveszítik vezetőjüket – aki a jó Jézus –, nem fogják megtalálni az utat, sőt nagy dolog lesz, ha másban biztonságban lesznek. Hiszen maga az Úr mondja, hogy Ő az út. Azt is mondja, hogy Ő világosság, és hogy senki sem juthat el az Atyához, csak Őáltala, és aki Engem lát, az az Én Atyámat látja.

Azt fogják erre mondani, hogy ők más jelentést adnak ezeknek a szavaknak. Én semmit sem tudok ilyen jelentésekről, és nagyon jól elvoltam a fentiekkel, amelyekről mindig érezte a lelkem, hogy ez az igazság. (BV 6.7.6)

Ma is lehetnek hasonló elképzelések a szemlélődő imáról, hogy erővel távolítsunk el minden képet magunkból, amely Jézus emberségére és a szentekre vonatkozik. Szent Teréz éppen ezt tartja akadálynak a belső úton, hiszen ezt úgymond mesterségesen kívánják elérni, és nem várják meg, amíg Isten teszi meg ezt bennük. Jézus maga az út, az igazság és az élet (vö. Jn 14,6). Hogyan juthatnánk közelebb Istenhez, ha magától az Istenembertől távolodunk el, aki által szabad utunk van az egy Lélekben az Atyához (vö. Ef 2,18)? Zsákutca lenne ez a fajta megközelítése az imának.

Ebben a kérdésben a szemlélődő ima meghatározása áll a középpontban. Ha elfogadjuk Szent Teréz álláspontját, aki a misztika doktora, és az Egyház által elismert tanítást fogalmazott meg, akkor egyértelmű, hogy a szemlélődő ima kizárólag Isten ajándéka. Olyan ajándék, amely potenciálisan minden emberben benne van, de kiteljesedése sok mindentől függ. Jelentős mértékben magán az egyes emberen múlik, hogy kitartóan vállalja-e azt a belső utat, amelyen járva képessé válik a kegyelemre támaszkodva, hogy befogadja a szemlélődés ajándékát. Rajta áll, hogy hajlandó-e vállalni ennek a belső útnak kemény küzdelmét és fáradalmát, melynek során megtanulja élni az önfeláldozáson alapuló valódi szeretetet.

Ha pedig valaki kitart amellett, hogy a szemlélődés elérhető emberi erőfeszítéssel, és erőszakot téve magán semmire sem gondol az imában, akkor előbb-utóbb kiüresedik és vagy kedvét veszíti, vagy fölöslegesen pazarolja az idejét belső élményekre vágyva.

A valódi ima mély szeretetkapcsolat, amelyben átalakul az ember Jézus Krisztus képére, miközben megmarad saját egészen egyedi személyisége. Ez az átalakulás feltételezi a Szeretet befogadását, mely folyamat fájdalmas az ember számára, mert az eredeti bűn által öntudatlanul is önmagára irányul, egója áll a középpontban. Az Istennel való szeretetkapcsolatban ennek bilincsei hullnak le róla, szabaddá válik az igaz és önzetlen szeretetre. Ezt a belső utat nem lehet sem kikerülni, sem lerövidíteni.

*

Szent Teréz helyt annak, hogy ha valaki megkapta a tökéletes szemlélődés ajándékát, azután már nem képes úgy elmélkedni, vagyis gondolkodni Istenről, mint korábban. Az értelem ugyanis már nem keres-kutat az imában, hiszen immár rátalált arra, Akit keresett. Ez mégsem jelenti azt, hogy távolságot vesz Krisztus emberségétől és a szentektől, hanem mintegy közvetlen megértéssel szemléli őket. Ugyanakkor mivel az ember továbbra is ember marad, nem lehet mindig a tökéletes szemlélődés állapotában. Vissza kell térnie az elmélkedésre, amilyen módon képes rá. Ám semmiképpen sem erőltetéssel, hanem finoman terelgetve saját képességeit, az értelmet és az akaratot. Erre szükség van, hogy ne legyen üresjáratban az ima idején, amikor csak várja a kegyelem esőjét, anélkül hogy a maga részét megtenné benne. Vagyis: elmélkedjék, ahogyan tud.

