BEATRIZ NŐVÉR ÉLETE ÉS HALÁLA, VALAMINT AZ ELSŐ FÉRFI KOLOSTOR MEGALAPÍTÁSA (Alapítások könyve 13. rész)

Hangosfilm

Szent Teréz alapításai könyvében beszél egy fiatal nemesi származású leányról, Beatriz Óñezről, aki a valladolidi Kármelben él, és az életszentség hírében hal el. Beatriz nővér szíve megesik azokon a halálra ítélt bűnözőkön, akik nem mutatnak megbánást. Magára vállalja az Úrnál bűneik jóvátételét, és Krisztus példájára szívesen viseli keresztje terhét, a súlyos betegséget. Így nyeri meg testvéreit az Égnek, mert a halálra ítéltek végül Istennel kiengesztelődve halnak meg.

Beatriz nővér az igazságban jár. Tudja, hogy amije csak van, Istentől kapta ajándékba.

Nagyon tudott örülni, ha mások erényeit emlegették. (…) Olyan bámulatos ügyességgel került el minden enyhülést [mely betegségének elviselését könyebbé tette volna], hogy ha valaki nem figyelte meg külön ezért, észre sem vette. Szinte úgy látszott, mintha nem is a földön élne, és semmi köze sem volna a teremtett dolgokhoz, olyan keveset törődött azokkal. Akárhogy álltak is az ügyek, mindent teljes megnyugvással fogadott, és sohasem láttak rajta változást. (…) Nem tudták ugyan elképzelni, hogy bensőjében ne fájlaljon egyet s mást, de külsőleg ebből egyáltalán semmit sem mutatott. (AK XII/6)

A jó értelemben vett magunkról való megfeledkezést Szent Teréz számos helyen kiemeli műveiben. Beatriz nővérnek Krisztus a középpont és Őt utánozza, aki a kereszten legnagyobb gyötrelmében sem akart a maga számára enyhülést: „…epével kevert bort adtak neki inni. De amikor megízlelte, nem akart inni belőle” (Mt 27,34) – olvassuk a szenvedéstörténetben. Beatriz nővér nem sajnáltatja magát. Csak akkor hallják nyögését, amikor már szinte elviselhetetlen a fájdalma. Mindent, ami vele történik, Isten megengedő szeretetében fogadja.

Mindazt, amit tett, akár kézimunka vagy hivatalos elfoglaltság, olyan magas céllal tette, hogy teljesen természetfölötti érdemmel bíró cselekedet volt. Szokta is mondani a nővéreknek: „A legkisebb dolognak is mérhetetlen az értéke, ha Isten iránti szeretetből tesszük; nem volna szabad még egy tekintetet sem vetnünk erre, vagy arra, nővéreim, hacsak nem ebből az okból, és azért, hogy az Ő kedvében járjunk." Sohasem avatkozott olyan dolgokba, amelyek nem tartoztak rá.  (…) Sohasem keresett élvezetet semmilyen teremtett dologban… Szerinte tapintatlanság lett volna enyhülést keresni azon fájdalmak ellen, amelyeket a mi Urunk engedett meg. Nem is kért soha semmit, hanem beérte azzal, amit önként adtak neki. Mondogatta, hogy kereszt volna reá nézve Istenen kívül valamiben is vigasztalást keresni. Tény, hogy – habár kikérdeztem a kolostor minden tagját – egy [nővér] sem vett rajta észre olyasmit, ami ne vallott volna nagyon is tökéletes lélekre. (AK XII/7)

Mindennek értelme és célja van, ami velünk történik. A legkisebb tettünk is kihat az egész világra. Ha tudatosan Isten jelenlétében élve cselekszünk, hatalmas értéke van Krisztusban még a lélegzetvételünknek is.

Sok baj történik a közösségekben abból, ha valaki olyannal foglalkozik, ami nem tartozik rá. Természetesen a legtöbbször ezt csupa segítőszándékból teszi, mégis emiatt fölösleges konfliktusokba keveredhet. Haszna senkinek sem származik belőle, de kára annál inkább. Ha fontos dologról van szó, az elöljáróval, a vezetővel érdemes beszélni róla, és azután rá bízni, mit kezd vele.

