A TERMÉSZERFÖLÖTTI ÖSSZESZEDETTSÉG ÉS A NYUGALOM IMÁJA II. (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 9. rész)
Ne törekedjünk a szemlélődésre – kéri tőlünk Szent Teréz, mert egyfelől nem tudjuk, mit kérünk, másfelől pedig bízzuk magunkat egészen az Úrra, megadja-e vagy sem. Ám éljük a kegyelem segítségével a szemlélődés előfeltételeit: tartsuk tisztán szívünket a bűntől és a bűnre vezető alkalmak kerülésével, éljünk az Egyház szentségeivel, éljük a felebaráti szeretetet, próbáljunk kiszabadulni Isten segítségével legalább vágyainkban az ideiglenes javak rabságából, és adjunk minőségi időt mindennap a személyes istenkapcsolatra. Csapda úgy belekezdeni az imába, hogy szemlélődők akarunk lenni. Ha így teszünk, akkor már az alapoknál tévedünk. Ugyanakkor Szent Teréz szerint kár lenne a szemlélődéstől – mint ajándéktól – a saját hibánkból elesni, ezért biztat bennünket, hogy éljük annak előfeltételeit. Így ha Isten meg akarná adni nekünk ezt az ajándékot, álljunk készen befogadására. Ám mi magunk ne próbáljuk semmilyen módon sem kikényszeríteni, vagy úgy állni az imához, mintha mi magunk elérhetnénk a szemlélődést, amely tisztán Isten ajándéka. Ha így tennénk, akkor az alázatosság csorbát szenvedne nálunk, mert mi akarnánk irányítani a Gondviselést, pedig Ő jobban tudja, mi jó nekünk. A szemlélődésért nem szabad erőfeszítést tenni, de annak előfeltételeiért igen, hiszen az eredeti bűn következtében rosszra hajló emberi természet megkívánja, hogy verítékezzünk a jóban való fáradozásban, a kegyelemre támaszkodva, a szeretet motivációjával. A szemlélődés előfeltételeinek élésében nyerjük el azt a belső nyitottságot, amely szabaddá tesz a fölösleges dolgokhoz való ragaszkodástól, mely lekötve tart, és fogékonnyá válunk Isten finom érintéseire.
A valódi ima nem a belső élmények gyűjtéséről szól, hanem Isten szeretetéről. Ezért írja Szent Teréz, hogy ismer olyanokat, akik a szeretet útján haladnak, megfeszített Krisztusukat szolgálják, és nemcsak hogy nem kérnek ízelítőket, de nem is vágynak rájuk, sőt azt kérik, ne kapjanak belőlük ebben az életben (vö. BV 4.2.10). Miért? Azért, mert önzetlenül akarják szeretni Istent, és fölfogták a bennük égő szeretet tüzében, hogy a földi életben így tudnak bekapcsolódni az Atya üdvözítő tervébe úgy, ahogyan a Fiú tette. Lemondanak a mennyei boldogság előízéről, hogy így léphessenek be a Fiú misztériumába, amely a Szeretet befogadásában áll oly módon, ahogyan azt az Atya adja a Lélekben. Isten megengedi a szenvedést, elvitetünk benne egészen a határainkig, vagy még azon is túl, hogy kimondhassuk a Fiúval: ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te (vö. Lk 22,42). – Nem értelek, de szeretlek és hiszem, hogy jó vagy. – A hit a teljes ráhagyatkozásban bontakozik ki az emberi szívben, mégpedig a határhelyzetekben, amikor belép a hit sötétségébe, és a teljes bizalomban átadja magát az Atyának, aki magához öleli őt a Fiú által a Lélekben.
Ez a fajta belső hozzáállás azonban már egy hosszú belső utat feltételez, amelynek a negyedik lakásban csupán az elején járunk, még ha nem is a legelején.
