BEATRIX NŐVÉR TÖRTÉNETE (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 27. rész)
Szent Teréz elmeséli egy fiatal leány, Beatrix nővér történetét, aki a sevillai Szent József kolostorba lép be. Az alapító Anya semmilyen szenvedést sem sajnál egy kolostor létrejöttéért, ha azután tiszta szívvel dicsérik benne az Urat.
Ez a fiatal leány igen buzgó keresztény szülők gyermeke, és édesapja a hegyvidékről való. Mikor még egészen kicsiny, körülbelül hét esztendős volt, egy gyermektelen nagynénje elkérte őt édesanyjától, hogy ő majd fölneveli. Miután tehát magához vette a házába, ott bizonyára igen jól bánt vele, és kimutatta iránta való szeretetét, ami természetes, s ezt a cselédek közül egyesek megirigyelték. mielőtt a kisleány odajött volna, valószínűleg azt remélték, hogy asszonyuk majd rájuk fogja hagyni vagyonát; márpedig világos volt, ha megszereti húgát, őt fogja megtenni örökösévé. Valóságos ördögi tervet eszeltek ki tehát ennek megakadályozására. Ráfogták a kislányra, hogy meg akarja mérgezni nagynénjét, és e célból egyiküknek nem tudom hány maravédit adott, hogy szerezzen neki rajta szublimátot [mérget]. (AK XXVI/3)
A nagynéni, mikor ezt elmondták neki, tekintve, hogy mind a három cseléd egyhangúan ugyanazt állította, elhitte, valamint a kisleány anyja is, aki egyébként rendkívül erényes asszony. Az utóbbi tehát hazavitte a gyermeket, azzal a meggyőződéssel, hogy gonosz nő válik majd belőle. Az Istenanyáról nevezett Beatrix nővér – mert ez most a neve – elmondta nekem, hogy anyja mindennap megverte, kínozta, a puszta földön hálatta, így akarta őt bűne bevallására bírni. Mivel pedig a leány folyton azt erősítette, hogy ő nem tett ilyet, s hogy azt sem tudja, mi az a szublimát, anyja ezt még nagyobb romlottságként magyarázta, és megátalkodott tagadásnak tekintette. El is vesztette minden reményét az iránt, hogy a gyermek valaha megjavulhat. Nem volt csekélység, hogy a kisleány nem vállalta magára a bűnt, csak azért, hogy megszabaduljon ennyi kínzástól, azonban az Úristen nem hagyta el az ártatlan gyermeket, és nem engedte, hogy hazugságba essék. Mivel pedig Ő Szent Felsége védelmére szokott kelni a bűntelenül elnyomottaknak, az említett cselédek közül kettőre olyan rettenetes betegséget küldött, hogy úgy látszott, mintha veszettségbe estek volna. Mikor tehát érezték, hogy közeledik haláluk, titokban elküldtek a kisleányért és nagynénjéért, s visszavonták a rágalmat. Hasonlóképpen tett a harmadik is, aki gyermekágyban halt meg. Egyszóval mind a hárman kínos halállal múltak ki, büntetésül azért a szenvedésért, amit ennek az ártatlan gyermeknek okoztak. (AK XXVI/4)
A világ rendjébe nemcsak fizikai törvényszerűségek vannak beleteremtve, hanem egyfajta spirituális rend is. A bűnt követő igazságosság érvényre jut. Ugyanakkor a három cseléd földi életből való távozásával nyilván megszakad az általuk megvalósult rossz folytonossága. Ha hozzájutnak az őket nem megillető, csalással és rágalmazással megszerzett örökséghez, a kapzsiság szelleme még erőteljesebben szippantotta volna be mindhármukat. A halál közeledte pedig bűnvallomásra és nyilván bűnbánatra segítette a bűnösöket. Ha így nézzük, akkor korai haláluk mentette meg őket a még rosszabbtól: a kárhozattól.
Ám tengernyi égbekiáltó bűn majd az örökkévalóságban kerül az igazság mérlegére. Az ártatlanok szenvedésének okozóit tetteik ítélik el és azok következményei. Tetteik a rossz lavináját indítják el, melynek következményeit sok nemzedék viseli a földön. Az elkövetők pedig – ha előbb nem is, de – az örökkévalóságban szenvednek majd saját tetteik miatt, akkor már világosan látva azok valódi súlyát.
