AZ ALÁZAT SZŰK ÚTJÁN (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 6. rész)

Hangosfilm

Akik eljutottak a harmadik lelki lakásba, nagy hálát adhatnak az Úrnak. Rendszeresen a szívükbe térnek imádkozik, elmélkednek az evangéliumról, belehelyezkednek Jézus Krisztus életének eseményeibe, kerülik a bűnre vezető alkalmakat, gyakorolják a felebaráti szeretetet és természetesen élnek az Egyház szentségeivel. (Ez utóbbi olyan természetes Szent Teréznek, hogy külön nem is hangsúlyozza.) A harmadik lakásban élők így a szemlélődés ajtaja előtt állnak és várják a bebocsátást. Talán nem is értik, miért várakoztatja őket az Úr, hiszen – úgy érzik – ők már mindent megtettek, ami rajtuk múlik. Mégis vajon mi hiányzik nekik ahhoz, hogy Isten megadja nekik a szemlélődés ajándékát?

Ismertem néhány lelket, sőt úgy hiszem, azt mondhatom, sokat is, akik eljutottak erre az állapotra [a harmadik lakásba], és amennyire meg lehet ítélni, sok évig voltak és éltek ebben a lelki és testi tökéletességben és összeszedettségben. S azután, amikor már úgy tűnt, uralkodnak az egész világ fölött, vagy legalábbis eléggé elszakadtak már tőle, akkor Ő Felsége próbára tette őket valami nem is nagy dologban, és olyan nyugtalanság és szívszorongás fogta el őket, hogy teljesen elképedtem, sőt meg is rémültem miattuk. Tanácsot adni nekik nincs értelme, mert már olyan régen foglalkoznak az erénnyel, hogy úgy érzik, inkább ők taníthatnának másokat, és [úgy gondolják] minden okuk megvan rá, hogy érzékenyek legyenek ezekben a dolgokban. Végül, mert nem találtam és nem is találok orvosságot az ilyenek vigasztalására, hacsak nem azt, hogy nagy együttérzést mutatok fájdalmaikkal (és valóban látni kell, mekkora nyomorúságnak vannak alávetve), s nem mondok ellene érveiknek, mert mindannyian egyaránt úgy gondolják, Istenért szenvedik el azokat, s emiatt nem jutnak el annak megértésére, hogy ez tökéletlenség. Ez az ilyen előrehaladott emberek másik öncsalása, s nem kell megütközni azon, amit éreznek, még ha véleményem szerint gyorsan túl is kellene jutni az ilyen dolgok fölötti érzelmeken. (BV 3.2.1)

Az egyik, ami hiányzik a harmadik lakásban élőknek: a valódi, szívbéli alázat. Azt gondolják: „már olyan régen foglalkoznak az erénnyel, hogy úgy érzik, inkább ők taníthatnának másokat”, ezért nem is fogadnak el másoktól tanácsot. Még Szent Teréztől sem fogadták el a hasonló cipőben járó kortársai. Patt helyzet alakul ki, mert ha valaki nem fogadja el a segítséget – úgy gondolja ugyanis, hogy nem szorul rá –, akkor nincs mit tenni, csak szánakozva nézheti még Szent Teréz is, hogyan esik egyik tökéletlenségből a másikba. Úgy érzi, teljesen jogosan szenved és mártírt csinál magából – pedig csupán saját érzékenysége okozza fájdalmát, amin „gyorsan túl kellene lépnie” –, ezért tökéletességnek gondolja, ami tökéletlenség a részéről. Miről van itt szó? Például valaki másként vélekedik róla vagy cselekedeteiről, mint ami szerinte megfelel az igazságnak, és egy apró kritika éri, melynek esetleg többen is tanúi – mire ő fölháborodik és szenved attól, hogy mást gondolnak róla, mint ami szerinte jogos lenne, s tiltakozik kézzel-lábbal, mentegeti magát, még ha csak gondolatban is. Nem az a baj, hogy fáj neki, ha tévesen vélekednek róla, és még az sem, hogy tökéletlenül viselkedik ebben a helyzetben, hanem hogy nem akarja felismerni tökéletlenségét.

Az ilyen kellemetlen helyzetek nagy hasznára válnak az imádkozónak, amennyiben alázatot tanul belőlük.

