AZ ALAPÍTÁS KEZDETE (Avilai Szent Teréz 20. rész)

2019.06.15 15:27

Hangosfilm

Elkezdődik az első sarutlannak nevezett kármelita kolostor alapításának előkészítése. A „sarutlan” jelző a szigorúbb, eredeti regulához való visszatérés kifejezésére szolgál, hogy ezzel különböztessék meg az enyhített szabályok szerint élő kolostoroktól. A továbbiakban a sarutlan szó a megreformált kármelita kolostorokat jelzi.

Szent Teréz már egy ideje érzi, hogy valamit tenni kellene, mert a sok kijárás a kolostorból lehetetlenné teszi az igazi kármelita életet. Ő maga azonban nem kezdeményez. Az Úr viszont most már cselekvésre ösztönzi, így kénytelen belevágni, annak ellenére, hogy látja: mindezért kíméletlen üldözés fogja érni.

Amikor beszámol gyóntatójának, Baltasar Alvarez jezsuita atyának az Úr alapításra vonatkozó kéréséről, ő diplomatikusan nem ellenzi, de nem is helyesli, hanem rendi elöljárójához küldi Szent Terézt. Annál is inkább, mivel nem látja kivitelezhetőnek az alapítás tervét. Angel de Salazar kármelita tartományfőnök pedig szívesen veszi az új kezdeményezést, sőt kéri is rá Terézt. Egyelőre tehát minden jól indul.

Az új kolostort maximum tizenhárom szerzetesnővér befogadására tervezik: Krisztus és a tizenkét apostol mintájára. Alcantarai Szent Péter is megerősíti Szentünket az alapítás helyességében.

Alig kezdett [az alapítás híre] terjedni a városban, már le sem lehet írni, milyen nagy üldöztetés következett ránk: a megszólások, a gúnyolódások, a kijelentések, hogy ostobaság az egész; nekem [azt mondták], hogy tán nem éltem jól a kolostorban [?!]; s a társnőmnek [Doña Guiomarnak] is annyi üldöztetésben [volt része], hogy teljesen elkeseredett. Nem tudtam, mit csináljak: úgy éreztem, részben igazuk van. Így én is nagyon elkeseredtem, és Istennek ajánlottam magam, s Ő Felsége kezdett vigasztalni és bátorítani. Azt mondta, ebből megláthatom, mit szenvedtek a szent rendalapítók; és hogy sokkal több üldöztetést kell majd elviselnem, mint amit el tudnék képzelni, de ne törődjek vele. (…) amin a legjobban elcsodálkoztam, az az volt, hogy azonnal megvigasztalódtunk mindketten, és bátorságunk támadt mindenkivel szembeszállni. Annyi bizonyos: [hogy] a város imádságos és minden másfajta embere közül nem volt szinte senki, aki akkoriban ne lett volna ellenünk, és ne tartotta volna nagy ostobaságnak [az alapítás gondolatát]. (Ö 32,14)

Szent Teréz társát az alapításban, Doña Guiomart már fel sem akarja oldozni gyóntatója, amíg le nem mond a tervről. Ez a bölcs özvegy azonban fölkeresi Pedro Ibáñez domonkos atyát, aki nagy tudós hírében áll, és tanácsot kér tőle az ügyben. Pedro atya szava sokat nyom a latban Szent Teréznél is: az Egyház álláspontjaként fogadja, amit tőle hall.

Istennek e szolgálja [Pedro Ibáñez] később elmondta nekem, hogy azzal a szilárd elhatározással vállalta el a feladatot [a tanácsadást, hogy] minden módon rábeszél minket, álljunk el a dologtól (mert már értesült a városbeli zúgolódásról…), de amikor elkezdett azon gondolkodni, mit feleljen nekünk, valamint az ügyön, szándékainkon és szerzetesi életmódunkon, arra jutott, hogy mindez nagyon is Istent szolgálja, és hogy nem szabad lemondani [az alapítás] megtételéről. Ezért azt válaszolta, hogy igyekezzünk véghezvinni, és megmondta, milyen utat és módot kövessünk, s noha a vagyon csekély [az alapításhoz], de legalább valamennyit Istenre is kell bíznunk; s ha valaki ellenünk volna, azt küldjük hozzá, mert ő majd megfelel neki; és ezután is mindig segített minket… (Ö 32,18)

Így cselekszik az Úr. Még annak a véleménye is megváltozik, aki egyébként önmagától biztosan nemet mondana. Megvilágosítja ugyanis értelmét, hogy átlássa Isten terveit, és fölfogja, mennyi jó származik majd azokból. Hasonlóan tesz az Úr több köztiszteletben álló pappal és szentéletű világi emberrel is a városban. Belátják, hogy az út jó, mert teljesen az imádságra akarják alapozni az új kolostor életét.

