AZ EGYHÁZ LEÁNYA (Avilai Szent Teréz 14. rész)
Szent Teréz az Egyház leánya. Mindenben aláveti magát a tanítóhivatalnak, amely őrzi a hit tisztaságát. Istengyermekének ez az egyik legfőbb jellemzője, és többek között ez mutatja meg, hogy az igazságban járunk-e, vagyis hogy valóban a szívbéli alázat útján haladunk-e. Ha pedig akkor is kitartunk e mellett, ha véleményünk szerint tévednek azok, akik a tanítóhivatalt képviselik, akkor egészen egyértelműen a Szentlélek vezet bennünket. Örök igazság: lehet, hogy az elöljáró téved, de ha mi engedelmeskedünk neki, nem tévedhetünk.
Nagyon biztosra veszem, hogy a gonosz szellem nem téveszti meg azt a lelket (…), aki egyáltalán nem bízik önmagában, ám erős a hitben, mert tudja magáról, hogy annak egyetlen pontjáért is képes lenne ezer halált halni. Ezzel a hit iránti szeretettel, amelyet közvetlenül Isten önt belénk, s amely élő és erős hit, mindig az Egyház tanításához igyekszik igazodni, kérdezgetve ezt is, azt is; aki már erősen áll ezekben az igazságokban, azt nem térítheti el az Egyház tanításának egyetlen pontjától sem, akárhány kinyilatkoztatást kapjon is, még akkor sem, ha az egeket látná is megnyílni. (25,12)
Tehát semmiféle magánkinyilatkoztatást nem szabad elhinnünk, ha az nem egyezik meg mindenben az Egyház tanításával. Ennek megítélése pedig a tanítóhivatal feladata. Nem szabad azonnal elhinnünk mindent, amit látunk vagy hallunk, illetve amit mások látnak és hallanak.
Ha (valaki) néha ingadozni érzi magát gondolataiban (a hit)igazságokkal szemben, vagy az jutna eszébe, hogy ha Isten ezt (és ezt) mondja nekem, úgy ez is éppannyira igaz lehet, mint amit a szenteknek mondott (nem mondom, hogy elhiszi ezt, hanem hogy a gonosz szellem kezdi kísérteni ezzel az önkéntelen gondolattal…) Azt mondom tehát, ha nem érzi magában (azt a nagy erőt, hogy kitart a hitigazságok mellett), akkor ne tartsa biztosnak (a látomás vagy hallomás közlését); mert még ha nem is érzi azonnal a kárt, az lassanként nagyobbá válik. Láttam és tudom tapasztalatból, hogy olyan mértékben tulajdoníthatók ezek Istennek, amennyiben megegyeznek a Szentírással… (25,14)
Ez egyértelmű jele, hogy Istentől származik-e valamely magánkinyilatkoztatás. S még ha igaznak is tűnne, akkor is rá kell tennünk az Egyház mérlegére, és annak ítéletétől függően fogadni el vagy utasítani vissza.
Az a helyzet, hogy amikor a gonosz szellemtől van (a látomás vagy hallomás), úgy érzi az ember, hogy minden jó eltűnik és elszökik a lélektől, és kedvetlenné és zavarodottá válik, minden jó hatás nélkül. Mert még ha látszólag jó vágyakat olt is belé, ezek nem erősek; az alázat, amelyet kelt, hamis, zavaros és gyöngédség nélküli…
Mindezzel együtt sok szemfényvesztésre képes a gonosz szellem, és nincs olyan biztos dolog, amiben ne kellene félnünk és mindig óvatosnak lennünk. Bízzuk magunkat tanult vezetőre, ne hallgassunk el előle semmit, és akkor nem érhet semmi kár… (25,14)
Az a Szent Teréz tanácsolja ezt nekünk, akinek belső tapasztalatait kezdetben gyóntatói egyértelműen az ellenségtől származónak tekintik, és Szentünk ezért sokat szenvedett, ugyanis azt kérik tőle, hogy minél kevesebbet legyen egyedül az imában és terelje el a figyelmét, amikor imádkozik. Tehát egyértelműen a gyóntatója és tanácsadói tévednek, mert Terézben Isten Lelke működik, csak nem ismerik fel. Szent Teréz mégsem berzenkedik, hanem megpróbál nekik engedelmeskedni, csöndben szenved és várja Isten közbelépését, aki bár várat magára, végül azonban megérkezik.
