APOSTOLI TŰZ (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 2. rész)

2021.01.08 10:21

Hangosfilm

Szent Teréz első alapított kolostorában vagyunk: az avilai Szent József kolostorban. Szerfölött csodálkozik a fiatal nővérek gyorsléptű lelki haladásán. Érzi, hogy Isten mindnyájukat kiválasztotta valamilyen nagy művének szolgálatára. Most pedig, amikor már visszatekinthet számos kolostoralapítására, látja, miért vezette ezeket a fiatalokat az Úr gyorsan a lelki élet magaslataira: velük vitte véghez a rend reformját az ő vezetésével. Hiszen minden egyes újonnan alapított kolostorba megfelelő nővéreket kellett küldenie, akik a reform szellemében elindítják ott a kármelita életet.

El-elnézegettem ezeknek a lelkeknek nagy bátorságát, s azt az igazán férfias erőt, amelyet az Úristen öntött beléjük ahhoz, hogy keressék a szenvedést, és szolgáljanak Neki, s ilyenkor sokszor eszembe ötlött, hátha valami célja van az Úrnak azzal, hogy ekkora kincseket halmoz föl bennük. Nem mintha csak álmodni is mertem volna olyasmit, ami azóta [a számos kolostoralapításban] megvalósult.  Ez akkoriban teljesen lehetetlennek tűnt, és nem volt semmi, ami lelkemben ilyesféle gondolatot kelthetett volna. Pedig hát idő folytán mind jobban megnövekedett bennem a vágy, hogy bárcsak tehetnék valamit egyik-másik lélek javára. Igen sokszor úgy éreztem magamat, mint aki nagy kincset őriz, és szeretne abból mindenkinek juttatni, azonban a keze meg van kötve, úgyhogy nem osztogathat belőle. Így volt megkötözve az én lelkem is. Hiszen azok a kegyelmek, amelyeket az Úr ezen évek folyamán juttatott neki, rendkívül nagyok voltak, és úgy éreztem, hogy meddők maradnak bennem. Ebben az értelemben ajánlottam föl tehát folytonosan az Úrnak szegény imáimat. Lelkesítettem a nővéreket, hogy tegyék meg ugyanezt ők is; buzgólkodjanak a lelkek üdvéért, és az Anyaszentegyház terjedéséért. Meg is tették, olyannyira, hogy akik csak érintkeztek velük, mind épültek rajtuk. Ily módon szereztem levezetőcsatornát nagy vágyaimnak. (AK I,6)

A szenvedés „keresésének” dicsérete úgy érthető, hogy szívesen vállalnak minden kínálkozó alkalmat Isten és egymás szeretetéért. Ha pedig meggondoljuk, hogy például nem csapból folyik a víz, hanem kútból kell fölhúzni, és bevinni a kolostorba a házimunkához, akkor talán elképzelhető, milyen szenvedésekre gondolhat itt Szent Teréz. Arra törekszenek a nővérek, hogy ne a könnyebbik felét fogják meg a munkának, hanem erejükhöz mérten vállaljanak részt Krisztus szenvedésében, aki nem a tettek nagyságát nézi, hanem a szeretet, amellyel azokat végzik. Az áldozatos élethez hozzájárul még a különféle betegségek, valamint az időjárás okozta viszontagságok jó szívvel való elviselése, s nem különben a mások részéről történő meg nem értettséggel való együttélés.

Elbeszélésében itt a Szent József kolostor nővéreinek buzgóságát dicséri, akiket az Úr kiválasztott a további kolostorok megalapításában való tevékeny részvételre Szentünk irányításával. Szent Teréz tapasztalja magában azt a sok kegyelmet, amellyel az Úr elárasztja, és buzog benne a tettvágy, hogy mindezt az emberek üdvösségére fordíthassa. Pontosan tudja, hogy az Úr nem csak saját magáért halmozza el őt ezekkel a hatalmas kegyelmekkel. Apró tetteit, nehézségeit, mint például a fáradságos házimunka, a szívében zajló küzdelmek, a közösségi életben adódó kellemetlenségek, az alapításokkal kapcsolatos szenvedések és nem utolsó sorban a betegségek, fölajánlja az emberek üdvösségéért. A protestantizmus megjelenésével pedig fájdalmasan érzi az Egyház testén ütött sebet. Az újnak számító földrészeken (Amerikában, Indiában) élők evangelizálásának feladata szintén elemi erővel hat rá. Ezért is írja, hogy mindent fölajánlott az Anyaszentegyház terjedéséért. Szerzetesnővérként abban a korban egyedül ez az eszköz áll rendelkezésére, hogy részt vegyen az Egyház előtt álló komoly kihívásokban.

