Avilai Szent Teréz, a Sarutlan Kármelita Rend alapító anyja (1. rész)
Kisfilm a Kármelről
5. rész youtu.be/xfGu_K-TLIA (hangosfilm)
A kármelita rend női ága Boldog Soreth János rendi generális kezdeményezésére jön létre a 15. század közepén. Egy idő után azonban a kolostorok elvilágiasodnak, és a nővérek hozományuknak megfelelő ellátásban részesülnek: akinek tehetősebb a családja, és jó életjáradékkal járul hozzá a kolostor fenntartásához, az a nővér akár egy kis lakosztállyal is rendelkezik, a szegényebb családból származók pedig kisebb közös szobába kényszerülnek. A szerzetesekkel együtt világiak is élnek a kolostorban, így gyakran a száz főt is meghaladja a létszám. Például ott élhetnek a nővérek szülei, akik családjuktól életjáradékban részesülnek, de a kolostor gondoskodik róluk; azután szolgálók, akiket alkalmaznak; továbbá fiatal lányok, akik általános képzést kapnak, és tizennyolcadik életévük betöltése után kérik felvételüket a kolostorba; végül pedig olyan asszonyok is velük élhetnek, akik megfelelő tartásdíjat fizetnek ellátásukért.
A 16. században megújulási hullám söpör végig a szerzetesrendekben. A kármelita rend megújítója: Avilai Szent Teréz, rendi nevén: Jézusról nevezett Szent Teréz.
1515-ben látja meg a napvilágot Avilában. Polgári neve: Teresa de Ahumada. Tizenkét éves kora körül meghal az édesanyja. Édesapja a fiatal, betegeskedő Terézt egy ágostonos női kolostorba küldi, hogy biztonságban tudja őt, hiszen a nővérek fiatal lányok nevelésével is foglalkoznak. Itt kezd ébredezni hivatása. Önéletrajzában így emlékezik vissza:
Noha kevés napot töltöttem ott, az a hatás, amelyet Isten felolvasott és hallott szavai tettek szívemre, és a jó társaság megértették velem azt a gyermekkori igazságot, hogy minden semmi…
Gyermekkorában ugyanis olyannyira szerette volna látni Istent, hogy unokaöccsével elszökik otthonról, és a mórok földjére igyekszik, ahol vértanúhalált szeretne halni, s így a legrövidebb úton akar bejutni a mennyországba. Az ágostonos nővéreknél szerzett belső tapasztalatait így meséli tovább:
(Megértették velem, hogy) mekkora hiúság a világ és milyen gyorsan elmúlik; s hogy féljek attól, hogy ha meghalnék, a pokolra jutok. – Noha akaratom még nem hajlott rá, hogy szerzetes legyek, azt láttam, hogy ez a jobb és biztosabb állapot, s így lassanként elhatároztam: megerőltetem magam, hogy felvállaljam. (3,5)
Teréz tehát nem éppen lelkesen lép a szűk ösvényre. Szép, fiatal és vonzó, szerető apa visel rá gondot, mindene megvan. Látja ugyanakkor a korabeli asszonyokat, akik kiszolgáltatottak férjük kénye-kedvének, és gyakran fiatalon halnak meg, nem ritkán a sokadik gyermek szülésekor.
Teréz húsz éves, amikor úgy dönt, szerzetes lesz. Egyrészt azért, mert a mennyország szempontjából biztosabb útnak tűnik számára ez, mint bármilyen más életpálya, másrészt pedig tart a házasságtól. Belső küzdelméről így ír:
Ebben a harcban voltam három hónapig, győzködve magam azzal az érveléssel, hogy a szerzetesség kínjai és gyötrelmei nem lehetnek nagyobbak, mint a tisztítótűzé, s hogy nagyon is megérdemeltem a poklot; és hogy nem nagy dolog, amíg élek, úgy élnem, mint a purgatóriumban, ha utána egyenesen a mennybe megyek, mert ez volt a vágyam.