Egyedül voltam tehát, anélkül hogy akár csak egyetlen személy is megnyugtatott volna, s nem tudtam sem imádkozni, sem olvasni, hanem csak szorongtam, teljesen megzavarodva és kimerülve a sok szenvedéstől és félelemtől, hogy talán a gonosz szellem akarna rászedni, s nem tudtam, mit kezdjek magammal. …az Úr megengedte, hogy ezer szenvedést éljek át… (25,19)
Miközben ilyen nagy kimerültséget éreztem (…), elegendőek voltak pusztán ezek a szavak az (Úrtól), hogy megnyugtassanak és lecsillapítsanak: „Ne félj, lányom, mert én vagyok, és nem hagylak el, ne félj!” (25,18)
S íme, pusztán ezek a szavak (amelyeket lelkemben hallottam) lecsillapítottak, erővel, bátorsággal, biztonsággal, nyugalommal és világossággal töltöttek el, és lelkem egyetlen pillanat alatt más lett… Ó, milyen jó az Isten! Ó, milyen jó Úr és milyen hatalmas! Nemcsak hogy tanácsot ad, hanem orvosságot is. Az Ő szavai cselekedetek. Ó, én Istenem, és mennyire megerősítik a hitet és növelik a szeretetet! (25,19)
Szentünk hálát ad Istennek, és nem teszi föl a kérdést: Miért? Miért kellett neki mindezeket elszenvednie? Az Úr megengedi, hogy ezer szenvedést éljen át, mégsem háborog sem Isten, sem a gyóntatója ellen. Mi azonban föltehetjük a kérdést, vajon miért engedte Isten, hogy Teréz ezer szenvedést éljen át az emberek tévedéséből? Ez fontos kérdés a mi személyes életünket illetően is, mert a mi életünk ugyancsak el van rejtve Krisztussal Istenben (Kol 3,3), mint Szent Teréz élete. A szenvedésben, legyen az testi vagy lelki, egyfelől tisztul a szív; megtanul ráhagyatkozni az Úrra, és megtanul önzetlenül szeretni. Ha képessé válunk a szenvedésben is szeretni, akkor megsejtettünk valamit Isten szeretetéből. Másfelől – a tisztulás mellett – részt vehetünk Krisztus üdvözítő művében, az Ő végtelen irgalmából; vagyis apostoli dimenzióval gazdagodik életünk az így megélt szenvedésben. Nagy erőt is kaphatunk abból, hogy mások üdvösségéért odaajándékozzuk szenvedéseinket az Úrnak. Ezzel utánozzuk a mi Urunkat, Jézus Krisztust. Aki nem vonakodott életét adni értünk, akkor, amikor még távol jártunk tőle. Megelőző szeretettel szeret, még azelőtt, mielőtt mi odafordultunk volna Hozzá. Istennek nincs szüksége a mi szenvedésünkre ahhoz, hogy nekünk vagy másoknak megbocsásson. Nekünk van szükségünk a szenvedésre, hogy az eredeti bűn és személyes bűneink következményeitől megtisztulva képesek legyünk befogadni Istent, aki létezésünk pillanatától fogva már nekünk adta önmagát és bennünk él. Végül az igazi, önzetlen szeretet lényegéből fakadó tulajdonsága, hogy képessé tesz szenvedni mások lelki javáért. Ezért a Szűzanya, aki mentes volt mind az áteredő bűntől, mind a személyes bűnöktől, szenvedett Fiával együtt – szeretetből értünk. Méltán hívja az Egyház társmegváltónak Krisztus érdemeiből.