*
Visszatérve a negyedik lakás nagy kegyelmére, a nyugalom imájára: Szent Teréz fontosnak tartja, hogy tudatában legyünk az ajándéknak, amit kapunk, és hogy hálát adjunk érte. Ezért is beszél ezekről a kegyelmekről.
Dicsérje Őt nagyon, aki ezt [a nyugalom imáját] felfedezi magában, hiszen jó oka van rá, hogy felismerje a kegyelem működését, s ha köszönetet mond érte, az felkészíti őt a további, nagyobb kegyelmekre. Az az állapot, amely képessé tesz meghallani Isten hívását [a szemlélődésre] – mint néhány könyv tanácsolja – az, hogy igyekezzünk nem gondolkodni, hanem arra figyelni, amit az Úr tesz a lélekben. Amikor azonban Ő Felsége még nem kezdett el minket elmeríteni magában, olyankor nem tudom elképzelni, miként függeszthetnénk fel a gondolkodást úgy, hogy abból ne származzék több kár, mint haszon. (BV 4.3.4)
Szentünk arról beszél, hogy jó, ha nem erőltetjük az elmélkedést, a gondolkodást az imában akkor, amikor az Úr már elkezd belemeríteni Magába, vagyis amikor elkezdi megadni a szemlélődés kegyelmét, és nehezünkre esik értelmünket használni az elmélkedésben. Ám kárát vallanánk, ha az Úr cselekvése előtt hagynánk el az elmélkedést, mert ennek egyik következménye a lelki szárazság volna, valamint hogy képzeletünk is nyugtalanná válna, továbbá úgy tűnhetne, mintha sürgetni akarnánk az Urat: mikor adja meg már végre a szemlélődés ajándékát. Ez pedig az alázat hiányára vallana, amely az imádság épületének alapját kezdené ki bennünk.
Négy érvet is felhoz Szent Teréz az ellen, hogy mi magunk szüntessük be a gondolkodást (vagyis az elmélkedést) az ima idején.
…a léleknek ebben a munkájában, aki kevesebbet gondol és akar tenni, az tesz többet. A mi teendőnk, hogy kérjünk [… és] alázatosan várakozzunk. Ha Ő titokzatos módon értésünkre adta, hogy figyel ránk, akkor helyes csendben maradni (…), és ha képesek vagyunk megtenni, igyekezzünk értelmünket sem használni [az elmélkedésben]. Ha azonban még (…) [tudunk elmélkedni], akkor nem kell ostobává válnunk, mert nagyon is azzá lesz a lélek, aki ezen igyekszik [hogy erőszakkal állítsa le értelmének működését az imában], s ezáltal sokkal nagyobb szárazságban marad, és talán képzeletét is sokkal nyugtalanabbá teszi az erőfeszítés, hogy ne gondoljon semmire. Az Úr azt akarja, hogy kérjünk Tőle, és hogy tudatosítsuk magunkban, hogy az Ő jelenlétében vagyunk; mert Ő tudja, mire van szükségünk. Én nem tudok az emberi iparkodásban bízni olyan dolgokban, ahol Ő Felsége, úgy tűnik, határt szabott nekünk, és azt akarja, hogy ami azon túl van, hagyjuk Őrá, nem úgy, mint sok mást, ahol mi is tehetünk valamit az Ő segítségével, úgy az aszkézisben, mint a jó cselekedetekben… (BV 4.3.5)
Szent Teréz egyértelművé teszi, hogy a valódi szemlélődő imát nem érheti el az ember semmilyen erőfeszítéssel és technikával, mert az kizárólag Isten ajándéka. Így azzal sem érheti el, ha erőszakot téve magán nem akar gondolni semmire az ima idején, hogy elérje a szemlélődést.