…gyakran azt akarja Isten [ugyanis], hogy választottai érezzék nyomorúságukat, és egy kicsit megvonja tőlük kegyelmét. Mert nincs is szükség többre ahhoz, hogy nagyon gyorsan megismerjük önmagunkat. Így aztán érthető a próbatételnek ez a fajtája, mert nagyon világosan megértik saját hiányosságukat, és néha nagyobb fájdalom nekik, hogy látják, a többleterő nélkül [amely Istentől jön] mennyire megsínylik a nem is túl nehéz földi dolgokat, semmint az, ami miatt fájdalmat éreznek. Ezt én Isten nagy kegyelmének tartom, és noha hiányosság, mégis nagy nyereség az alázatosság számára. (BV 3.2.1)

Azoknál [azonban], akikről [most] beszélek, nem így van, hanem – mint mondtam – szentté avatják gondolatukban ezeket a dolgokat, és azt akarnák, hogy mások is szentté avassák azokat. Szeretnék néhány dolgot mondani ezekről, hogy megértsük, és mi tegyük próbára magunkat, mielőtt az Úr tenne próbára minket. Mert nagyon nagy dolog lenne, ha még azelőtt észrevennénk és megismernénk magunkat. (BV 3.2.2)

Egy-egy váratlan helyzetben derül ki, mi lakozik az emberben. Lehet, hogy valaki úgy gondolja, elegendő számára, ha Isten mindent tud és lát, s már nem vezérlik az emberi tekintetek. Azután az Úr megengedi, hogy hirtelen például egy félreértés következtében rosszat gondoljon róla a környezete. Ha nem háborodik föl az illető, és gyorsan túljut az első sokkhatás okozta meglepetésen vagy akár fájdalmon, s napirendre tér a történés fölött, akkor valóban jól gondolkodott önmaga felől. Ám ha az ellenkezőjét teszi, akkor a helyes önismeretben fejlődhet.

Szent Teréz konkrét példákat hoz először a világiak életéből.

Egy gazdag embert, akinek nincs fia, sem más, akire a birtokát hagyja, nagy kár ér, de nem úgy, hogy ami marad, ne lenne elég, sőt bőséges neki és házának. Ha olyan nagy nyugtalanság és aggódás fogná el, mintha nem maradt volna egy falat kenyere sem, hogyan kérje őt a mi Urunk, hogy mindent hagyjon ott Érte? Az illető erre azt mondja, azért sajnálja, mert a szegényeknek szánja. De én azt hiszem, Isten jobban akarja, hogy én beleegyezzek abba, amit Ő Felsége tesz, és noha gondoskodni akarnék róluk, legyen nyugodt a lelkem, mert nem ebben áll a szeretet. Ha azért nem tesz így, mert az Úr még nem emelte fel ennyire, az egy dolog, de értse meg, hogy még híján van ennek a szellemi szabadságnak, és ezáltal fog felkészülni arra, hogy az Úr megadja neki, mivel kérni fogja. (BV 3.2.3)

Íme, Szent Teréz is úgy gondolja, hogy mindannyian meg vagyunk hívva az Istennel való mély szeretetkapcsolatra és az ehhez szükséges belső szabadságra. A világban élő keresztények is, legyenek bármilyen életállapotban, vagy legyen bármilyen az életkörülményük. Egy mai jól menő keresztény vállalkozót is hív az Úr a Vele való találkozásra és benső életre. Ha jól használja föl az anyagi javakat, adakozik a szegényeknek, akkor jó úton jár. Ám hogyan „kéri őt az Úr, hogy hagyjon ott Érte mindent”? Úgy, hogy ha adódik egy fent említett váratlan helyzet, amelyben sokat veszít, akkor bízza magát teljesen az Úrra. Ha tehet valamit az ügyben, tegye meg, de ne nyugtalankodjék miatta. Ha pedig még nem tart itt a belső úton, akkor nézzen őszintén szembe magával, és kérje Isten segítségét.

*

Szentünk nem áll meg itt, hanem további tanácsot ad a világban élőknek.