Az Úr szavai tehát egy csapásra lecsöndesítik a Terézben háborgó tengert, és ezzel kinyilvánítja, hogy valóban Isten cselekszik benne. S ő fölteszi magának a kérdést:
Ki ez, akinek így engedelmeskedik minden képességem, és egy pillanat alatt világosságot ad ilyen nagy sötétségben; meglágyítja a szívet, amely már kőnek látszott, a könnyek vizét fakasztja ott, ahol sokáig szárazság volt? Ki adja ezeket a vágyakat? Ki ezt a bátorságot? (…) Ki ez? – Én ezt az Urat kívánom szolgálni; nem akarok mást, csak az Ő megelégedésére lenni; nem akarok más örömöt, sem pihenést, sem egyéb jót, hanem csak az Ő akaratát tenni. (25,19)
Csak Isten akaratát tenni – ez a szeretet Szent Teréznél. Olyan erőt kap az Úr szavaiból, hogy egyszerre hatalmas bátorsággal száll szembe az ellenséggel, amely belső gyötrelmeit okozza. – Ha Isten velünk, ki ellenünk? – Az ellenség is Isten teremtménye, és cselekvési területe csak annyi, amennyit Isten enged neki, és az is a mi lelki javunkat szolgálja. Nem mindig látjuk, hogyan, de ez még nem változtat a tényen. – Vedd el a kísértést és senki sem üdvözül – mondták a szent öregek. A próbatételben erősödik a szeretet, ha erőfeszítést teszünk a jóban való megmaradásra Isten kegyelmének segítségével.
Egy keresztet vettem a kezembe, és úgy tűnt, Isten valóban bátorságot ad, mert másnak éreztem magam rövid idő alatt, és nem féltem (az ördögöket) puszta kézzel leverni, mert könnyűnek tűnt számomra, hogy azzal a kereszttel valamennyiüket legyőzzem; és így szóltam: most gyertek mindannyian, mert az Úr szolgálója lévén látni akarom, mit tudtok tenni. (25,20)
Kétségtelenül úgy éreztem, megijedtek tőlem; mert olyan nyugodttá váltam, és annyira elmúlt a félelmem tőlük, hogy teljesen elhagyott mindaz, ami nyugtalanítani szokott… (nem) féltem tőlük többé, hanem inkább ők tőlem. Olyan hatalmam lett velük szemben, amelyet a mindenek Ura adott, hogy nem törődtem velük többet, mint a legyekkel. Nagyon hitványnak tűntek számomra, mert láttam, hogy ha semmibe veszik őket, elmúlik minden erejük. (25,21)
Ismeretes Remete Szent Antal látomása, amikor az Úr megmutatta neki azt a számtalan csapdát, amelyet a gonosz lélek fölállít az ember ellen. A szerzetesek atyja pedig ennek láttán fölsóhajtott, hogy mi szabadíthat meg ezektől. S hallotta a választ: az alázat. Ha őrizkedünk minden bűntől, még a bocsánatos bűnöktől is, tudatosan éljük a szeretet életét, jót cselekedve mindenkivel, tehát ha tisztán tartjuk a kegyelem erejével a szívünket, akkor belénk költözik az igazi alázat szelleme Isten ajándékaként, amely megment a cselvetésektől.
Nem tudnak ezek az ellenségek szemtől szembe támadni senkit, csak azt, akiről látják, hogy megadja magát, vagy ha Isten az Ő szolgáinak nagyobb javára megengedi nekik, hogy megkísértsék és meggyötörjék őket. (…) értsük meg, hogy nagyobb kárunk származhat egyetlen (tudatosan elkövetett) bocsánatos bűnből, mint az egész pokoltól. (…) Ha ugyanis ezek a gonosz szellemek képesek megrémíteni bennünket, az azért van, mert mi magunk akarjuk megrémíteni magunkat a megbecsüléshez, a vagyonhoz és az élvezetekhez való ragaszkodásunkkal. Ilyenkor (…) sok kárt tudnak okozni nekünk; mert saját fegyvereinket adjuk oda, hogy harcoljanak ellenünk, s az ő kezükbe adjuk azokat, amelyekkel védenünk kellene magunkat. (25,21)
Ki az, aki megadja magát az ellenségnek? Aki nem éli tudatosan a szeretet életét, vagyis nem mond ellent tudatosan nap mint nap a rossznak, a helytelen önszeretetnek és nem teszi a jót. Az ellenség csak akkor tud ártani nekünk, ha beengedjük az ajtón például a megbecsüléshez, a vagyonhoz és az élvezetekhez való ragaszkodásunkkal. Pedig éppen az ezekről való lemondás lenne a mi fegyverünk vele szemben, amit ily módon átadunk neki, s így könnyűszerrel arat felettünk győzelmet.
