Az Úr az!

Ezek után Jézus ismét megjelent a tanítványoknak a Tibériási tengernél. Így jelent meg: Együtt volt Simon Péter, Tamás, akit Ikernek hívnak, a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, és még másik kettő a tanítványok közül. Simon Péter azt mondta nekik: „Megyek halászni.” Azok azt felelték: „Megyünk veled mi is.” Elindultak tehát, és beszálltak a bárkába, de azon az éjszakán semmit sem fogtak.

Amikor már megvirradt, Jézus a parton állt, de a tanítványok nem tudták, hogy Jézus az. Jézus azt mondta nekik: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Azt felelték: „Nincsen!” Ő ekkor azt mondta nekik: „Vessétek a hálót a bárka jobb oldalára, és találni fogtok!” Kivetették, de kihúzni már nem tudták a tömérdek hal miatt. Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert neki volt vetkőzve, és a tengerbe vetette magát. A többi tanítvány pedig a bárkával jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és húzták maguk után a halakkal telt hálót.

Amikor partra szálltak, égő parazsat pillantottak meg, rajta halat és mellette kenyeret. Jézus azt mondta nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok!” Erre Simon Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely meg volt tömve százötvenhárom hallal. És bár ennyi volt, nem szakadozott a háló. Jézus azt mondta nekik: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte őt megkérdezni: „Ki vagy te?” Tudták ugyanis, hogy az Úr az.

Jézus odament, fogta a kenyeret, és odaadta nekik, ugyanígy a halat is. Jézus ekkor már harmadszor jelent meg a tanítványoknak azóta, hogy föltámadt a halálból

Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Majd másodszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Aztán harmadszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: „Szeretsz-e engem?”, és azt felelte: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” Ekkor így szólt: „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,1-17)

Lectio divina

Az Úr az! – Ez a felkiáltás, amely a felismerés hitvallása, egy állandó fohász a keresztény ember számára. Válasz arra az isteni kinyilatkoztatásra, amely már az Ószövetségben számtalanszor elhangzik: Én vagyok az Úr, a te Istened… Azután: Én vagyok, aki vagyok. – Erre visszhangzik az ember válasza: Igen, „Az Úr az!” Kyriosz, az Úr az.

Erőt ad ez a felismerés minden helyzetben: Az Úr az! Nem más cselekszik az életemben, mint az Úr. Ha valami örömteli történik, azt mondom: Az Úr az! – és hálaadás tölti el a szívemet. Ha valami nehéz, vagy nem látszik a megoldás, akkor is fölkiálthatok: Az Úr az! – és akkor ez hitvallás, hogy elhiszem, Isten kezében vagyok, vagyunk. Ő az, aki cselekszik. Hallgatásával is cselekszik, mert a szívekben szüntelenül munkálkodik.

Ha valamit jól sikerül elvégezni, akkor mondhatom: Az Úr az, aki tette. Szent Terézia anyánk meg volt róla győződve, hogy az Úr cselekedett mindent, amit ő tett. Ha valami nem sikerül, akkor mondhatom: Az Úr az, aki irgalmas és mindent a helyére tesz. Az Úr az, aki türelmet ad a megpróbáltatások helyes megélésében. De vajon milyen megpróbáltatás van annak számára, aki egészen az Úrra bízza magát? Hiszen elfogad mindent, ami jön az életében. Ha mindenre ki tudja mondani: Az Úr az! – akkor a hit sötétségében minden világossá válik a számára.

János evangéliumában Jézus – föltámadása után – először Mária Magdolnának jelenik meg, utána a tizenegynek, majd a tizenkettőnek Tamással és ezt követően a Tibériás tavánál Péternek, Tamásnak, Natanaelnek, Jakabnak és Jánosnak, valamint másik két tanítványnak, akinek nevét nem említi az evangélium.

Bár már megjelent nekik az Úr, mégis egyedül érzik magukat, mert még nem jött el a Szentlélek. Már tudják, hogy föltámadt az Úr, de még nem érzik, hogy velük lenne. „Együtt voltak” – írja az evangélium. Egy kis csoport a tanítványok közül félrevonul, és rájuk borul a csönd, az elhagyatottság csöndje. Nem valószínű, hogy sokat beszélgetnek. Csöndes munkásemberek, akik elhagyták mesterségüket és követték a Mestert, aki azt mondta: Emberek halászává teszlek benneteket. A Mester elment, és ők még nem tudják, mit jelent emberhalásznak lenni, még nem emberhalászok.

