AZ ÖNISMERET LAKÁSA (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 2. rész)

Hangosfilm

A belső várkastély bennünk van, mi magunk vagyunk az. A kegyelem állapotában lévő emberi lélek Isten hajléka, amelyet nem emberi kéz épített. Saját képére és hasonlatosságára teremtette az Úr, hogy benne lakozzék és elárassza őt ajándékaival: kegyelmeivel.

Egy hosszú, belső zarándokút áll előttünk, melynek kihívásait el kell fogadnunk. Megpróbál majd minket ez az út, sok viszontagsággal, akadállyal kell megküzdenünk, de ha mindig szemünk előtt tartjuk a célt, a Kincset, amiért (Akiért) elindultunk, akkor bele tudunk kapaszkodni állandó útitársunkba, Jézusba, aki mindenhová velünk jön és mutatja az utat, amely Ő maga.

Hét lakást mutat be Szentünk. A hetedikben lakik a Király, aki belső zarándokutunk célja. Mindegyik lakásban magunkévá teszünk jó néhány értéket, melyekhez újra meg újra visszatérünk vándorutunk során: élünk velük, bárhol is tartunk a belső úton. Az első lakásban elkezdjük megismerni önmagunkat, elkezdünk szembesülni valódi énünkkel.

Szent Teréz tanítja, hogy az alap: keresztény élet a kegyelem állapotában. Tudatosan Isten szerető jelenlétében akarunk élni, és ezért áldozatot is hozunk, amikor a helyzet megkívánja. Ezáltal engedjük, hogy az a belső Nap, aki maga Isten és bennünk lakozik, ránk sugározhassa fényét, a Szeretet, aki Ő maga.

Istent forrásnak nevezi Szentünk, amelybe lelkünk fáját ültették, ha a kegyelem állapotában vagyunk. S akkor ebből a Forrásból táplálkoznak tetteink, a szeretet gyümölcseit teremjük, amelyről fölismerhető, honnan valók vagyunk. Így aztán az igazságban tudunk járni, az igazi alázat útján, mert tudatában vagyunk, hogy „mindaz a jó, amit teszünk, nem belőlünk fakad, hanem ebből a forrásból, amelybe lelkünk fáját ültették, s ebből a Napból, amely melegét adja cselekedeteinknek. (…) e nélkül nem tudnánk semmit tenni” (BV 1.2.5) – írja Szent Teréz. „…nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5) – mondja Jézus.

Térjünk tehát vissza a mi soklakásos várkastélyunkhoz! Ne úgy értsétek ezeket a lakásokat, mintha egyik a másik után következne egy sorban, hanem középre tekintsetek, ahol az a terem vagy palota van, amelyben a király lakik, s úgy képzeljétek, mint egy törpepálmát,[1] melyben az ehető részig sok burok van, amelyek az ízletes közepét veszik körül. Ugyanígy itt is sok lakás van e terem körül és fölötte is, mert a lélek dolgait mindig élettelinek, tágasnak és nagyszabásúnak kell elképzelnünk, amiben sohasem eshetünk túlzásba, mert sokkal többre képes, mint amit elképzelni tudunk, és minden részével kapcsolatban áll ez a Nap, amely ebben a palotában van. (BV 1.2.8)

Sok lakás és számtalan szoba van várkastélyunkban. Mindenkinek olyan, amilyenre neki magának szüksége van, illetve amilyen az illető személy. Az egyes lakások ugyanis lelki módokat jelölnek, ahogyan az ember éppen él. A szobák pedig azt, ahogyan az ember belép oda. S ez a mód, ahány ember, annyiféle lehet. Egy hasonlat mind a várkastély, mind a lakások és a szobák, melyekkel Szentünk érzékelteti azt a tágasságot, gazdagságot, amelyet az ember bensője rejt. Ezért biztat, hogy kár lenne csak a vár körítőfalán élnünk az életünket, vagyis leragadva az anyagi valóságnál, amikor az ember lelkében lakozó Király benső végtelenre hívogat.