Valakinek megvan a betevője, bőségesen is. Lehetősége adódna, hogy több vagyont szerezzen. Ha adnak neki, fogadja el, rendben, legyen. De hogy törekedjen rá, és aztán még többet és többet is akarjon birtokolni, akkor legyen bármilyen jó szándéka is (márpedig bizonyára van, hiszen – mint mondtam – imádságos és erényes személyekről van szó), legyen nyugodt afelől, hogy nem jut fel a Királyhoz legközelebb lévő lakásokba. (BV 3.2.4)

A tanítványok nem értették, miért mondta Jézus, hogy nehéz a gazdagnak bejutni az Isten országába. Ezért nyomatékosítva megismételte nekik: „Újra mondom: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába” (Mt 19,24). Jézus földi életében is voltak jólelkű gazdagok, például azok az asszonyok, akik vagyonukból gondoskodtak Róla (vö. Lk 8,3). Szent Teréz olyan bölcs, hogy nem azt mondja: a világban élő keresztény legyen saját erszényének ellensége, hanem fogadja el, ha úgy adódik, hogy gyarapszik a vagyona. Ám ne törekedjék rá, még a jó színezete alatt se, mert észrevétlenül a hamis mammon csapdájába kerülhet. Lelki szegénység nélkül nem lehet jól élni az anyagi javakkal, sem a sokkal, sem a kevéssel. Ha Szent Pállal tartunk, akkor nem tévedünk: „Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is; mindenütt mindent megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bővelkedni és nélkülözni is” (Fil 4,12).

*

Ugyanez történik, ha valamiképpen lenézik őket vagy egy kicsit a becsületükbe gázolnak. Mert bár Isten megadja nekik a kegyelmet, hogy jól tűrjenek sok dolgot (mert nagy barátja az erény nyilvánosság előtti védelmének, hogy ne sérüljön jó híre, már csak azért sem, mert Őt szolgálták, mivel nagyon jó ez a mi Javunk [a mi Urunk]), mégis nyugtalanság marad bennük, hogy nem tudnak segíteni magukon, és nem ér véget olyan gyorsan a dolog. Istenem, segíts! Nem ezek azok, akik annyi ideje elmélkednek azon, miképpen szenvedett az Úr…? Azt akarnák, hogy mindenki olyan rendezetten élje életét, mint ők, és adja Isten, hogy ne gondolják: az őket érő fájdalom más hibájából van, és még gondolatban érdemszerzőnek is tartsák. (BV 3.2.5)

Történt egy nem is nagy dolog, és szenvedünk saját érzékenységünktől, önmagunk körül forgunk, betölt a saját fájdalmunk… Ez teljesen emberi – mondhatnánk. Igen, de ne okoljuk érte a másikat, aki talán semmi rosszat nem akart, csak éppen netán helytelenül fejezte ki magát, vagy az Úr megengedte, hogy olyat gondoljon felőlünk, ami nekünk nem esik jól. S mindezt azért, hogy megismerjük önmagunkat, mennyire gyöngék vagyunk a magunk erejéből: még egy ilyen kis affért sem tudunk egyszerűen elviselni Krisztus iránti szeretetből.

Azután rátér a szerzetesekre is, mint olyanokra, akik talán úgy látják, mivel mindent odaadtak már, nincs e téren teendőjük.

Úgy tűnhet, nővérek, hogy eltérek a tárgytól, és nem hozzátok szólok, mert ezek a dolgok itt [a szerzetben] nincsenek, hiszen nincs birtokunk, nem is akarjuk, nem is törekszünk rá... Ezért ezek a hasonlatok nem arra vonatkoznak, ami itt [a kolostorban] történik, de sok egyéb dologra lehet őket alkalmazni, amelyek megtörténhetnek… Ebből megértitek, hogy valóban eléggé megszabadultatok-e attól, amit elhagytatok, mert adódnak kicsi dolgok (…), amiben nagyon is kipróbálhatjátok és megérthetitek, hogy urai vagytok-e szenvedélyeiteknek. És higgyetek nekem, nem az a kérdés, szerzetesi ruhát viselünk-e vagy sem, hanem hogy törekszünk-e az erények gyakorlására, és arra, hogy akaratunkat mindenben Istennek rendeljük alá, hogy az-e életünk rendje, amit Ő Felsége rendel róla, és hogy ne azt akarjuk, hogy Ő teljesítse a mi akaratunkat, hanem mi az Övét. És ha még nem jutottunk volna el idáig, akkor – mint mondtam – alázatosság, mert ez a gyógyír sebeinkre. Mert ha ez igazán megvan, akkor – ha késik is, de – eljön a felcser, aki maga Isten, hogy meggyógyítson bennünket. (BV 3.2.6)