Ezt [a történetet] nemcsak tőle magától [Beatrix nővértől] tudom. Édesanyja is, aki – amióta leánya szerzetesnő lett – sokszorosan megbánta, hogy valamikor olyan rosszul bánt vele, [a nővér] elmondta nekem mindezt sok egyébbel együtt, mert szegénynek bizony sokféle kínzásban volt része. Az Úristen megengedte, hogy egy ennyire keresztény érzelmű anya valóságos hóhéra legyen egyetlen gyermekének, akit egyébként szíve mélyéből szeretett. Hiszen ez a nő rendkívül becsületes és vallásos. (AK XXVI/5)
Jó példa ez arra, hogy az ún. jó keresztények is mennyire meg tudják keseríteni egymás életét az ítélkezéssel, a másikról való rosszat feltételezéssel. Megelőzhetjük a szenvedések okozását azzal, ha imádkozunk egymásért, amint valami rossz gondolat verne gyökeret bennünk felebarátunk iránt. Példa ez az eset továbbá arra is, hogy agresszióval nem lehet a testvérünket jobbá tenni. A jó példa és a szeretet nyelve előrébb visz a célhoz.
Ismeretes ez az apoftegma: az egyik szent öreg (az első századokban élt sivatagi atyák közül) megtudta, hogy egy fiatal leány prostitúcióra adta magát, és az öreg elment hozzá. A nő leültette őt az ágyára és kacéran mosolygott rá. Az öregnek pedig egyszerre megeredtek a könnyei. A lány megkérdezte, miért sír. Mire az öreg ezt válaszolta: „Hogyne sírnék, amikor látom, hogy ördög nevet vissza a szemedből!” A nő annyira megrendült, hogy abbahagyta bűnös életmódját és követte az öreget a sivatagba. Mélységes bűnbánatot tartott, és alig telt el három nap, meghalt. A szent öreg pedig látta, ahogy a lelke galamb képében a mennybe száll Isten irgalma és a tökéletes bűnbánat gyümölcseként.
Azért az emberért sírunk, akit szeretünk, és meg akarunk menteni. A szemrehányás helyett a megrendültség könnyei megérintették a bűnös nő szívét, ez pedig minden prédikációnál többet ért: igazi megtérést eredményezett.
[Beatrix nővér mint] kisleány alig múlt tizenkét esztendős, amikor egy könyvben Szent Anna életét olvasta, és ennek révén nagyon megszerette a kármelhegyi szent remetéket. Az életrajz ugyanis azt mondta róluk, hogy Szent Anna édesanyja – akinek a neve, ha nem csalódom, Emerencia volt – sokszor meglátogatta őket. Ez akkora lelkesedést öntött belé [a kislányba] Miasszonyunk ezen rendje iránt, hogy azonnal megfogadta: ebbe fog belépni, és mindjárt le is tette a szüzességi fogadalmat. Valahányszor csak tehette – ami gyakori volt – visszavonult a magányba és elmélkedett. A belső imában nagy és rendkívüli kegyelmeket kapott az Úristen és a Boldogságos Szűz részéről, legszívesebben azonnal kolostorba lépett volna, de nem merte megtenni szülei miatt, ugyanakkor nem is tudta, hol található ez a rend. Különös, hogy bár Sevillában vannak sarus kármelita nővérek, sohasem hallott létezésükről, míg csak évekkel utóbb nem értesült a mieinkről [a sarutlan kármelita nővérekről]. (AK XXVI/6)
Minden, ami történik, benne van Isten tervében, a bűnt kivéve, de még annak következménye is jóra fordulhat az igaz bűnbánattal.
Ez a kislány sokat szenvedett ártatlanul, ami előkészítette szívét Isten különleges kegyelmeinek befogadására. A szenvedések állhatatos, harag nélküli elviselése mintegy vonzza a szeretet Istenét, aki kegyelemzáporra üdíti föl kedves teremtményét, hiszen benne Fiát látja. Jézus Krisztus ugyanis szintén ártatlanul szenvedett és adta oda magát értünk, emberekért. – „Ő azt, aki bűnt nem ismert »bűnné« tette értünk, hogy benne »Isten igazságossága« legyünk” (2Kor 5,21). Isten igazságossága az Ő irgalma. Ezt jól mintázza a három rosszakaratú cseléd sorsa: közeledő haláluk bűnvallomásra és bűnbánatra indította őket, és így távozhattak a földi életből, megmentve lelküket a kárhozattól. Az ártatlanok Istenben történő szenvedését az Atya egyesíti Fia megváltói szenvedésével, és gyakran általuk kapnak kegyelmet az őket kínzók. A sok miért-re az üdvösségben tisztán látjuk majd a választ.