…azt gondolom, csak akkor igaz egy kinyilatkoztatás, ha nem áll ellentétben a Szentírással vagy az Egyház törvényeivel, amelyeknek megtételére kötelezve vagyunk. (Ö 32,17)

Szent Teréz számára az Egyház szava szent. Nem választható el a hit és a vallás Krisztus misztikus Testétől, az Egyháztól. Az elöljáró tévedhet, de aki engedelmeskedik, az soha nem téved. (Természetesen kivéve, ha bűnt parancsolnak.)

Megvásároltam egy házat jó helyen, noha kicsit, ám ezzel nem törődtem, mert megmondta nekem az Úr, hogy csak lakjuk be, ahogy tudjuk, s aztán majd meglátjuk, mit tesz Ő Felsége – és milyen jól meg is láttam! Így, noha láttam, hogy a jövedelem kevés, hittem az Úrnak, hogy más eszközei is vannak rá, hogy ezt elrendezze és támogasson minket. (Ö 32,20)

A hit Szent Teréz lámpása az alapítás sötétségében. Ha van egy jó ügy, ami újra meg újra fölébred az emberben, és lehetősége van annak megvalósítására, akkor nem szabad túl sokat várni vele, még akkor sem, ha minden részlet nincs bebiztosítva. „Az Úr (majd) gondoskodik” (Ter 22,14). Ha pedig még sem sikerül, akkor marad az alázat útja, amelyen mindenképpen lelki gyümölcsöket találunk. Az idő a próbája a jó kezdeményezéseknek. Ha nem sikerül, akkor az út megtétele volt a cél.

*

Szent Teréz belefog a lehetetlenbe és Isten nem gördít el rögtön minden akadályt. Engedi, hogy Teréz is megharcolja a maga részét. Megtanulja kezébe venni a kardot, és letenni, azon nyomban, amint Isten akarja – vállalva, hogy becsülete a világ szemében porba hull. Az elengedés művészete ez, hogy az istengyermekség kiszolgáltatottságában, önátadásában találja meg a szív békéjét.

Az alapítás elindul. A tartományfőnök azonban visszavonja korábbi beleegyezését, mert fél szembeszállni ekkora össznépi ellenállással. Erre Szent Teréz gyóntatója mindent leállít, pedig már csak a szerződéseket kellett volna aláírni, és az alapítás megtörténik. Szentünk az engedelmesség jegyében leteszi „a kardot”.

Hogy felhagytunk [az alapítással] és abbamaradt a dolog, az még inkább azt látszott igazolni, hogy asszonyi ostobaság volt, s még többen zúgolódtak ellenem, pedig [az alapítást korábban] a provinciális [a tartományfőnök] parancsolta nekem.

Az egész kolostorban[1] nagyon rossz szemmel nézték, hogy zártabb kolostort akartam alapítani. Azt mondták, megsértettem őket, hiszen náluk éppúgy lehet Istent szolgálni, mert sok nálam különb nővér is van ott; [azt mondták], hogy nem szeretem azt a házat; hogy jobb lett volna annak szerezni jövedelmet [amelyben most élek], mint másnak. Egyesek fölvetették, hogy vessenek börtönbe… (Ö 33,2)

A „börtön” egy sötét cella volt a kolostorban. Szent Teréz mélységeiben járja az alázat útját. Ő maga tudja, hogy az Úr indította őt az alapításra, mások viszont nem így látják. A köztiszteletben állás, amely a középkori Spanyolországban létkérdésnek számít, Szentünk számára egyelőre elveszett. A korabeli ember ezt olyan súlyos megpróbáltatásként éli meg, hogy sokan ezért még életüket is képesek eldobni. Nem így Szent Teréz, aki pedig olyan mély megaláztatást él meg, mintha manapság valamennyi médiában sárba taposták volna a becsületét.

