KIFESZÍTVE ISTEN ÉS A VILÁG KÖZÖTT (Avilai Szent Teréz 3. rész)

Kisfilm a Kármelről 7.

Hangosfilm

www.youtube.com/watch?v=MXUVy5klt5Q

Teréz ki van feszítve a világ és Isten között. Az Úr elhalmozza őt kegyelmeivel az ima idején, Teréz pedig még mindig képtelen szakítani a világ dolgaival. Akkori gyóntatói pedig – mivel látták, hogy mindezek mellett imádságos szerzetesnő – nem helytelenítik a sok időt, amelyet a társalgóban tölt, ugyanis úgy tűnik, Teréz sokat tesz mások javára, amikor beszélget velük.

…de az én lelkem fölfogta, hogy nem teszi meg kötelességét (Istennel) szemben, akinek annyival tartozik. Sajnálom most azt a sok mindent, amin átmentem, és hogy milyen kevés segítségem volt bárhonnét, kivéve Istentől, és a sok kibúvó miatt, amelyet szórakozásaimra és örömeimre adtak, azt mondván, hogy ezek megengedettek. (8,11)

Szeretne szakítani világias ragaszkodásaival, de képtelen rá. Meg kell tapasztalnia, hogy – bár elengedhetetlenül szükséges – az emberi akarat, a döntés, mégsem elegendő az emberi erőfeszítés csupán önmagában. Szükség van Isten végtelen kegyelmére, hogy el tudjuk vágni életünkben a gordiuszi csomókat.

Orvosságot kerestem, erőfeszítéseket tettem; de nem értettem meg, hogy mindez keveset használ, ha nem szakítunk minden ponton a magunkba vetett bizalommal, s nem helyezzük azt Istenbe. Élni vágytam – mert jól felfogtam, hogy nem élek, hanem a halál árnyékával küszködöm – és nem volt, aki életet adjon, s én nem tudtam azt megszerezni; Istennek pedig, aki megadhatta volna, igaza volt, hogy nem segített rajtam, mert annyiszor fordított magához, de én elhagytam Őt. (8,13)

Végre elérkezik igazi megtérésének napja. Belép a kápolnába, ahol szíven találja őt a szenvedő Krisztus sebekkel borított ábrázolása. Zokogva borul le az Úr előtt, és könyörögve kéri, „erősítse meg már egyszer s mindenkorra, hogy többé meg ne bántsa Őt”.

Úgy emlékszem, azt mondtam neki akkor, hogy nem kelek föl onnan, míg meg nem teszi, amiért könyörgök Hozzá. Azt hiszem, ez biztosan hasznomra volt, mert attól kezdve nagyon sokat javultam. (9,3)

Kétség kívül Isten vezeti őt a belső megpróbáltatásoknak ezen az útján, amelyen olyan tapasztalatokat szerez, melyekkel később nagy hasznára lesz másoknak is. A belső viharok elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy az Úr újabb és újabb kikötőbe vihesse hajónkat. A megpróbáltatások nélkül stagnálna lelki életünk, és nem juthatnánk előbbre. Hiszen azt gondolhatnánk, az a virágos mező, ahol éppen megpihenünk, a gyönyörűség teljessége. Az imának az a módja pedig, amelyet gyakorlunk, teljesen elegendő. S az Úr éppen egy-egy belső viharral mozdít ki bennünket a megszokottból, s visz előrébb a Felé vezető úton. Ez azonban küzdelemmel jár, hiszen felforgatja asztalainkat, melyekkel vásárcsarnokká tesszük Isten hajlékát, vagyis magunkat, és arra kényszerít, hogy megváljunk mindattól, amihez ragaszkodunk; elismerve, hogy nem vagyunk urai saját magunknak.

…(most) már nagyon bizalmatlan voltam magammal szemben, és minden bizalmamat Istenbe helyeztem.

Említettük korábban, hogy Teréz nem tud elmélkedni, vagyis Istenről és az Ő dolgairól gondolkodni. Ezért aztán elképzeli, amint Krisztus a Getszemáni-kertben imádkozik, és vérrel verítékezik. Ezt a jelenetet olyannyira szereti az Úr életéből, hogy már a rendbe való belépése előtt is ezzel imádkozik.