Nagyon fontos minden lélek számára, aki imádkozik – akár sokat, akár keveset –, hogy imádságát ne szorítsa korlátok közé, és ne kösse gúzsba, hanem engedje szabadon járni széltében és fel-alá ezekben a lakásokban. (BV 1.2.8)

Ne akarjunk kizárólag úgy imádkozni, ahogy megszoktuk, vagy amint elterveztük. Ne kössük gúzsba magunkat a megszokással vagy a saját elgondolásunkkal, hanem „engedjük magunkat szabadon járni széltében és fel-alá a lakásokban”. Minden nap hoz valamit az élet, egy-egy nap történéseiben. Ha nyitottak vagyunk ezek befogadására – akár pozitív, akár számunkra kellemetlen vagy éppen nehéz –, akkor formálhat általuk az Úr. Például hiába terveztem el, hogy a mai imaidőben fölmegyek Jézussal és a három apostollal a Tábor-hegyére, ha közben történt valami a nap folyamán, amihez időre van szükségem, hogy feldolgozzam, és az ima idő egy része alatt is leköt. Akkor az Úr elé viszem a történést, az Ő jelenlétében átgondolom és kérem a segítségét, hogy meglássam a nevezett történés közeli vagy távoli célját, annak érdekében, hogy helyére kerülhessen bennem. S akkor elengedem a Tábor-hegyét egy időre.

Az imám és a konkrét élet egységet képez. A belső imám kihat a hétköznapjaimra, a konkrét mindennapi életem pedig befolyással van az imámra. E kettő: ima és élet – Szent Teréznél mindig egységet alkot, és az egyik nincs meg a másik nélkül.

Ha már Isten ilyen nagy méltóságot adott neki [az embernek], ne szorítkozzék arra, hogy hosszan egyetlen lakásban maradjon, még az önismeretében sem, amely pedig nagyon fontos – értsétek meg jól – még azoknak is, akiket az Úr ugyanabban a lakásban tart, ahol Ő van. Mert soha, még ilyen magasra jutva sem helyettesíti ezt más dolog, nem is lehetséges, hiába akarná az ember. Mert az alázatosság ugyan folyton dolgozik, ahogyan a méhkasban a méh, hiszen e nélkül minden hiábavaló; de gondoljunk bele, a méh sem mulasztja el, hogy kirepüljön a virágokról mézet gyűjteni. Ugyanígy legyen a lélek is az önismerettel: higgyen nekem, és repüljön el néha, hogy Isten nagyságán és fenségén elmélkedjék. Így jobban felfogja saját alacsonyságát, mint önmagába tekintve, jobban megszabadul a csúszómászóktól, ahol[2] behatoltak az első szobákba, ami az önismeret. Mert bár – mint mondtam – nagy irgalmasság Istentől, hogy az ember ebben [az önismeretben] gyakorolhatja magát, de mint mondani szokás, a túl kevés és a túl sok egyaránt ártalmas. És higgyenek nekem, hogy Isten erejével sokkal nagyobb erényre jutunk, mint ha nagyon a földhöz tapadunk. (BV 1.2.8)

Isten azzal, hogy a saját képére és hasonlatosságára alkotta az embert, olyan méltóságot adott neki, hogy szabadon érintkezhet Vele a szeretetben. Reá tekinthet a szívében egyfajta belső látással, amely képek helyett felfogást, megértést jelent. Ezért ha lelkiismeret-vizsgálatot tartunk az ima elején és végén – melyet Szent Teréz nagyon ajánl –, akkor ne ragadjunk le hosszasan önmagunknál, bűneinknél, hibáinknál, hanem – miután Isten elé vittük és megbántuk, engedjük el – emeljük tekintetünket „a hit szerzőjére és bevégzőjére Jézusra” (Zsid 12,2), és az Atyára, aki nekünk ajándékozta Őt, szeretett Fiát és a Szentlélekre, akit elküldött szívünkbe, s „aki ezt kiáltja: Abba, Atya” (Gal 4,6). Nem érdemes a belső ima idején csak önmagunkkal foglalkozni. Egy részében igen: amikor visszatekintünk napunk történéseire, gondolatainkra, cselekedeteinkre, mulasztásainkra, és kérjük Isten irgalmát, de utána Istenre fordítjuk minden figyelmünket az evangélium vagy egy lelki könyv, vagy egy szentkép, ikon segítségével. Őreá tekintve tiszta szívet kapunk Tőle a valódi bűnbánatban.