Abban a döntésben, hogy szerzetbe lépjek, azt hiszem, jobban mozgatott a szolgai félelem, mint a szeretet. A gonosz szellem azt állította elém, hogy nem tudnám elviselni a rendi élet nehézségeit, mert annyira elkényeztetett vagyok. Vele szemben azokkal a szenvedésekkel védtem magam, amelyeken Krisztus keresztülment, hiszen nem lenne sok, ha én is szenvednék valamit Őérte, és Ő segítene kibírnom… Nagyon erős kísértéseken mentem tehát keresztül ezekben a napokban. (3,6)
Teréz maga megállapítja, hogy inkább a szolgai félelem vezette őt a rendbe való lépésre, mint a szeretet. Mégis, a szerzetesi élet útján Isten várja őt, és megszámlálhatatlan kegyelemmel halmozza el végtelen szeretetéből. Később „A tökéletesség útja” című művében ezt a fohászt írja egy kapott kegyelem kapcsán:
Légy áldott, Istenem, dicsérjenek az angyalok és minden teremtmény, hiszen ezt a kegyelmet éppúgy nem lehet megszolgálni, mint azt a sok egyéb jót, melyben részesítettél. Az volt köztük a legnagyobb, hogy kolostorba hívtál. (8,2)
Mivel apja kitartóan ellenzi Teréz tervét, hogy szerzetes legyen, elszökik a szülői házból, és bejelentkezik a Megtestesülésről nevezett kármelita kolostorba. A nővérek szívesen fogadják. Mivel a szülői beleegyezésre még várnia kell, hazamegy. Apja elfogadja, hogy időnként eljárjon a kolostorba, végül pedig megadja engedélyét a belépésre. Teréz határozott döntést hoz, de az elválás szeretteitől számára sem könnyű.
…végső elhatározásom idején már úgy voltam, akármelyik kolostorba elmegyek, vagy ahová apám akarná. Mert már jobban szem előtt tartottam lelkem gyógyulását, mint a kényelmet, amellyel most már egyáltalán nem törődtem.
…amikor apám házából kiléptem, nem hiszem, hogy a halál ennél nagyobb fájdalom lesz, mert úgy tűnt, mintha minden csontom székszakadt volna. Mivel nem volt még meg bennem az az Isten iránti szeretet, amely ellensúlyozta volna az apám és rokonaim iránti szeretetet, olyan nagy erőfeszítésembe került, hogy ha az Úr nem segített volna, saját elszántságom nem lett volna elég rá, hogy továbbhaladjak. Ám ekkor bátorságot adott nekem önmagammal szemben, úgyhogy meg tudtam ezt tenni.
A szerzetesi ruhát, a habitust 1536 őszén ölti fel. A szertartáson a perjelnő kérdésére: Mit kér? Teréz válaszolja: Isten irgalmát és a dicsőséges Kármelhegyi Szűz Mária öltözetét. Arra a kérdésre pedig, hogy meg tudja-e tartani a Regulát és az előírt életmódot, Teréz felelete: Hiszem, Isten kegyelmével.
Amikor beöltöztem, az Úr azonnal megértette velem, hogyan segíti azokat, akik erőfeszítést tesznek, hogy szolgálják Őt, amit nálam nem is vett észre senki, hanem csak az igen nagy akaratot. Abban az órában olyan nagy örömet adott nekem, amiért ezt az állapotot választottam, hogy azóta sem múlt el, s Isten a nagy szárazságot, amelyben lelkem volt, nagyon nagy gyöngédséggé változtatta. A szerzetesség minden dolga gyönyörűségemre szolgált, s úgy igaz, hogy néha, miközben abban az órában takarítottam, amelyet annak idején kényelemmel és szép ruháimmal töltöttem, s eszembe jutott, hogy megszabadultam tőlük – ez új örömet adott, annyira, hogy megrémültem, és nem értettem, honnan van mindez. (Ö 4,2)
1537-ben tesz fogadalmat. Hamarosan azonban egészsége megrendül, és gyógykezeléséről családja gondoskodik. Nagybátyjától, akinél megáll pihenni, útban a gyógykezelés helye felé, megkapja Fransisco de Osuna ferences szerzetes: Harmadik Lelki ábécéskönyvét, melyben az összeszedettség imájáról olvas. Ebben az imában összpontosítjuk értelmünket és akaratunkat, s belülre vonulunk vissza Istennel.
