Illés nyomában

Kisfilm a Kármelről 1. rész (hangosfilm)

KÁRMEL… Ez a szó eszünkbe juttatja a Szentföldet, ahol a Kármel hegye található, és ahol – a hagyomány szerint – ősidőktől fogva éltek próféta-fiak, remeték, Illés próféta nyomában, akinek tanúsága mind a mai napig eleven azokban a szemlélődő kolostorokban, amelyek a világ minden táján a Kármel nevet viselik: „Él az Úr, akinek színe előtt állok…”, „Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Istenéért…”

 

A kármeliták vezére és atyja: Illés próféta. A Kármel egyik ősi írása, Az első monachusok nevelése című kis könyv Illés életének segítségével magyarázza a szerzetes lelki fejlődésének útját. Ez a könyv a 12. században íródhatott, és a kármeliták kézikönyvként használták, egészen a 17. századig.

 

Ennek az életmódnak a természetét csak tapasztalatból lehet megismerni… Nagy biztonsággal gyakoroljuk ezt az életformát, melyet nem újdonságok utáni vágyból, nem is képzelt mesék – hanem a szerzetesi élet első és hiteles tanúságtételei alapján vállaltunk. A mi célunk, hogy a szívünket Isten felé irányítsuk, és utat készítsünk neki, mert Ő mondja: „Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én hangomat, és kinyitja nekem az ajtót, ahhoz bemegyek, vele étkezem, ő meg énvelem. (Jel 3,20)”[1]

 

A Kármelben tehát Isten felé irányítjuk szívünket, és így készítünk utat Neki, hogy betölthessen szerető jelenlétével.

 

„Illés elment.” Hová ment? „Kelet felé”, azaz szembefordult természete veleszületett kívánságával. Mivel e kívánságban nem volt jó, úgy látta, nem adósa a testnek, hogy a test szerint éljen, „mert ha a test szerint éltek, meg fogtok halni; ha pedig a Lélek segítségével megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok (8,12-13). (…) Mivel életstílusával hasonlítani akart az angyalokhoz a tisztaság ragyogásával, elsőként az emberek között szabadon megfékezte magát az Isten szeretetéért vállalt örök szüzességgel. Megtagadta magát, lemondott a saját akaratáról, és önként alárendelte magát a fölötte lévőnek: Istennek. Róla írták: Ment, ahová csak vezette Isten akarata (vö. 1Kir 19,3), és tette, amit Isten szava mondott neki, elhagyva szülőföldjét, rokonságát, atyai házát – és visszavonult a magányba.”

 

Illés tehát a szerzetes előképe, aki Isten szeretetéért lemond a földi javakról, szegénységben, tisztaságban és engedelmességben él, elhagyva övéit, kimegy a pusztába, hogy találkozzék az Örökkön örökké Élővel, aki megszólította őt a szíve mélyén.

 

Illés az egy igaz Isten prófétája, aki életét kockáztatva hirdeti népének: Nincs más isten Őrajta kívül, a pogány istenek csak üres bálványok. A király elől, aki szintén bálványimádásra adta magát, Illés menekülni kényszerül, hallgatva Isten szavára. Szívével és tetteivel is elhagyja az atyai házat és a földi gazdagságot.

 

Ő volt az első ember, aki önszántából monasztikus-remete életet élt, elviselve a puszta és csend nehézségeit. Monachus volt, magányosan és alázatosan élt, siratta önmaga és a többiek bűneit, hogy azoknak bőségesen legyen része a szabadulásban.

 

Íme, a szerzetes nemcsak önmagára gondol, amikor elhagyja szeretetteit, valamint a földi javakat, hanem bűnbánatával könyörög másokért is, akik távol járnak Istentől, hogy kiesdje számukra a bűn igájából való szabadulást.

 

„Leült a Kerit pataknál, amely a Jordántól keletre van.” (…) Ez azt jelenti, hogy a szeretetet (a Keritet) gyakorolta, amely elválasztotta őt a bűnök hiábavalóságától (a Jordántól). Ettől kezdve mindig e mottó szerint élt: „A seregek Urának életéért, kinek jelenlétében járok (vö. 1Kir 17,1).”

