ÉLET DURUELÓBAN ÉS A TOLEDÓI ALAPÍTÁS KEZDETE (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve 14. rész)

Hanganyag

A reform szellemében megalapított első sarutlan kármelita férfi kolostor Durvelóban jön létre. A két atya, aki lakja, észre sem veszi a hajlék nyomorúságos szegényességét, olyannyira be vannak telve Isten szeretetével az állandó imában. Nagy örömmel kezdik meg az életet a Kármel eredeti szabályai szerint.

…magam tapasztaltam, hogy az emberben sokkal több a jó szellem, sőt még a belső vidámság is, ameddig a testi kényelem eszközei hiányoznak, mint amikor már nagy házban lakik, és mindene megvan. Akármilyen tágas legyen is az az épület, vajon mi hasznunk belőle? Hiszen mi úgyis mindig csak egy cellát használunk. S hogy az nagy és díszes-e vagy sem, mit bánjuk azt?! Nem az a dolgunk, hogy a falakat nézzük. Ha meggondoljuk, hogy e ház nem örökre szolgál lakásul, hanem csak nagyon rövid időre, földi életünk tartamára, akkor kellemesnek fogjuk találni, akármilyen szűk is legyen. Be fogjuk látni, hogy minél kevesebbünk van idelent, annál nagyobb lesz a boldogságunk az örökkévalóságban, ahol a lakások a szerint lesznek kicsinyek vagy nagyok, amint kisebb vagy nagyobb szeretettel utánoztuk a mi édes Jézusunk életét. Egyébként ezekkel az alapításokkal az a bevallott célunk, hogy felújítsuk az Ő Szűzanyjának, a mi Asszonyunknak és Védelmezőnknek szabályát; de akkor ne is sértsük meg Őt és szent ősatyáinkat azzal, hogy elmulasztjuk példájukat követni! Ha már olyan gyarlók vagyunk, hogy mindenben nem tudunk nyomdokaikba lépni, legalább az olyan dolgokban legyünk igen óvatosak, amelyek teljesen közömbösek a létfenntartás szempontjából. Hiszen végtére is az egész nem egyéb, mint egy kis édes szenvedés, amint ennek a két atyának példája mutatja, és ha egyszer rászántuk magunkat, hogy elviseljük, azzal már át is estünk a nehézségen, mert csupán a kezdet jár egy kevéske szenvedéssel. (AK XIV/5)

Ha valami látszólag nagyon nehéz, mert úgy tűnik, hiányoznak a szükséges feltételek, de éppen akkor csak ennyi áll rendelkezésre, hogy egy jó ügybe belefogjunk – bátran kezdjük el, mert az Úr majd gondoskodik. Ha arra várunk ugyanis, hogy minden feltétel teljesüljön, amit elgondoltunk, akkor lehet, hogy csupán füstbe ment terv lesz belőle, amire hasztalan fordítottunk sok időt és energiát, mert minden problémát magunk akartunk megoldani, és nem mertünk a Gondviselésre is hagyni valamit.

Szent Teréz szerint kizárólag a szerény létfenntartás szempontjából szükséges dolgok a fontosak, mert a földi élet rövid, és olyan, mint egy rossz fogadóban eltöltött éjszaka.

Az 1568. év adventjének első vagy második vasárnapján (…) mondták az első szentmisét ebben a betlehemi istállóban [Durvélóban], mert igazán azt hiszem, nem volt jobb annál. A rákövetkező nagyböjtben, amikor Toledóba kellett mennem kolostort alapítani, arrafelé vettem utamat. Reggel érkeztem oda. Jézusról nevezett Antal atya éppen a templom előtt söpört, jókedvű arccal, mint mindig. Odaszóltam neki: „Mi jutott eszébe, atyám? Hát a tekintély hol maradt?” – „Bolond az a nap is, amikor adtam rá valamit” – felelte vissza, és szavaiból kicsengett lelkének egész boldogsága. Amikor beléptem a templomocskába, elámultam annak láttán, milyen szellemivé tette azt az Úr. S nemcsak én voltam így, hanem az a két kereskedő, jóbarátom, akik Medinából kísértek egészen odáig, ők sem tettek mást, csak folyton sírtak. Az a sok feszület! Hát még az a sok halálfej! Sohasem felejtem el azt a kis, két botocskából összerótt feszületet a szenteltvíztartó mellett. Krisztus Urunk képe – egy közönséges papírkép – csak úgy egyszerűen rá volt ragasztva. De mélyebb áhítatot keltett az emberben, mint akármilyen finoman kidolgozott műremek. (AK XIV/6)

Szent Teréz szeretette volna látni, hogyan él a két atya. Magával ragadja őt is és világi kísérőit is a hely szelleme. Hiszen lakóhelyünk árasztja mindazt, ami bennünk van, ahogyan élünk. Ezért a szentek ereklyéi, a hely, ahol éltek, hordozzák szellemiségük erejét. A sivatag is kivirágzik, ha az ott élők testvéri szeretetben dicsérik Istent.