Eljött végre az idő, amikor a mi Urunk magához akarta venni őt; fájdalmai megnövekedtek, s annyi baj támadta meg egyszerre, hogy igazán volt ok dicsőíteni az Urat azért a türelemért és jókedvért, amellyel el tudta viselni. Ezért többen is eljöttek megnézni őt, hogy épülhessenek rajta. Különösen az a káplán, aki ennek a kolostornak gyóntatója, és igen buzgó szolgája az Úristennek, nagyon vágyódott arra, hogy [Beatriz nővér] halálos óráján ott lehessen, mert szentnek tartotta őt. Az Úr olyan kegyes volt, hogy teljesítette ezt az óhaját. Mivel a beteg teljesen magánál volt, és – bár már fölvette az utolsó kenetet – elhívták [a káplánt], hogy ha esetleg szükség volna rá, még egyszer meggyóntathassa azon az éjjelen, és támogassa a halál pillanatában. Valamivel kilenc óra előtt a nővérek valamennyien ott voltak nála, és a gyóntató szintén, amikor – halála előtt negyedórával – egyszerre csak minden fájdalma megszűnt. Mélységes, békés nyugalommal az égre emelte szemét, és arcán olyan vidámság ömlött el, hogy szinte ragyogott. Úgy látszott, mintha nézne valamit, ami nagy örömet okoz neki, mert kétszer el is mosolyodott. [Ezalatt] Minden jelenlevő és a pap is olyan lelki örömöt és boldogságot élveztek, hogy – amint mondják – úgy érezték, mintha a mennyországban volnának. S (…) e vidám arckifejezéssel, és égre emelt szemekkel kilehelte lelkét. Olyan szép volt halálában, mint egy angyal. Hitünk alapján, tekintve életét, nincs is okunk kételkedni abban, hogy az Úristen az örök boldogságba vitte, jutalmul azért a sok szenvedésért, amelyet az Ő kedvéért viselt el. (AK XII/8)

Ha egy szentéletű személy társaságában vagyunk, úgy érezzük, mintha mi is egy kicsit jobbá válnánk. A benne lévő béke átárad mindazokra, akik fogékonyak rá. Amint az Úr mondja az evangéliumban: „Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak!” (Lk 10,5) „Ha méltó rá a ház, rászáll békétek, ha nem, békétek visszaszáll rátok” (Mt 10,13) Beatriz nővér halálakor a jelenlévők azért tudták ilyen módon megtapasztalni az isteni jelenlétet, mert maguk is a kegyelem állapotában voltak, és így bensőleg fogékonnyá váltak az Igazra, a Szépre és a Jóra.

A káplán azt állítja – és ezt sokak előtt mondta –, hogy amikor a holttestet leeresztették a sírba, rendkívül kellemes illatát érezte. A sekrestyés nővér pedig azt állítja, hogy nem fogyatkozott meg azon gyertyák viasza, melyek a temetés és a gyászmise alatt égtek. Tekintve Isten irgalmát, mindez nagyon is hihető. Mikor ezekről a dolgokról egy jézus-társasági atyával beszéltem, aki éveken át gyóntatója és lelki vezetője volt [Beatriz nővérnek], azt mondta, hogy mindezt egészen természetesnek találja, és egyáltalán nem csodálkozik rajta, mert ő tudja, hogy a mi Urunk igen bizalmasan érintkezett vele. (AK XII/9)

A kegyelem alkalmazkodik az egyes emberhez. Nem mindenki érezte azt a bizonyos kellemes illatot Beatriz nővér temetésén, csak a káplán. Egyrészt ő volt fogékony rá, másrészt nyilván neki volt erre szüksége: megerősítést kapott abban a hitében, hogy Beatriz nővér valóban üdvözült halála pillanatában.

Adja Ő Szent Felsége, leányaim, hogy hasznunkra fordítsuk az olyan jó lelkek társaságát, amilyen az övé volt, és amilyet még sokat ad nekünk a mi Urunk kolostorainkban. Nincs kizárva, hogy még mondok róla egyet-mást, hogy fölbuzduljanak, s utánozzák őket azok, akik egy kissé lanyhák, és hogy valamennyien dicsérjük az Urat, aki ennyire fényesen ragyogtatja föl végtelen nagyságát az ilyen gyönge nőkben. (XII/9)

*

Szent Teréz folytatja alapításai elbeszélését, mégpedig az első sarutlan kármelita férfi kolostor létrejöttével. Már korábban említette, hogy volt két kármelita szerzetes, akik szerettek volna az eredeti szabály szerint élni. Egyikükben, Antal atyában nem volt biztos Szent Teréz, hogy vajon képes lesz-e a szigorúbb szabályok szerint élni. Az Úr azonban olyan megpróbáltatásokat engedett meg Antal atyának, melyek elviselése Szent Teréz számára is világossá tette: alkalmas a feladatra.