Vannak olyan lelkek – és közülük sokan beszéltek velem erről –, akik mikor a mi Urunk végre megadja nekik a tökéletes szemlélődést, szeretnének mindig ott maradni, ami nem lehetséges. Az Úr kegyelme azonban azt eredményezi náluk, hogy utána már nem tudnak a Kínszenvedésnek és Krisztus életének titkairól úgy elmélkedni, mint azelőtt. Nem tudom, mi az oka, de nagyon gyakori, hogy az értelem kevésbé lesz képes az elmélkedésre. Azt hiszem, azért van ez, mert az elmélkedés célja Isten keresése, s ezért a lélek, ha már egyszer rátalált, de az akarat tevékenysége folytán hozzá van szokva, hogy ismét keresse, többet nem akarja fárasztani magát a megértéssel. Azt is gondolom, ha az akarat már felgyulladt [Isten szeretetére], ez a nagyszerű képesség, hacsak lehetséges, nem akarja felhasználni a másikat [az értelmet]. És nem tesz ugyan rosszat ezzel, de lehetetlen lesz számára, különösen, míg el nem ér az utolsó lakásokig, és időt veszít vele, mert gyakran van rá szükség, hogy az értelem is segítsen felgyullasztani az akaratot. (BV 6.7.7)

Szent Teréz újra visszahúzza az imádkozót a realitásba: egyelőre még a földön élünk, földi testben, nem akarhatunk úgy élni, mint az angyalok, akik állandóan Isten szeretetének tüzében égnek. Teljesen rendjén való, hogy egyszer úgy érezzük, a fellegekben járunk az imában, máskor pedig úgy ülünk az Úr előtt, mint egy darab fa, mintha minden belső érzékünk fölmondta volna a szolgálatot. Szentünk szerint pedig ilyenkor kezdjük vagy folytassuk az imát a Jézus Krisztusról és a szentekről való elmélkedéssel. S aztán majd, amikor Isten jónak látja, megint elmerít bennünket a szemlélődésben. Ezt Ő teszi, nem mi érjük el az erőltetett a semmire sem gondolással.

Jegyezzétek meg, nővérek, ezt a pontot, mert nagyon fontos, és ezért jobban is meg akarom magyarázni [az elmélkedés szükségességének miértjét]. A lélek szeretne teljesen a szeretettel foglalkozni, és semmi mással, de nem teheti, hiába szeretné. Mert noha az akarat nem halott, de a tűz, amely fel szokta gyújtani, kialvóban van, és kell, hogy valaki szítsa, hogy ismét hőt adjon ki magából. Vajon jó lenne-e, ha a lélek ilyen szárazságban maradna, és az égből várná a tüzet, hogy elégesse az áldozatot, amelyet önmagából készít Istennek, mint Illés atyánk tette? Természetesen nem, és nem is jó csodákra várni. Az Úr akkor adja meg őket, amikor ennek a léleknek javára válik, mint már mondtam, és még fogom is mondani. De Ő Felsége azt akarja, tartsuk magunkat olyan[oknak] (…), akik nem érdemlik meg, hogy megadja [nekik] (…) [ezeket a kegyelmeket], hanem magunkon kell segítenünk minden módon, ahogy tehetjük. És véleményem szerint erre szükség van mindaddig, amíg meg nem halunk – akármilyen emelkedett legyen is az imádságunk. (BV 6.7.8)

Földi testben élve emberek maradunk ezen a világon, bármennyi kegyelmet kaptunk is. S ez így jó, mert a kegyelem a természetesre épít. Amennyiben nem fogadjuk el az emberi természettel járó változékonyságot, amely része a mindennapjainknak, akkor: vagy állandóan magunkat fogjuk okolni, miért nem vagyunk képesek folyton az isteni szeretet tüzében égni, vagy különféle technikához nyúlunk, melynek révén esetleg még azt is elveszítjük, amink addig volt. Természetes, hogy a test hat a lélekre és fordítva. Amikor például valakinek fáj a feje, nyilvánvalóan nem fog tudni úgy imádkozni, mintha semmi baja sem volna. Akkor pedig ahelyett, hogy dühös lenne saját magára, fájdalmát az Úrnak ajándékozhatja. Nem keseregve a tényen, hogy fáj a feje, hanem elgondolhatja: Jézusnak is fájhatott a feje földi életében a fáradtságtól vagy az éhségétől, hiszen olvassuk az evangéliumban: annyian keresték föl őket, hogy még evésre sem maradt idejük (Mk 3,20). Jákob kútjánál pedig a szamariaiak földjén kifejezetten elcsigázott volt a mi Urunk, továbbá szomjas és éhes. – Jézus Krisztus a középpont. Ha Őt nézzük az evangélium lapjain keresztül, akkor a szívünkben Őreá találhatunk és megvigasztalódhatunk, elhagyva az önsajnálatot, amely sehová sem vezet.