Én jól láttam, hogy sok dologban igazuk van, s néha még igyekeztem is megmagyarázni nekik az ügyet, ám mivel nem volt szabad megmondanom a fő dolgot, vagyis hogy az Úr parancsa volt, nem tudtam mit tenni, ezért csak hallgattam. Másfelől Isten nagyon nagy kegyelmet adott azáltal, hogy mindez nem nyugtalanított, hanem olyan könnyedséggel és elégedettséggel viseltem, mintha semmibe sem került volna nekem. Ezt senki sem tudta elhinni, még azok az imádságos emberek sem, akikkel kapcsolatban voltam, hanem mind azt gondolták, hogy nagyon fáj, és le vagyok sújtva. Még a gyóntatóm sem tudta elhinni. Én, minthogy úgy éreztem, megtettem mindent, ami hatalmamban állt, ezért úgy gondoltam, nem vagyok másra kötelezve abban, amit az Úr parancsolt nekem, s a [Megtestesülés] kolostorban maradtam, ahol amúgy is jól éreztem magam és elégedett voltam vele. Ugyanakkor soha nem szűntem meg hinni abban, hogy meg fog történni [az alapítás], noha nem láttam rá lehetőséget, sem hogy mikor és hogyan, de biztos voltam benne, hogy meglesz. (Ö 33,2)

Szent Teréz megteszi, ami rajta áll, és utána elengedi. Viseli az ezzel járó gyalázatot, meghurcoltatást, és rábízza magát az Úrra. Nem hibáztat senkit, nem mond rosszat senkire, hanem hallgat és vár.

Ha megtesszük a magunkét egy-egy jó ügy érdekében, ami úgy tűnik, zátonyra fut, akkor nem kell haragudni senkire sem, még azokra sem, akik rosszat tesznek, hanem elfogadva a helyzetet, imádkozni és nyugodtan várni, amíg az Úr cselekszik, aki minden szív Ura. Lehet, hogy az ember földi életében nem valósul meg az a jó, amit elkezdett, de később mások által diadalra viheti az Úr.

*

Szent Teréz nagyon tiszteli és szereti gyóntatóját. Éppen ezért az valóban fáj neki, amikor Baltasar Alvarez is elveszíti benne bizalmát, akitől pedig vigasztalást kellett volna kapnia ennyi üldözés közepette.

…azt írta nekem [gyóntatóm], hogy már látja, csak álom volt mindaz, amit akartam, s hogy ettől fogva javuljak meg, és ne próbálkozzak többet ilyennel, ne is beszéljek róla, hiszen látom, milyen botrány lett belőle, és sok más dolgot [is mondott], csupa olyat, ami nagyon rosszul esett.

Ez jobban fájt, mint az összes többi együttvéve, mert azt az érzést keltette bennem, mintha én adtam volna alkalmat Isten megbántására, s hogyha ezek a látomások képzelődések voltak, hát akkor az egész imádságom az, s teljes tévedésben járok és el vagyok veszve. Annyira elszomorított, hogy teljesen megzavarodtam és nagyon szenvedtem miatta. De az Úr, aki soha nem hagyott el, hanem mindezekben a mondott szenvedésekben nagyon megvigasztalt és megerősített (…), azt mondta, ne szomorkodjak, hiszen nagyon nagy szolgálatot tettem Istennek…; hogy tegyem azt, amit a gyóntató parancsol, és hallgassak, míg csak el nem jön az újrakezdés ideje. Annyira megvigasztalódtam és felvidultam, hogy semminek tűnt az egész üldöztetés, amelyet elszenvedtem. (Ö 33,3)

Egyedül Isten áll Teréz mellett. Ő pedig megtanul egészen az Úrra hagyatkozni. Erősödik a hite ebben a tökéletes bizalomban, amellyel ráhagyatkozik. Az áthághatatlannak tűnő akadályok ellenére hiszi, hogy Isten – mindenhatósága révén – véghezviszi tervét, amikor akarja, és minden megvalósul, amint ígérte.

Így tanított meg az Úr, milyen hatalmas jó származik az Érte vállalt szenvedések és üldöztetések elviseléséből, mert úgy láttam, oly nagyra megnőtt a lelkemben az Isten iránti szeretet (…), hogy teljesen elcsodálkoztam, s attól fogva szüntelenül vágyom a szenvedések után. A többiek azt gondolták, nagyon le vagyok sújtva, és így is lett volna, ha az Úr nem ad olyan mértéktelenül annyi sok kegyelmet. Az Isten iránti szeretet említett fellángolásai és az elragadtatások ekkor kezdtek növekedni, noha én hallgattam róluk, és senkinek sem beszéltem e nagy nyereségemről. A szent életű domonkos szerzetes [Pedro Ibáñez] továbbra is éppolyan bizonyosnak tartotta, mit kell tennem, mint én, s minthogy én nem akartam [az alapítással] foglalkozni, hogy ne vétsek a gyóntatóm iránti engedelmesség ellen, ő és társnőm [Doña Guiomar] vették kezükbe a dolgot, írtak Rómába, s megtették a szükséges lépéseket. (Ö 33,4)