A halálfejek, amelyeket Szent Teréz említ, arra szolgálnak, hogy a földi élet mulandóságára emlékeztessenek: „Ez a világ elmúlik” (1Ján 2,17) – olvassuk Szent János levelében. Ha az ima által tudatosan állandóan Isten jelenlétében élünk, akkor a földi életünk utolsó pillanatára való emlékezés nem fájdalommal, hanem örömmel tölt el, hiszen erre az Istennel való közvetlen, mély, személyes találkozásra készülünk egész földi zarándokutunkon.

Napjainkban nem szükséges koponyákkal körülvennünk magunkat, ha emlékezni akarunk a halálra. Az erkölcsi romlás jelei erőteljesebben figyelmeztetnek rá, és imára hívnak bennünket, egyesülve őskeresztény testvéreinkkel, akik fohászukkal siettetni akarták Krisztus második eljövetelét: „Marana tha!” (1Kor 16,22) Jöjj el, Urunk Jézus!

Kórusul a padlás szolgált, amelynek közepe elég magas volt. Ott végezték a zsolozsmát. Ellenben alaposan le kellett hajolniuk, hogy bejuthassanak, ha szentmisét akartak hallgatni. Két oldalt ugyanis egy-egy kis remetecella volt elkülönítve, melyekből le lehetett nézni a templomba, és ezekben csak fekve vagy ülve fértek el. Tele voltak szénával, mert nagyon hidegek voltak a helyiségek, és a tető csaknem a fejüket érintette. Egy-egy ablak nyílt belőlük az oltárra; egy-egy kődarab szolgált vánkosul; egyébként pedig zsúfolva voltak kedves feszületeikkel és halálfejeikkel. Megtudtam, hogy a virrasztó imaóra után nem szoktak lepihenni, hanem ott maradnak a prímáig, elmélkedésbe merülve. Oly magas fokán voltak a szemlélődésnek, hogy mire a prímára mentek, ruhájukat nem egyszer elborította a hó, anélkül hogy észrevették volna. A zsolozsmát egy sarus atyával végezték, aki velük élt, de nem öltözött be, mert nagyon beteges volt, s egy fiatal szerzetessel, aki még nem volt fölszentelve, és szintén náluk lakott. (AK XIV/7)

Alighogy elkezdik a szerzetesi életet, máris csatlakoznak hozzájuk. A szent élet vonzó. Az Úr pedig megáldja őket a szemlélődés ajándékával. Nem a saját kényelmüket keresik sem a külső, sem a belső életben. Olyannyira belemerülnek a szemlélődés kegyelmébe, hogy ez pihenésül is szolgál nekik, és a virrasztó zsolozsma után nincs szükségük lefekvésre, hanem a nap első imaóráját elmélyülve a kóruson várják meg.

Sokszor eljártak prédikálni a szomszéd községekbe, amelyek egyébként nem részesülnek semmilyen hitoktatásban. Ez volt az egyik oka, amiért örültem, hogy ezt a házat ott alapítottuk. Megtudtam ugyanis, hogy az egész környéken nincs kolostor, és így nincs, aki gondját viselje a népnek, ami ugyancsak szomorú. Ilyen rövid idő alatt máris akkora népszerűségre tettek szert, hogy alig tudtam hová lenni örömömben, mikor hallottam. Elmentek prédikálni (…) másfél mértföldnyire, két mértföldnyire, méghozzá mezítláb, fagyban, hóban, mert akkor még nem kötelezték őket saru viselésére. Miután pedig jó sokat prédikáltak és gyóntattak, étlen-szomjan, késő este értek haza vacsorára. S mindezt semmibe vették, annyira boldognak érezték magukat. (AK XIV/8)

A kármelita atyák – amellett, hogy imádságos életet élnek a Kármel szellemében – külső apostoli tevékenységet is végeznek. Az első férfi kolostor egy mindössze húsz lelket számláló eldugott faluban indul útjára. Rejtetten, csöndben – ahogy a betlehemi istállóban világra jött maga az Élet. A legjelentőségteljesebb dolgok, amelyek az emberiség életére meghatározó hatással bírnak, a legtöbbször búvó patakként indulnak, amelyet szinte senki sem vesz észre. S ennek azért van kiemelt fontossága, mert nagy valószínűséggel kevesebb támadás éri, és így meg tud erősödni. – Csak merjük fölvállalni a szív csendességében születendő élet csíráját!

