AZ EMBERI LÉLEK JEGYESE: KRISZTUS (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 13. rész)

Hangosfilm

Az egyesülő ima történését, amely már a szemlélődés ajándéka, Szent Teréz a házasság hasonlatával érzékelteti. Abban a korban a szülők határozták meg egy fiatal jövendőbelijét. Először kiválasztották a fiatalokat, majd összeismertették őket, és megnézték, vajon tényleg összeillenek-e. Ha úgy találták, igen, akkor következhetett az eljegyzés.

Az egyesülő imát Szentünk az eljegyzést megelőző ismerkedő időként mutatja be. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy Isten és a lélek között minden szellemi síkon történik.

Sokszor hallottátok már, hogy Isten szellemi módon jegyességre lép a lelkekkel. Áldott legyen az Ő irgalma, hogy ennyire meg akarja alázni magát! Noha [nem egészen helyénvaló] hasonlat, nem találok mást, amellyel megértethetném, amit mondani akarok, mint a házasság szentsége. Noha különbözik tőle, mivel ebben [az egyesülő imában], amiről beszélünk, soha nincs semmi olyan, ami ne lenne szellemi. …itt minden szeretet, amelynek működése olyan tiszta, finom és édes, hogy el sem lehet mondani – de az Úr nagyon is jól tudja érzékeltetni velünk. (BV 5.4.3)

Olyan, mint a földi házasság, de mégsem az. Egy kép, amellyel megpróbálja közelebb hozni a misztériumot: Isten és az ember egyesülését. – „Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte…” (Ef 5,25) – írja Szent Pál. „Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfival, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz” (2Kor 11,2) – írja ugyancsak Szent Pál. – Minden ember lelkének jegyese: Krisztus.

Úgy érzem, az egyesülés még nem ér fel a szellemi jegyességgel. Hanem ahogy mikor ketten összeházasodni szándékoznak, meg kell nézni, összeillők-e, szeretik-e egymást, és jól kijönnek-e egymással, hogy minél több örömet szerezzenek egymásnak, úgy van itt is. Amennyiben már megegyeztek egymással, és ha a léleknek már teljesen világos, milyen jó neki, és el van szánva, hogy mindenben megtegye az ő Vőlegénye akaratát, amilyen módon csak látja, hogy kedvére tehet, és Ő Felsége – mint aki látja, hogy valóban így van – meg van elégedve vele, akkor, minthogy azt akarja, hogy a lélek jobban megismerje Őt, azt a kegyelmet adja neki, hogy – mint mondani szokás – szemtől szembe lássák egymást, és Magához kapcsolja őt. Mondhatjuk, hogy így van ez, mivel rendkívül rövid idő alatt történik. Akkor már nincs szó adásról és elfogadásról, hanem a lélek valamilyen titkos módon látja, ki ez a Vőlegény, akihez mennie kell. (…) De mivel ilyen a Vőlegény, ezért már csak ez a látás is méltóbbá teszi a lelket, hogy – mint mondják – kezet adjanak egymásnak, mert a lélek annyira beleszeret, hogy a maga részéről mindent, amit csak tud, megtesz, hogy ez az isteni házasság meg ne hiúsuljon. De ha ez a lélek nemtörődöm módon olyan dolgok iránt vonzódik, amelyek nem Ő [Isten], akkor mindent elveszít, és olyan nagy veszteség ez, mint amilyen nagyok azok a kegyelmek, amelyeket kapott: ki sem lehet fejezni, milyen nagy. (BV 5.4.4)

Szemtől szemben „látják” egymást Isten és a lélek, mégpedig a Szeretetben történő megismerésben, és Isten magához kapcsolja őt. Szeretve van az ember és viszontszeret – így részesül a belső „látás” kegyelmében, amely valójában nem látás a szó fizikai értelmében, hanem egyfajta megismerés. Most már tapasztalatból tudja, milyen nagy Kincs várományosa, milyen istenkapcsolatnak lesz a részese, ha kitart a szeretetben.

Szent Teréz az ötödik lakást egy olyan határnak nevezi, amelynél eldől, vajon valóban létrejön-e a szellemi eljegyzés, majd a lelki házasság Isten és az ember között. Ezért mintegy könyörög azoknak, akik idáig eljutottak, hogy legyenek nagyon óvatosak és ne lankadjon a figyelmük, mert mindent elveszíthetnek.