Mikor [Beatrix nővér] házasulandó korba lépett, bár még nagyon fiatal volt, szülei kiválasztottak számára valakit, akihez férjhez akarták adni, annál is inkább, mivel egyetlen gyermekük volt. Születtek ugyan előtte fivérei, viszont sorra meghaltak, és csak éppen ő maradt meg, akit a szülők legkevésbé szerettek. (Mikor az említett esemény történt, egyetlen fivére volt még életben; ő védelmére kelt, és mindig mondogatta, hogy ne higgyék el azt a bizonyos rágalmat.) A házasság ügyét tehát véglegesen megbeszélték, és közölték vele abban a meggyőződésben, hogy semmi kifogása sem lesz ellene. Ő azonban kijelentette, hogy fogadalma tiltja a házasságot, és ha még meg is ölik, ő nem fog engedni. (AK XXVI/7)
Az ördög elvakította őket [a szülőket], az Úristen pedig engedte, hogy ez a leány [valósággal] vértanúságot szenvedjen; a szülők azt hitték, hogy gyermekük valami rossz fát tett a tűzre, és felbőszültek, hogy bár ők szavukat adták, ilyen sérelem esik a fiatalemberen. Iszonyúan megverték, megkínozták, sőt még fel is akasztották úgy, hogy majdnem megfulladt; még szerencse, hogy nem ölték meg. Az Úristen, akinek magasabb céljai voltak vele, megőrizte életét. Azt mondta nekem, hogy végül már teljesen érzéketlen volt e bántalmazásokkal szemben, mert emlékezett arra, hogy mi mindent szenvedett Szent Ágnes. Azóta, hogy az Úr ennek a szentnek példáját állította szeme elé, örült, hogy valamelyest szenvedhet Őérette, s fájdalmait szünet nélkül Őneki ajánlotta föl. Volt idő, amikor azt hitték: a kínzásba belehal; három hónapig volt ágyban fekvő beteg, és még csak mozdulni sem tudott. (AK XXVI/8)
Elsősorban nem az említett fiatalemberen esik sérelem, amikor a leány nemet mond az eljegyzésre, hanem a szülők tekintélyén eshetett csorba, hogy nem tudnak parancsolni gyermeküknek. Hiszen Szent Teréz korában a szülők döntenek a házasság felől. A sértett hiúság embertelen tettekre ragadhat valakit, aki mindenáron érvényesíteni kívánja akaratát.
A szentek példájából pedig erőt meríthetünk saját küzdelmünkhöz. Egyértelműen Isten erejével képes kiállni ez a kislány az emberfeletti szenvedéseket, hiszen Isten ügyéért küzd: neki adta egész életét.
Igazán feltűnő, hogy egy fiatal leányról, aki sohasem mozdult el édesanyja oldala mellől, és akinek édesapja (…) nagyon tisztességes ember, képesek voltak ekkora rosszat feltételezni [saját gyermekükről]. Hiszen szent életű és tiszta erkölcsű volt, és olyan adakozó, hogy ami pénzt csak szerezni tudott, mind alamizsnára fordította. Ha az Úr valakinek meg akarja adni azt a kegyelmet, hogy szenvedjen, arra mindig megtalálja az utat módot. Néhány évvel utóbb azonban az Úristen kezdte megnyitni szemüket, úgyhogy lassanként tudatára ébredtek leányuk erényeinek. Ha alamizsnát akart osztogatni, annyi pénzt adtak neki, amennyit csak óhajtott, és a rossz bánásmód helyébe dédelgetés lépett. Másrészt azonban annyira emésztette őt a vágy a kolostor után, hogy mindez terhére volt, s így – amint elbeszélte nekem – állandóan kedvetlenség és lelki fájdalmak nehezedtek rá. (AK XXVI/9)
Az állhatatosság célhoz vezet. A leány jósága, amely nem egy-két napig tart, hanem hosszú ideig, annak ellenére, hogy folyamatosan gyötrik szülei, lerántja a leplet az igazságról.