*

Nem szabad elfelejteni, hogy itt még a hatodik lelki lakásban vagyunk, és nem az utolsóban, a hetedikben, ahol szinte állandósul majd a belső harmónia, bár ott is időnként kiléptet minket az Úr a külső csatamezőre, hogy el ne felejtsünk küzdeni, mert a küzdelem az emberi természet lényeges része. Ugyanakkor azért is, hogy tartsuk mindig szemünk előtt: nagy ajándékot kaptunk, és nem a saját érdemünk a tapasztalt belső jólét.

Igaz, hogy akit az Úr már a hetedik lakásba helyez, annak igen ritkán, vagy talán soha nincs szüksége rá, hogy (…) [a szeretet fölélesztésén] igyekezzék, abból az okból, amelyet majd ott [a hetedik lakásban] mondok el… De ott már folytonosan megvan, hogy nem szakadunk el Krisztustól, a mi Urunktól, olyan csodálatos módon, hogy az Ő istensége és embersége mindig egyszerre a lélek társasága. Amikor tehát nincs felgyulladva az akarat említett tüze [itt a hatodik lakásban], s Isten jelenlétét sem érezzük, muszáj azt keresnünk, mert ezt akarja Ő Felsége, ahogyan a menyasszony tette az Énekek énekében [Én 3,3], és a teremtményeket kérdezgetnünk: ki teremtette őket, mint Szent Ágoston mondja (…) a Vallomásokban. És hogy ne legyünk bolondok időt vesztegetni azzal, hogy arra [a kegyelemre] várjunk, amit egyszer megadtak nekünk, mert lehet, hogy az első időkben nem adja meg újra az Úr egy évig, sőt többig sem. Ő Felsége tudja, miért; nekünk nem kell akarnunk tudni az okát, és nincs is miért. Hiszen ismerjük az utat, amelyen járva meg kell felelnünk Istennek – a parancsok és [az evangéliumi] tanácsok követése által –, ezen járjunk nagyon szorgalmasan, és gondoljunk az Ő életére és halálára, és arra a sok mindenre, amivel Neki tartozunk. A többi jöjjön, amikor az Úr akarja.

Ráhagyatkozni az isteni gondviselésre – ez a teendő a szemlélődésben is. Amit kapunk, hálával fogadjuk az imában. Amit pedig kapni szeretnénk, azt elengedjük, egészen az Úrra bízva magunkat. Az emberi erőfeszítés ugyanakkor nagyon fontos, nem a szemlélődés elérésében, hanem az arra való előkészületben, hogy amikor az Úr elérkezettnek látja az időt rá, megadhassa nekünk. A szemlélődés magvának előkészítjük a talajt magunkban azzal, hogy keressük Istent Jézus Krisztusban, Őreá tekintve az evangéliumban, valamint a szeretet tíz igéjéhez igazítjuk életünket, tovább éljük az evangéliumi tanácsokat (a tisztaságot, szegénységet, engedelmességet), bármilyen életállapotban vagyunk is. Hiszen aki házasságban él az Egyház törvényei szerint, és megőrzi a házastársi hűséget, a lehető legtisztább életet él, akárcsak az a pap, szerzetes vagy szerzetesnő, aki hűségesen éli a cölibátust, illetve a szüzességet. A tisztes szegénység mindenki számára kívánalom: nem halmozunk javakat, csak annyit tartunk meg, amelyre nekünk és a ránk bízottaknak szüksége van. Az engedelmesség úgyszintén mindnyájunknak létkérdés, mert ha például a családban nem engedelmeskednek egymásnak (férj, feleség, gyermekek), viszálykodással telnek a mindennapok.