Ezért, keresztény lelkek, akiket az Úr elvitt eddig a határig, Őérte kérlek benneteket, ne lankadjon figyelmetek, hanem tartsátok magatokat távol a kísértésre vivő alkalmaktól, mert a lélek még ebben az állapotban sem olyan erős – mint majd a lelki házasság megkötése után, amelyről a következő házban lesz szó –, hogy belebocsátkozhasson ezekbe az alkalmakba. Mert az érintkezés nem volt több egyetlen látásnál, ahogy mondják, és a gonosz szellem nagy igyekezettel akarja majd legyőzni és meghiúsítani ezt a házasságot, míg később, amikor már látja, hogy teljesen átadta magát a Vőlegénynek, már nem merészel annyit, mert fél, és az a tapasztalata, ha megpróbálja, nagy vereséget szenved, a lélek pedig még nagyobb nyereségre tesz szert. (BV 5.4.5)

A részt az egész miatt választja ki az Úr. Ha valaki eljutott az ötödik lakásba, akkor egyértelmű, hogy Isten sokakat szeretne általa Magához vonzani. Ezért az ellenség is erőteljes támadásba lendül, amire számítani kell. Megpróbálja elaltatni az ember lelkiismeretét, és a kis dolgokban csapdát állítani, amiről igyekszik elhitetni, hogy teljesen ártalmatlan. Ezért résen kell lenni, kerülni a bűnre és a szétszóródásra vivő alkalmakat.

Azt mondom nektek, leányok, ismertem igen kiemelkedő személyeket, akik eljutottak erre az állapotra [az egyesülő imára], de a gonosz szellem nagy ravaszsággal és kifinomultsággal visszafordította és magának szerezte meg őket, mert bizonyára az egész pokol összefog ennek érdekében. Mert – mint gyakran mondom – ilyenkor nemcsak egy lelket veszejtenek el, hanem nagy sokaságot. Van már tapasztalata [az ellenségnek] ebben a dologban. Mert ha a lelkeknek azt a sokaságát nézzük, akiket egy lelken keresztül vonz magához Isten, akkor nagy hálát kell adnunk azokért az ezrekért, akiket a mártírok térítettek meg, egy szűz, mint Szent Orsolya. És akiket a gonosz szellem elveszített Szent Domonkos és Szent Ferenc és más rendalapítók folytán, és elveszít most Ignác atya, a Társaság alapítója miatt! Mert világos, hogy mindezek, mint olvassuk, hasonló kegyelmeket kaptak Istentől. Miért volt ez, ha nem azért, mert erőfeszítést tettek rá, hogy ne veszítsék el bűnük folytán ezt az isteni házasságot? (BV 5.4.6)

Szent Teréz a kegyelem ereje mellett újra meg újra nyomatékosítja az ember erőfeszítésének fontosságát a jóban való megmaradásért. A szentek is Isten kegyelme folytán saját szabad döntésükkel és cselekedetükkel maradtak állhatatosak. Őrizkedtek a bűntől és a bűnre vezető alkalmaktól. A szeretet mélysége, amelyet Istenben éltek, megőrizte őket még a szándékos bocsánatos bűnöktől is, hiszen minden pillanatukat az Úrban élték meg.

Ó, leányaim! Hiszen most ugyanannyira készen áll rá ez az Úr, hogy kegyelmeket adjon nektek, mint akkor, és most még nagyobb szükség van rá, ha be akarjuk azokat fogadni. (…) Nagyon szeretjük magunkat; nagyon igyekszünk, hogy el ne veszítsük jogainkat. Ó, micsoda öncsalás! Az Úr adjon nekünk világosságot irgalmassága folytán, hogy ne kerüljünk hasonló sötétségbe. (BV 5.4.6)

Nem az a baj, ha valaki küzd azért, ami őt megilleti, hanem akkor siklik félre, ha ez áll nála az első helyen, és mindenen s mindenkin átgázol, hogy érvényesítse jogait. Szentünk arra buzdít, hogy bízzuk ezt is az Úrra. Ha nagy jelentőségű dologról van szó, akkor tegyük meg, ami ránk hárul benne, de ha nem érünk el vele célt, akkor engedjük el, és ajándékozzuk oda az Úrnak, aki mindent tud és lát. Gyakran vagyunk úgy még kis dolgokban is, hogy nem tudjuk elengedni saját érdekeinket, és mint a kutya a koncot, húzzuk magunk után, természetesen annak tudatában, hogy igazunk van. Szent Teréz szerint ekkor sötétségben vagyunk, mert nem akarunk megfeledkezni magunkról, hanem éppenséggel mi állunk a középpontban. Szócsatákba sem érdemes e téren belebocsátkozni, mert ha környezetünk nem fogadja el, amiért küzdünk, akkor fölösleges szócséplés lesz a vége. Az Úr mindent a helyére tesz, ha máskor nem, akkor az üdvösségben.