Ez a nagy baj. De ha mindettől (vagyis a megbecsüléstől, vagyontól és az élvezetektől) irtózunk Isten kedvéért, és átöleljük a keresztet, és valóban szolgálni igyekszünk Őt, akkor úgy menekül ez az igazságtól, mint a pestistől. A hazugság barátja ő, és maga a hazugság: nem szövetkezik azzal, aki az igazságban jár. Amikor elhomályosodni látja az értelmet, szépen segít lezárni szemünket; mert ha látja, hogy valaki vakon a hiábavaló dolgoktól várja a megnyugvást, mégpedig olyan hiábavalóktól, mint ennek a világnak a dolgai, melyek gyerekjátéknak tűnnek, már látja is, hogy gyerekkel van dolga, és így is bánik vele, és meg meri támadni akárhány alkalommal. (25,21)
Ezért mondja Szent Teréz, hogy minden az elszakadáson múlik, hogy meg tudjuk-e tenni. Le tudjuk-e tenni ragaszkodásainkat. Ha igen, lefegyvereztük az ellenséget. Ugyanis ha valaki ragaszkodik a megbecsültséghez, az elismertséghez, és nem elég neki, hogy Isten mindent tud és lát, hanem az emberek szemében akar megbecsültnek, elismertnek lenni, akkor máris megvan a táptalaj az ellenség konkolyának, mégpedig a hiúságnak és a gőgnek. Így rögtön a hálójába kerül. A szabadulás csakis egy úton érhető el Isten segítségével: ha magunkhoz öleljük a megalázó helyzeteket, amelyeket az Úr enged meg, hogy mentőövet dobjon nekünk. Ha nem leszünk dühösek a körülményre vagy az emberekre, akik által ezeket a megalázó helyzeteket adja, hanem – ha nehezünkre esik is – hálát adunk értük a szívünkben, akkor kiszabadulunk a hálóból, amit titkon vetettek nekünk.
Ugyanakkor nem az ellenség áll lelki életünk középpontjában, hanem Isten. Szent Mihály főangyal nem karddal harcol az őskígyó ellen, hanem Isten dicsőítésével, amint a neve is mutatja: Ki olyan, mint az Isten? Csodálatos a mi Istenünk! Végtelenül jó, irgalmas! Szent, szent, szent a mi Istenünk!
Nem értem az olyan félelmet: ördög, ördög!, amikor azt is mondhatnánk: Isten, Isten!, és megremegnének tőle. Igen, mert tudjuk, nem árthatnak, ha az Úr nem engedi meg. Hát mi ez? Biztos is, hogy jobban félek azoktól, akik ilyen nagyra tartják a gonosz szellemet, mint tőle magától: mert ő nem tehet nekem semmit, míg ezek, különösen, ha gyóntatók, nagyon meggyötörhetnek. Sok évet töltöttem el olyan nagy szenvedésben, hogy most magam is megdöbbenek azon, hogyan tudtam elviselni. Áldott legyen az Úr, aki annyira segített! (25,22)
Szent Teréz szerint nagy hátrány származik abból, ha Isten megbántásán kívül mástól is rettegünk.
Nincs mitől félnünk, ha (…) igazságban és tiszta lelkiismerettel járunk Ő Felsége színe előtt. Arra irányuljon minden félelmünk, hogy egyetlen pillanatban se bántsuk meg Őt…, mert ha Ő Felsége elégedett velünk, nincs olyan ellenségünk, akinek meg ne kellene adnia magát. (26,1)
Nem arról van szó, hogy soha nem eshetünk hibába, hanem arról, hogy mindig megtesszük a magunkét, és ha hibáztunk, elismerjük, s bocsánatot kérünk. A hiba és a bűn között különbség van. Hiba az, amibe önkéntelenül esünk bele, tehát nem látjuk előre, mi lesz belőle, és beleesünk. Vannak jellemhibáink, amelyekkel küzdünk. Rossz szokásaink, amelyektől szeretnénk szabadulni. A bűnt azonban tudva és akarva, vagy nem egészen tudva és akarva követjük el. Tehát ha már homályosan sejtem, hogy rossz származik egy tettemből, vagy rossz származik a mulasztásomból, akkor gondolati szinten máris el kell vetnem. Ez a megkülönböztetés pedig feltételezi a tudatos reflektálást önmagamra, a gondolataimra, szavaimra, tetteimre, illetve mulasztásaimra. Tehát visszatekintek arra, amit tettem vagy nem tettem. Visszatekintek arra, hogy milyen gondolatok töltenek be, miről beszélek és milyen jót mulasztok el megtenni. A tiszta lelkiismerethez ez elengedhetetlen. A szentek is estek hibákba. Szent Teréz sokszor térden állva kért bocsánatot a nővérektől heves természete miatt. A hibáink segítenek bennünket az igazságban járni, vagyis az alázat útján maradni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene küzdenünk ellenük. Úgy küzdjünk a hibáink ellen, hogy közben adjunk hálát Isten ingyenes szeretetéért, aki nem hibáink ellenére szeret, hanem éppen azért, mert gyermekei vagyunk, akik elesünk és fölkelünk, elesünk és újra fölkelünk az Ő segítségével.