Elmélkedésnek azt nevezem, amikor sokat gondolkodunk értelmünkkel a következő módon: Elkezdünk gondolkodni azon a kegyelmen, amellyel Isten ajándékozott meg azáltal, hogy nekünk adta egyetlen Fiát, és nem állunk meg ott, hanem továbblépünk egész dicsőséges életének titkaihoz. Vagy elkezdjük az imádságnál a [getszemáni] Kertben, és nem áll meg az értelem a keresztre feszítésig. Vagy a Kínszenvedés egy állomásából indulunk ki, mondjuk az elfogatásból, és ezzel a titokkal haladunk, részletesen végiggondolva mindazokat a dolgokat, amelyekre gondolnunk kell benne, és amelyeket éreznünk kell, Júdás árulásától az Apostolok meneküléséig és a többit. Mindez csodálatos és nagyon érdemszerző imádság. (BV 6.7.10)

Aki megkapta a szemlélődés ajándékát, az más módon elmélkedik, mint korábban: nem az értelem következtetései útján, hanem egyszerűen szemlélve jut el a megértésig. Nem könnyű ezt elmagyarázni, de – ahogy Szent Teréz mondja – akinek része volt benne, az megérti, aki pedig még nem tapasztalta, az majd a maga idejében fölfogja, de legalább tudomása van róla, hogy ilyen van.

…akiket Istennek sikerült a természetfölötti dolgokra és a tökéletes szemlélődésre vezetnie, azok, noha nem tudom az okát (…), rendszerint nem képesek erre [az értelem megfontoláson alapuló elmélkedésére]. De nem lesz igaza, ha azt mondja, nem vesztegetheti az idejét ezekkel a titkokkal, és nem foglalkozhat azokkal gyakran, különösen, amikor a katolikus Egyház ezeket ünnepli. Az sem lehetséges, hogy elfeledkezzen róluk a lélek, aki a szeretet olyan értékes jeleit kapta Istentől, mert élő szikrák ezek [a titkok], hogy jobban lángra lobbantsák azt, ami a mi Urunk iránt él benne. Hacsak úgy nem, hogy nem így érti, mert már tökéletesebb módon fogja fel ezeket a titkokat a lélek, [mint ahogyan] (…) az értelem mutatja őket, és belevésődnek az emlékezetbe. Oly módon, hogy csak az Úr látása, amint a földre [borul] (…) és csodálatos módon verejtékezik a Kertben, elég neki nemcsak egy órára, hanem sok napra is, egyszerűen szemlélve, ki Ő, és milyen hálátlanok voltunk egy ilyen nagy fájdalommal szemben [mint a halálfélelem és a vérrel verítékezés]. (…) Azt hiszem, ez okból nem képes előrehaladni a Kínszenvedésről való elmélkedésben [amely az értelem megfontolásán alapul], és emiatt érzi úgy, hogy nem tud erre gondolni. (BV 6.7.11)

Ha nem tudunk értelmi következtetések útján elmélkedni, akkor egyszerű belső szemléléssel tegyük azt. Ily módon ott lehetünk Jézussal földi életének bármelyik eseményében.

Szent Teréz buzdítja olvasóját, hogy vegyen részt az Egyház liturgikus ünneplésében úgy is, hogy a liturgián való részvétel után elidőzik az éppen ünnepelt titoknál. Például augusztus 15-én, Szűz Mária mennybevitelének misztériumán, és előveheti a szentmise aznapi liturgikus szövegeit, hogy elgondolkodjék, mit is ünneplünk ezen a napon. Az egyéni ima mellett nagy hangsúlyt kap az imádkozó életében az Egyház liturgiája, amely abszolút hitelesen tárja elénk hitünk misztériumait. Ezt elhagyni azért, hogy úgymond tökéletesebben imádkozhassunk a szemlélődésben, súlyos tévedés. Erre hívja föl a figyelmet Szent Teréz.

„S hogy üdvösségünk szent titka valóra váljék bennünk, a szentek nagyszerű példája sarkall minket – de imádsággal is közbenjárnak értünk, jóságod mindenkor kérve. És ezért, Urunk, az angyalokkal és a szentekkel együtt magasztalunk Téged és ujjongva mondjuk: Szent vagy, szent vagy, szent vagy…” (Prefáció a szentekről II.)