 

A szerzetes lemondásának csak a szeretet fényében van értelme. A szerzetes jel, hogy Isten van és szereti az embert. Sokszor nem értjük, mi miért történik, de Ő van és vannak emberek, akik akarnak az Ő állandó jelenlétében élni, és hirdetik: Ez a világ elmúlik, a jövendő az Örök Haza, ahol a Szeretet Istene az Úr.

 

A pusztában Illés szíve lángolt a szeretettől; elmélkedés közben az istenszeretet lángolt benne, és gyakran ízlelte Isten kimondhatatlan dicsőségét, megpihenve az isteni gyönyörűségek patakjában, mellyel az Úr megitatja azokat, akik szeretik őt, a Próféta szava szerint: „Megitatod őket gyönyörűséged patakjából (Zsolt 35,9).”

 

A mindent odaadás ajándéka: Isten kimondhatatlan édességének élvezete, amely felülmúl minden földi örömet, mivel a természetfölötti életből forrásozik. Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, az Ő fiai vagyunk. Keblére hajtjuk fejünket, mint János apostol az utolsó vacsorán, és megpihenünk Benne, aki magához von minket.

 

Nem maradhatunk azonban mindig ebben az állapotban, mert a földi élet küzdelem. Küzdelem önmagunkkal, rossz vágyainkkal, és a testünket is táplálnunk kell… Isten azonban mindenről gondoskodik, ha hagyjuk…

 

„Isten mondta neki: A hollók az én parancsomra viszik majd neked táplálékodat” (1Kir 17,4). Illés ott a Kerit patak mellett az Úrban bízott és Isten kezére hagyta ellátását, akinek gondja volt rá (1Pét 5,7). Isten megadta neki a földi élethez szükséges dolgokat, mert Illés először Isten országát és annak igazságát kereste (vö. Mt 6,33).”

 

Illés tudta, hogy Isten édességében nem saját érdemeiért részesült, hanem egyedül az Ő kegyelméből. Tudatában volt hibáinak, emberi gyöngeségeinek, melyeket alázatosan megvallott Isten előtt, aki újra meg újra oltotta prófétája szomját gyönyörűségének patakjából.

 

A szerzetes életmódjának kettős célja van. Az első, hogy az erények gyakorlásával – a kegyelem segítségével – minden bűntől megtisztított szívet ajánljunk fel az Úrnak. A második cél, hogy szívünkben megízleljük és lelkünkben megtapasztaljuk az isteni jelenlétet és a mennyei dicsőség édességét, nem csupán halálunk után, hanem már ebben az életben is. Ezt jelenti inni az isteni gyönyörűség patakjából, mely kizárólag Isten ajándéka.

 

Isten jelenlétében élni és élvezni az Ő boldogságát, már a mennyország előíze. Azoknak jut osztályrészül már ebben a földi életben is, akik mindent odaadtak érte. Illés kiment a pusztába, szembesült hiányaival. Nemcsak az éhséggel, szomjúsággal, ruhátlansággal, hanem belső hiányaival is: emberi természetének gyöngeségeivel. Ez a hiány pedig megnyitotta őt Istenre, aki egyedül volt képes betölteni a hiány okozta űrt. Végül is Illés üres kézzel állt Teremtője előtt.

 

Menj el innét – mondta neki Isten. Vagyis: menj el ennek a mulandó világnak dolgai közül. Azután ezt mondta neki: Tarts kelet felé! Vagyis: cselekedj tested természetes vágyai ellen! Majd pedig így szólt hozzá: Rejtőzz el a Kerit-pataknál! Vagyis: Nem lakhatsz a városban élő néppel! A Kerit-pataknál rejtőzz el tehát, mely a Jordántól keletre van! Vagyis: Légy távol a szeretet által minden bűntől!

 

Az első lépcsőfok tehát a szegénység, a tulajdonról való lemondás, a birtoklás elutasítása. Nemcsak lélekben nem ragaszkodni semmihez, hanem tettel elhagyni mindent. „Aki elhagyta a házát, vagy testvéreit, nővéreit, atyját, anyját vagy földjét énmiattam, száz annyit fog kapni már ebben az életben, s végül az örök életet.”