A legbiztosabb (…), amiből nem lehet semmi kár, hanem csak sok haszon, mint azt sokszor elmondta nekem az Úr: hogy ne mulasszak el mindent elmondani a lelkemről és az Úrtól kapott kegyelmekről a gyóntatónak, aki tanult legyen, és engedelmeskedjem neki. Ezt sokszor megparancsolta. Volt egy gyóntatóm, aki sokszor próbára tett, néha elkeserített, sok szenvedést okozott, mert nagy terheket rótt rám, s ő volt az, aki, azt hiszem, a leginkább hasznomra vált. S noha nagyon szerettem, néha kísértést éreztem, hogy otthagyjam, mert úgy láttam, hogy az általa adott önmegtagadások nagyon akadályoznak az imában. (…) Mégis minderre szükségem volt, mert még kevéssé fékeztem az akaratomat. Egyszer azt mondta (az Úr), hogy nem engedelmeskedés az, ha nem vagyok kész szenvedni, s hogy tekintsek arra, mennyit szenvedett Ő, s akkor minden könnyűvé válik. (26,3)
Tehát annak ellenére, hogy a gyóntatók egy része nem értette meg Terézt, sőt sokszor az Úr kegyelmeit sem ismerték föl, ennek ellenére az Úr kifejezetten kéri Terézt, hogy engedelmeskedjen nekik.
Minden alkalommal, amikor az Úr az imádságban megparancsolt valamit, és a gyóntató mást mondott, azt mondta nekem az Úr, hogy a gyóntatónak engedelmeskedjek; s aztán Ő Felsége megváltoztatta őt úgy, hogy azt parancsolja nekem (amit az Úr maga kért tőlem). (26,5)
Ez nagyon fontos a mi életünkben is. Ha meg vagyunk győződve valami jóról, és a körülmények nem teszik lehetővé, akkor egyszerűen engedelmesen várjunk, ameddig az Úr lép. Ne akarjuk siettetni az eseményeket, hanem türelemmel és teljes ráhagyatkozással várjunk. Ha valóban Istentől van az a jó, amit szeretnénk, vagyis ha az üdvösségünkre válik, akkor Ő majd kinyitja a kapukat, amikor eljön az alkalmas idő. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a kívánt jóért, de engedjük át az irányítást az Úrnak.
Ó, Uram, mennyire igaz barát vagy, és milyen hatalmas: mindent megteszel, amikor csak akarsz, és soha nem szűnsz meg szeretni, aki Téged szeret! Dicsérjen téged, Uram, a világ minden teremtménye! Ó, ki tudja elmondani, milyen hűséges vagy a Te barátaidhoz! Minden dolog elhagy; de Te, minden dolog Ura, soha nem hagysz el. Milyen kevés ideig engeded szenvedni azt, aki szeret Téged! Ó, Uram, milyen finoman, gyöngéden és édesen tudsz bánni az ilyennel! (…) Úgy látszik, Uram, szigorúan megpróbálod, aki szeret Téged, hogy a szélsőséges szenvedésben tapasztalja meg a Te még nagyobb szeretetedet. (…) Minden elhagyott, Uram, de ha Te nem hagysz magamra, nem hagylak el Téged. Keljenek fel bár ellenem az összes tudósok, üldözzenek mind a teremtett dolgok, gyötörjenek meg a gonosz szellemek, de Te nem hagysz el, Uram, mert már megtapasztaltam, milyen nagy hasznot adsz annak, aki csak Benned bízik. (Ámen.) (26,17)