Az első lakásban megélt érték: a helyes önismeretre való törekvés. Az első lakás első szobáiban ezzel az értékkel ismerkedünk Isten jelenlétében. A magunkba tekintés abból a célból, hogy Istenben megismerjük önmagunkat – végigkísér belső utunk folyamán, és még a hetedik lakásban sem hagyható el, pedig ott már a Királlyal élünk lelki házasságban az Ő végtelen kegyelméből. Ám ameddig a földön élünk, résen kell lennünk, mert az eredeti bűn következtében rosszra hajló emberi természet gyöngesége mindig ad nekünk munkát. A lelkiismeret érzékenységét meg kell őrizni, hogy jelezze a hibát. Az aggályosságot azonban űzzük messze, különben állandóan csak önmagunk körül forgunk majd, és Istenre már vajmi kevés időnk meg energiánk marad. Szent Teréz tanácsa, miszerint ne kössük a lelkünket gúzsba – az aggályosság kerülését is jelenti. Ezért is írja, hogy az önvizsgálatból „a túl kevés és a túl sok egyaránt ártalmas”.  Ember vagyok, aki hibázhat és hibázik is. Nem szőrszálhasogatóan figyelem tehát magamat, mikor hibázom, hanem a lehetőségeket igyekszem észrevenni, mikor és miben tehetem a jót. Így nem én magam leszek a középpontban, hanem a másik, Krisztus iránti szeretetből. Nem erőltetetten akarom tenni a jót, hanem nyitottan az éppen adódó lehetőségekre, így azután kevesebb az esélye, hogy a tapintatlanság hibájába esem, és úgy akarok segíteni másoknak, ami számukra terhet jelent. Tudatosan nem akarok semmiben sem véteni, még a legkisebb bűnnel sem Isten ellen. Ám önkéntelen hibáimat, melyekbe esem, magamhoz ölelem, mert ezek embervoltomhoz tartoznak, és segítenek az igazságban járni, valódi alázatban maradni, miközben küzdök ellenük. A belső úton számos paradoxonnal találkozunk, és sokszor Szent Teréz is csak paradoxonnal tud körülírni egy-egy belső történést. A szellemi világban másképpen történnek a dolgok, mint az anyagi világban.

Kis Szent Teréz tuberkulózisban szenvedett. Közösségéből többen nem hitték el, hogy valóban beteg. Halála előtt történt, hogy – bevallása szerint – eggyel többet törölt verítékező homlokon, mint ami indokolt lett volna, és ezt később megbánta. Föltehetnénk a kérdést: „Hát még ez is hiba?” – A tiszta, érzékeny lelkiismeret jelez, ha akár a legkisebb dologban is emberi tekintetek vezérelnek: mit fognak szólni a többiek, mit gondolnak majd rólam, illetve az emberek előtt való önigazolás legkisebb gesztusára is megmozdul. A valódi alázat Nagy Szent Teréz szerint, ha nem mentegetjük magunkat, amikor tévesen ítélnek meg mások. Ezt Kis Szent Teréz is tudta.

*

Nem tudom, elég világossá vált-e, hogy önmagunk megismerése annyira fontos, hogy nem szeretném, ha ebben bármikor is ellanyhulnátok, még ha az égig emelkednétek is. Mert amíg itt a földön vagyunk, semmi más nem fontosabb számunkra, mint az alázatosság. És ezért újra mondom, nagyon jó és igazán jó dolog arra törekedni, hogy először abba a lakásba lépjünk be, ahol erről van szó, semmint arra törekedni, hogy a többibe repüljünk, mert ez az út. És ha biztonságosan és egyenesen tudunk menni, miért kívánnánk szárnyakat a repüléshez? Inkább azt keressük, hogyan haladjunk itt [az első lakásban] jobban. (BV 1.2.9)

Az alázatosság az egyedüli út, amelyen a belső várkastélyban biztonsággal járhatunk. Ehhez pedig nélkülözhetetlenek a hibáink, amelyek megmutatják, hogy rászorulunk Isten irgalmára. Ezért a hibáink erősségünk is, amelyeket – mint ilyeneket – jó, ha magunkhoz ölelünk, miközben küzdünk ellenük. (Nem a tudatos bűnökről van most szó, hanem az önkéntelen hibákról.) Adjunk hálát Istennek azért, hogy már a várkastélyban lehetünk, és meneteljünk ebben a belső sivatagban. Egyelőre a kapott ételünk erejéből ennyire futja. Az Úr majd gondoskodik további táplálékról, amikor eljön az ideje, és soha nem hagy ezen az úton szomjan halni, ha mi megtesszük a magunkét.