…ezek a belső működések mindig szelídek és békések, s bármilyen kínos erőfeszítés inkább ártana, mintsem használna nekik. Kínosnak nevezek minden erőfeszítést, amelyet mi akarunk végezni [a szemlélődés érdekében], ahogy például kínos volna visszatartani lélegzetünket. A lélek helyezze magát Isten kezébe, saját hasznától egészen eltekintve és Isten akaratára teljesen ráhagyatkozva, hogy tegyen vele, amit Ő jónak lát. (BV 4.3.6)
…maga az az igyekezet, hogy semmire se gondoljunk, talán élénkebb működésre indíthatja a gondolkodást. (BV 4.3.7)
Ha felismertük, adjunk hálát a nyugalom imájáért, már akkor, amikor benne vagyunk. Ne féljünk attól, hogy ezáltal kizökkenünk belőle és elveszítjük az ezzel járó ízelítőt a mennyei örömökből! Nem a szellemi élvezet a fontos ugyanis, hanem az Istennel való személyes szeretetkapcsolat, amelyben hálatelt szívvel fordulhatunk Hozzá.
…Isten előtt az a legfontosabb és legkedvesebb, ha az Ő dicsőségét és tiszteletét tartjuk szem előtt, és elfeledkezünk önmagunkról, saját hasznunkról, élvezetünkről... De hogyan feledkezik el önmagáról, aki annyira aggódik, hogy megmozdulni sem mer [nehogy elveszítse a szellemi élvezetet], s még értelmének és vágyakozásának sem engedi, hogy felinduljon bennük Isten nagyobb dicsőségének vágya, és annak sem örül, amit már megkapott? Amikor Ő Felsége meg akarja szüntetni az értelem működését [az ima idején], más módon foglalja le, és olyan fényt bocsát a megismerésre, amely annyira fölötte áll az általunk felfoghatónak, hogy teljesen leköti azt [az értelmet]. Ekkor, anélkül, hogy tudnánk, hogyan, az értelem sokkal többet tanul, mint amikor minden erőfeszítéssel szabadulni akartunk tőle. Hiszen Isten azért adta nekünk a lelki képességeket [az értelmet és az akaratot], hogy használjuk ezeket. Mindegyiknek megvan a maga haszna, és nincs okunk megbénítani őket, hanem hagyni kell, hadd tegyék a dolgukat, amíg Isten nagyobb feladatot nem ad nekik [a szemlélődésben]. (BV 4.3.8)
A képességek „nagyobb feladata” a szemlélődésben: a rácsodálkozás a Szeretetre, amikor az Úr felfüggeszti működésüket a szemlélődő imában, és mintegy bénultan állnak a Titok előtt. Tehát mindaddig, ameddig Isten nem függeszti föl képességeink működését, addig hagyjuk az értelmet, hadd tevékenykedjék az imában. Ehhez pedig adhatunk neki tárgyat: ez lehet a hálaadás, amikor elgondoljuk, milyen sok jót kaptunk a Mindenhatótól, de lehet bármi, ami Hozzá irányítja gondolatainkat. A nyugalom imájában még nincs szó a képességek működésének felfüggesztéséről, csak elmerüléséről Istenben. Tehát még működnek, ha lassan is. Ám nem kényszerítjük az értelmet arra, hogy gondolkodjék, nem szövögetjük tudatosan a gondolatokat, csupán engedjük az értelemnek, hogy működjék. Nem gyakorlunk nyomást rá, sem azért, hogy működjék, sem azért, hogy nyugton maradjon. Nem tudjuk siettetni ugyanis az értelem felfüggesztését azzal, ha arra kényszerítjük, ne gondoljon semmire. Amikor a nyugalom imájában elmerül Istenben, a Szeretetben, akkor az értelem olyan, mintha megbolondult volna, ide-oda járkál, mert képtelen megérteni, mi történik. Nem tudja fölfogni Isten és a lélek találkozásának misztériumát, ezért keresi, kutatja, mi ez. Ekkor pedig ne menjen utána az akarat, hanem maradjon Isten nyugalmában, és néhány szerető fohászon kívül ne tegyen az ember semmit. Maradjon Isten jelenlétében és örüljön Neki.