Sok éven át a legtöbb este, mielőtt elaludtam volna – amikor éjszakára Istennek ajánlottam magam –, mindig egy kicsit a Kertben való imádságnak erre a pillanatára gondoltam, már akkor is, amikor még nem voltam szerzetesnővér, mert azt mondták, hogy ezzel sok bocsánatot lehet nyerni. És úgy hiszem, nagyon sokat nyert ezáltal a lelkem, mert elkezdtem imádkozni anélkül, hogy tudtam volna, mi az, és a rendszeres szokás azt eredményezte, hogy ugyanúgy nem hagytam el ezt, ahogyan a keresztvetést sem elalvás előtt. (9,4)

Mi is kiválaszthatunk Jézus életéből néhány jelenetet, amelyben Ővele vagyunk, és elidőzünk jelenlétében. Ha megpróbáltatásokat szenvedünk, mi is ott lehetünk az apostolokkal a bárkában az alvó Jézust költögetve, hogy mentsen meg bennünket. Hiszen a mi bárkánkban is ott szunnyad, és bármikor fordulhatunk hozzá. Vagy elkísérhetjük Őt a hegyre, ahol egészen egyedül imádkozik az Atyához. Éjszaka, a csöndben szótlanul baktatunk vele együtt az emelkedőn, és lekuporodunk mellé a szívünkben, hogy megtanuljuk, hogyan kell imádni az Atyát.

(Azoknak, akik nem tudnak elmélkedni, vagyis gondolkodni Istenről és a vele kapcsolatos dolgokról), jót tesz egy könyv, hogy gyorsan összeszedjék magukat. Nekem az is használt, ha a mezőt, a vizet, a virágokat néztem; ezek a dolgok a Teremtőre emlékeztettek, úgy értem, fölébresztettek, összeszedtek és könyvként szolgáltak…(9,5)

Szent Teréz ajánlja a jó lelki könyv mellett a szent képeket, amelyek segítenek elképzelni Jézust. Ha örömmel nézzük szeretteink fényképeit, miért ne nézhetnénk a mi Urunk képmását? – teszi föl a kérdést.

Ekkor kerül kezébe Szent Ágoston „Vallomásai”, amely a szívéhez szól, és nagy vigasztalást merít belőle. Kéri közbenjárását, hogy az ő bűnei is bocsánatot nyerjenek. Teréz hite Isten irgalmasságában megingathatatlan.

Ó, Istenem, hogy megrémít az a keménység, amellyel lelkem a Te ilyen sok segítséged iránt volt! Megijeszt, milyen kevésre voltam képes én magamtól, és milyen megkötözöttnek láttam magam, hogy nem tudtam teljesen Neked adni magamat. (9,7)

Végre valahára szakít a bűnre vezető alkalmakkal, és újra fölébred benne vágy, hogy minél több időt töltsön egyedül Istennel. Vonzza őt a szívében élő szeretet, de nem tudja, miben áll Istent szeretni. Kéri az Urat, hogy bocsássa meg elkövetett bűneit és óvja meg őt az újabbaktól.

Isten az, aki előbb szeret, sokkal előbb, mint ahogy mi Őt: mindent megelőző szeretettel. Nem vár másra, csak nyitottságra, amellyel beleegyezünk kegyelmének befogadásába.

…Ő Felsége nem várt másra, csak egy kis készségre, (és) a szellemi kegyelmek (csodálatos) módon kezdtek növekedni bennem… (9,10)

Az Úr megajándékozza őt a könnyek adományával, miközben Teréz meggondolja saját kicsinységét, és hogy ezt a kegyelmet nem saját tetteivel érdemelte ki, hanem az egyedül és kizárólag Isten ajándéka.

…váratlanul Isten jelenlétének érzése fogott el, amelyben semmi módon nem kételkedhettem, hogy Ő bennem volt, vagy én teljesen elmerülve Benne. (…) A lélek úgy felfüggesztődik, mintha teljesen magán kívül lenne. Az akarat szeret, az emlékezet, úgy tűnik, szinte teljesen elvész, az értelem, azt hiszem, nem gondolkodik… (10,1)

Először nagyon folyamatosan éreztem egy gyöngédséget..., (ilyenkor) gyöngéddé válik a szív, feltörnek a könnyek; néha úgy tűnik, erővel fakasztjuk őket, máskor az Úr adja, hogy ne tudjunk ellenállni. Úgy tűnik, hogy Ő Felsége azt a kis odafigyelést ilyen nagy adománnyal fizeti meg nekünk, mint a vigasztalás, amelyet a léleknek ad, ha látja, hogy ilyen nagy Úrért sír; és nem csodálkozom, mert bőven van oka a vigasztalásra: hiszen eltelik ajándékkal és örvendezéssel. (10,2)