Ami azt illeti, ennivalójuk volt bőven [az atyáknak], mert a szomszédos községekből többet hoztak nekik, mint amennyire szükségük lett volna. A vidékről egyes úriemberek is lejártak hozzájuk gyónni, s ajánlgattak is már nekik megfelelőbb helyeket és alkalmasabb házakat. Ezek közé tartozott Don Luis, Cinco Villas ura. Ennek az úriembernek volt egy Szűzanya képe, amely igazán méltó volt arra, hogy köztiszteletre tegyék ki, és ő valóban épített is számára templomot. A képet édesatyja küldte Flandriából egy kereskedővel… Nagy festmény, életemben nem láttam szebbet, amit rajtam kívül sokan mások is mondtak már. Jézusról nevezett Antal atya, aki az említett úriember meghívására elment (…) megnézni a képet, annyira beleszeretett (…), hogy az illető felszólítására késznek mutatkozott a kolostort oda helyezni. A helység neve: Mancera. Habár a telken nem volt kút, és remény sem volt arra, hogy valaha is lesz, az az úriember építtetett számukra az ő életmódjuknak megfelelő kis kolostort, és felszerelte egyházi ruhákkal. Igen jól megcsinálta az egészet. (AK XIV/9)

Egy Szűzanyáról készült festmény az Úr eszköze arra, hogy Mancera helység lakói is részesüljenek a sarutlan kármelita atyáknak adott kegyelemből. Bár a víz létfontosságú az élethez, mégsem habozik a jó Antal atya átmenni az új helyre, olyannyira magával ragadja a Szent Szűzről készült ábrázolás szépsége. Ha pedig még Szent Teréz is megállapítja a házról, hogy az adományozó „igen jól megcsinálta az egészet”, akkor minden bizonnyal Isten áldása van a döntésen.

Nem akarom kihagyni annak elbeszélését, miképpen gondoskodott az Úr ivóvízről, mert ez csodás módon történt. Egy este, vacsora után a perjel, tudniillik Antal atya és a testvérek éppen arról beszélgettek, hogy mekkora szükségük volna kútra, amikor a perjel egyszerre csak fölkelt, fogta a botot, amelyet a kezében szokott hordani, s azzal a kert egy bizonyos részén keresztet rajzolt a földre (…), és ezt mondta: „Most pedig itt ássatok!” Alig ástak valamelyest, kibuggyant a víz, éspedig oly bőségben, hogy még ma is alig tudják kimerni, amikor a kút tisztításra szorul. Méghozzá kitűnő ivóvíz, amely fedezi a ház valamennyi szükségletét, és (…)  sohasem fogy el. Később egy veteményes kertet hoztak létre, és abban próbáltak kutat ásni, sőt még vízemelő kereket is alkalmaztak, de annak ellenére, hogy sok pénzbe került, eddig még semmi vizet sem találtak. (AK XIV/10)

Az Úr nemcsak a hegyen gondoskodik (vö. Ter 22,14), ahogy az Ószövetségben olvassuk, hanem mindenütt, ahol hittel segítségül hívják a nevét, és életükkel tanúskodnak mellette. Ha oda sem mennek a jó atyák az új helyre, mivel ott nincs kút, akkor nem adnak lehetőséget Istennek, hogy csodát tegyen velük. Továbbá ha a testvérek legyintenek elöljárójuk kérésére, miszerint éppen ott ássanak, ahol ő mondja, akkor szintén kerékkötői lehettek volna Isten csodás tettének. Az ima, a szeretetben való élet, a bizalom és az engedelmesség egyszerre hozzák meg a gyümölcsöt.