Úgy ítélem, hogy a léleknek, akit az Úr ebbe a [negyedik] lakásba akar bevinni, az a legfontosabb teendője, amit elmondtam: azaz minden erőlködés és felhajtás nélkül igyekezzék útját állni az értelem tevékenykedésének [az ima idején], de se azt, se a gondolatokat ne nyomja el. Hanem az a jó, ha tudatosítja magában, hogy Isten előtt áll, és hogy ki ez az Isten. Ha az, amit érez, magába meríti őt, az rendben van, de ne igyekezzék megérteni, hogy mi ez, mert ezt az akarat kapta. Engednie kell, hogy örüljön ennek, néhány szerető szón kívül minden egyéb igyekezet nélkül, s még ha nem is törekszünk rá, hogy ne gondoljunk semmire, gyakran ez történik, bár nagyon rövid ideig. (BV 4.3.8)
Hogyan állhatjuk útját az értelem tevékenykedésének az imában oly módon, hogy ne nyomjuk el? Úgy, hogy nem fűzzük tudatosan a gondolatokat az ima idején, hanem lefoglaljuk az értelmet azzal, hogy tudatosítjuk magunkban Isten jelenlétét és hálát adunk Neki. Ezzel mintegy kordában tartjuk az értelmet, anélkül hogy elnyomnánk működését. Ugyanakkor az értelem mégsem tud sokáig nyugton maradni az ima idején sem, mert a keresés természetéhez tartozik. A szemlélődés kezdetén, a nyugalom imájában is így van. Míg az akarat élvezi Istenben a nyugalmat, az értelem a legtöbbször járja a maga útját. Szent Teréz szerint ilyenkor nem kell azon erőlködni, hogy visszatérítsük, mert akkor az akarat is kieshet a nyugalomból. Ne zavartassuk tehát magunkat az értelem önkéntelen vándorlása miatt az ima idején! Pihenjünk a nyugalom imájában!
…az értelem visszafogja magát, vagy visszafogja őt annak belátása, hogy nem érti meg azt, amit szeretne, s így fel-alá járkál, mint a bolond, aki sehol sem tud megülni. Az akarat megtartja az értelmet Istenben annyira, hogy noha nagy fájdalmat okoz neki az értelem kóborlása, nem kell vele törődnie – hiszen így sok örömét elveszítené –, hanem hagynia kell őt, magát pedig átadnia a szeretet karjaiba. Ő Felsége majd megtanítja rá, mit tegyen: mindössze annyit, hogy tekintse magát méltatlannak ennyi jóra, és mondjon köszönetet. (BV 4.3.8)
Nem mi cselekszünk a szemlélődő imában, hanem Isten; a mi feladatunk, hogy ezt megengedjük Neki. A természetfölötti összeszedettség imájának hatására, amely megelőzi a nyugalom imáját, a szemlélődés kezdetét, megtapasztaljuk bensőnk tágasságát, melyben szabadon járhatunk-kelhetünk Isten szerető jelenlétében. Elkezdünk egy egészen új látásmódot kapni, a földi javak más dimenzióba kerülnek, hiszen már résnyire kinyílt a kapu az örök javak felé azzal, hogy egészen Istenre irányult a figyelmünk.