Megkérdezhettek azonban, vagy kétségben lehettek két dolog felől. Az egyik, ha a lélek ennyire eggyé lesz Isten akaratával, amint mondtam, akkor hogyan képes csapdába esni, hiszen semmiben sem akarja a magáét tenni. A másik, milyen úton tud ennyire veszélyes módon behatolni a gonosz szellem, hogy elveszejtse lelketeket, amikor ennyire el vagytok távolodva a világtól[1], ennyire éltek a szentségekkel, és – azt mondhatjuk – az angyalok társaságában vagytok. Hiszen az Úr jósága folytán egyikőtöknek sincs más vágya, mint hogy mindenben Őt szolgáljátok és kedvére legyetek. (…) Azt mondom, ebben igazatok van, mert igen nagy irgalmasságot tett velünk Isten. De amikor azt látom (…), hogy Júdás az apostolok társaságában volt, és mindig magával Istennel társalkodott, és szavait hallgatta, akkor látom, még ebben sincs biztonság. (BV 5.4.7)

Szent Teréz bevezette kolostoraiban a szigorú klauzúrát,[2] amely kizárta annak lehetőségét, hogy a nővérek világias dolgokban merüljenek el. Ugyanakkor az emberi gyöngeséget és az ellenség cselvetéseit a klauzúrából sem lehet kizárni. Bárhol él is valaki, ezekkel földi életének utolsó pillanatáig küzdenie kell.

Az elsőre azt válaszolom, ha a lélek mindig Isten akaratához kötődne, akkor világos, hogy nem veszne el. De a gonosz szellem olyan rendkívül kifinomultan és a jó színe alatt közelít: kis dolgokban megzavarja a lelket, és olyanokba keveri bele, amelyekről elhiteti, hogy nem rosszak; fokozatosan elhomályosítja az értelmet és kihűti az akaratot, növelve benne az önszeretetet, míg lépésről lépésre elfordul Isten akaratától, és a sajátjánál köt ki.

Ezzel megválaszoltam a másodikra is: mert nincs olyan elzárt elzártság, ahová ne tudna belépni [az ellenség], sem olyan távoli sivatag, ahová el ne menne. És még mást is mondok nektek: talán azért engedi neki ezt az Úr, hogy lássa, hogyan viselkedik az a lélek, akit világosságul szán mások számára, mert ha hitványnak kell lennie, jobb, ha az elején lesz az, hogy ne ártson sokaknak. (BV 5.4.8)

Ha fölnéznek ránk, látva életünket, és azután ellanyhulunk, akkor rossz példát adunk, s mások is tévútra jutnak miattunk. Szentünk kéri, hogy figyeljünk elsősorban a kis dolgokra, mert az ötödik lakásban már egészen természetes, hogy súlyos dologban nem vétünk. Ezért közelít itt kifinomultabban, a jó színe alatt az ellenség, mert tudja, hogy nyílt támadásban csatát veszít. Nem jó, ha kimagyarázza az ember a hibáit azzal, hogy ez még belefér, megteheti. A mérlegelés legjobb útja, ha fölteszi magának a kérdést: mi visz közelebb Istenhez, az üdvösséghez? Ha a nevezett dolog könnyűnek találtatik Krisztus mérlegén, akkor vesse el, mert aztán se vége, se hossza nem lesz a hasonlóknak.

