ÉGŐ VÁGYAKOZÁS ISTEN UTÁN (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" - 26. rész

 

Hangosfilm

Az emberi lélek Isten menyasszonya – ez a kép végigkíséri Szent Teréz belső várkastélyát, de különösen a hatodik lakást, melyben tapasztalható módon Isten mintegy eljegyzi magának a lelket. Ennek számtalan jelét adja abban a sok kegyelemben, amellyel elhalmozza őt. Az emberi lélek, a pillangó – ennek metaforájával szemlélteti Szentünk a belső átalakulást – lassanként leveti a burkot, melyben hernyóként bebábozódott, és elkezd megszületni egy új életre.

Ezeket a kegyelmeket adja a mi Urunk a léleknek, mert mint igazi menyasszonyának – aki már elszánta rá magát, hogy mindenben az Ő akaratát tegye – szeretne valamilyen jelt adni arról, miben tegye azt… (BV 6.10.9)

Vajon elég lenne mindez a [korábban leírt] kegyelem, amelyet a Vőlegény ad a léleknek, hogy a lepkécske vagy pillangócska megelégedjen (…), és megpihenjen ott, ahol meg kell halnia? Biztosan nem, hanem inkább sokkal rosszabb neki, mert még ha sok éven át kapja is ezeket a kegyelmeket, folyton nyög és sír, mert mindegyikből nagyobb fájdalom származik. Ennek oka, hogy amint jobban és jobban megismeri az ő Istene nagyságát, és látja, milyen távol van Tőle, és milyen szakadék választja el attól, hogy élvezze Őt, egyre nagyobbra nő a vágya. És növekszik benne a szeretet is, ahogy egyre jobban felfedezi, mennyire szeretetre méltó ez a nagy Isten és Úr. És ezekben az években fokozatosan nő ez a vágy, hogy végül akkora fájdalmat érez, ahogyan most elmondom.

Éveket mondtam…  (…) világos, hogy Istennek nem kell határidőt szabni, mert egyetlen pillanat alatt elérheti egy lélek a legmagasabbat, amiről itt szó van. Ő Felségének megvan a hatalma mindenre, amit meg akar tenni, és vágyik rá, hogy sokat tegyen értünk. (BV 6.11.1)

A hatodik lelki lakásban még nem tud teljesen megelégedni az ember, mert a lelki eljegyzés megtapasztalása még nem a házasságé. Ez a kép is mutatja, hogy a hatodik lakásban az Istennel való egyesülés a tapasztalhatóságban még nem tartós, hanem időlegesen nyilvánul meg számára. Minden egyes alkalom, amikor megtapasztalja az Istennel való egyesülés örömét, amikor az Úr belemeríti őt Önmagába, még jobban fokozza benne az Utána való vágyat. Mihelyt véget ér egy-egy ilyen „légyott”, átélt találkozás a szeretetben, úgy érzi, képtelen Isten tapasztalható jelenléte nélkül élni, ami majd a hetedik lakásban lesz osztályrésze. (Tapasztalható jelenlétről van szó, hiszen Isten mindenkiben benne lakozik létben tartó kegyelme, segítő kegyelme és a megszentelő kegyelem által, a szentáldozásban pedig Jézus Testében és Vérében részesedünk. ) Nem lehet tudni azonban,hogy meddig tart a hetedik lakásig vezető út, amikor emberi természete képes lesz fölfogni Isten tapasztalható jelenlétét a Vele való megélt egyesülésben. Kizárólag Isten tudja, mikor lesz teljesen felkészülve az ember a Vele való tapasztalható lelki házasságra, vagyis mikor lesz képes maradéktalanul Istennek ajándékozni magát. Őneki, aki már egészen neki adta Magát Krisztusban a Szentlélek által. Addig is egyre jobban megismeri „Isten nagyságát”, mely az Ő jósága, irgalma, szeretete. A fájdalom, amely itt kínozza az embert: az Istennel való egyesülés tapasztalásának hiánya, amit korábban már időlegesen megélt, és ezt az általa érzett űrt egyedül Isten képes betölteni benne.Kizárólag Isten tudja, mikor lesz teljesen felkészülve az ember a Vele való tapasztalható lelki házasságra, vagyis mikor lesz képes maradéktalanul Istennek ajándékozni magát. Őneki, aki már egészen neki adta Magát Krisztusban a Szentlélek által. Addig is egyre jobban megismeri „Isten nagyságát”, mely az Ő jósága, irgalma, szeretete. A fájdalom, amely itt kínozza az embert: az Istennel való egyesülés tapasztalásának hiánya, amit korábban már időlegesen megélt, és ezt az általa érzett űrt egyedül Isten képes betölteni benne.Kizárólag Isten tudja, mikor lesz teljesen felkészülve az ember a Vele való tapasztalható lelki házasságra, vagyis mikor lesz képes maradéktalanul Istennek ajándékozni magát. Őneki, aki már egészen neki adta Magát Krisztusban a Szentlélek által. Addig is egyre jobban megismeri „Isten nagyságát”, mely az Ő jósága, irgalma, szeretete. A fájdalom, amely itt kínozza az embert: az Istennel való egyesülés tapasztalásának hiánya, amit korábban már időlegesen megélt, és ezt az általa érzett űrt egyedül Isten képes betölteni benne.amely itt kínozza az embert: az Istennel való egyesülés tapasztalásának hiánya, amit korábban már időlegesen megélt, és ezt az általa érzett űrt egyedül Isten képes betölteni benne.amely itt kínozza az embert: az Istennel való egyesülés tapasztalásának hiánya, amit korábban már időlegesen megélt, és ezt az általa érzett űrt egyedül Isten képes betölteni benne.