Akár világban élő keresztények vagyunk, akár szerzetesek, a fő kérdés, hogy urai vagyunk-e szenvedélyeinknek, törekszünk-e tenni a jót és megegyezik-e akaratunk Isten akaratával? Nem baj, ha vannak hiányosságaink, mert ezek segítenek bennünket az alázat útján járni, és megóvnak az elbizakodottságtól. Viszont nem tehetjük túl magunkat hibáinkon egy vállrándítással: „Ez van és kész, majd ha az Úr akarja, akkor megszabadít ezektől.” Minden tévedésben van valami igazság. Az igaz, hogy az Úr megszabadíthat, de „aki megteremtett téged megkérdezésed nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül” – mondja Szent Ágoston. Az akarat elszántsága szükséges ahhoz, hogy az Úr megszabadíthasson. Az elszánt akarat pedig elsősorban a bűnre vezető alkalmak kerülésében, az áldozatvállalásban és a felebaráti szeretetben mutatkozik meg, továbbá a lelki küzdelemben való kitartásban, amelyet hibáinkkal és az ellenséggel szemben vívunk a kegyelem erejében.

A harmadik lakásban élőkre jellemző, hogy mindent kimérten végeznek. „Nem vette még el eszüket a szeretet” – ahogy Szent Teréz írja (BV 3.2.7). Tudják, hogy fontos az aszkézis, mert ennek segítségével lesz az ember ura szenvedélyeinek Isten segítségével, de ezt is alaposan megtervezik. Olyannyira, hogy éppen ne érje szó a ház elejét, de azért ne tapintson elevenükre a vállalt önmegtagadás.

Jobban szeretném, ha szeretet lenne bennünk, hogy ne elégedjünk meg azzal, ha Istent így lépésről lépésre szolgáljuk, és soha el nem jutunk az út végére; és mert úgy érezzük, folyton megyünk és fáradozunk – mert higgyétek el, hogy fárasztó út ez –, nagy szerencse, ha végül el nem veszünk.

Gondoljátok meg, leányok, ha egyik vidékről a másikra eljuthatunk nyolc nap alatt, jó volna-e egy éven át menni oda, szélben, hóban, esőben, rossz utakon? Nem lenne jobb egyszerre megtenni? Mert az úton mindez megvan, sőt még a kígyók veszélye is. Ó, mennyi tapasztalatot tudnék erről mondani! Adja Isten, hogy túljussak ezen… (BV 3.2.7)

Szent Teréz azt tanácsolja a harmadik lakásban élőknek, hogy ne féljenek az olyan önmegtagadástól, ami valóban az lehetne. Ha ugyanis megkerülik mindazt, ami nehéz nekik, és aprólékosan kiszámítják, mi az, ami még belefér elképzelésükbe, akkor hosszú és fáradságos utat választanak, ahol ezer veszély leselkedik rájuk. A legrövidebb út az egyenes, vagyis bele kell vágni a dolgok közepébe, kérve Isten segítségét, és nem félni attól, ha kényes pontjukra tapintanak. Például nem szól vissza annak, aki haragra ingerli. Az aszkézist egyébként jó összekapcsolni a szeretet cselekedeteivel, hogy ne váljék öncéllá és teljesítménnyé. Ha lemond az ember valamiről, akkor azt odaajándékozhatja valakinek.

Az alaptalan félelmektől is óv minket Szent Teréz. Kiemeli az egészség túlzott féltését, ami megakadályozhatja a lelki előrehaladást, mert minden önmegtagadás mögött az egészség elvesztését láthatja.

Mivel ekkora józansággal haladunk, minden bánt minket, mert mindentől félünk, így nem merünk előrehaladni. Mintha eljuthatnánk ezekhez a lakásokhoz úgy, hogy mások járják be az utat! Minthogy ez nem lehetséges, erőltessük meg magunkat, nővéreim, az Úr szerelméért! Helyezzük értelmünket és félelmeinket az Ő kezébe, felejtsük el ezt a természetes gyengeséget, amely nagyon el tud foglalni minket. (BV 3.2.)

Szent Teréz szerint az él jól a harmadik lakásban, aki alázatosságban marad. Belátja gyöngeségeit, és ha szenved is azoktól, elfogadja, hogy saját érzékenysége nagyítja föl a történteket, és igyekszik nem fölvenni a dolgot.