 

A második lépés az érzéki vágyak megfékezése és az engedelmesség. Mivel mindnyájan az eredeti bűnben születtünk, természetünk rosszra hajló, a test a lélek ellen tusakodik.

 

Tehát te, fiam, ha tökéletes akarsz lenni (…) és inni akarsz a patakból, „tarts kelet felé”, azaz érzékeid eredendő vágyaival szemben, és „ne uralkodjék többé a bűn halandó testedben azáltal, hogy aláveted magad a vágyainak” (Róm 6,12). (…) „Ne kövesd a szenvedélyeket; vess féket a vágyaidra” (Sir 18,30), ne kövesd a saját akaratodat, hanem vesd alá magad mindhalálig elöljáród törvényes hatalmának. „Nem különb a tanítvány mesterénél, ha tökéletes is, csak olyan lesz, mint a mestere” (Lk 6,40). Én ugyanis, a próféták Ura és mestere „nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki engem küldött” (Jn 6,38), és „engedelmes lettem mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8).

 

A mindennapok nehézségeinek, keresztjeinek hordozása segít megfékezni rosszra hajló természetünket. Akit a keresztre szögeztek, az már halott a világ számára, mert „akik Krisztus Jézuséi, megfeszítették a testet szenvedélyeivel és vágyaival együtt” (Gal 5,24). Így hal meg bennünk a régi ember, hogy megszülethessék az új ember. „Ti ugyanis meghaltatok és a ti életetek el van rejtve Krisztussal Istenben. Amikor majd Krisztus, a ti életetek megjelenik, ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben” (Kol 3,3-4).

 

A szerzetességhez vezető harmadik lépcsőfok: keresni az egyedüllétet Istennel a csendben és a magányban, mert jó hallgatásban várni az Úr szabadítását” (Siralm 3,26), valamint siratni a saját és mások bűneit.

 

El kell különülnöd mindentől, ami akadályozná, hogy tökéletesen Isten felé törekedjél. A világi érdekek és a félrevezető gazdagság elfojtják Isten igéjét, mert megakadályozzák, hogy az ember teljesen Istent szeresse.

 

A negyedik kívánalom a tisztaság, vagyis a szeretetben való élet Istennel és a felebaráttal. A szeretetben való élet pedig kizárja a bűnt, ami lealacsonyít.

 

Az Apostol tanítja, hogy az embernek, még ha birtokol is minden ajándékot, beszél mindenféle nyelveken, prófétálni tud, birtokolja a teljes hitet és minden tudományt, ha szétosztaná mindenét a szegényeknek, sőt a testét is odaadná, hogy elégessék, ha nem volna benne szeretet, mit sem használna neki; még kevésbé volna számára lehetséges, hogy átmenjen a halálból az életbe (1Kor 13,1-3).

 

Elrejtőzni a szeretetben azt jelenti, hogy Istenben élünk, Őt szeretjük teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből. Így rejtőzött el Illés is a Keritben és ivott a patakból. A szeretetben élni tehát nem más, mint Istent tenni az első helyre az életünkben, mert „aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám; aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37).

 

Csak akkor kezdesz engem szeretni „teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész elméddel”, és a szeretetben élni, ha ekkora szeretettel ajánlod nekem a szívedet, és teljesen rám hagyatkozol, kerülve és megtagadva mindent, amit én nem akarok, és amit neked megtiltok, s a szeretetemért megtartasz és megteszel mindent, amit akarok és parancsolok, akkor is, ha keménynek látod.

 

Az első parancsot, az istenszeretet parancsát azonban nem lehet teljesíteni a felebarát szeretete nélkül, hiszen „aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát” – olvassuk János első levelében.

 

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, azaz úgy és olyan hévvel, ahogyan magadat szereted. Magadat pedig a jóban kell szeretned, nem a rosszban, mert aki szereti a gonoszságot, gyűlöli tulajdon lelkét (vö. Zsolt 11). Úgy kell szeretned és cselekedned a felebarát javára, hogy jobbítsd, ha rossz, vagy megtartsd a jóban.