Hogy visszatérjek arra a kis házikóra [Durvélóban]: még kevéssel ezelőtt lakhatatlan volt, és íme, mostanra olyan szellem uralkodott benne, hogy amerre csak néztem, mindenütt épületes dolgok tárultak a szemem elé. Mikor pedig hallottam róla, hogy milyen vezeklő, imádságos életet élnek és milyen jó példát adnak ezek az atyák, ugyanis eljött oda látogatásomra ismerősöm, egy úriember a feleségével az egyik közeli helységből, és nem győztek eleget beszélni arról, hogy milyen szentek, s mennyi jót tesznek azokban a falvakban – magam is alig tudtam eléggé hálát adni az Úrnak. Úgy éreztem, hogy ez a szerény kezdet valamikor még nagy javára szolgál rendünknek és nagy dicsőségére a mi Urunknak. Adja Ő Szent Felsége, hogy úgy fejlődjenek tovább, amint most vannak, mert akkor nem fog megcsalni előérzetem. A kereskedők, akik velem jöttek, azt mondogatták, hogy a világ minden kincséért sem adnák, hogy ezt láthatták. Milyen csodálatos az erény! Íme, ez a szegénység jobban tetszett nekik, jobban kielégítette és megvigasztalta lelküket, mint az ő egész gazdagságuk. (AK XIV/11)

A szent szegénység segít a teremtett dolgoktól való elszakadásban, mely a lelki élet egyik alapköve – Szent Teréz szerint. Amikor időről időre feltör bennünk valamiféle hiányérzet, akkor az lehet kísértés, amely a teremtmények által le akarja kötni belső figyelmünket, hogy elvonjon az istenes élettől; de lehet egyfajta jel is arra, hogy sokkal mélyebb éhség és szomjúság van bennünk: Istenre éhezünk és szomjazunk. Ezt az éhséget és szomjúságot pedig semmiféle teremtmény nem tudja betölteni, egyedül csak a Teremtő. Nem érdemes tehát ilyenkor a teremtett dolgok felé fordulni, hanem jó leülni az Úr lábához és Vele lenni a jelenlét imájában.

Később azután ezek az atyák [Keresztes Szent János, valamint Antal atya] és én egyet s mást meghánytunk-vetettünk. …főként arra kértem őket, ne gyakoroljanak akkora vezeklést, mert ebben a pontban nagyon szigorúak voltak.  Mivel annyi epekedésembe és imádságomba került, míg végre az Úr adott valakit, akivel meg lehetett kezdeni [a férfi kolostor megalapítását], s azt láttam, hogy csakugyan nagyon jó irányban indult fejlődésnek, attól féltem, hogy esetleg az ördög ily módon akarja tönkretenni az egészet, mielőtt elérnénk, ami után annyira vágyódtam. Tökéletlen lévén és kicsinyhitű, nem gondoltam meg, hogy ez Isten műve, és Ő Szent Felsége majd csak gondoskodik a jövőről. Ők ellenben, mivel meg voltak bennük azok az erények, amelyek belőlem hiányoztak, nem sokat adtak a szavamra, és nem engedtek szigorukból. Mikor eltávoztam tőlük, lelkem túláradó boldogsággal volt tele… Adja Ő Szent Felsége, hogy legalább valamivel legyek méltó megszolgálni azt a végtelenül sokat, amivel Őneki tartozom! Ámen. Megértettem, hogy ezáltal sokkal nagyobb kegyelemben részesített engem, mint amikor megengedte, hogy megalapítsam a női kolostorokat. (AK XIV/12)

Szent Teréz attól fél: most végre talált két jó kármelita atyát, akik elkezdik az életet az eredeti szabály szerint megalapított kolostorban, és végül rövid úton az örök életben találják magukat az aszkézis túlzott szigora miatt. A két felszentelt személlyel azonban nem boldogul úgy, mint a nővérekkel. Hiába próbál a lelkükre beszélni, enyhítsenek a szigoron saját jól felfogott érdekükben és a rendi reform ügyéért, kérése csak falra hányt borsó marad. Hiszen éppen azért jöttek az új alapításba, hogy vállalják a puszta megpróbáltatásait!

Valóban nagy ajándék az első sarutlan férfi kolostor megalapítása, mert a középkorban egy nő kezdeményezésére jön létre, és hasznára van a papi jelenlét híján lévő szegény települések lakóinak. Példájukkal és prédikációjukkal egyaránt közelebb viszik őket Istenhez.