A vándorlás a különböző lelki lakásokban életünk végéig tart: hol az egyik lakásban vagyunk, hol a másikban, aktuális lelkiállapotunknak megfelelően. Nem mi döntünk azonban arról, hogy mikor lépünk át egyik lakásból a másikba – különösen a negyedik lakástól kezdve – a szemlélődés fokozatait illetően. Szent Teréz utal is erre műve befejezésében: „…nem minden lakásba léphettek be saját erőtökből (…), ha nem helyez be oda maga a vár Ura” (BV Epilógus 21). Ezt a Szentlélek irányítja és viszi végbe bennünk. Mindenkinél változó, ki mikor érkezik el a hetedik lakásig, ahol az ember szelleme szinte zavartalan békét élvez Istenben, de érzékeivel és képességeivel élete végéig tovább folytatja a harcot a többi lakásban.

*

Visszatérve a hatodik lakásra, mire való az Isten utáni vágyakozás fájdalma? Talán arra, hogy minél jobban „kitágul a szív” ebben a fájdalomban, annál többet képes majd fölfogni abból a mérhetetlen gazdagságból, aki maga Isten, és aki már létezésének pillanatától benne lakozik. A nagy Ajándékozó pedig pontosan tudja, ki mennyit képes befogadni, és annak arányában engedi meg a fájdalmat, hogy kitáguljon a szív.

Jönnek tehát olyan alkalmak, amikor e vágyak, könnyek, sóhajok és nagy hevületek miatt, amelyekről szó volt (s amelyek, úgy tűnik, mind önszeretetünkből származnak nagy érzelemmel…), a lélek önmagában ég. Az történik ilyenkor, hogy egy igen könnyű gondolat vagy egy szó által, amit hall arról, hogy késlekedik a halál, jön valahonnét – nem érteni, honnét, sem hogy hogyan – egy ütés, vagy mintha egy tüzes nyíl jönne; nem mondom, hogy nyíl, de bármilyen dolog is legyen, világosan látszik, nem származhat a mi természetünkből. Nem is ütés, noha ütést mondok, de élesebben sebez, és nem onnét van, ahonnét a fájdalmakat érezzük itt [a földön] (…), hanem a lélek legmélyéről és legbensejéből, ahol ez a sugár, amely igen gyorsan átmegy mindenen, amit a mi természetünknek ezen a földjén talál, mindent porrá tesz, úgyhogy amíg tart, saját létezésünknek is lehetetlen tudatában lenni. Mert egy csapásra megköti a képességeket, oly módon, hogy nincs semmilyen szabadságuk semmire, hanem csak arra, aminek növelnie kell ezt a fájdalmat. (BV 6.11.2)