…nem tudtam, hogyan kell imádkozni, sem azt, hogyan érjem el az összeszedettséget, ezért nagyon megörültem (ennek a könyvnek), és eldöntöttem, hogy minden erőmmel ezt az utat követem. (…) elkezdtem rövid időket egyedül tölteni és gyakran gyónni… (Ö 4,6)
…nem adott Isten tehetséget arra, hogy értelmemmel elmélkedjem, sem hogy képzeletemet használjam, mert ez olyan gyönge, hogy még az Úr emberségét sem sikerült soha elgondolni és magam elé képzelni, akárhogy is igyekeztem. (…) noha (így) lehet a leggyorsabban eljutni a szemlélődésre, ha valaki kitart benne… (Elmélkedés nélkül pedig) a lélek mintegy támasz és gyakorlat nélkül marad, s nagy fájdalmat okoz neki a magány, a szárazság és a gondolatokkal való küszködés. (Ö 4,7)
Teréz tehát elindul egy belső úton: Isten és önmaga megismerésének útján a csendben és a magányban. Vállalkozik rá, hogy megkeresse a szívében lakozó Szentháromságos egy Istent. Képtelen elmélkedni, vagyis gondolkodni Istenről és a vele kapcsolatos dolgokról, sőt képzelőerejének gyöngesége folytán még elképzelni sem tudja Jézus emberségét, vagyis hogy milyen lehetett földi életében. Pedig az elmélkedés segít abban, hogy Istennél tartsuk értelmünket, és ne kalandozzon el gondolatunk az ima idején. Teréz – mivel képtelen elmélkedni – kizárólag könyv segítségével tud Isten jelenlétében maradni, az olvasással szedi össze magát. Amikor pedig az Úr belemeríti szeretetébe, leteszi a könyvet és nyugalomra talál, megpihen Istenben. Az elmélkedés és az olvasás csak addig kell, ameddig össze nem tudjuk szedni gondolatainkat, és nem tudunk Isten jelenlétébe helyezkedni.
…hol keveset olvastam, hol sokat, az Úr által adott kegyelemnek megfelelően. (4,9)
Gyógykezelése idején rendszeresen elvégzi szentgyónását a helyi papnál, aki egy idő múltán bizalmasan közli Terézzel, hogy félresiklott az élete.
Ez pedig nem volt kis dolog, mert szinte hét éve már, hogy nagyon veszélyes állapotban, szerelemben és viszonyban állt egy helybéli nővel, és így mondott misét. Annyira köztudott volt a dolog, hogy már elveszítette megbecsülését és jó hírét… (5,4)
Teréz nem fordít neki hátat, hanem imádkozik érte, és beszélget vele Istenről.
…az elvetemült asszony egy kis réz amulettel bűvölte meg, amelyet kikönyörgött, hogy iránta való szerelméből mindig viseljen a nyakán, és (a papnak) nem volt ereje, hogy levegye. (5,5)
(De) hogy örömet szerezzen, odaadta nekem az amulettet, amelyet azonnal beledobtam a folyóba. (…) Amikor ettől megszabadult, kezdett rájönni – mint aki nagy álomból ébred –, mit művelt azokban az években, és önmagától megrémülve és bukását fájlalva elkezdte megutálni azt a nőt. (…) Végül teljesen felhagyott a vele való találkozással… (5,6)
Ez a pap egy év múlva Istent szolgálva jó lelkiismerettel meghal.
Teréz betegsége súlyosbodik, az orvosok tehetetlenek. Hatalmas fizikai fájdalma ellenére, tovább gyakorolja a belső imát, vagyis szívében Istennél időzik, aki nagy türelmet ajándékoz neki.