*

Az alapítások könyvében most új fejezetet nyit Szent Teréz, és elbeszéli a toledói Szent József kolostor alapítását, amely 1569-ben történt.

Élt Toledo városában egy igen becsületes és vallásos kereskedő, aki sohasem akart megházasodni, és buzgó katolikus életet élt. Nagyon őszinte szívű és tiszteletreméltó személy volt. Becsületes úton növelte vagyonát, és az volt a szándéka, hogy valami – az Úrnak tetsző – jótékony célra fordítja. A neve: Martín Ramírez volt.

Ilyen körülmények között érte őt halálos betegsége. Mikor ezt megtudta Pablo Hernandez Jézus-társasági atya, akinél gyónni szoktam, amikor a malagoni alapítás ügyében ott jártam, s aki nagyon szeretett volna a mi kolostoraink közül egyet Toledóban látni, elment hozzá, és beszélt neki [az alapításról]. Előadta, mekkora szolgálatot tehetne az Úrnak, s hogy a kápláni állásokat és javadalmakat, amelyeket tervez, milyen jól hozzákapcsolhatná egy ilyen kolostorhoz. Kiköthetné azt is, hogy évenként tartsanak bizonyos ünnepélyes istentiszteleteket, és mindazt, amire egy városi plébánián akart alapítványt tenni. (AK XV/1)

Ő ekkor azonban már annyira rosszul volt, hogy mindezek elintézésére nem gondolhatott, és ezért az egészet rábízta fivérére, Alfonso Alvarez Ramírezre, s ezzel meghalt az Úrban. Választása szerencsésnek bizonyult, mert Alfonso Alvarez okos és istenfélő ember, nagyon egyenes lelkű, bőkezű s kész elfogadni minden okos szót. Ezt én, aki sokat tárgyaltam vele, saját tapasztalatom alapján egészen őszintén merem állítani.  (AK XV/2)

Szent Teréz az alapítások és az ügyek intézése miatt sokat utazik. Eközben ismeretségekre, kapcsolatokra tesz szert, amelyek által az Úr mindig az alkalmas időben siet segítségére, és egyengeti az alapítások menetét. A jezsuita atyákkal különösen is jó barátságban van, általában közülük választ gyóntatót, bárhol is tartózkodik. Ennek a barátságnak révén ebben az esetben is jó lehetőségnek látszik megfelelő házhoz jutni.

Mikor Martín Ramírez meghalt, én még a valladolidi alapítással voltam elfoglalva, s oda írt nekem Pablo Hernandez atya, és maga Alfonso Alvarez is. Közölték velem, miről van szó, és ha van kedvem elfogadni ajánlatukat, akkor minél előbb menjek oda. Így hát csakugyan el is indultam Valladolidból, mihelyt bevégeztük az ottani kolostor berendezését. Gyümölcsoltó Boldogasszony előestéjén érkeztem oda, és Doña Lujza úrnőnek, a malagoni kolostor alapítójának házában szálltam meg, akinél már máskor is voltam. Igen nagy örömmel fogadott, mert rendkívül szeret engem. Az avilai Szent Józsefből két nővért hoztam magammal, két nagyon buzgó lelket. Szokás szerint azonnal egy lakosztályt bocsátottak rendelkezésünkre, amelyben oly zavartalanul és elvonulva lakhattunk, akárcsak valami kolostorban. (AK XV/3)

Mindjárt elkezdtem tárgyalni Alfonso Alvarezzel és egyik vejével, Diego Ortizzal. Ez utóbbi – bár derék ember volt és értett a hittudományhoz – sokkal jobban ragaszkodott nézeteihez, mint Alfonso Alvarez, és nem lehetett őt olyan könnyen meggyőzni az igazságról. Azzal kezdték, hogy számos olyan feltétel elfogadását kívánták tőlem, amelyekbe – legjobb meggyőződésem szerint – nem egyezhettem bele. Az egyezkedések közben bérbeadó házat kerestettünk, hogy megtörténhessék a birtokbavétel, azonban – bár tűvé tették érte a várost – egyet sem találtak, amely megfelelő lett volna. Én pedig ezalatt éppoly kevéssé tudtam dűlőre jutni az egyházmegye kormányzójával –  mert akkor nem volt ott érsek –, nem akarta ugyanis megadni az alapítási engedélyt, habár az az úriasszony, akinél laktunk, szintén sokat fáradt ebben az ügyben, nemkülönben egy úriember is, aki kanonok volt ennél a székesegyháznál, név szerint Pedro Manrique, Kasztília kormányzójának fia. Buzgó szolgája volt az Úrnak, azaz hogy most is az, mert még él, s bár egészségi állapota nem kielégítő, néhány évvel ezen kolostoralapítás után belépett a Jézus-társaságba, és most is ott van. Nagy tekintélye volt a városban, mert értelmes és erényes ember. Mindemellett ő sem tudta kieszközölni, hogy megadják nekem az engedélyt. Ha ugyanis sikerült a kormányzót egy kissé meglágyítani, akkor a tanács tagjai nem engedtek. Másrészt pedig Alfonso Alvarez és én szintén nem tudtunk megegyezni a veje miatt, akinek nagy befolyást engedett. A vége az lett, hogy teljesen szakítottunk. (AK XV/4)