Mivel nem volt módomban házat szerezni számukra, mást sem tettem, mint folyton a mi Urunk jóságába ajánlottam ezt az ügyet. Ekkor már ugyanis meg voltam elégedve ezekkel az atyákkal. Jézusról nevezett Antal atyát az Úr alaposan megpróbálta abban az évben, amely azóta telt el, hogy először beszéltem vele [az alapításról]. Sok szenvedést küldött reá, melyet ő igen épületesen viselt el. Keresztes János atyának pedig egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy bizonyítson, mert – bár a sarus kármeliták közé tartozott –, mindig tökéletes és szigorú szerzetesi életet élt. Az Úr olyan kegyes volt, hogy – miután megadta nekem a fő dolgot, tudniillik a szerzeteseket – gondoskodott a többiről is. (XIII/1)

Egy avilai előkelő úriember, Rafael úr, akivel korábban sohasem beszéltem, nem emlékszem már miképpen, de valahogy megtudta, hogy sarutlan férfikolostor alapítása van tervbe véve. Eljött tehát hozzám azzal, hogy rendelkezésemre bocsátja egy házát, amely egy meglehetősen kicsiny (…), mindössze húsz lakossal bíró helységben van. A ház egy bérlőnek szolgált lakásul, mikor ott járt, hogy begyűjtse a neki járó gabonát. Nagyjából el tudtam képzelni, milyen lehet. Nagyon szépen megköszöntem neki, és hálát adtam az Úrnak. Azt mondta, hogy a Medina del Campo felé vezető úton van, és mivel éppen akkor Valladolidba készültem, hogy ott alapítsak, odafelé pedig ez a legrövidebb út, ajánlotta nekem, hogy álljak meg, és nézzem meg. Megígértem neki, és úgy is tettem. Júniusban indultam el Avilából egy nővérrel és Julián de Ávila atyával, azzal a pappal, aki az avilai Szent József [kolostornak] volt a káplánja, és aki (…) az alapító utakon kezemre dolgozott. (XIII/2)

Szent Teréz a legtöbb alapítást nagyon megszenvedte. Az utazási feltételek – a száraz forróság és az útviszonyok – még az egészséges, fiatal szervezetet is megviselték, hát még a különféle betegségben szenvedő alapító Anyát. Elgondolhatjuk, mennyire vágyhatott egy nyugodt, csöndes életre az általa Avilában alapított Szent József Kármelben! Hiszen eredetileg csak ezt az egyetlen kolostort szerette volna megalapítani. Az elöljárók azonban, amikor látták, milyen példás szerzetesi életet élnek ott a nővérek, visszatérve az eredeti szabályokhoz, klauzúrában, szegénységben, állandó imában, munkában szolgálva Istent, akkor megszületett bennük az igény, hogy újabb, ebben a szellemben élő kolostorokra lenne szükség. Szent Teréz tehát nyakába vette a „világot” spanyol honban, és ment egyik helyről a másikra alapítani, amint az Úr a körülményekben mutatta neki.

*

Elbeszélésében most visszakanyarodik a valladolidi alapítást megelőző útra, amikor éppen arrafelé igyekezett, és útközben megnézte a helyet, amelyet az első leendő férfi kolostor számára adományoztak.