A keresztény életnek van egy olyan dimenziója a hitben, amelyben az egymással megélt szolidaritás spirituális szintre emelkedik, sőt meg is haladja magát a szolidaritás fogalmát. Egymás terheinek hordozásáról van szó, ám gyakran természetfölötti síkon. Mit jelent ez? Isten gyakran úgy segít másoknak általunk, hogy belehelyezi problémájukat a mi életünkbe. Valamilyen szinten egyszerre csak hasonló nehézségekkel kezdünk el küzdeni, mint aki segítségre szorul. Ha egy családban a házastársak között komoly nézeteltérés támad, s ők küzdenek a szeretetért, hogy az ne sérüljön közöttük, vagy azért, hogy helyreálljon, és odaajándékozzák e küzdelem nehézségét Istennek, akkor segítenek olyan házaspároknak, ahol éppen zátonyra futna a házasság. Hasonlóképpen: egy szerzetesi közösségben is, ha szeretettel hordozzák a testvérek, nővérek az egymás személyiségéből adódó kellemetlenségeket, segítenek ezzel ott is, ahol már kenyértörésre kerülne a sor.

Ha egy családban például szenvedélybetegségben szenved valaki, s a szeretetben elmennek vele a végsőkig, vagy még azon túl is abban, hogy hordozzák őt, és segítenek neki, akkor beburkolják benne a mezítelen Jézust. A könnyebb út sokszor kísértés, hogy megszabaduljunk a problémát okozótól, mert ezzel azt a lehetőséget dobhatjuk el magunktól, amelyet Jézus kínál nekünk az üdvözítés művében való részvételre. „Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét” (Gal 6,2), vagyis a szeretet parancsát. Ez nem pusztán „levezetőcsatorna” azon vágyainknak, hogy valamivel segítsük az Egyház misszióját, hanem maga a misszió: a szívek missziója, melyhez nem kell súlyos kilométereket rónunk, hogy elérjük a ránk szorulókat. A szívek misszióját lehet végezni betegen, ágyhoz kötötten, amikor az illető a saját Krisztusban történő szenvedésével átöleli mindazokat, akik a bűn hordágyához kötözték magukat, és ily módon esélyt kapnak a szabadulásra. Igazi misszió ez, mely Krisztusban meghozza a valójában betegeknek a szabadulást.

Ehhez nagy hitre van szükség, hiszen a legtöbbször kézzel foghatóan nem érzékeljük ennek a missziónak hatékonyságát. Rejtetten tesszük vele ugyanakkor a jót, úgy, ahogy Jézus kéri tőlünk. Nemhogy nem kürtöljük szét, hanem még mi magunk sem tudjuk, mikor és hogyan segít vele az Úr másoknak. Ebben a misszióban valóban nem tudja a bal kezünk, mit tesz a jobb. Isten viszont pontosan tudja, hova szánja ezeket a szeretet-impulzusokat. Az üdvösségben pedig majd mi is meglátjuk. S ha ez valakinek elég, akkor nem jár messze Isten országától.

*

Négy esztendő, vagy talán valamivel több is elmúlt ily módon, mikor váratlanul hozzám jött látogatóba egy ferences szerzetes, egy bizonyos Alfonso Maldonado atya.  Buzgó szolgája volt az Úristennek, s hasonló vágyak hevítették a lelkek üdvéért, mint engem, azzal a különbséggel, hogy ő képes volt azokat gyakorlatilag is megvalósítani. Ezért ugyancsak irigykedtem rá. Nem sokkal előbb érkezett haza Indiából, és elkezdett nekem beszélni arról a sok millió lélekről, akik ott elpusztulnak, csupán azért, mert nincs, aki oktassa őket. Mielőtt eltávozott, buzdító beszédet mondott nekünk, és arra lelkesített bennünket, hogy folytassunk továbbra is vezeklő életet.  Én annyira szívemre vettem ennek a sok léleknek elkárhozását, hogy nem tudtam hová lenni a fájdalomtól. Félrevonultam az egyik remetelakba, sírtam-zokogtam, és fölemeltem szavamat az Úrhoz, könyörögve, ejtse valamiképpen módját, hogy én is tehessek valamit. Legalább néhány lelket tudjak megnyerni az Ő számára, amikor az ördög seregestül ragadja el őket. Egyszóval, ha már egyéb nem is telik tőlem, legalább imádságommal legyek képes valamit elérni.