Egy ideig csaknem megölik, úgy kínozzák, aztán pedig dédelgetik. Az emberek ítélete és viselkedése rapszodikus, nem érdemes sokat adni sem a dicséretekre, sem a szidásokra. A szent öregek bölcsen azt tanácsolják, hogy e tekintetben viselkedjünk úgy, mint egy szobor, amely megőrzi nyugodtságát akkor is, ha szitokkal árasztják el, és a dicséret sem tudja kimozdítani szilárdságából. Az ilyen emberi viszonyulásokra is igaz, hogy elmúlnak. Amint a Prédikátor könyve írja: „…minden igyekezet és minden siker csak az egyik féltékenykedése a másikra. Ez is hiábavalóság és szélkergetés” (Préd 4,4).
Tizenhárom vagy tizennégy évvel Grácián atya Sevillába érkezése előtt, mikor még semmit sem tudtak ott a sarutlan kármelitákról, egy alkalommal együtt volt apjával, anyjával és két szomszédasszonnyal, amikor belépett hozzájuk egy, a mi rendünkből való szerzetes, darócba öltözve, mezítláb, úgy, ahogy a mieink járnak. Azt mondják, hogy az arca igen üde volt és tiszteletreméltó, bár egyébként öreg ember volt, és hosszú szakálla olyan fehér, mintha ezüstszálakból állt volna. Odalépett mellé [a leány mellé], és néhány szót intézett hozzá valamilyen nyelven, amelyet sem ő [a leány], sem a többiek nem értettek meg, mikor pedig bevégezte beszédét, háromszor keresztet vetett rá e szavakkal: „Beatrix, adjon neked az Úr kitartást,” és ezzel eltávozott. Az egész idő alatt, amíg ott volt, a jelenlevők meg sem moccantak, annyira meg voltak lépve. Most azonban sietve indultak utána, hogy megkeressék, de nem tudtak nyomára akadni. Beátrixnak nagy lelki vigasztalására szolgált, míg a többiek csodálkoztak rajta, és belátva, hogy ennek Istentől kellett jönnie, [a szülők] elkezdték (…) leányukat többre becsülni. Azóta, ha jól emlékszem, tizennégy esztendő múlt el, s egész idő alatt ő [Beatrix] hűségesen szolgált az Úrnak, és mindig azért imádkozott, hogy bárcsak teljesülne a szíve vágya. (AK XXVI/10)
Az Úr olyan formában erősíti meg Beatrixot a hivatása beteljesülésére való várakozásban, hogy azt a környezete is észleli. Minden bizonnyal ezzel nekik is üzennek az égiek, hogy becsüljék meg a leányt, ameddig körükben van. Az üde arcú öreg szerzetes nyilvánvalóan az égiek közül tette láthatóvá magát. Szüksége is van rá a leánynak, hiszen több mint tíz évet kell várnia, ameddig szíve vágya teljesülhet.
[Beatrix] Nagyon levert volt éppen akkor, amikor Grácián Jeromos atya odajött. Egyszer elment szentbeszédet hallgatni az egyik templomba a Triána nevű külvárosban, ahol édesapja lakott, anélkül hogy tudta volna, ki lesz a szónok. Ez esetben éppen akkor Grácián atya volt. Látta, amint kijött, hogy a miséző pap áldását fogadja, s amint észrevette rajta a sarutlanok ruháját, azonnal eszébe jutott az a másik [az üde arcú öreg], akit ő ugyanebben az öltözetben látott. Csak az arc és a kor volt különböző, mert Grácián atya akkor még harminc éves sem volt. [Beatrix] Elmondta nekem, mennyire odavolt a nagy boldogságtól. Akkor már hallotta ugyan, hogy valami új kolostort alapítottak Triánában, de nem tudta, hogy a sarutlanoké. Attól a naptól kezdve folyton azon igyekezett, hogy meggyónhasson Grácián atyánál. Az Úristen azonban úgy akarta, hogy ezt se kapja meg ingyen, és több mint tizenkét alkalommal elutasításban volt része. Mivel ugyanis fiatal volt és szép, Grácián atya, aki nagyon óvatos ember, távol tartotta magát a hasonló hölgyekkel való beszélgetéstől. (AK XXVI/11)
Természetesen a lehetőségek is kegyelmet hordoznak, és mint ilyenek, ingyenes ajándékok. A kitartás révén a vágy újult erővel lángol fel az emberben. Az állhatatosságban kipróbálttá lesz az elhatározás szilárdsága.