Az tűnik a legbiztosabbnak számomra – az után, hogy az ember mindig kéri Istent az imádságban, tartson minket kezében, és szakadatlanul arra gondol, ha Ő elhagy, a mélységbe zuhanunk, mert így van, és soha ne legyünk biztosak magunkban, mert bolondság lenne –, hogy különösen nagy figyelemmel és éberséggel legyünk, azt nézve, hogyan állunk az erényekkel: javulunk-e vagy kisebbedünk-e bennük, különösen az egymás iránti szeretetben, abban a vágyban, hogy a legkisebbnek tartsanak, és a mindennapos dolgokban. Mert ha ezt megvizsgáljuk, és kérjük az Urat, hogy adjon világosságot, akkor látni fogjuk a nyereséget vagy veszteséget. Mert ne gondoljátok, ha az Úr ennyire vitt egy lelket, olyan gyorsan kiengedi kezéből, hogy ne is kelljen érte nagyon megdolgoznia a gonosz szellemnek. És annyira fájna Ő Felségének, ha elveszítené, hogy ezer különféle módon figyelmezteti belülről, hogy ne tudja maga elől eltitkolni a bajt. (BV 5.4.9)

A lelkiismeret hangját nem szabad elaltatni, amint azt a második lakásban megtanulta az imádkozó. Ha jelez, akkor vegye komolyan, és vizsgálja meg, mi lehet a hiba. Így nem hatalmasodik el a baj. Szent Teréz folyton kéri, hogy az ember figyelje magát a mindennapi életben, hogyan viselkedik. Ez az a tükör, amelyben észreveheti, ha akár jobbra, akár balra letérne az Útról, aki maga Krisztus. Szentünknél ezért nincs külön imaélet és külön ún. profán élet. A hétköznapi életben megmutatkozó konkrét tettek adnak visszaigazolást az Istennel való kapcsolata hitelességéről. Ha nemcsak abban tud az ember áldozatot vállalni a másikért, amelyben szívesen teszi, hanem abban is, amitől ódzkodik, akkor jó az irány, amerre megy imaéletében. Ha nem akar feltűnést kelteni maga körül, és ezt valóban komolyan gondolja, s nem vágyik az emberek elismerésére, hanem Isten kedvére szeretne tenni, aki a rejtekben is lát, akkor az alázat erényét – az Ő kegyelméből – valóban éli.

Végül [az ötödik lakás] lezárás[a]ként azt mondom, mindig igyekezzünk előrehaladni, és ha nem megy, fogjon el nagy félelem, mert kétségtelen, hogy a gonosz szellem valamilyen fordulatot akar bennünk előidézni. Mert nem lehetséges, hogy ha ennyire jutottunk, felhagyjunk a növekedéssel, mert a szeretet sohasem tétlen, és ezért ez igen rossz jel. Mert azzal a lélekkel, aki magának Istennek a menyasszonya akar lenni, és már Ő Felségével érintkezik, és eljutott az említett határokig, nem történhet meg, hogy alvásra adja a fejét. (BV 5.4.10)

Nem arról beszél Szent Teréz, hogy aki eljutott az ötödik lelki lakásba, az már nem követhet el hibát, hanem arra hívja föl a figyelmet, hogy itt már egyértelműen jó tendenciának kell lennie, amely jelzi, merre halad az illető. A hibák ellenére is látható, hogy alapvetően jó irányba halad, ha képes megfeledkezni saját érdekeiről, és áldozatot hoz a mindennapokban a szeretetért. Tudatosan cselekszi a jót úgy, hogy nem tudja a bal keze, mit tesz a jobb, mert Isten és a felebarát szeretete adja neki a motivációt. Ha nehéz számára valamely jó megtétele vagy valamely lemondás, annál inkább törekszik megtenni, mert nem a saját kedve szerint cselekszik, hanem magáért a szeretetért.

És hogy lássátok, leányok, mit tesz [az Úr] azokkal, akiket már menyasszonyainak tekint, kezdjünk el beszélni a hatodik lakásról, és látni fogjátok, milyen kevés mindaz, amit szolgálni, elviselni és tenni tudunk, hogy ilyen nagy kegyelmekhez jussunk. Mert lehetséges, azért rendelte úgy a mi Urunk, hogy megparancsolják nekem az írást, hogy a díjra függesztve szemünket, és látva, mennyire ingyenes az Ő irgalma (…), elfelejtsük földi örömöcskéinket, és nagyságára fordítva szemünket szerelmétől lángra gyulladva fussunk. (BV 5.4.11)

Szentünk kedvet akar csinálni mindnyájunknak a belső élet gazdagságához, hogy ne féljünk a vele járó nehézségtől, szenvedéstől, mert megéri végigjárni az utat, a végén ugyanis – tapasztalhatóan – magához ölel bennünket már ebben a földi életben a Végtelen Szeretet. S akkor már semmi és senki nem fog hiányozni nekünk, mert „akié Isten, annak semmi sem hiányzik, Isten egyedül elég” – ahogy Szent Teréz írja versében. Ezért pedig nem kár lemondanunk földi örömöcskéinkről, hogy helye lehessen bennünk az igazi örömnek, amelyet a Szentlélek békéje ad.

