AZ ALÁZAT AZ IGAZSÁGBAN JÁRÁS (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" - 25. rész)

2020.10.12 14:32

Hangosfilm

A legnagyobb kegyelem a szemlélődésben, hogy Istennel bensőséges, mélyebb barátságba, szeretetkapcsolatba kerülhetünk. Ez mindenkinek adott a lehetőség szintjén, többnyire saját magán múlik, él-e vele. Szent Teréz a hatodik lakásban megannyi ún. rendkívüli kegyelemről ír, legutóbb a látomásokról. Mégsem ezeket tartja a legnagyobb kegyelemnek, hanem az Istennel való egyesülés ajándékát, mely a Vele való akarategységben kap konkrét formát. Akarja, amit Isten akar, és elveti, ami ellenkezik Vele. Ég a vágytól, hogy Jézus Krisztushoz hasonuljon, és szeretne Vele együtt részt venni a megváltás nagy művében. Ezért már nem az ajándékok vonzzák a belső úton, hanem Jézus Krisztus személye, akit mindenáron követni akar. A nehézségek és a szenvedések már nem taszítják, hanem olyan kihívásoknak tekinti azokat, amelyekben – Isten segítségével – erősödhet a hite, reménye, szeretete nemcsak önmaga, hanem az egész teremtés javára.

Tudok valakiről, akinek az Úr megadott néhányat ezek közül a kegyelmek közül, és még kettőről (…), akik annyira vágytak szolgálni Ő Felségének (…) ezek nélkül a nagy ajándékok nélkül, és annyira vágytak szenvedni, hogy panaszkodtak a mi Urunkra, amiért ajándékokat adott nekik. És ha megtehették volna, hogy nem fogadják el, kimentették volna magukat. Ajándékon nem ezeket a látomásokat értem (…), hanem azokat, amelyeket a szemlélődésben ad meg az Úr. (BV 6.9.21)

A szemlélődés legnagyobb kegyelme tehát: az Istennel való egyesülés a szeretetben, melynek során megtanul az ember érdek nélkül szeretni, és magáért Istenért lenni Vele nemcsak az imaidőben, hanem minden pillanatban. – „Vágytak szenvedni” – írja Szent Teréz. Ám nem a szenvedést szerették ezek a nagylelkű emberek, hanem a mi Urunkat, Jézus Krisztust, aki vonakodás nélkül a bűnösök kezére, a mi kezünkre adta magát (vö. Mk 14,42) értünk mindnyájunkért. Őt akarták követni a szeretet „őrültségében”. S ezért a szeretetért semmi sem volt drága nekik: mindent megadtak és odaadtak érte.

…véleményem szerint, természetfölöttiek ezek a vágyak is [hogy ajándékok nélkül akarnak szolgálni Istennek és szenvedni Érte, valamint az emberek javáért], és az olyan nagyon szerető lelkek éreznek ilyet, akik azt szeretnék, hogy lássa az Úr, nem a zsoldért szolgálnak. Ezért (…) soha nem jut eszükbe, hogy bármiért [is] dicsőséget érdemel[né]nek, és hogy azért kellene jobban megerőltetniük magukat, hogy ezt megszolgálják, hanem hogy eleget tegyenek a szeretetnek, amely természetes működésük mindig, ezer módon. Ha a lélek tudná, szeretne új módot találni arra, hogy eleméssze magát Őbenne, és ha szükséges volna, örökre megsemmisülni Isten nagyobb dicsőségére, nagy jó kedvvel megtenné. Legyen áldott mindörökké, ámen… (BV 6.9.22)

Nem lehet megszolgálni a kegyelmet, mert az tisztán ajándék, Isten jóságának ajándéka, ami nem kiérdemelhető. A szeretet élete belső habitusukká vált, ezért természetes számukra, hogy minden érdek nélkül teszik a jót, függetlenül attól, jár-e érte jutalom, vagy sem. A szeretet okán teszik a jót, és ezzel egyidejűleg természetszerűen tartózkodnak a rossztól, ami végső soron a jó hiánya. A szeretetben szinte az őrültségig elmenve ad absurdum-kijelentéseket tesznek, melyről ők is tudják, hogy nem lehetséges, de még azt is elfogadnák, ha Isten kívánná tőlük. Így érthető Szent Teréz állítása, miszerint „ha szükséges volna örökre megsemmisülni Isten nagyobb dicsőségére, nagy jó kedvvel megtenné”. Ez valami hasonló ahhoz, amit Szent Pál ír levelében: még az Istentől való elszakítottságot is vállalná, ha véreinek, Izrael fiainak segíthetne vele (vö. Róm 9,3). Vagy amit Kis Szent Teréz ír Önéletrajzában: még a pokolba is elmenne, hogy ott is legyen valaki, aki szereti az Urat (vö. „A” kézirat, 52 rº). Ezek mind ad absurdum-kijelentések, melyekről az illető maga is tudja: nem lehetségesek, de még ezeket is vállalná Isten iránti szeretetből.