Várakoznak. Nem tudják, mi jön most. Bár az Úr megmondta nekik, hogy elküldi a Vigasztalót, de most mégis minden olyan üres. Az Úr már nem úgy van velük, mint korábban, földi életében, testi valóságban. Egyszer csak megjelenik, azután megint eltűnik, és ők egyedül maradnak… Föltették az életüket a Mesterre, és most nem tudják, mi lesz velük.  Lehet, hogy őket is meg fogják ölni… Mindent elhagytak érte: mesterséget, családot, földet, társadalmi megbecsültséget… Most semmijük sincs, nincs mihez kezdeniük. Elvesztették a munkájuk, családjukat… Árvák, elhagyatottak és teljesen tanácstalanok, mitévők legyenek.

Ez az életérzés bárkit elfoghat. S akkor várni kell. Együtt maradni és várni. Várni arra, aki megmondja, mit kell tenni, hogyan tovább – mert mindig van „tovább”. Nem biztos, hogy úgy, ahogy az ember elképzeli, de van tovább, ha nyitottan képes várni, amíg az Úr megjelenik az életében: egy-egy körülményben, egy-egy személyben.

Ebben a lelkiállapotban egyszer csak Péter fölkel és a néma csöndben csak ennyit mond a többieknek: „Megyek halászni.” Vajon éhes, azért indul a tengerre? Lehet. De talán valószínűbb, hogy már nem bírja elviselni ezt a semmittevést, belső ürességet és elhagyatottságot. Valószínűbb, hogy ezért indul el halászni. Másfelől pedig a halászmesterség közben hívta meg őt az Úr. Talán azt gondolja Péter, hogy ha visszatér az eredeti mesterségéhez, az Úr majd megint megjelenik és elhívja őt onnan? Vagy lelki nyomorában arra gondol, hogy semmi értelme nem volt az elmúlt három évnek? Mindent föltett egy lapra, és most vége a játszmának. Veszített. Mindent elveszített. Bár él az Úr, mégis már semmi sem olyan, mint volt. Talán azt gondolja: mennyiben érint bennünket, hogy föltámadt az Úr, ha nincs velünk úgy, mint régen. Meg kellett tapasztalnia az egzisztenciális mélypontot, amikor a földi látásból és hallásból kilépve a hit sötétségében kell tapogatóznia. Amikor már nem láthatja és hallhatja az Urat úgy, mint korábban. Most meg kell tanulnia másképpen érintkezni Vele: a hitben, ahol a szavak helyett a szív érintésében szól az Úr.

Elindul, és a többiek, akiket hasonló életérzés tölthet be, vele mennek, hogy végre történjen már valami. De egyelőre semmi sem történik. Nem fognak semmit egész éjszaka. Sötétben várnak a nyílt tengeren, ahol kívül-belül a sötétség ürességével találkoznak. Látszólag nincs remény. Pedig már föltámadt az Úr – tudják. De hol van most?

Megvirrad. Elmúlt a halfogás lehetősége. S ekkor valaki megszólítja őket a partról. Már majdnem kiérnek a csónakkal, amikor valaki „Gyermekeimnek, fiaimnak” szólítja őket és ennivalót kér. Mint a csodálatos kenyérszaporításnál: Ti adjatok nekik enni! De hát nincs mit adniuk. Engedelmeskednek a kérésnek, és kivetik a hálót a bárka jobb oldalán. A csoda nyilvánvaló. Kettős csoda, mert a sok hal mellett a háló sem szakad szét. Ilyen már történt velük valamikor Jézus földi életében. János már elkezd a szívével látni, és a szívével fölismeri az Urat: Az Úr az! Péterrel is megosztja fölismerését. S a halász nem is sejti, hogy most válik majd emberhalásszá. Ő, aki kilép a háborgó tengerre, amikor az Úr azt mondja neki: Jöjj! – és nem fél kilépni, csak utána ijed meg, mit is tett valójában, s mi van akkor, ha elsüllyed. Most nem kételkedik, hanem ruhástul a vízbe ugrik, hogy ő érjen elsőként a partra, hiszen: Az Úr az! Neki kell találkoznia Vele először. Ő akarja látni Őt először, hogy meggyőződjék, valóban az Úr az. Vajon ugyanúgy lesznek együtt, mint halála és föltámadása előtt?