Korán reggel indultunk el, de mivel nem ismertük az utat, eltévedtünk. A falu nagyon jelentéktelen, ezért nemigen tudott róla senki. Így hát azon a napon sokat szenvedtünk útközben, mert erősen sütött a nap. Mikor már-már azt hittük, hogy ott vagyunk, kiderült, hogy még egyszer akkora utat kell megtennünk. Sohasem felejtem el, mennyire el voltunk fáradva, és hogyan bolyongtunk azon az úton. Így aztán már estefelé járt az idő, mire odaérkeztünk. Amikor beléptünk a házba, olyan állapotban találtuk, hogy nem mertünk azon az éjszakán ott maradni, mert annyira piszkos volt, és tele aratómunkásokkal. Meglehetősen nagy kapualja volt, egy hálófülkével ellátott szoba, egy kicsi kis konyha, és fölötte padlás. Ez volt valamennyi helyisége a mi leendő kolostorunknak. Úgy gondoltam, hogy a kapualjat át lehet alakítani templommá; a padlás lesz a kórus, mert erre valóban alkalmas volt; és majd alhatnak a szobában. Az a nővér, akit magammal hoztam – bár nálam sokkal buzgóbb és nagy barátja az aszkézisnek  –, nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ott akarok kolostort alapítani, és meg is mondta nekem: „Az az egy biztos, anyám, hogy nincs ember, ha még akkora szent is, aki itt kibírná; ne is beszéljen róla többet”. Az az atya, aki velem jött – habár egy véleményen volt a nővérrel –, mikor közöltem vele terveimet, nem ellenkezett velem. Elmentünk tehát a templomba, hogy ott töltsük az éjszakát, habár annyira el voltunk fáradva, hogy nemigen volt kedvünk virrasztani. (AK XIII/3)

Durvelónak hívták ezt a csekély lélekszámú falucskát. Eléggé eldugott helyen lehetett, mert az arra lakók közül sem ismerték. Szent Teréz imádkozott házért a férfi sarutlan kármeliták számára, és ezt ajánlották föl neki. – Ha belemerünk vágni a lehetetlenbe Istenben bízva, akinek „minden lehetséges” (Mt 19,26), akkor csodát láthatunk.

Mikor Medinába értünk, azonnal beszéltem Antal atyával. Elmondtam neki, miként áll a dolog, és megkérdeztem, volna-e bátorsága ott lakni egy ideig, mert biztos lehet afelől, hogy az Úr hamar gondoskodik majd másról. A fő, hogy az alapítás meg legyen kezdve. Akkor már annyira a szemem előtt volt mindaz, amit az Úr azóta tett, és hogy úgy mondjam, épp olyan biztosra vettem, mint ahogy most látom magam előtt, sőt még sokkal többet láttam előre, mint amennyi mostanáig megvalósult. Pedig ebben a pillanatban, amikor ezeket a sorokat írom, Isten kegyelméből már tíz sarutlan férfi kolostor van.

Hozzátettem azt is: ne gondolja, hogy akár az előbbi, akár a mostani tartományfőnök megadná nekünk az alapítási engedélyt – mert mint e könyv elején mondtam, szükségünk volt e kettő beleegyezésére –, ha egy szép házzal kezdenénk, eltekintve attól, hogy nincs módunkban olyat szerezni. Míg ellenben, ha abban a rongyos falucskában és ilyen kis viskóban kezdjük, nem sokat fognak vele törődni. Antal atyának azonban az Úr több bátorságot adott, mint nekem: azt felelte, hogy nemcsak ott kész ellakni, hanem akár egy disznóólban is. Keresztes János atya pedig szintén így nyilatkozott. (AK XIII/4)

Szent Teréz nemcsak bölcs, hanem okos is. Ráhangolódik az Úr útjaira, és fölfedezi a történések értelmét. A kármeliták közül nem mindenki fogadja kitörő lelkesedéssel a rend megújítására tett kezdeményezést, az új kolostoralapítás gondolatát. Ezért valóban nagy bölcsességre vall, hogy egy eldugott kis faluban induljon útjára a kármelita rend megújulást kívánó férfi ága. A két atya pedig nem szenved hiányt lelkesedésben és buzgóságban, így az kipótolja számukra az egyéb hiányosságokat.

Most tehát arról volt szó, hogy megszerezzük az említett két atya [a jelenlegi és a korábbi tartományfőnök] beleegyezését, mert generális atyánk ehhez a feltételhez kötötte az engedélyét. Bíztam a mi Urunkban, hogy majdcsak lesz erre is gondja, ezért meghagytam Antal atyának, hogy tőle telhetően igyekezzék egyet-mást beszerezni az alapítandó ház számára, én pedig elmentem Keresztes János atyával a valladolidi alapításra, amelynek történetét már megírtam. Mivel pedig ott egy ideig munkásokkal kellett dolgoztatnunk a kolostor berendezésén, és így nem volt klauzúránk, fölhasználtam ezt az alkalmat arra, hogy Keresztes János atyát beavassam életmódunk részleteibe. A cél az volt, hogy mindent jól megértsen, úgy az aszketikus gyakorlatokat, mint a testvéries együttélést és [a rekreációt, vagyis] a felüdülést, amelyet közösen tartunk. A rekreációban ugyanis minden olyan jó el van rendezve, hogy alkalmat ad a nővérek hibáinak felismerésére, de egyúttal pihenésül is szolgál, hogy utána jobban viselhessék a fegyelmet. Ez a jó atya [Keresztes Szent János] annyira szentéletű volt, hogy én sokkal többet tanulhattam volna tőle, mint ő tőlem; most azonban nem erről volt szó, hanem arról, hogy beletanuljon a nővérek életébe. (AK XIII/5)