*

Szent Teréz azért ír részletesen a belső imában kapható kegyelmekről, hogy ha találkozunk ezekkel, akkor ne zavarodjunk össze, és ismerjük a velük kapcsolatos megkülönböztetés feltételeit. Ha tudunk róla, hogy ilyen van, akkor nem kavar föl bennünket, ha némelyik előfordul nálunk is. A kegyelmek tárháza rendkívül gazdag, és mindannyian annyit kapunk belőle, amennyit képesek vagyunk befogadni, és azt kapjuk, amire üdvösségünkhöz szükségünk van. A befogadóképesség pedig a bennünk lévő szeretettel arányosan növekszik.

Sokféle módon közli magát az Úr a lélekkel ezekben a jelenésekben: másképp, amikor szomorú, másképp, amikor valamilyen nagy szenvedés előtt áll, máshogy, amikor Ő Felsége megajándékozza Magát vele és őt Önmagával. Nincs miért külön részletezni mindegyiket. Hiszen nem ez a szándékom, hanem hogy megértessek minden különbséget, amely ezen az úton van – amennyire én meg tudom érteni –, hogy ti is megértsétek, nővérek, milyen fajták és milyen hatásokkal járnak. Hogy ne tévesszük meg magunkat azzal, hogy minden képzelődést látomásnak vélünk, és amikor az [valódi látomás], megértsétek, hogy lehetséges, és ne zaklasson és kavarjon fel benneteket. Mert sokat nyer a gonosz szellem, és nagyon tetszik neki, amikor látja, hogy zaklatott és nyugtalan egy lélek, mert tudja, ez megakadályozza őt abban, hogy teljesen Isten szeretetének és dicséretének szentelje magát. (BV 6.10.1)

A belső béke kiemelten fontos, mert ekkor képesek vagyunk egyedül Istenre irányulni, és ilyenkor semmisem vonja el a figyelmünket Tőle. A küzdelemnek is nagy jelentősége van, mert ekkor erősödünk az erényben, kipróbálttá válunk a jóban, a kegyelem segítségével. Ám ha hagyjuk magunkat minden apró dolgon fölzaklatni, akkor kedvező terepet kínálunk az ellenségnek, aki szeret a zavarosban halászni. Szent Teréz ezt szeretné elkerültetni velünk. Ha zavarodottság és nyugtalanság támad bennünk, érdemes higgadtan leülni és átgondolni a dolgainkat. Ha pedig úgy látjuk, nem jutunk előbbre a megoldás felé, hanem csak még jobban belebonyolódunk, akkor abba kell hagyni a rajta való gondolkodást, és mint egy kísértést, úgy kezelni: elkezdhetjük imádkozni például a szentolvasót. Egyértelműnek látszik ugyanis ilyenkor, hogy kísértésben vagyunk: az ellenség próbál szétzilálni bennünket, a végkimerülésig hajtani minket a mókuskerékben. Ebben az esetben majd Isten lép a körülményekben, és helyére tesz mindent.