Ez az állapot [vagyis a harmadik lakásban való élet] az alázatossággal kitűnő, nélküle pedig egész életünkben ebben maradunk ezer fájdalommal és nyomorúsággal. Minthogy nem hagytuk el önmagunkat, nagyon sok szenvedéssel és nehézséggel jár az út, mert meg vagyunk terhelve földi nyomorúságunkkal. Nem így haladnak azok, akik feljutnak a távol lévő lakásokba. Ezekben az Úr igazságosan, sőt irgalmasan fizet – mert mindig többet ad, mint amit megérdemlünk –, sokkal nagyobb örömöket juttatva nekünk, mint amit abban találhatunk, amit az élet élvezetei és szórakozásai kínálnak. De nem gondolom, hogy [itt, a harmadik lakásban] sok ízelítőt ad [a szemlélődésből az Úr], hacsak nem nagy ritkán azért, hogy meghívja őket, lássák, mi történik a többi lakásban, hogy előkészüljenek az azokba való belépésre. (BV 3.2.9)

A fő bajunk a harmadik lakásban, hogy még nem hagytuk el önmagunkat, ezért ettől is, attól is szenvedünk. Érzékenyek vagyunk megbecsültségünkre, és tanuljuk az alázatot, mely az imádság épületének alapja. Ha hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy az alázat tanulására még szükségünk van és készek is vagyunk rá, akkor valóban már csak ki kell várnunk az időt, hogy az Úr beljebb vigyen várkastélyunkban. A tanulás pedig a kellemetlen helyzetek jó megélésében történik.

Aki illúzióval járja ezt a belső utat, az csalódni fog, mert rendszerint nem azt kapja, amit vár. Nagy belső tapasztalatokra, élményekre szeretne szert tenni, ehelyett pedig – úgy fogja érezni – nem történik semmi olyan, ami e tekintetben említésre méltó lehetne.

[De] …nem az ízelítőkben áll a tökéletesség, hanem abban, hogy ki szeret jobban – s annak jutalma ugyanaz – és hogy ki cselekszik igazságosan és igazul. (BV 3.2.10)

A szeretet mértéke az áldozatvállalásban mutatkozik meg.

Az örök életben ugyanaz a jutalma annak is, akinek megadatott a szemlélődés ajándéka itt a földön, és annak is, akinek nem adatott meg, de élte a szeretetet. Isten maga a jutalom mindannyiunknak.

Szent Teréz mégis fontosnak tartja, hogy saját hibánkból ne veszítsük el a szemlélődés ajándékát, amely nagymértékben növeli bennünk a szeretetet.

…ha [ugyanis] Istentől származnak [a szemlélődés kegyelmei], akkor szeretetet és erőt adnak, amelyekkel jobban lehet előrehaladni szenvedés nélkül, és növekedni a jó cselekedetekben és erényekben.

Ne gondoljátok, hogy nem fontos [a szemlélődés], hiszen nem rajtunk múlik. Mert amikor nem a mi hibánk, akkor igazságos az Úr, és Ő Felsége megadja nektek más úton azt, amit itt elvesz tőletek. Ő Felsége tudja, miért, mert igen rejtettek az Ő titkai. Legalábbis olyan lesz [az az út], ami alkalmasabb számunkra, ehhez nem fér kétség. (BV 3.2.11)

A szemlélődésben szenvedés nélkül lehet haladni a jó úton, mert az abban kapott kegyelmeknek hatása, hogy az istenszeretet tüzében égve a földi élet szenvedései már eltörpülnek, s mivel a szemlélődő számára megszűnik az önérdek, nem önmaga körül forog, ezért képessé teszi őt a kegyelem bekapcsolódni Krisztus üdvözítő szenvedésébe az emberek üdvössége javára.

Ha nem a saját hibánkból nem kapjuk meg a szemlélődés ajándékát, hanem Isten úgy látja jónak, hogy bennünket más úton vezet, akkor számunkra az lesz az üdvösség útja, és az örök életben egyszerre kapunk majd meg minden ajándékot.

A szemlélődés lehetősége mindenkiben megvan. Saját hibánkból akkor esünk el tőle, ha nem vállaljuk fel azokat a lelki küzdelmeket, amelyekről itt Szent Teréz beszél. Ha nem akarunk az igazságban járni, vagyis találkozni valódi önmagunkkal, és erőfeszítést tenni a jóban a kegyelem erejére támaszkodva.

Szent Teréz tanítja, hogy Istenben, Jézus Krisztus szent Emberségének segítségével ismerheti meg magát az ember. Ha a belső imában napról napra kitesszük magunkat az Úr szerető tekintetének, és nem menekülünk el az elől, amit látunk önmagunkban, akkor már elkezdtük járni a lelki gyermekség útját, amelyen megkapjuk a szerető ráhagyatkozás ajándékát, ami az érett hit jellemzője. S ekkor bennünket is közvetlenül érinthet majd az Úr szava, melyet az evangéliumban mond a vakoknak: „Legyen hitetek szerint!” (Mt 9,29)