Most is csodálom, és az Úr nagy kegyelmének tartom a türelmet, amelyet Ő Felségétől kaptam, mert világosan látom, hogy Tőle jött. Sokat használt nekem ebben, hogy Jób történetét olvastam Szent Gergely Moráliáiban (…), hogy ilyen megnyugvással el tudjam viselni (a fájdalmakat). Minden gondolatom (Istennél) volt; rendszerint Jóbnak ezek a szavai jártak a gondolataimban és ismételtem őket: „Minthogy a jókat az Úr kezéből kaptuk, miért ne viselnénk el a rosszakat? Ez, úgy érzem, erőt adott. (5,9)
Teréz négy napig kómába esik, és már a temetését készítik elő, amikor váratlanul magához tér. Visszaviteti magát a kolostorba, noha halálosan gyönge és magatehetetlen. Fölépülése lassú. Közel három évig van bénult állapotban.
Minthogy ilyen fiatalon ilyen nyomoréknak láttam magam, és láttam, hová juttattak a földi orvosok, elhatároztam, hogy az égiekhez fordulok, gyógyítsanak meg, mert még mindig vágytam az egészségre, noha nagy örömmel viseltem a betegséget, és néha azt gondoltam, hogy ha meggyógyulva el kellene kárhoznom, akkor jobb, ha így maradok; de még mindig azt gondoltam, sokkal többet tudnék szolgálni Istennek egészségesen. – Ez a mi önbecsapásunk, hogy nem hagyjuk magunkat teljesen arra, amit az Úr tesz, aki jobban tudja, mi megfelelő a számunkra. (6,5)
Szent Józsefet, a Szent Szűz jegyesét választja közbenjárónak, és buzgón imádkozik a gyógyulásért, ami nem marad el. Ugyanakkor – ahogy maga írja – el kezd szórakozásról szórakozásra, és hiúságról hiúságra menni. Ennek következménye pedig, hogy csökken benne a vágy az erényes dolgok után és a bennük való öröm már nem lelkesíti. Hamis alázat ver benne gyökeret, amely azt sugallja, hogy ne imádkozzon, hiszen nem méltó Isten barátságára. Az imában ugyanis érzi a lelkiismeret-furdalást hiúságai miatt. Melyek ezek? Kedvét leli a világias társalgásban és a külső kapcsolatokban. A Megtestesülés kolostorban erre lehetősége is van, sőt ezt tekintik természetesnek. Számtalan rokona, ismerőse folyamatosan látogatja. Idejét a társalgóban tölti, szükségtelen, világias fecsegéssel.
…minthogy azt láttam, ez így szokás, ezért nem tűnt úgy, hogy kárt és szétszórtságot okozhatnának a lelkemben, mert csak később értettem meg, milyen kapcsolatok ezek, és akkoriban úgy tűnt, az ilyen elterjedt dolgok, mint ezek a látogatások, (…) nem okozhatnak nekem több rosszat, mint másoknak, akiket jónak láttam... (7,6)
Az Úr azonban több módon is figyelmezteti, hogy nem jó úton jár. Teréz viszont nem akarja érteni a leckét, többen ugyanis éppen az ellenkezőjéről győzik meg: jól van minden úgy, ahogy van. Tehát minden megy tovább a szokott módon. E kétfelé sántikálás közben is apostolkodik a belső ima mellett: édesapját megtanítja rá, miközben ő maga, több mint egy évig nem tér a szívébe imádkozni, amit nagy alázatosságnak gondol. Apja ellenben szorgalmasan gyakorolja a belső imát. Teréz egy idő után közli vele, hogy ő már nem imádkozik, és a betegségeivel indokolja. Ezt a kifogást azonban ő maga cáfolja meg Önéletrajzában:
…a betegségben (…) is ott van az igazi imádság, amikor a lélek, aki szeret, fel tudja ajánlani azt és föleleveníteni, hogy kiért szenvedi el, s elfogadni ezt és ezer más dolgot, ami adódik, és így gyakorolja a szeretetet, mert nem csak akkor kell szeretni minden áron, amikor az egyedüllét ideje van, mintha a többi nem lenne imádság. Egy kicsi odafigyeléssel nagy javakat lehet találni abban az időben, amelyeket az Úr a nehézségek által elvesz tőlünk az imádságtól…