Egyszóval azonnal elragadtatásba esik. Salamancában történt meg Szent Terézzel, miközben egy dalt hallott, amelyben vágyakoznak a halál után. A halál utáni vágy a hatodik lakásban Szent Teréznél erőteljesen föllobban, mégpedig az Isten utáni vágyakozás miatt. A haláltól már régen nem fél, hiszen tudja, hogy utána Istennel találkozik. Ám most, heves vágyakozásában az Úrral való találkozás után, már kívánja is a halált. A fent leírt kegyelem pedig – amikor valósággal megsebzi őt Isten szeretete – még jobban fölizzítja ebbéli vágyát. A szerelem fájdalmas vágyakozása ez, mely tűz lassanként egészen fölemészti helytelen önszeretetét, és egészen Istenre irányítja őt.

Miért beszél Szent Teréz arról, hogy az Istennel való találkozás vágya, mely itt a halál utáni vágyat hozza magával, az ember önszeretetéből származik? – Talán azért, mert ekkor még a saját boldogság utáni vágya mozgatja, még akkor is, ha a Végső Célt irányozza be vele. Ha tehát fokozza magában ezt a vágyat, az helytelen. Ám ha Isten izzítja föl benne a fent említett kegyelem révén, akkor úgysem tud tenni semmit ellene, és elfogadja azt. – Ne az ember akarja irányítani a történéseket, hanem bízza magát a Mesterre!

A „nincs semmilyen szabadságuk semmire” kijelentés így érthető: annyira betölti őt ez a kegyelem, hogy képtelen másra gondolni, vagy mást akarni. A természetfölötti történések leírásánál gyakran él Szent Teréz paradoxonokkal, mert így tudja a legjobban elmondani a belső folyamatot: bár hatalmas fájdalmat él át, mégsem képes másra gondolni, csak arra, ami növeli azt. Nem mazochista elhajlásból, hanem Isten szeretete miatt, mely szenvedélyesen ég benne, és vágyakozik az Istennel való tartósan tapasztalható egyesülés után.

Nem szeretném, ha terjengősnek tűnnék, hiszen valójában nagyon is rövidre fogom magam, mert nem lehet elmondani, mi ez. Ez az érzékek és képességek kiragadása mindabból, ami… …az értelem nagyon is elevenen megérti, mit kell átélnie az Istentől távol lévő léleknek. És ilyenkor Ő Felsége is az Önmagáról való eleven ismerettel segíti a lelket, amely akkorára növeli a fájdalmat, hogy akivel ez történik, nagy kiáltozásban tör ki. Noha szenvedéshez szokott személyről van szó, aki bizonyságot tett már róla, milyen nagy fájdalmakat tud elviselni, mégsem képes ekkor mást tenni [mint kiáltani], mert ez az érzés nem a testben van (…), hanem a lélek bensejében. Ebből megértette az illető, mennyivel intenzívebbek a lélek érzései, mint a testé, és megmutatták neki, hogy ilyen módon szenvednek a tisztítótűzben, mert az, hogy nincs testük, nem gátolja meg őket abban, hogy sokkal többet szenvedjenek, mint amit itt szenvednek mindazok, akik testben élnek. (BV 6.11.3)

Szent Teréz szerint a szemlélődés útján járó ember egészen a hetedik lakásig, mintha a földön élné a tisztítótüzet. Az elragadtatás valójában képessé teszi őt „túlélni” a fent említett kegyelmet, amely szinte az őrületig fokozza benne az Isten utáni vágyakozás fájdalmát. Mégis az egyik legnagyobb kegyelem, amely előkészíti őt a lelki házasság tapasztalatható módon megélt fölfogására.