Más módon is közli magát Ő Felsége [mint a látomások], sokkal emelkedettebb formákban, amelyek kevésbé veszélyesek, mert a gonosz szellem, úgy hiszem, nem tudja azokat utánozni. Ezért nehezen lehet beszélni róluk, mert igen rejtett dolgok, míg a képzeletbelieket jobban el lehet magyarázni. (BV 6.10.2)

Amikor az Úrnak úgy tetszik, megtörténik, hogy az imádság közepette, miközben a lélek teljesen érzékeinél van, hirtelen olyan felfüggesztést [az érzékek és a képességek működésének felfüggesztését] tapasztal meg, amelyben az Úr nagy titkokat közöl vele, s ezeket, úgy tűnik, Magában Istenben látja. Mert ezek nem a legszentebb Emberség látomásai, és noha azt mondom, látja, valójában nem lát semmit, mert nem képzeletbeli látomás ez, hanem nagyon is értelmi, amelyben nyilvánvalóvá válik, hogy Istenben minden dolog látható, és minden dolgot Önmagában tart. És nagyon hasznos ez, mert noha egyetlen pillanat alatt zajlik, mélyen belénk vésődik, nagy szégyenkezést okoz, és világosabban látni, milyen rossz, amikor megsértjük Istent, mert magában Istenben – úgy értem, Benne lévén – teszünk nagy rosszakat. (BV 6.10.3)

Istenben van ugyanis az az ember is, aki halálos bűnben él, tehát mintegy Önmagában, Istenben cselekszi a rosszat.

Említette korábban Szent Teréz, hogy a képzeleti látomásoknál az ellenségnek nagyobb lehetősége van arra, hogy valami hasonlót színleljen, legalábbis az érzékek szintjén. A kegyelmet nem tudja utánozni, de a délibábhoz hasonlót képes az ember elé állítani. Ezért is nagyon fontos, hogy ne higgyünk azonnal egy-egy ilyen jelenésnek, hanem vizsgáljuk meg és beszéljük meg egy lelki emberrel. Az értelmi látomásnál már kevesebb az esélye a megtévesztésnek, mert az érzékek működése itt föl van függesztve, tehát nem látja a jelenést, hanem egyfajta közvetlen megismeréssel fogja föl. Szent Teréznek csak értelmi látomása volt, de tud róla, hogy lehetséges képzeleti látomás is.

Nagy szégyenkezést okoz a látomás – írja Szentünk. Szégyenkezik az ember, hogy mennyi bűnnel megbántotta ezt az isteni Jóságot, aki csak ad, folyamatosan Önmagát ajándékozza az embernek. Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk (vö. ApCsel 17,28), tehát a vétkeket is Őbenne követjük el, aki maga a Szeretet.

Szeretnék egy hasonlatot hozni, ha sikerülne megértetnem veletek, hogy noha ez így van [hogy magában Istenben lévén sértjük meg Őt], és sokszor halljuk [ezt], ennek ellenére vagy nem figyelünk rá, vagy nem akarjuk megérteni… (BV 6.10.3)

Képzeljük el, hogy Isten olyan, mint egy igen nagy és szép lakás és palota, és hogy ez a palota (…) maga Isten. Vajon a bűnös el tud-e távozni ebből a palotából, hogy gonoszat tegyen? Bizonyos, hogy nem, hanem éppen odabent a palotában – amely maga Isten – történnek a szörnyű dolgok, becstelenségek és gonoszságok, amelyeket mi bűnösök teszünk.

Ó, milyen félelmetes és nagyon megfontolásra érdemes és hasznos ez számunkra, akik keveset tudunk, és képtelenek vagyunk megérteni ezeket az igazságokat, mert akkor nem volna lehetséges ilyen eszeveszett vakmerőségre vetemednünk! Gondoljunk bele, nővérek, Isten nagy irgalmasságába és türelmébe, hogy nem süllyeszt el bennünket ott helyben! Mondjunk Neki nagyon nagy köszönetet, és szégyelljük magunkat, hogy mi bármi miatt megbántódunk, amit ellenünk tesznek vagy mondanak, miközben a világ legnagyobb gonoszsága látni, mennyit szenved Isten, a mi Teremtőnk az Ő teremtményeitől Önmagán belül. Mi pedig néha csak egy szón is megsértődünk, amelyet távollétünkben mondtak, és talán nem is rossz szándékkal. (BV 6.10.4)

A Teremtőt érinti teremtménye Őtőle való távolléte, hiszen nem közömbös számára, mi történik velünk. Ő mindent azért teremtett, hogy legyen (vö. Bölcs 1,14), és a maradandó élet az Ővele való egységben bontakozhat ki. Őbenne vagyunk, bárhogyan is élünk, de ha a saját akaratunkból a tartósan bűnös életmóddal visszautasítjuk a Vele való egységet, akkor a vesztünkbe rohanunk. Ez pedig nyilvánvalóan érinti Őt, aki Isten létére magára vette emberi természetünket, szenvedett, meghalt és föltámadt értünk, hogy az isteni természet részeseivé tegyen bennünket. Mindent odaadott az Atya az embernek Fiában, Krisztus Jézusban, aki az út, az igazság és az élet (vö. Jn 14,6). S akkor ne érintené teremtménye bűnben való léte, amellyel elzárja önmagát az Élet Forrásától?