Az összeszedettség imájának hatásai: …világosan érzékeljük a lélek kitágulását… Isten (…) előkészíti és alkalmassá teszi arra, hogy Ő teljesen beleférjen. Ez a hajlékonyság és belső tágasság látszik meg abban is, ami a lélekben megmarad: nem kötődik annyira a dolgokhoz Isten szolgálatában, mint korábban, hanem sokkal nagyobb tágasságra tesz szert. Továbbá nem szorongatja őt a pokol félelme, mert ha nagyobb lesz is – de már nem szolgai – az a félelme, hogy megbántja Istent, nagy bizalmat is érez, hogy elnyeri Őt. Aki korábban félt az aszkézistől, nehogy elveszítse az egészségét, most úgy érzi, Istenért mindenre képes, és a korábbinál erősebb vágyat érez, hogy tegyen Őérte. A szenvedéstől való addigi félelme jelentősen csökken, mert már élőbb a hite, és megérti, ha elfogadja ezt Istenért, Ő Felsége megadja neki a kegyelmet, hogy türelemmel elviselje, sőt olykor azt is, hogy kívánja, mert akarata is megerősödik abban, hogy tegyen valamit Istenért. (…) Mivel megtapasztalta már Isten örömét, látja, hogy a világ minden öröme [ahhoz képest] hitványság. Lépésről lépésre elszakad tőlük, és egyre inkább ura lesz önmagának azért, hogy ezt megtegye. Végül minden erényben jobbá lesz és folyamatosan növekszik, ha nem fordul vissza és nem sérti meg Istent, mert akkor minden elvész, bármilyen magas csúcsokra jutott is a lélek.
Nem úgy értendő [mind]ez, hogy ha Isten egyszer vagy kétszer megadja ezt a kegyelmet [az összeszedettség imáját] a léleknek, úgy mindezek megmaradnak akkor is, ha nem él kitartóan velük, mert csak e kitartás révén kaphatunk meg minden javat. (BV 4.3.9)
Isten bennünk lakozik létezésünk pillanatától fogva. Az embert szellemi lénynek is alkotta, mellyel lehetővé tette ezt. Szent Teréz egy emberi képet használ ennek a misztériumnak megközelítésére: kitágul a bensőnk, hogy úgymond „beleférjen” az Úr. Ennek értelme ez: ahhoz, hogy fölismerjem Isten bennem lakozását és találkozhassam Vele, alakulnom kell bensőleg. Pillanatnyi találkozások lehetnek, hiszen Isten fölfedheti magát még a halálos bűnben élő embernek is a szív mélyén, hogy megtérésre ösztönözze; de tartós egyesülés Vele a szeretetben csak akkor következhet be, ha az ember engedi magát megérinteni Isten szeretetétől és tudatosan szakít a bűnnel, s mindazzal, ami rabságban tartja.
Az összeszedettség imájában elkezdi megadni Isten a belső szabadság ajándékát, elkezdi elvágni a rendetlen kötődéseket a földi dolgokhoz. Megtapasztalva, hogy Isten a szeretet, az ember nem reszket már attól, hogy a pokolba jut. Fél, nehogy megbántsa Istent valamivel, de nem szolgai félelemből, nem a pokoltól való félelméből, hanem szeretetből. Tudja, hogy az aszkézisre, az önmegtagadásra neki magának van szüksége, hogy ura legyen szenvedélyeinek és megőrizze a jóra való szabadságát. Szeretné utánozni Krisztust, és bekapcsolódni üdvözítő művébe, akár szenvedések árán is. Tudatában van annak, hogy nem a maga erejére kell támaszkodnia, és „mindenre képes abban, aki neki erőt ad” (vö. Fil 4,13). Lépésről lépésre szakad el a földi dolgoktól és növekszik a szeretet életében, ahogy egyre inkább keresi Isten benső barátságát. Ez egy folyamat, nem egyik napról a másikra történik. Ezért hangsúlyozza Szent Teréz a kitartást, amint az Úr mondja az evangéliumban: „Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket” (Lk 21,19).