Láttam egy ilyen személyt, aki valóban azt gondolta, hogy meghal [amikor ezt az Isten utáni fájdalmas vágyakozás kegyelmét megkapta], és ez nem [is] (…) csoda, mert bizonyos, hogy nagy halálveszély ez. Ezért, noha rövid ideig tart, nagyon kimeríti a testet, és a pulzus annyira akadozóvá válik, mintha már vissza akarná adni lelkét Istennek. De ez még nem minden, mert a természetes hő is hiányzik, de mégis égeti [az Isten utáni vágyakozás], annyira, hogy ha kicsivel több lett volna, már be is töltötte volna vágyát Isten [valóban meghalt volna]. Nem azért, mintha kisebb vagy nagyobb fájdalmat érezne a testben, még ha annyira kimerül is (…), hogy utána két vagy három napon át még írni sincs ereje, nagy fájdalmai vannak, és mindig úgy érzem, mintha erőtlenebbé válna a test, mint előtte volt. (…) Ebben az esetben sem kicsit, sem sokat nem érez, s azt sem hiszem, hogy érezné, ha ütéseket mérnének rá. (BV 6.11.4)

A lélek kihat a testre. A belső szenvedés olyannyira uralja, hogy a test mintegy érzéketlenné válik. Az egész embert teljesen leköti mindaz, amit belül átél. Nem valami hisztériás állapot ez, hanem a rész vágyakozása az Egész után. Szokás mondani földi vonatkozásban, hogy valaki „eleped a szerelemtől”, olyannyira vágyakozik a másik fele után. Míg ez a természetes síkon mozog, addig az, amiről most szó van, természetfölötti dimenzióba visz, még intenzívebben megélve lelki-szellemi vonalon az epedő vágyakozást – Isten után.

Azt mondhatnátok, hogy tökéletlenség ez, hiszen miért nem igazodik Isten akaratához, ha annyira átadta magát Neki. Idáig meg tudta ezt tenni, és ezzel töltötte az életét. Most azonban nem, mert értelme olyan állapotban van, hogy nem képes uralni, sem gondolkodni, hacsak nem azon, honnan ez a szenvedés, hiszen ha távol van az ő Javától, akkor miért is akarna élni. Különös magányt érez, mert a föld egyetlen teremtménye sem társa (…), hanem inkább mind gyötri őt. Úgy látja magát, mint egy ég és föld között függő személyt, aki nincs a földön, de az égbe sem tud fölmenni. Miközben ez a szomjúság égeti, nem tud eljutni a vízhez. És nem olyan szomjúság ez, ami elviselhető, hanem akkora, hogy semmi el nem mulasztja (…), csakis az, amit a mi Urunk a szamariai asszonynak adott, és ezt [most még] nem adják meg neki. (BV 6.11.5)

„…aki hisz bennem, annak belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak” (Jn 7,38) – mondja Jézus. A szamariai asszonynak olyan vizet ígér, mely után soha többé nem szomjazik másra, csak az örök életre. „Aki ebből (a földi) vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne” (Jn 4,13-14) – mondja Jézus. Erre a vízre vár most a hatodik lakásban élő ember, hogy ez a víz végre számára is érzékelhető módon buzogjon föl benne, és oltsa szomját. A Forrás benne van, neki kell eljutnia Hozzá, egészen levetve a régi embert, annak szokásaival együtt. Erre készíti föl őt ez a benső, semmihez sem fogható fájdalom. Mélyíti szívének medrét, hogy számára is érzékelhetően föltörhessen benne az Élő Víz. Ekkor nem ura a fájdalomnak, nincs hatalmában megszüntetni, mert azt Isten adja a fölfogást vagy másképp mondva, a tapasztalható befogadást előkészítő kegyelmével. Egyszerűen elszenvedi, ami vele történik, és fájdalmasan vár, várakozik a Forrás feltörésére. Nem kell ásnia utána, ezt most Isten teszi meg benne kegyelmével.

Távol érzi magát az ő Javától, Istentől, és panaszkodik ezért; ami valójában nem igazi távollét, hiszen talán sohasem volt közelebb Hozzá, mint most, csakhogy ő ezt nem érzi, nem tapasztalja. A hitben azonban pontosan tudja. Ám ő már ivott a gyönyörűség patakjából, és most már csak erre tud gondolni: milyen kortyokban inni az üdvösség Forrásából! Ahányszor csak eszébe jut, mardossa őt az Utána való vágyakozás fájdalma.