Szent Teréz az ember kicsinyességét állítja szembe Isten nagylelkűségével, amikor sértődékenységünket hozza fel. Aki itt jogosan megsértődhetne, az a Teremtő, akit mérhetetlen jósága ellenére teremtménye legtöbbször semmibe vesz. – Az értelmi látomásban mindezt egy pillanat alatt tisztán látja Szentünk.

Ó, emberi nyomorúság! Mikor utánozzuk végre ebben [a nagylelkűségben], leányok, ezt a nagy Istent? Ó, ne képzeljük hát, hogy olyan nagy dolog eltűrni a sértéseket, hanem viseljünk el mindent nagyon jó kedvvel, és szeressük, aki megbánt minket, hiszen ez a nagy Isten sem szűnik meg szeretni minket, noha sokszor megbántottuk, és így nagyon is oka van azt kívánni, hogy ki-ki bocsássa meg a neki okozott sértéseket.

Azt mondom nektek, leányok, még ha gyorsan el is múlik ez a látomás, nagy kegyelmet ad vele a mi Urunk annak, akinek megadja, ha azt akarja, hogy hasznára legyen, nagyon gyakran maga elé idézve azt. (BV 6.10.5)

Bocsásd meg bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek – imádkozzuk nap mint nap a Miatyánkban. Mégis képes az ember megsértődni akár egy szó miatt is, mellyel úgy érezi, megbántották. – „Ti azonban legyetek olyan tökéletesek, amilyen a ti mennyei Atyátok” – kéri Jézus. Nem az a baj, ha fájdalmat érez valaki egy sértés miatt, hanem ha megsértődik, és esetleg ezt még érezteti is a másikkal. Hosszú belső út, ameddig egészen lerövidül az az idő, ameddig egy-egy hasonló eseten túl tudja magát tenni az ember a kegyelem segítségével. Ha nem engedi a sértődés szellemét hosszasan időzni a szívében, hanem imává alakítja az emiatt érzett fájdalmat úgy, hogy először Isten jelenlétében engedi forogni magában, anélkül azonban, hogy ellenséges érzületet táplálna a másik ember iránt, és amikor letisztult benne a történés, Istennek ajándékozza azt, akkor a szeretet győzelmét ünnepelheti magában az Úr irgalma folytán.

*

Ugyanígy nagyon gyorsan történik és olyan módon, hogy el sem lehet mondani, hogy Isten megmutat Önmagában egy igazságot, amelyik, úgy tűnik, elhomályosítja mindazt, ami a teremtményekben van, és nagyon világosan megérteti, hogy csak Ő az igazság, amit nem lehet elhazudni. (…) Ő az igazság, Aki nem csalhat meg. Pilátus jut eszembe, aki annyira faggatta a mi Urunkat, amikor az Ő Kínszenvedése során azt kérdezte Tőle, mi az igazság, és hogy milyen keveset értünk itt ebből a legfőbb Igazságból. (BV 6.10.6)