Az Úr megtehetné, hogy egy csapásra helyére tesz mindent és rögtön elgördíti az akadályokat a jó útjából. Mégsem ezt teszi. Az emberi szabadságban rejlő válaszokat, még a negatív válaszok lehetőségét is, megengedi. A szeretet ugyanis feltételezi a szabadságot. Mit tesz akkor Isten? Újabb lehetőségeket ad, és megtalálja az együttműködésre alkalmas embereket, akik nyitottak kezdeményezésére, és általuk segít Szent Teréznek, aki végül is Isten munkatársa. Megkötik Teréz kezét, az Úr pedig mások által folytatja művét addig, ameddig Teréz újból zöld utat nem kap elöljáróitól. Mondhatnánk, hogy ez egy szent „játék”. Az vesz benne részt, aki akar. Isten pedig együttműködőket keres: „Vállalod? Leszel-e a társam?” – kérdezi egy-egy jó ügy kapcsán. Ha igent mond az ember, számíthat az üldöztetésre, amelyben megtanul megfeledkezni önmagáról, és egyesül Jézussal a kereszten. Megteheti, hogy nemet mond Isten felkérésére, és akkor mást keres az Úr, aki által véghez viszi művét. A döntés szabadsága az emberé.

*

Szent Teréznek a legkülönfélébb megpróbáltatásokat kellett kiállnia. S nem szabad elfelejteni, hogy ekkor az inkvizíció korát élik.

A gonosz szellem (…) elkezdte szájról szájra terjeszteni, hogy valami látomásom volt [az alapítás ügyében], s emiatt nagy félelemmel jöttek hozzám, hogy figyelmeztessenek, kemény idők járnak, s lehetséges, hogy feljelentenek, és inkvizíció elé kell állnom.

Engem ez nem bántott, és nevettem rajta, mert ez ügyben sosem féltem, hiszen jól tudtam magamról: senki se mondhatja rólam, hogy hit dolgában az Egyház akárcsak legkisebb szertartása ellen is lettem volna, és hogy a hitért vagy a Szentírás bármely igazságáért készen lennék ezer halált halni. Azt mondtam, hogy [ettől] ne féljenek, mert nagyon rosszul állna a lelkem, ha bármi olyan volna benne, ami miatt félnem kellene az inkvizíciótól, s ha azt gondolnám, hogy volna rá okom, magam keresném fel őket. Ha pedig feljelentenének, akkor az Úr majd megszabadítana, és csak hasznomra válna a dolog. (Ö 33,5)

Ez a tökéletes hit, amely az Istenre való teljes ráhagyatkozásban mutatkozik meg.

Pedro Ibáñez domonkos atya megnyugtatja Szent Terézt, hogy jó úton halad imádságában. Neki is nagy lelki hasznára van gyónója, sokat tanul tőle, és a szemlélődés útján vezeti őt is az Úr. Pedro atya két évre elvonul egy olyan domonkos rendi kolostorba, ahol csöndes, imádságos életet élhet.

…amikor visszajött, azt mondta nekem: semmiért nem adná, hogy elvonulhatott oda. Ám én is elmondhattam ugyanezt, mert míg korábban csupán tudományával nyugtatott meg és vigasztalt, ettől fogva már szellemi tapasztalataival is, mert nagyon sok természetfölöttiben részesült, és Isten éppen akkor hozta vissza őt, amikor Ő Felsége látta, hogy szükség van a segítségére ennek a kolostornak a megalapításában, amelyen Ő Felsége kívánságára dolgoztunk. (Ö 33,6)

Isten lehetőségeket ad. Indít, küld, majd várakozásra kér a körülményekben, azután egyszerre csak újra indít, és ismét cselekvésre ösztönöz. A lényeg, hogy nem az ember irányít, hanem Ő. Az ember pedig elhiszi, hogy minden a javára válik, ha lemondva saját akaratáról engedelmeskedik. Engedelmeskedik elöljáróinak, még akkor is, ha ők még nem ismerik fel, Isten milyen úton akarja őt vezetni. A várakozás türelemre tanít és teljes ráhagyatkozásra, ugyanakkor elengedésre is: legyen úgy, ahogy Isten akarja. Ha akarja, akkor megváltoztatja a körülményeket úgy, hogy a lehetetlen is lehetővé válik. Ha nem, akkor úgy van jól.

Csöndben voltam tehát, s nem tettem semmit és nem is beszéltem [az alapítás ügyéről] öt vagy hat hónapig, s az Úr sem parancsolta meg soha. Nem tudom, miért, de soha nem hagyott el a gondolat, hogy az alapítás meg fog történni. (Ö 33,6)



[1] A Megtestesülés kolostorban.