Gácián atya érthető módon vigyáz saját hivatására, hogy fiatalember lévén miközben másokat pasztorál, ne kerüljön veszélybe szerzetespapsága.
Beatrix, aki maga is igen tartózkodó volt, egy alkalommal keservesen sírt a templomban amiatt [hogy nem fogadja őt Grácián atya]. Ekkor egy asszony hozzá jött, és megkérdezte, mi baja. Ő azt felelte, hogy már annyi ideje igyekszik szót váltani azzal az atyával, aki éppen akkor ott ült a gyóntatószékben, de sehogy sem tud hozzáférkőzni. Ekkor az asszony odavezette őt, és megkérte Grácián atyát, hogy hallgassa meg ennek a fiatal lánynak a gyónását. Így azután sikerült nála általános gyónást végeznie. Ő pedig, mikor látta ezt a kegyelmekben gazdag lelket, nagyon megörült, és azzal vigasztalta, hogy ki tudja, talán odatelepszenek a sarutlan nővérek, s akkor lesz gondja rá, hogy azonnal fölvegyék. Ez meg is történt. Meghagyta ugyanis nekem, hogy Beatrix legyen az első, akit fölvesznek, mert annyira meg van elégedve a lelkével, s mikor mi még útközben voltunk, ő maga közölte vele, hogy föl van véve. Ő igyekezett titokban tartani ezt szülei előtt, mert ők semmi esetre sem engedték volna belépni, s így ugyanazon Szentháromság napján elment hazulról azzal az ürüggyel, hogy gyónni megy a sarutlanokhoz. Mivel ők jó messzire laknak tőlük, édesanyja nem kísérte el személyesen, hanem néhány cselédet küldött vele. Ekkor már ugyanis rendszeresen a sarutlan atyáknál gyónt, sok alamizsnát adogatott nekik, és ugyanezt tették a szülei is az ő kedvéért. Előzetesen megállapodott egy igen jámbor, istenfélő nővel, hogy ő majd hozzánk vezeti, és amikor találkoztak vele, azt mondta a cselédeknek, várjanak egy kicsit, azonnal visszajön. A cselédek ismerték azt a nőt, aki híres volt egész Sevillában szent életéről és nagy jótékonyságáról, s így engedték elmenni vele. Ő [Beatrix] tehát fogta a szerzetesi ruhát és a daróc köpenyt – nem tudom, hogyan bírta elvinni ezt a csomagot, csakhogy annyira úszott a boldogságban, hogy mindez csekélységnek tűnt előtte. Csupán attól félt, hogy valami akadály jöhet közbe, ha fölismerik, és így látják, megrakodva; mert hát, mint úri leány, ő egészen másképp szokott megjelenni az utcán. Mit nem tesz az Isten szeretete! Eszébe sem jutott, hogy tekintettel legyen társadalmi rangjára, és mással sem törődött, mint csupán azzal, hogy senki se akadályozza szíve vágyának teljesülését. Mi azonnal beeresztettük, s én megüzentem a dolgot édesanyjának. Ő magán kívül volt az izgalomtól, és így jött hozzánk, de végül, mint ő maga megjegyezte, belátta, mekkora kegyelemben részesítette Isten a leányát, s bár nagyon fájt neki, mégis csak belenyugodott. Nem esett olyan végletekbe, mint némelyek, akik szóba sem akarnak többé állni gyermekükkel. Sőt ellenkezőleg, mindig juttatott nekünk alamizsnát. (AK XXVI/12)
Az Úr küld megfelelő segítőt egy asszony személyében, aki közbenjár a fiatal leány érdekében Grácián atyánál, aki végül fogadja őt. – Ha nem adjuk föl, célba érünk.
Nem véletlenül jegyzi meg Szent Teréz, hogy nem tudja, miképpen bírta el a szerzetesi ruhát a leány, mert a daróc ruhának és a köpenynek rendkívül nagy súlya volt.
Beatrix leleményes. Ismeri szüleit, és tudja, csak akkor érheti el célját, ha kész tények elé állítja őket: bezárul mögötte a klauzúra ajtaja. Onnan már nem lehet őt erőszakkal hazavinni, hiszen a közösség befogadta, és már nem fiatal korú, aki fölött a szülei rendelkezhetnének.