Szent Teréz az alázat erényét, mely a valódi ima alapja, határozza meg így: az igazságban járás. Istenben még a legapróbb helyzet leghomályosabb pontja is kristálytisztán látszik. Mindaz a belső megmozdulás, ami irányítja gondolatainkat, szavainkat, cselekedeteinket. Ha valaki őszintén szembenéz magával, akkor szíve mélyén meglátja gondolatainak, szavainak és tetteinek legelső mozgatóját, még ha az nem is előnyös színben tünteti őt föl, de legalább őszintén szembenéz vele. A régi atyák szerint a rossznak csak addig van hatalma az ember fölött, ameddig el van leplezve. Mihelyt lerántja róla a leplet, és pőrén áll előtte, a kísértés máris elveszítette erejét. Ezért tartották fontosnak a régiek a gondolatok feltárását a lelkiatya előtt. Nem egyszer így kezdték mondandójukat: „Azt mondja nekem a gondolat, hogy…” – Talán azért engedjük, hogy egy-egy rossz szenvedély megbújjon bennünk, mert még magunk előtt is szégyelljük a fölmerülő sötét gondolatot. Holott a gondolatok jönnek és mennek, nehéz megállapítani, hogy az eredeti bűn következtében rosszra hajló emberi természetből, vagy kívülről a világtól, vagy éppen az ellenségtől származnak-e. Az ember nem egyezik meg a benne fölmerülő gondolatokkal, azok csak akkor lesznek az övéi, ha befogadja őket. Hosszú belső gyakorlat, ameddig valaki a kegyelemre támaszkodva képes lesz eredetük szerint megkülönböztetni a gondolatokat. Ha alázattal az igazságban járunk, akkor le tudjuk leplezni a bennünket kerülgető gondolatokat a Lélek világosságában, az elején legfőképpen azzal, hogy föltárjuk azokat egy bizalmas és bölcs embernek, aki – ha tapasztalt – képes megkülönböztetni azokat. Kezdetben Szentünk is beleesett abba a hibába, hogy azt hitte, mivel nagyon sok kegyelmet kapott, már nem is szabadna fölmerülnie benne rossz gondolatoknak. Nem számolt ugyanis ebben sem a kísértővel, sem a gyönge emberi természet megmaradásával.

*

Szeretném, ha képes lennék rá, hogy többet is megvilágítsak ebből, de nem tudom elmondani. Értsük meg ebből, nővérek, hogy ha bármiben is összhangban akarunk lenni a mi Istenünkkel és Vőlegényünkkel, jó lesz nagyon arra törekednünk, hogy mindig ebben az igazságban járjunk. Nemcsak azt mondom, hogy ne mondjunk hazugságot – mert Istennek hála, azt már látom, mennyire ügyeltek ezekben a házakban [kolostorokban], hogy ilyet a világért se mondjatok –, hanem, hogy járjunk igazságban Isten és az emberek előtt, amilyen módon csak tudunk. Különösen ne akarjuk, hogy jobbnak tartsanak annál, amilyenek vagyunk, és hogy munkáinkban megadjuk Istennek, ami az Övé, magunknak pedig, ami a miénk; törekedjünk mindenben az igazságot megtalálni, és így kevésre fogjuk tartani ezt a világot, amely teljes egészében hazugság és hamisság, és ilyenformán nem tartós. (BV 6.10.7)

A korabeli társadalom sem volt különb ebből a szempontból, mint a mai. Mintha abból az elvből indulna ki, hogy „élhetsz bárhogyan, csak ki ne derüljön, hogy áthágod az aktuális »közerkölcsöt«”. Talán erre akar utalni Szentünk, amikor a világ hazugságára és hamisságára céloz.

Leányait és velük együtt mindenkit arra biztat, hogy külső életünk legyen összhangban a belsővel. Ha hibázunk, ismerjük be, akár a legkisebb dologban is – így kéri, hogy törekedjünk megtalálni mindenben az igazságot. Az aktuális közszellem legtöbbször nem mérvadó. Az erkölcsi norma bele van írva ugyan az emberi szívbe, de a közszellem sajnos gyakran eltorzítja.

Egyszer azon tűnődtem, vajon miért barátja annyira a mi Urunk az alázatosság erényének. Ekkor felmerült előttem – úgy vélem, anélkül hogy gondolkodtam volna rajta, csak úgy hirtelen –, azért, mert Isten a legfőbb Igazság, és az alázat az, hogy igazságban járjunk. (BV 6.10.8)

Szent Teréz kéri, hogy ne tartsuk magunkat többre, mint amik vagyunk. Fontos, hogy lássuk a jót önmagunkban, és adjunk hálát érte, mert az egyedül Istentől származik. Így nem esünk sem az ön-leértékelésbe, sem az önfelmagasztalásba, hiszen mindkettő káros, továbbá az öntetszelgést is elkerüljük.

Aki többet ért belőle, legyen nagyobb hálával a legfőbb Igazság iránt, mert Őbenne van. Adja Isten, nővérek, hogy megkönyörüljön rajtunk, és sohase essünk ki ebből az önismeretből, ámen. (BV 6.10.8)