Adja meg Ő, hogy sikerüljön valamit kifejeznem ezekből az annyira nehéz dolgokból, mert ha Ő Felsége és a Szentlélek nem vezetik tollamat, jól tudom, lehetetlen lesz. És ha nem válna hasznotokra, arra kérem, ne sikerüljön semmit se mondanom, mert tudja Ő Felsége, nem más az én vágyam – amennyire képes vagyok megérteni magamat –, mint hogy legyen áldott az Ő neve, és hogy erősen igyekezzünk ennek az egy Úrnak szolgálni, aki így fizet már itt a földön. Ami alapján már most felfoghatunk valamit abból, amit az égben akar nekünk adni mindazon megszakítások, szenvedések és veszélyek nélkül, amelyeket ezen a viharos tengeren elszenvedünk. Mivel pedig nem szabad elveszítenünk és megbántanunk, nagy pihenés lenne az is, ha életünk a világ végéig sem érne véget, hogy ilyen nagy Istenért, Úrért és Vőlegényért dolgozhassunk. Adja meg Ő Felsége, érdemeljük meg, hogy valamilyen szolgálatot tehessünk Neki, mindama hibák nélkül, amelyeket folyton elkövetünk, még a jó cselekedetekben is, ámen. (BV 5.4.12)

Látjuk, hogy Szent Teréz, aki Isten kegyelméből saját erőfeszítését hozzátéve elnyerte az Úrral való lelki házasság kegyelmét – amely majd a hetedik lakásban lesz osztályrészünk, ha Isten is úgy akarja –, hatalmas apostoli buzgóságot kapott ezzel együtt, hogy ne sajnáljon semmilyen fáradságot sem azért, hogy megoszthassa a kapott kegyelmeket velünk. Nagy fáradságába került az írás, hiszen nem volt rá külön ideje. Számos betegség is kínozta, mégsem jutott eszébe abbahagyni ezt a munkát, mert tudta, hogy az engedelmesség megcselekszi benne a lehetetlennek tűnő dolgokat is. A sok utazás, amelyet élete végéig a megreformált kármelita kolostorok alapításáért és megerősítéséért vállalt, teljesen kimerítette. Mégis fáradhatatlanul írta műveit, hogy később is hasznára lehessen nővéreinek, és mindazoknak, akik fogékonyak a belső életre.

Az első öt lelki lakás leírását ezzel befejezte Szent Teréz. Az utolsó két lakás A belső várkastély terjedelmének több mint a felét teszi ki.  A hatodik lakásban Isten és az emberi lélek között végbemenő szellemi eljegyzést állítja majd elénk, melynek során a régi ember teljesen meghal – sok szenvedés árán –, hogy megszülethessen az új; a hetedik lakásban pedig lelki házasságra léphet Teremtőjével, aki bevonja őt szentháromságos szeretetegységébe.

Ó, én lelkem, gondold csak meg, hogy mekkora gyönyörűséget talál az Atyaisten a Fiúistennek és a Fiúisten az Atyaistennek megismerésében és mennyire szeretik egymást; hogy mekkora lángoló szeretettel egyesül velük a Szentlélek; hogy közülük egyikük sem hagyhatja abba ezt a szeretést és megismerést, mert hiszen egy a lényegük. Ezek a felséges Személyek tehát ismerik egymást, szeretik és gyönyörűséget találnak egymás társaságában. (…) Áldott légy mindörökké én Istenem! Dicsérjenek vég nélkül az összes teremtmények azért, mert vég nem létezik benned.

Örülj annak, én lelkem, hogy van olyan, aki a te Istenedet úgy szereti, amint Ő megérdemli. (…) Adj neki hálát azért, hogy az Ő egyszülött Fiában olyan földi teremtményt adott nekünk, aki úgy ismeri Őt. Az Istenember vezetése és védelme alatt te is előbbre juthatsz és esdve kérheted, hogy mivel Ő Szent Felsége örömét találja benned, a föld összes kincsei ne legyenek többé képesek téged elvonni a benne való gyönyörködéstől; (…) s hogy őszintén mondhasd: „Magasztalja és dicséri lelkem az Urat.”[4]