Jézus Krisztusnak ez a jegyese [Beatrix nővér] pedig nagy örömmel kezdte meg azt a szerzetesi életet, amelyre vágyva vágyódott. Rendkívül alázatos volt, és odaadó hűséggel tette minden kötelességét; alig tudtuk kivenni kezéből a seprűt. Míg otthon akkora kényelemhez volt szokva, most a fáradságban találta minden élvezetét. Amilyen jól érezte magát, csakhamar jócskán meg is hízott. Ez teljesen megnyugtatta szüleit, és végül őszintén örültek annak, hogy a leányuk kolostorban van. (AK XXVI/13)
Mikor eljött az ideje, hogy letegye a fogadalmat – két vagy három hónappal ezt megelőzően –, hogy ne élvezzen akkora jót szenvedés nélkül, rendkívül erős kísértések támadták meg. Nem mintha ő nem akarta volna letenni a fogadalmat, hanem nagyon súlyos következményekkel járó dolognak tűnt előtte. Teljesen kiment a fejéből, hány esztendeig szenvedett ezért a kincsért, amelynek most birtokában volt, és az ördög úgy kínozta, hogy nem tudott magán segíteni. Mindemellett végül összeszedte minden erejét, és sikerült legyőznie önmagát, úgyhogy ezen lelki gyötrelmei ellenére is letette a fogadalmat. A mi Urunk, aki úgy látszik csak próbára akarta tenni állhatatosságát, és csupán erre várt, fogadalma előtt három nappal meglátogatta, rendkívül megvigasztalta, és elűzte mellőle a rossz szellemet. Ez akkora örömmel töltötte el [Beatrix nővért], hogy ez a három nap folyamán magán kívül volt a boldogságtól, amire volt is oka, mert a kegyelem, amelyben részesült, igen nagy volt. (AK XXVI/14)
A kísértő, az ellenséges erő által részesülhetünk próbatételekben. Szent Teréz is számtalanszor érezte magát kilátástalan helyzetben. Gondolhatunk az első alapításra, az avilai Szent József kolostor alapítására. Úgy küzdött ezért az első megreformált kolostor létrejöttéért az Úr erejében, mint egy oroszlán. Amikor pedig megtörtént az alapítás, egy hatalmas belső köd szállta meg gondolatait, és megannyi kétségbeejtő sugallat töltötte be őt. Úgy érezte, mintha kitörlődött volna emlékezetéből minden belső és külső történés, amely egyértelműen az Úr műve volt. Időbe telt, ameddig fölismerte, hogy kísértésben van. Ezután kezdett visszaemlékezni mindarra, amit Isten vitt végbe csodálatos módon az ő életében és a kolostor létrejöttében.
Aki belefog egy jó ügybe, természetszerűleg számíthat hasonlóra. Ilyenkor várni kell és állhatatosságért könyörögni. Az Úr pedig parancsol a szélnek és elül a vihar (vö. Lk 8,24). Ám addig marad a hit lámpása, amely egyedüli világosság a sötétségben.
Röviddel [Beatrix] kolostorba lépése után édesapja meghalt, édesanyja pedig ugyanabban a kolostorban öltözött be szerzetesnőnek. Egész vagyonát alamizsnául adta a kolostornak, és most nagy boldogságban élnek ott az anya meg a leánya; épülésére szolgálnak valamennyi nővérnek, s hű szolgálói annak, aki akkora kegyelmet adott nekik. (AK XXVI/15)
Szent Teréz korában gyakori, hogy az özvegyasszonyok kolostorba vonulnak. Fiatalon adják férjhez a leányokat, szüleik határozzák meg életüket. Ezért általában csak akkor követhetik szívük vágyát, amikor fölszabadulnak a házastársi kötelék alól. Beatrix nővér édesanyja pedig nyilván leányától kapott kedvet a szerzetesi életre, és kapta meg hozzá az Úr ajándékát: a hivatás kegyelmét.
Nem telt bele még egy esztendő sem, jött egy másik fiatal leány is, ugyancsak szülei határozott tilalma ellenére. Szóval az Úr lassan-lassan benépesíti ezt a házat olyan lelkekkel, akik annyira óhajtanak Őneki szolgálni, hogy nem riadnak vissza sem a szigorú életmódtól, sem pedig a teljes elzárkózottságtól. Áldassák az Ő szent Neve mindenkor és dicsértessék mind örökön örökké! Ámen. (AK XXVI/16)