Szent Teréz figyelmeztet, ne gondoljuk, hogy Isten az ilyen belső ajándékokat azért adja nekünk, mert jobbak vagyunk, mint mások. Ellenkezőleg, minden érdemünk nélkül adja. Ha tudatosan nem bántjuk meg Őt, és az imával, valamint a jócselekedetekkel előkészítjük szívünket az Úr érkezésére, akkor előbb-utóbb megadatik Isten gyöngéd szeretetének belső tapasztalata. Ha pedig megindul a kegyelem esője bensőnkben, akkor adjunk hálát érte. Szent Teréz drágakőnek nevezi az alázatra alapozott imádságot, vagyis azt, amikor emlékezetben tartjuk Istennek ezeket az ingyenes ajándékait, melyek szeretetre indítanak. Fontosnak tartja: legyünk tudatában, hogy ezek kincsek, amelyeket a magunk és mások javára kapunk az Úrtól.

Hogyan használhat és osztogathat bőkezűen az, aki nem fogja fel, hogy gazdag? Lehetetlen (…) bátorságot merítenie a nagy dolgokra annak, aki nem fogja fel, hogy Isten kegyelmekkel halmozza el…; mert ezekkel az adományokkal adja meg nekünk az Úr azt az erőt, amelyet bűneink által elveszítettünk. (10,6)

Isten szeretetének megtapasztalása erőt ad a jó megtételére, valamint felébreszti és megerősíti a hitet.

Szent Teréz tanítja: ahhoz, hogy megismerjük és élvezzük a Szeretetet, aki maga Isten, teljesen oda kell adnunk magunkat Neki. A szeretet aszkézisében történhet meg ez a teljes odaadás. Mit jelent ez? Például a szeretet aszkézise a szegénység megélése, ami nem nyomort jelent, hanem azt, hogy nem az a célunk, minél több anyagi javat halmozzunk fel, hanem csak annyink van, amennyi szükséges. A többiről lemondunk, és átadjuk a rászorulóknak. Ez a szeretet aszkézisének egyik formája.

…úgy hisszük, mi mindent odaadunk Istennek, miközben a valóság az, hogy csak a jövedelmet vagy a gyümölcsöt ajánljuk fel Neki, s megtartjuk magunknak a tőkét és a birtokot. Elhatározzuk, hogy szegények leszünk – ami nagy érdem –, de nagyon sokszor visszaesünk oda, hogy minden gondunk és igyekezetünk azon van, ne hiányozzon nekünk nemcsak a szükséges, de még a fölösleges sem, és hogy olyan barátokat szerezzünk, akik megadják ezt nekünk…

Azt is hisszük, hogy (…) lemondtunk a megbecsülésről, s elkezdtünk már szellemi életet élni…; közben éppen csak megérintik megbecsülésünk egy pontját, s már nem is emlékszünk rá, hogy odaadtuk azt Istennek, hanem ismét nagyra akarunk lenni vele… És így vagyunk az összes többi dologgal is. (11,2)

Szent Teréz tanítja, hogy a szeretet aszkézisének másik formája: az alázat, vagyis az igazságban járás. A mi becsületünk, hogy az Úrnak szolgálunk. Ha a földön ezt semmire sem becsülik, nem kell megsértődnünk, mert a mi hazánk a mennyben van, és már most a szentek polgártársai vagyunk. Ha ezt nem értik, nem baj. Bízzuk magunkat Istenre, aki végtelen irgalmával mindent átölel. Ha pedig testvéreink részéről ér bennünket bírálat, kritika, netalán megvetés, lekicsinylés, szintén alkalmunk van a szeretet aszkézisére, vagy úgy, hogy önkritikát gyakorlunk, ha van rá okunk, vagy úgy, hogy mentegetőzés nélkül, krisztusi módon Istennek ajánljuk őket, aki ismeri a szíveket. Az egyik legnagyobb megpróbáltatás, amikor jó emberek ítélnek el, mert nem értik belső utunkat.

Teréz saját tapasztalatából ismeri önbecsapásainkat is, hogy miközben adunk Istennek, rövid idő múlva vissza is vesszük. Pedig a földön is úgy van, ha valami értékeset akarunk megszerezni, annak érdekében számos másról le kell mondanunk.