Minden gyötri őt – írja Szent Teréz, mert semmi más nem tudja megelégíteni, betölteni a benne lévő űrt, amit érez, egyedül az Istennel való, számára is tapasztalható egyesülés.

Ó, Istenem, Uram, hogy szorongatod a Téged szeretőket! De mindez nem sok, ha ahhoz mérjük, amit utána adsz nekik. Rendjén van, hogy ami sokat ér, sokba kerül. Hát még, ha azért kell megtisztítani ezt a lelket, hogy beléphessen a hetedik lakásba, ahogy azok, akiknek az égbe kell belépniük, megtisztulnak a purgatóriumban. Ehhez viszonyítva olyan csekély ez a szenvedés, mintha egyetlen vízcsepp lenne a tengerben. Annál is inkább, mert mindezzel a szenvedéssel és gyötrelemmel együtt – amelynél, úgy hiszem, semmilyen földi szenvedés sem lehet nagyobb… – érzi a lélek, hogy ez a fájdalom mennyire értékes, és érzi jól, hogy nem lenne képes kiérdemelni. Ez az érzés nem olyan, ami könnyebbülést hozna számára, mégis szívesen tűri és tűrné egész életén át, ha Isten jónak látná, még ha nem is egyszeri halált jelentene [ez], hanem folyamatos meghalást, ami igazán nem kevesebb. (BV 6.11.6)

Az Istenért való buzgóság emészti őt a Szeretetben való élet után. Isten már azt tehet vele, amit akar: ha ezer évig kellene ezzel a fájdalommal élnie, szeretetből azt is elfogadná, pedig a földi szenvedések eltörpülnek e mellett a mennyért való szenvedés mellett. Az emberi lélek itt már hétszeresen megtisztított, tűzben kipróbált ezüst, melyen az utolsó simításokat végzi a Mester. Vagy mint az agyagedény a fazekas kezében, hagyja magát megmunkálni. Tudja, hogy Aki dolgozik rajta, nem engedi kiesni őt a kezéből. Féltőn óvja és vigyáz reá, mint sajátjára.

Gondoljunk csak, nővérek, azokra, akik a pokolban vannak, s akikben nincs meg ez a beleegyezés, sem ez az elégedettség és öröm, amelyet Isten helyez a lélekbe, sem az, hogy nyereségesnek lássák ezt a szenvedést, hanem mindig többet és többet szenvednek, úgy értem, többet és többet, ami a járulékos fájdalmakat illeti. S mivel a lélek gyötrelme annyival súlyosabb, mint a testé, és amit ők elszenvednek, összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint amiről itt szó volt, és látják, hogy mindörökre ott kell lenniük: mi lesz ezekkel a szerencsétlen lelkekkel? És mit tehetünk, vagy mit szenvedhetünk el egy ilyen rövid életben, ami mind ne lenne semmi azért, hogy megszabadítson bennünket egy ennyire szörnyű és örök gyötrelemtől? Azt mondom nektek, lehetetlen megértetni, mennyire érezhető dolog a lélek szenvedése, és mennyire különbözik a test szenvedésétől, ha valaki nem megy rajta keresztül. Az Úr mégis azt akarja, hogy megértsük, azért hogy jobban felismerjük, milyen sokkal tartozunk Neki, amiért olyan állapotba hozott bennünket, hogy irgalma révén remélhetjük: megszabadít minket és megbocsátja bűneinket. (BV 6.11.7)