Az Úr megvendégeli őket. Már volt ott hal meg kenyér. Mégis azt mondja, hogy hozzanak azokból a halakból, amelyeket most fogtak. Miért? Talán azért, hogy később erre a találkozásra is egészen valóságos találkozásként emlékezzenek vissza: igazi halat ettek együtt a Mesterrel, amit ők fogtak. Együtt enni valakivel: a közösségvállalás jele. Ezért nem ültek egy asztalhoz a farizeusok a bűnösökkel. Kis Szent Teréz pedig ezért ül egy asztalhoz a bűnösökkel.

Nem merik megkérdezni: Valóban Te vagy? – Bár az Úr az, mégis egészen más, mint halála és föltámadása előtt. Nem merik megkérdezni, mert tudják, hogy az Úr az. Az „egészen másnak” a kétsége ez. Az Úr az, de más, mint ahogy korábban ismerték őt. Ezért nem ismerik föl rögtön. Szellemi testben támadt föl, ezért már van egy határ Közte és a tanítványok között, akik még földi testben élnek.

„Jézus odament, fogta a kenyeret, és odaadta nekik” – a gesztus, a mozdulat ugyanaz, mint amit már számtalanszor láttak a három év alatt, amikor együtt étkeztek a Mesterrel. Az utolsó vacsorán pedig a mindennapi, megszokott gesztus a szakralitás teljességévé lesz, amikor a kenyérben és borban Önmagát adja az Üdvözítő.

Most a parton nincs kitörő öröm-megnyilvánulás, csak csöndes, meghitt együttlét. Ez a közös étkezés Jézus révén már a mennyei lakomát idézi. Tamás is ott van, aki már hívő. Most még jobban megerősíti benne a hitet az Úr, hogy megtanulja ő is a szívében fölfogni Őt.

Azután nem írja az evangélium, hogy Jézus félrehívná Pétert, amikor megkérdezi: Jobban szeretsz-e, mint ezek? Tehát a többiek is ott vannak, viszont nem biztos, hogy mindannyian hallják, amit Jézus kérdez Pétertől, mert most már a szívükben találkoznak az Úrral és a szívükben beszélgetnek vele. Ez már nem földi érintkezés, hanem átvezetés a belső találkozásra, ami a személyiség középpontjában történik. Tehát bár mindenki jelen van, lehet, hogy csak Péter hallja Jézus szavait. Viszont az is lehet, hogy mindenki hallja anélkül, hogy megbántódna. S ezzel is kinyilvánítja az Úr Péter főségét.

Nem az Úrnak volt szüksége arra, hogy Péter háromszor megerősítse szeretetét iránta, hanem a főapostolnak. Kérdés – felelet – felszólítás. Szeretsz-e engem? – Igen. – Legeltesd! – Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. – Ha szeretsz, akkor cselekedj. A hit, remény, szeretet holt cselekedetek nélkül. Azzal mutatod meg szeretetedet irántam, ha megteszed, amit kérek tőled. A szeretet nem merülhet ki pusztán az érzelemben. Ha nem érzem, hogy szeretek, de áldozatot vállalok és szolgálok, akkor valódi a szeretetem. Ha úgy érzem, szeretek, de amikor tenni kellene valamit, visszahúzódom a csigaházamba, védelembe helyezem magamat és kényelembe, akkor valójában nem szeretek. – Ha szeretsz, cselekedj!

Pétert elszomorítja a háromszoros kérdés, mert úgy érzi, az Úr kételkedik benne. Pedig Ő mindent tud, és éppen hogy ezzel erősíti őt, hogy háromszor kell kimondania, megerősítenie magában az evidenciát, hogy szereti az Urat. Az Úr pedig a szeretettel küldetést ad neki. Küldi őt szolgálni. A testvéreit szolgálni.

A belső űr megtapasztalása, amikor úgy érzi az ember, nincs belül semmi, sőt sehol sincs semmi – nagyon fontos a belső életben. A kapaszkodók elvesztése vezet el a hit egzisztenciális megélésére. Megtanít várni. Várni az Úrra. – Te csak várj! – imádkozzuk főként ádventben. Az egész élet egy ádvent, az Úrjövet várása: Maranatha! Jöjj el, Urunk, Jézus! – ahogy az őskeresztények kiáltották. Amikor azonban megérkezik az Úr, akkor a szeretetet kemény szolgálattal kell bizonyítani, amelyhez természetesen Ő adja az erőt. Viszont az ember erőfeszítéséhez adja az Ő erejét.

Ami magától értetődő az ember számára, vagyis evidencia, azt sokszor ki kell mondani, meg kell fogalmazni, hogy valóban tudatossá váljék, és ne csak egy fikció, üres állítás legyen.

Valóban szeretsz? – Igen, szeretlek. – Cselekedj!

(Johanna-Andrea nővér)