Kellemes módja ez az Isten szeretetére való törekvésnek! És mindjárt marokszámra akarjuk Őt, ahogy mondani szokás. Megtartani (világias) vonzalmainkat (…) és egyszersmind sok szellemi vigasztalást akarni nincs jól, s nem hiszem, hogy emez összeegyeztethető lenne azzal. (11,3) Úgyhogy mivel nem sikerül egyszerre odaadnunk, nekünk sem adják oda egyszerre ezt a kincset. (11,4)

Mivel Isten szeretetének a kincse mindenkié, a mindent odaadás nemcsak a szerzetesekre vonatkozik, hanem mindenkire. Másként kell megélnie például a szegénységet egy szerzetesnek, mint egy családapának vagy –anyának, de a magunk módján mindannyiunknak meg kell élnünk. A szeretet teljességét ugyanis mindenkinek meg akarja adni az Úr. Ebben nincs különbség a világban élő keresztény és a kolostor falai között lévő szerzetes között. Az Istennel való személyes bensőséges kapcsolatra mindenki megvan hívva.

Nagyon nagy irgalmasságot gyakorol (az Úr) azzal, akinek kegyelmet és bátorságot ad az elhatározásra, hogy minden erővel megszerzi ezt a jót, mert ha kitart, Isten senkitől sem tagadja meg magát: lassanként megadja a bátorságot, hogy győztesen kerüljön ki (a harcból). (11,4)

Szent Teréz a bátorságot és az elszántságot tartja a legfontosabbnak ezen a belső úton, különösen az elején. Bátran minőségi időt adni mindennap Istennek, tartózkodni a bűntől, élni a szeretet aszkézisét és elszakadni minden teremtett dologtól – így győztesen kerülünk ki a küzdelemből Isten kegyelmével.

Ha az, aki elkezdi (az imát), Isten kegyelmével megerőlteti magát, és eljut a tökéletesség csúcsára, azt hiszem, soha nem megy egyedül az égbe, hanem mindig nagyon sok embert visz magával; mint jó kapitánynak, megadja neki Isten a csapatába valókat. (Az ellenség ezért) annyi veszélyt és nehézséget állít elébe, hogy nem kis bátorság szükséges hozzá, hogy ne forduljon vissza… (11,4)

Szent János evangéliumából vett hasonlattal, élő víznek nevezi a belső imában kapott kegyelmeket, az imádkozó embert pedig kertésznek hívja, aki lelkének gyomos talaját tisztogatja, hogy kertjét haszonnövényekkel ültethesse be, amelyek nem mások, mint az erények, vagyis a jócselekedetek.

Olyan kezdőkről beszélünk tehát, akik már elszánták magukat arra, hogy ezt a jót kövessék (vagyis hogy elkezdjék a belső imát), és hogy előrehaladjanak ebben a vállalkozásban: itt, a kezdeteknél van a legnagyobb munka; mert ők azok, akiknek dolgozniuk kell érte, hogy az Úr megadja a vizet, míg az imádság többi fokán sokkal több az öröm.

Minden kezdet nehéz. A belső ima kezdetén is küzdünk az unalommal, a lustasággal, a különféle szétszórtsággal. Esetleg megszólnak bennünket nemcsak azok, akik kerülik a templomot, hanem még az úgynevezett vallásos emberek is, hogy például: mire való ennyit imádkozni. Utána pedig jön a kísértés, hogy ezernyi dolgunk van, nincs időnk üldögélni az Úr lábánál. Előfordulhat néhányszor, hogy a munka miatt elhagyjuk az imaidőt, de amikor folyamatosan közbejön valami, és nincs időnk imádkozni, az már egyértelműen kísértés, ami arra megy, hogy eltávolítson Istentől. Krisztus követése nem lehetséges kereszthordozás nélkül, és ez igaz a belső imára is, bárhol is tartunk benne.

Igaz, az elsők, a középsők és az utolsók egyaránt hordozzák keresztjüket, noha különbözőt; mert ezen az úton, amelyen Krisztus járt, kell haladniuk mindazoknak, akik Őt követik, ha nem akarnak elveszni; és boldog szenvedés ez, amelyért már itt, ebben az életben ilyen bőségesen megfizetnek. (11,5)

Mert Istennel bensőséges kapcsolatban élni kimondhatatlan öröm. A világ nyújtotta megengedett élvezetek mind együtt is semmik ahhoz a szellemi örömhöz képest, amelyet az Úr ad a benső életben a vele való egyesülésben. De addig, ameddig ez valóban örömöt jelenthet számunkra, meg kell harcolnunk önmagunkkal, a bennünk szunnyadó szenvedélyekkel, és le kell mondanunk mindarról, ami nem Isten. Ez pedig hosszú belső utat feltételez. Adjunk időt Istennek és magunknak, hogy megismerhessük a valódi Szeretetet, aki maga Isten!