Szent Teréz kerüli a megalkuvást. Hiába adományoznának az alapítás céljára megfelelő házat, ha nem értik meg a célt, amelyre alapíttatna a kolostor, és olyan feltételeket támasztanak, melyeket nem lehet összeegyeztetni azzal. Sokat tárgyal Szent Teréz, próbálja meggyőzni az adományozót, és mivel nem sikerül, tudomásul veszi a tényt: nem ez lesz az a ház, ahol alapítania kell.

Nem tudtam, mit tegyek. Jövetelemnek nem volt más célja, mint ez az alapítás, ha tehát ez füstbe megy, és így kell visszamennem, az nagy szégyen lesz. Mindemellett az fájt, hogy nem voltam képes megkapni az engedélyt. A többivel nem sokat törődtem volna, mert tudtam, ha egyszer átestünk a birtokbavételen, a mi Urunk majd gondoskodik rólunk itt is úgy, ahogy másutt tette. Elhatároztam tehát, hogy beszélek a kormányzó fejével. Elmentem egy templomba, amely háza tőszomszédságában volt, és megkértem, legyen kegyes néhány szóra lefáradni hozzám. Két hónapja múlt már, hogy folyton könyörögtünk neki, és napról-napra rosszabbul viseltetett irányunkban. Amikor négyszemközt voltam vele, ezt mondtam: „Ez már mégiscsak hallatlan, hogy amikor mi nők ilyen szigorú, tökéletes és elzárt életet akarunk élni, és semmi mást nem kívánunk, mint ezt, akadnak olyanok, akik a vezeklést hírből sem ismerik, sőt csupa kényelemben élnek, s mégis meg akarnak akadályozni ilyesmit, ami oly nagy dicsőségére szolgál a mi Urunknak.” Ilyet és ehhez hasonlót sokat mondtam neki, s ugyancsak megnyomtam a szót, mert az Úr nagy bátorságot öntött belém. Ez annyira hatott a szívére, hogy mielőtt eltávoztam volna tőle, megadta az engedélyt. (AK XIV/5)

A hivatali hatalmasságtól sem ijed meg az alapító Anya. Szembesíti őt lehetetlen viselkedésével, hogy miközben ő kényelemben él, másokat megakadályoz az Istennek tetsző imádságos szegénység megélésében, holott ez mindenki javára válna. „Megnyomta a szót” – írja Szent Teréz, ami hatásosnak bizonyul. Ha kidobják az ajtón, bemegy az ablakon, és beveti minden rábeszélő képességét, hogy jobb belátásra bírja az egyházmegyei kormányzót. Sikerrel jár, mert a mennyek országát is az erőszakosok szerzik meg (vö. Mt 11,12), amint az evangéliumban olvassuk. Ha nem adjuk fel az egy-egy jó ügyért folytatott küzdelmet, hanem kutatjuk-keressük, hogyan lehetne mégiscsak valami módon megvalósítani azt minden ellenszél ellenére, akkor egyszerre váratlanul kinyílhat egy kis kapu, amelyben föltárulhat a megoldás. S gyakran olyan kicsi az a kapu, hogy igencsak éles látásúnak kell lennünk, hogy fölismerjük. A legtöbbször csupán meg kell várni az alkalmas pillanatot, amikor Isten a segítségünkre siet egy-egy jó gondolattal, ötlettel vagy egy talán jelentéktelennek tűnő személlyel, aki által fölnyitja szemünket. – Az Úr vezet és cselekszik általunk, csak ne essünk kétségbe még akkor se, ha összedőlni látszik körülöttünk a világ!