Szent Teréznek azért is volt fontos, hogy legyenek sarutlan férfi kármeliták, hogy segítségükre legyenek a nővéreknek, hiszen nem mindegy, kinek a lelki vezetésére vannak bízva. Keresztes Szent Jánosnak pedig Valladolidban lehetősége van közvetlen közelről betekinteni a nővérek életébe. Ha már fölállítják a klauzúrát, vagyis azt az életteret, ahol a nővérek élnek, akkor erre már nincs mód. Az építkezés elhúzódása viszont lehetővé teszi a mindennapokban a közvetlen érintkezést. A rekreáció idején, ami a felüdülés óráját jelenti, a nővérek közösségben szabadon beszélgethetnek. A nap többi szakában szilencium van, csak a munkával kapcsolatban beszélnek. A rekreáción, amikor fölszabadultan együtt vannak a nővérek, kiütközhet a hibájuk, például abban, hogy ki képes meghallgatni a többieket, hogyan reagál az elmondottakra, van-e benne elég szeretet ahhoz, hogy befogadja a másik közlését és a többi.

Az Úristen úgy intézte, hogy rendünk tartományfőnöke, Alfonz Gonzalez atya, akinek beleegyezését ki kellett eszközölnöm, éppen ott tartózkodott. Öregember volt, jószívű és egyenes lelkű. Mikor előadtam kérésemet, annyit beszéltem neki, és annyira hangsúlyoztam, hogy milyen súlyos felelősséget vállal magára Isten előtt, ha ilyen üdvös dolgot megakadályoz; és Ő Szent Felsége is – mivel akarta az alapítást – bensőleg ösztönözte, így sikerült őt kezdvezően ráhangolnom [az alapításra]. Amikor pedig odaérkezett Mária de Mendoza úrnő fivérével, az avilai püspökkel, aki mindig kedvelt és támogatott bennünket, ők ketten elintézték az ügyet vele és az előbbi provinciálissal, Angel de Salazar atyával, akitől a legjobban féltem. Szerencsére éppen akkor valami ügye volt, amelyben rászorult Mária de Mendoza úrnő pártfogására, és azt hiszem, ez a körülmény nagyon előmozdította engedékenységét; bár azért, ha ez nem is jött volna közbe, a mi Urunk akkor is tudott volna hatni a szívére, amint megtette a generális atyával, aki pedig ugyancsak ellene volt az eszmének [a reform szellemében élő kolostorok alapításának]. (AK XIII/6)

Ízelítőt kaphatunk Szent Teréz rábeszélő képességéből, amellyel a jó ügy mellé állítja még az esetlegesen kétkedő rendi vezetőket is. Ha hamis alázatból visszafogja magát, és elrejti saját lelkesedését, amely belső tűzzel hatja át egész személyiségét, akkor az Úrnak valami más eszközt kellett volna bevetnie az engedély megszerzéséhez. – Ha az Úr ügyében tevékenykedünk, ha Őérte harcolunk, és belső tűz fűt bennünket, ez arra ösztönöz, hogy föllelkesítsünk másokat is, és megtaláljuk a helyes megoldásokat. Mindez elősegíti bennünk a tevékeny közreműködést a kegyelemmel, hiszen az nem passzív befogadása Isten erejének, hanem feltételezi a cselekvő együttműködést vele. Szent Teréz ezt kiválóan megtanulta az Úrtól.