Én úgy látom, soha nem jutunk el oda, hogy megismerjük magunkat, ha nem törekszünk megismerni Istent. Nagyságát szemlélve felismerjük saját alacsonyságunkat, tisztaságát szemlélve meglátjuk saját mocskosságunkat, és alázatosságára tekintve meglátjuk, milyen messze vagyunk attól, hogy alázatosak legyünk. (BV 1.2.9)

Isten nagysága Szent Teréznél: az Ő szeretete, jósága, irgalma. Ha meglátjuk mindezekben a Legfőbb Jót (Istent), akkor rögtön tisztába jövünk azzal, hogy ki az Isten és ki az ember, s nem fogjuk magunknak tulajdonítani azt a jót, amelyet Őbelőle nyertünk. Isten alázatossága Krisztusban mindent felülmúl. Ő – Urunk, Jézus Krisztus – ámbár gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk (vö. 2Kor 8,9).

Két haszna van ennek [ha törekszünk megismerni Istent]. Az első az, hogy egy fehér dolog nyilvánvalóan fehérebbnek tűnik a fekete mellett, és fordítva, a fekete a fehér mellett. A másik: értelmünk és akaratunk nemesebbé és minden jóra készebbé válik, ha önmagától elfordulva Istennel foglalkozik, és igen káros dolog, ha soha nem jutunk ki saját nyomorúságunk mocsarából. (…) Ha folyton a magunk földjének nyomorúságába süppedünk bele, a félelmek, kishitűség és gyávaság iszapjából soha nem fakad fel a víz. Arra figyelni, hogy néznek-e vagy nem néznek; hogy ezen az úton járva [a belső ima útján] nem valami rossz történik-e velem; hogy merjek-e belekezdeni ebbe a munkába [hogy belépjek önmagamba]; hogy nem gőgösség-e, jól van-e, ha egy ilyen nyomorúságos személy ilyen nagy dologba vág, mint az imádság; hogy jobbnak tartanak-e, ha nem a járt úton megyek; hogy még erényben sem jók a szélsőségek; hogy ilyen nagy bűnös lévén majd magasabbról bukom le; hogy nem haladok előre és kárt teszek a jóknak; hogy a magamfajtának nincs szüksége különlegességekre. (BV 1.2.10)

Az ellenség és az emberi természet gyöngesége ezernyi ál-erényt sorakoztat föl, hogy eltántorítson attól a belső úttól, amely egyértelműen Istenhez vezet személyiségünk középpontjába. Eltökélt elszántság – ezért hangsúlyozza ezt oly gyakran Szent Teréz. E nélkül ugyanis képtelen az ember előre haladni a lelki élet útján. Ha folyton csak azt nézzük, ki és mit szól hozzá, vagy a hamis alázat útvesztőjébe keveredünk, akkor zsákutcába jutunk. Szentünk azt tanácsolja, ne foglalkozzunk ezekkel a kicsinyes gondolatokkal, hanem legyenek nagy vágyaink: Isten meghívott a Vele való szeretet egységébe, a Szentháromság egy Isten szeretetegységébe, és szeretnék már itt a földön Őbenne élni. Ha Őreá függesztem tekintetemet, nem merülök el saját nyomorúságom mocsarába, mert az önmarcangolásnak semmi értelme sincs, csak még jobban megnyomorítom saját magamat, és ezt nem Isten akarja. Az aggodalmaskodás rossz félelem, amely hitellenes kísértés. Amint támad, azonnal fölindítom magamban a gondviselő Istenbe vetett hitet és fohászkodom: „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!”

Ó Istenem, leányok, hány lelket elveszejtett már ezáltal a gonosz szellem! Mert mindez és sok más alázatosságnak tűnik nekik, s ez abból fakad, hogy nem jutunk el oda, hogy megértsük önmagunkat. Eltorzítja önismeretünket, s ha soha nem lépünk ki önmagunkból, nem csodálkozom, hogy ettől és még többtől is félhetünk. Ezért mondom, leányok, függesszük szemünket javunkra, Krisztusra, Akitől megtanuljuk az igazi alázatosságot, és az Ő szentjeire, s akkor – mint mondtam – nemesedni fog értelmünk, és önismeretünk nem lesz alantas és gyáva. Mert noha ez csak az első lakás, mégis igen gazdag, és olyan értékes, hogy ha a léleknek sikerül megszabadulni az itteni csúszómászóktól, késlekedés nélkül tovább akar haladni. Rettenetes a gonosz szellem ravaszsága és ügyessége, amelyekkel azon igyekszik, hogy a lelkek ne ismerjék meg magukat és útjukat. (BV 1.2.11)