 

A helyes önszeretet abban áll, hogy Isten szeretetéért szeretjük magunkat, és boldogságunk célja Őbenne van. Ebből következően Istent önmagáért kell szeretnünk, magunkat pedig nem önmagunkért, hanem Őérte, s a felebarátot úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat, de nem azért, hogy neki vagy magunknak tetszésére legyünk, hanem hogy Isten találja bennünk kedvét.

 

Minél gyöngébb a szeretet, annál kisebb a bűnbocsánat, mert „akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret” (Lk 7,47) A nagyobb szeretet érdemli a bűnök bocsánatát: „Bocsánatot nyert az ő sok bűne – mondta Jézus –, mert nagyon szeretett” (Lk 7,47).

 

Ezen a négy lépcsőfokon haladva: szegénység, engedelmesség, egyedüllét Istennel és a szeretetben való élet, mely tisztává tesz – a szerzetes eléri a célt és megpihen, iszik a patakból, mely Isten gyönyörűségének édessége. Ez viszont egy hosszú folyamat, ameddig az emberi természet gyöngesége hozzászokik Istenben a természetfölötti szeretethez, és képes lesz megnyugodni benne nagy viharok nélkül. A teremtetlen Mindent, vagyis Istent, csak a minden földi dologról való lemondással fogadhatjuk be teljes egészében, amilyen mértékben képesek vagyunk rá. És akkor megitat bennünket az Úr gyönyörűsége patakjából (vö. Zsolt 36,9).

 

Isten erős és lángoló szeretet ajándékoz neked cserébe a földi érzékekért és gazdagságért, melyekről lemondtál, (…) miként az apostol bizonyítja: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5).

 

Végül az állhatatosság koronázza meg a szerzetes életét, mely az alázattal lesz teljes. Mivel „amíg testben élünk, távol járunk az Úrtól”, az emberi természet újra meg újra lefelé húz, szükséges állandóan Istenhez fohászkodni, sóhajtozni és könyörögni, hogy szeretetében maradhassunk.

 

Úgy születtek, mint a tanítványok, és a nagy Prófétát, Illést követve éritek el az életszentségnek azt a fokát, hogy ihattok a kegyelem patakjából. De amíg el nem juttok az édesség ízlelésére, természetetek gyöngesége miatt ide-oda vet benneteket a vágy, s hozzám kell kiáltanotok tehetetlenségetekben, hogy megkapjátok a kegyelem vágyott táplálékát. Írva van ugyanis: „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Születésetek után meg kell maradnotok az alázatosságban, tudva, hogy gyöngék vagytok a jóban és félve, hogy a rosszal meg ne akadályozzátok a jó növekedését. Vegyétek eszetekbe: Nem az fog üdvözülni, aki elkezdi teljesíteni a parancsokat, hanem az, aki állhatatos marad mindvégig (vö. Mt 24,13).

 

A Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje a palesztinai Kármel hegyén született, ahol korábban Illés próféta élt és tevékenykedett (Kr. e. 9. század), ahogyan ezt a Bibliában a Királyok két könyve (1Kir 17-19. 21; 2Kir 1-2. fejezetek) elbeszéli: itt küzdött meg a kor bálványimádó papjaival, hogy megmentse az Izrael Istenébe vetett hit tisztaságát, itt imádkozott áldásos esőért a kiszikkadt föld számára... Ezért ez a hegy a szépség és termékenység szimbólumává vált. A kármel szó, amely kertet jelent, ezt a tapasztalatot hordozza. Izajás próféta így jövendölt: 
 

"Örüljön a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag és viruljon! Virulva viruljon, mint a liliom, és örömében ujjongva daloljon! Mert övé a Libanon dicsősége, a Kármel és a Száron pompája; meglátják az Úr dicsőségét, Istenünk ragyogó fönségét" (Iz 35, 1-3).

 

A 12. században, a harmadik keresztes hadjáratot követően (1189-1191) néhány Európából érkezett vezeklő zarándok itt telepedett le "az Illés forrás" közelében, a Kármel hegy számos völgyének egyikében, hogy remeteként, Illés szellemében élje tovább keresztény életét az Úr Jézus Krisztus által megszentelt földön. Számukra itt ragyogott fel az Úr dicsősége, itt akarták keresni az Ő arcát...