Ó, Uram! Hányszor találkoztam ezen alapítások során látszólag leküzdhetetlen nehézségekkel, és milyen könnyedén tudta azokat Szent Felséged elsimítani! (…) Most, hogy ezeket írom, mély ámulatba esem, és azt óhajtanám, bárcsak megérttetné a mi Urunk mindenkivel, hogy ezekben az alapításokban mi teremtmények, úgyszólván semmit sem tettünk. Mindent az Úr maga rendezett el, és olyan szerény alapokon kezdte az egészet, hogy csupán Ő Szent Felsége volt képes azt olyan magasra emelni, amilyen most. Áldott legyen érte mindörökké! Ámen. (AK XIII/6)

Szent Teréz személyes tapasztalatát írja le, akárcsak a lelki élet vonatkozásában.  Egzisztenciális tapasztalata, hogy Isten maga egyengeti minden egyes alapítás útját. Ha valami nem megy, újabb és újabb lehetőséget ad a megvalósításra. Szent Teréz pedig nem sajnálja a fáradságot, hogy utána járjon, felkutassa ezeket a lehetőségeket, és megragadja a legkedvezőbbet, vagy azt, ami éppen adódik. – Munkatársakat keres az Úr, akikkel munkálkodhat az Ő Atyjával együtt.

Miután sikerült megszereznem a két beleegyezést, úgy éreztem, semmi sem hiányzik többé. Elhatároztuk tehát, hogy Keresztes János atya menjen oda, költözzék a házba, és rendezze azt be, hogy úgy-ahogy, meglehessenek benne. Nekem az volt a legfőbb gondom, hogy mielőbb kezdjenek bele, mert attól féltem, valami közbejön. Úgy is lett. Antal atya időközben beszerzett már egyet-mást a szükséges dolgokból, mi pedig tőlünk telhetően hozzájárultunk; azonban édeskevés volt, amit tehettünk. Antal atya nagy örömmel jött hozzám Valladolidba, és elmondta, hogy mi mindent hozott össze. Hát bizony az nem volt valami sok! Csak órákkal volt alaposan fölszerelve. Nem kevesebb, mint öt homokórája volt, amin én jót mulattam. Azt mondta, arra kellenek, hogy az elmélkedési időt pontosan ki lehessen mérni, mert nem akarja, hogy e tekintetben zavar álljon be. Arról azonban tudtommal nem gondoskodott, min fog aludni. (AK XIV/1)

A ház felszerelése nem sok időt vett igénybe, mert bár a két atyában nagy volt az akarat, nem volt pénzük hozzá. Mikor minden elkészült, Antal atya nagy örömmel lemondott a perjelségről, és fogadalmat tett az Eredeti Szabályra. Mondogatták neki, hogy előbb próbálja meg, de ő hallani sem akart erről. Nagyobb boldogságot képzelni sem lehet a világon, mint amilyennel ő ment el kunyhójába. János atya akkor már ott volt. (AK XIV/2)

Aki mindenről lemond az Úrért, százannyit kap és hozzá az örök életet (vö. Mk 10,30) – ígéri Jézus. A százannyiban benne van az a belső öröm, amely az Isten közelségét élvezők szívében van. Szent Teréz saját maga megtapasztalta, hogy a belső szabadság nyitotta meg az utat a benne lakozó Úrhoz. Antal atya is megéli ezt, ezért nem gondolkodik a „próba-szerencse” megoldásban, hanem fejest ugrik a mély vízbe, mert tudja, hogy a mi Urunk fönntartja őt.

Antal atya elmesélte nekem, hogy amikor távolból megpillantotta azt a falucskát, kimondhatatlan lelki öröm fogta el. Úgy érezte, most már igazán szakított a világgal, tekintve, hogy mindent elhagyott, és elvonul ebbe a magányba. A házat egyáltalán nem találták rossznak, sőt úgy érezték, mintha a legnagyobb kényelemben volnának. (AK XIV/3)

Ó, Istenem, milyen keveset is érnek azok a paloták és a kényelem eszközei a belső élet szempontjából! Az Ő szerelmére kérlek benneteket, nővéreim és atyáim, hogy ebben a pontban, tudniillik a nagy és költséges házak tekintetében tartsatok mindig nagyon is mértéket. Álljanak mindig szemünk előtt a mi igazi alapítóink, azok a szent atyák, akiktől származunk, és akik – amint jól tudjuk – a szegénység és alázatosság útján jutottak el a mennyei boldogságba. (AK XIV/4)

„Milyen nehéz a gazdagnak bejutni az Isten országába!” (Lk 18,24) – kiáltja Jézus. Gazdag az, akit megkötnek a földi javak, akár sok, akár kevés van belőle, és ezeket a kincseket gyűjtögeti. Nehéz bejutnia Isten országába, mert a szíve nem oda húzza, hanem a rozsda marta és a moly rágta javakhoz. „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21) – mondja Jézus.