A hamis erény nem erény. Szent Teréz maga is sokszor beleesett a hamis alázat csapdájába, mely által az ellenség távol akarta tartani őt a valódi imától, az Istennel való személyes szeretetkapcsolattól. Tapasztalatból ismeri tehát a felsoroltakat. A hamis erény, nevezetesen a most említett álalázatosság eltorzítja önismeretünket, vagyis nem ismerjük helyesen magunkat, hanem mint a ringlispíl, folyamatosan önmagunk körül forgunk: ettől is félünk, meg attól is, nem tesz-e majd kárt bennünk. Kilépni önmagunkból azt jelenti, hogy képesek vagyunk lemondani saját érdekeinkről mások javára, Krisztus iránti szeretetből, és ezáltal Krisztus kerül a középpontba magunk helyett.

Nem érdemes hosszasan keseregni azon, milyen vagyok, hanem inkább nézzem hosszasan Krisztust és a szenteket, mit tettek ők, hogyan éltek, s amiben tudom, utánozzam őket, főként a szeretet cselekedeteinek megélésében.

*

…ne néhány szobát képzeljünk el [az első lakásban], hanem milliót, mert sokféle módon kerülnek ide a lelkek, egyik is, másik is jó szándékkal. De minthogy az ördög szándéka mindig nagyon gonosz, ezért minden szobában gonosz szellemek légióit állomásoztatja, akik azért harcolnak, hogy a lélek ne jusson át az egyik szobából a másikba, s mivel a szegény lélek ezt nem látja át, ezer módon téveszti meg őt. Azokkal a lelkekkel, akik már közelebb vannak a Királyhoz, ezt nem tudja megtenni. De itt, minthogy még meg vannak ittasulva a világtól, szorosan kötődnek annak élvezeteihez, és elámítja őket a megbecsülés és a nagyravágyás, ezért a lélek vazallusai – azaz az érzékek és képességek, amelyeket Isten adott az emberi természet számára – még nem erősek. Ezért ezek a lelkek könnyen szenvednek vereséget, még ha az is a szándékuk, hogy ne sértsék meg Istent és jó cselekedeteket műveljenek. (BV 1.2.12)

Annyi szoba van a lakásokban, ahányféle módon kerülnek oda a lelkek. Az ellenség megtévesztései: például lustasággal vagy az idő hiányával távol tart minket az imától, illetve az álalázattal azt sugallja, hogy nem vagyunk méltók az ilyen imára, nem nekünk való. A szemünk pedig itt még el van homályosulva, így sokszor nem ismerjük fel a szétdobáló mesterkedéseit. Meg vagyunk ittasulva a világtól, rabjai vagyunk különféle élvezeteinek, és szeretjük elfoglalni környezetünkben a fő helyeket, ahol fölnézhetnek ránk. Így aztán, mivel mi magunk és élvezeteink állnak a középpontban, melyekről egyelőre képtelenek vagyunk lemondani – vakok vagyunk. Elvakít a nagyravágyásunk. Ezért még a jócselekedeteinkbe is jócskán vegyül önzés, egy apró kis önérdek, ami megmérgezi azokat, és az önző én egész teljében uralkodik rajtunk.

Itt most elsősorban a jó keresztényekről beszél Szent Teréz, akik a kegyelem állapotában élnek, vasárnap szentmisén vesznek részt, gyónnak, áldoznak. Megmutatja Szentünk, hogy – ez az alap ugyan, de – a minőségi keresztény élethez több kell. Ne álljunk meg itt az úton, mert sokat veszíthetünk.

Akik ebben az állapotban vannak, forduljanak gyakran Ő Felségéhez, közbenjárónak kérve az Ő áldott Anyját és szentjeit, hogy harcoljanak érte, mert teremtményeinek kevés erejük van, hogy megvédjék önmagukat. Igazság szerint minden állapotban szükséges, hogy Isten erőt adjon, s Ő Felsége meg is adja irgalmasságából, ámen. (BV 1.2.12)