Egy dologra nagyon szeretném figyelmeztetni azt, aki ebben az állapotban van [a negyedik lakásban]: nagyon-nagyon óvakodjék az olyan alkalmaktól, amikor megsérthetné Istent. A lélek ugyanis itt még nem felnőtt, hanem olyan, mint egy csecsemő, aki éppen csak elkezdett szopni, s ha eltávolodik anyja emlőjétől, mire számíthat, ha nem a halálra? Nagyon félek attól, hogy ha Isten valakinek megadja ezt a kegyelmet [a természetfölötti összeszedettség és a nyugalom imáját], de ő felhagy az imádsággal, azzal ez fog történni, hacsak nem valami rendkívüli alkalomról van szó [amikor nem imádkozik], vagy nem tér vissza gyorsan Őhozzá, mert különben elvész. Tudom, hogy ebben a helyzetben igen nagy ok van a félelemre, és ismerek néhány embert, akit nagyon sajnálok, s akiknél megtapasztaltam azt, amiről beszélek: mert eltávolodtak attól, Aki olyan nagy szeretettel akart barátjukká lenni, és ezt tettekkel is bizonyította. (BV 4.3.10)
Nem szabad óvatlannak lenni, kerülni kell a bűnre és a szétszóródásra vivő alkalmakat annak is, aki ilyen közel került az Úrhoz. Még csak az út elején tart. Sok tanulni valója van még ahhoz, hogy kipróbálttá váljék a szellemi harcban. A belső ima abbahagyása pedig – ami benső barátság az Úrral – a vesztébe rohanást jelenti. Hiszen a biztos védelmet jelentő Várat hagyja el, és védtelenné válik az ellenség számára.
Nagyon figyelmeztetek mindenkit, ne tegye ki magát ilyen [bűnre vezető] alkalmaknak, mert a gonosz szellem sokkal nagyobb erővel támadja az ilyen lelket, mint sok olyat, akiknek az Úr nem adta meg ezeket a kegyelmeket. Ezek ugyanis nagy kárt tudnak neki okozni azzal, hogy másokat is magukkal visznek [a jóban], és képesek rá, hogy nagy hasznot hajtsanak Isten Egyházának. S ha nem is lát mást [az ellenség], csak annyit, hogy Ő Felsége különös szeretetet mutat irántuk, ez már elég neki, hogy vesztükre törjön, s így sokkal inkább harcol ellenük, és ha elvesznek, másoknál sokkal jobban elvesznek. (BV 4.3.10)
Ha komolyan elszánjuk magunkat az Istennel való benső barátságra, és ki is tartunk az imában meg a jóért való küzdelemben, akkor többszörös támadásra számíthatunk életünk minden területén. Mivel ha állhatatosak maradunk a jóban, akkor nem egyedül megyünk az üdvösségbe, hanem sokakat viszünk magunkkal a kegyelem erejéből. Viszont ha egy Istenhez közel álló ember elbukik, rosszabb állapotba kerül, mint amilyen megtérése előtt volt (vö. Lk 11,26). Nem szégyen a futás, ha olyan helyzettől távolodunk el, amelyben a bukás veszélye fenyeget. Igenis, meneküljünk ilyenkor, mégpedig az Úrhoz. Hagyjunk el akár egy jó munkahelyet is, ha veszélybe kerül erkölcsi életünk! Nem vagyunk még elég erősek és nem vagyunk gyakorlottak a szellemi harcban és a szenvedésben, hogy minden támadást képesek legyünk kiállni.
A Vele töltött időben, melyet átitat a Szentlélek jelenléte, van az erő forrása. Lassanként, hosszú évek alatt átformál, és egészen betölt Önmagával, hogy alkalmas eszközei, inkább az Ő jóvoltából társai lehessünk a szeretet nagy művében.
Ó, szépség, kiben oly fény ég,
hogy minden mást elsilányít,
ki úgy sebzel, hogy nincs sebhely,
s ki fájdalom nélkül metszel
szét szívet, ki téged áhít!
Ó, csomó, mely egybeoldasz
két ily különböző dolgot,
nem tudom, szét miért bomlasz,
mikor erőt éppen ott adsz,
hol legfájóbbak a gondok!
Vele, a végtelen Lénnyel
kötöd össze semmi lényünk,
végest kötsz a végtelennel,
szeretsz, bár szeretned nem kell,
naggyá teszed semmiségünk.[1]