A kármeliták senkit sem jelölnek meg rendjük alapítójaként. Ezáltal maradnak hűségesek Illés szelleméhez, akit "a kármeliták Vezére és Atyja" névvel tiszteltek meg. Az ő Kármel hegyén való működési modelljében, amelyet a Szentírásból, és a görög-latin patrisztikus hagyományból ismertek meg, a monasztikus élet mintáját szemlélték (lásd pl.: "Az első monachusok nevelése" c., Sarutlan Kármelita nővérek, Magyarszék, 2006). Az Illés imájára megjelenő tenyérnyi felhőben, amely az aszály megszűntét jelezte (1Kir 18,44) a Boldogságos Szűz Mária szimbólumát ismerték föl. Ezért a celláik közé épített kis kápolnát az Istenanya tiszteletére szentelték, és magukat a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária testvéreinek nevezték. Ezek a kezdeti mozzanatok adják meg a kármelita lelkiség alapvonásait:

• Keresni az Istennel való találkozást a csendben és a magányban (lásd Illés élményét az enyhe szellőben felismert Istenről: 1Kir 19, 9-13);
• Magunkévá tenni az Isten ügyeit: a Rend jelszava Illés Istennek adott válasza: "Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Istenéért" (1Kir 19,14);
• Befogadni, hordozni Isten igéjét és szüntelenül elmélkedni róla, mint Mária: "Mária mind emlékezetébe véste szavaikat, és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk" (Lk 2, 19; vö. 2, 51b).

Egyházjogi szempontból ezek a remeték a jeruzsálemi pátriárka fennhatósága alá estek. Alberto Avogadro (1150-1214) volt akkor Jeruzsálem pátriárkája, és a Kármel hegyének közelében székelt, mivel Jeruzsálem már szaracén fennhatóság alatt állt. Hozzá fordultak azzal a kéréssel, hogy állítson össze számukra egy életszabályt, amelyet 1206-1214 között meg is kaptak.

1235 körül a szaracénok miatt, akik ekkorra teljesen elfoglalták a Szentföldet, a szerzeteseknek el kellett hagyniuk remeteségüket. Visszatértek Európába.
Itt a különböző pápák kiegészítették szabályzatukat. 1247-ben IV. Ince pápa jóváhagyta. Így nyugati szerzetesrenddé váltak, és a kolduló rendek közé nyertek besorolást. Ez a változás alaposan próbára tette a rendet. A nagy kihívások közepette kapta meg látomásban Stock (Szent) Simon generális a Szűzanyától a skapulárét, annak jeléül, hogy ő őrködik rendje felett, és az fenn fog maradni. 1452-ben (Boldog) Soreth János generális jámbor beginákból létrehozta a rend női ágát.

A 15-16. század folyamán többen próbálkoztak a bekövetkezett lazulások megszüntetésével, a rend megreformálásával. Ezek közül Jézusról nevezett (Avilai) Szent Terézé (1515-1582) bizonyult maradandónak. Mivel ő nem csupán reformálta a rendet az eredeti Regulához való visszatérésével, hanem saját karizmájával gazdagította is annak lelkiségét, ez az irányzat 1892-ben önálló renddé vált. Ezt nevezik ma "Sarutlan" (OCD) vagy terézi Kármelnek, míg az előbbit ősi fegyelmű (OCarm) vagy "Sarus" Kármelnek. Az elnevezés tehát nem lábbeli viseletünkkel van összefüggésben, hanem a 16. századbeli reformra utal. A ferencesek honosították meg ezt a fogalmat, akik ebben az időszakban szintén megvalósították rendjüknek Róma és a király által egyaránt sürgetett reformját, és szegénységük, elszántságuk jeléül mezítláb jártak.

Szent Terézia élete során 17 reformált női kolostort alapított, és létrehívta a rend férfi ágát is. Halála után a reformált irány hamarosan túllépte Spanyolország határait. Napjainkban 82 országban, mintegy 800 kolostorban 10500 terézi "sarutlan" kármelita nővér él, és 504 rendházban 4051 sarutlan férfi szerzetes.