Természetfölötti síkon más a szenvedés, mint ahogyan itt a földön szenvedünk. A legnagyobb szenvedés az Istentől való végleges elszakítottság állapota: a kárhozat. Ennél nagyobb szenvedés nem képzelhető el. Nehéz elhinni, hogy valaki önszántából ezt választja. A lehetőség azonban mégis fennáll a szabad akaratban, mégpedig a szeretet okán, amely feltételezi a szabadságot. Szabadon választhatja az ember a jót, amellyel egyben elutasítja a rosszat. Emberi gyöngeségből nem lehet elkárhozni, csak és kizárólag tudatos döntéssel. Szent Teréz fölfogta a kárhozat fájdalmait, a járulékos fájdalmakat és azt a mindent betöltő kínt, amelyet az Életből való kiszakítottság jelent. A pokol nem Isten büntetése, hanem a tudatos gonoszság következménye. Ebben az esetben nem valamely téves döntésről van szó, hanem tudatos ellenszegülésről, szembenállásról: a tudatos rossz szembenállásáról a jóval. Amint azt Lucifer tette azzal, hogy megirigyelte Isten hatalmát, a jóság hatalmát, amely folyton ad, Önmagát adja.

*

Visszatérve tehát arra, amiről beszéltünk, hogy sok fájdalom közepette hagytuk a lelket [a hatodik lakásban]: ilyen keményen kevés ideig tart [ez a fájdalom], úgy hiszem, legfeljebb három vagy négy óra hosszat, mert ha sokáig tartana, lehetetlen lenne elviselni természetes gyöngeségünknek, hacsak nem csoda révén. Megtörtént, hogy nem tartott tovább egy negyedóránál, és darabokra tépte az embert [a fájdalom]. Igaz, hogy ez alkalommal, mivel olyan nagy keménységgel érte, teljesen elájult [saját magáról van szó] (éppen beszélgetésben lévén, Feltámadás vasárnapján, az utolsó napon, miután az egész Húsvétot olyan szárazságban töltötte, hogy szinte nem is értette), [elájult] csupán attól, hogy hallott egy szót, hogy ne fejeződjék be az élet.

Szent Terézzel megtörtént, hogy amikor húsvétvasárnap éppen beszélgetett valakivel, pusztán csak az arra való utalásra, hogy ne fejeződjék be ez az élet, váratlanul rátört a fent említett szenvedés, amely végső soron kegyelem volt. Nem idézhette elő magában, hiszen nem is gondolt rá, és hirtelen következett be. Ideje sem volt arra, hogy érzelmeit fölkorbácsolja, és hisztériában törjön ki – ahogy esetleg ma gondolhatná valaki. Utána pedig az egész húsvéti időt nagy lelki szárazságban töltötte, egyszóval nem érzett semmi áhítatot az ünnep kacsán. Nem valami betegesen hullámzó érzelmi állapotról van itt szó, hanem egy nagyon mély belső folyamatról, amelyet maga Isten irányít. Szentünk józan és megfontolt, nyoma sincs benne a pszichés betegségnek. Ha írásait olvassuk, akkor egy nagyon is ésszerűen gondolkodó, két lábbal a földön járó ember benyomását kelti, aki a legtöbbször maga sem érti, mi történik vele, csak később fedi föl előtte a Szentlélek, többek közt azért, hogy mások segítségére lehessen.

Nos, ha azt gondoljuk, ellen lehet állni ennek [a fájdalomnak], az olyan, mintha tűzbe vettetve azt akarnánk elérni, hogy a láng ne legyen olyan forró, hogy megégessen. Ez nem az az érzés, amelyet el lehetne titkolni, s a jelenlévők is felfogják a nagy veszélyt, amelyben a lélek forog [a halál közeli állapotot], noha a belső történésnek nem lehetnek tanúi. Igaz, számára bármilyen társaság olyan, mintha árnyékok lennének, és ilyennek tűnik neki a föld minden dolga. (BV 6.11.8)

Nem áll az ember hatalmában, hogy megszüntesse ezt az állapotot. A fájdalom kívülről is látszik rajta, de senki nem tehet ellene semmit, csak együttérzéssel fordulhat felé. Egész személyiségét lefoglalja a belső történés, képtelen a körülötte folyó dolgokra figyelni, bár észleli azokat. Mintegy keresztre feszíttetik a világ számára, hogy éljen Krisztusban, s azután majd az Életre vezessen másokat is.

Elmondhatja Szent Pállal: „…élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20).