Nagyon irigyeltem azokat, akiknek volt alkalmuk az Úr iránti szeretetből erre szentelni életüket, még ha ezer halált kellett is e miatt elszenvedniük. Éppen azért úgy vagyok vele, hogy ha a szentek életében olvasunk arról, miképpen térítettek meg lelkeket, ez engem jobban lelkesít, jobban meghat, s jobban eltölt irigységgel, mintha megannyi vértanúságot szenvedtek is. Ezt a hajlandóságot az Úr oltotta belém, s azt hiszem, hogy Ő többre becsüli, ha a mi erőfeszítésünk és imádságunk, nemkülönben az Ő irgalma révén csak egyetlenegy lélek tér is meg, mintha akármennyi más egyéb szolgálatot teszünk neki. (AK I,7)

A Szent Teréz korát megelőző század, a 15. század a földrajzi fölfedezések kora. Az új földrészek evangelizálása az egyik legnagyobb kihívás a kereszténység számára. Szent Teréz pedig szívvel-lélekkel benne van az Egyház vérkeringésében, s az akkori hírcsatornákat fölhasználva figyelemmel kíséri, mi történik a világban, és megosztja azt nővéreivel is. Nem dugja fejét a homokba: mi köze lehetne neki mindehhez, hanem engedi, hogy egészen mélyen érintse a tőle fizikálisan meglehetősen távol lévők helyzete. Érzékelhetjük Szent Teréz missziós buzgóságát, mely csaknem szétveti őt. Szívesen vállal minden áldozatot a világ spirituális rendjében, hogy valami módon részt vehessen Isten embereket üdvözítő művében. Mindennél többre becsüli, még a vértanúságnál is, ha valakinek a szolgálata által akár csak egyetlen ember is befogadja Jézus evangéliumát. A „vezeklő élet” úgy érthető, hogy mások lelki javára lemond a kényelmes életről, és örömmel vállalja a hivatásából fakadó szenvedéseket, sőt nem menekül a nehéz helyzetektől, akár a munkát tekintve, akár az őt nyomasztó betegségeket, vagy a rend ügyeivel kapcsolatos viszontagságokat.

Mindehhez az is hozzájárul, hogy abban a korban úgy vélték: aki a keresztség szentsége nélkül hal meg, beleértve az újszülötteket is, elkárhozik.

Mialatt engem ez a fájdalom emésztett, egy este belső imába merülve az Úr a szokott módon megjelent nekem, s nagy gyöngédséggel, mintegy vigasztalóan így szólt hozzám: „Várj egy kicsit, leányom; nagy dolgokat fogsz látni.” Ezek a szavak annyira szívembe vésődtek, hogy nem voltam képes kiverni a fejemből. Akármennyire találgattam is, nem tudtam elképzelni, mi lehet az a nagy dolog, és nem is találtam utat-módot arra, hogy miképpen jöhetnék rá. Mégis nagyon megvigasztalódtam, s teljesen meg voltam győződve róla, hogy ezek a szavak meg fognak valósulni. De hogy miképpen? – arról halvány sejtelmem sem volt. Így múlt el azután, ha jól emlékszem, még egy fél esztendő, s akkor következett be az, amit most fogok elmondani. (AK I,8)

Szent Teréznek sem egyszerre nyilvánította ki az Úr a jövő titkait. A most hallott jézusi közlés után még legalább egy fél évig semmi sem történik, ami ezt igazolná. A hitben való lét Szent Teréz mindennapjaihoz is hozzátartozott. Hiába törte a fejét, mi és hogyan lesz majd, amire az Úr utalt neki, nem találta ki. Maradt számára is a hit sötétsége, amely a legteljesebb világosság az isteni gondviselésre való ráhagyatkozásban.

Rendünk generálisai mindig Rómában székelnek, és még egy sem jött Spanyolországba; éppen ezért kizártnak volt tekinthető, hogy éppen most jöjjön ide. Mivel azonban semmi sem lehetetlen, ha egyszer az Úr akarja, Ő Szent Felsége úgy intézte, hogy ami azelőtt sohasem történt meg, most megtörténjék. Mikor értesültem róla, ha jól emlékszem, rosszul esett nekem, mert – mint a Szent József kolostor alapításánál mondtam – az nem tartozott a kármeliták joghatósága alá, és pedig az ott említett okból. [Most] Két eshetőségtől féltem. Az egyik, hogy a generális meg fog rám haragudni, amire – tekintve, hogy nem tudhatta, miképpen történt (…) [a Szent József kolostor alapítása] – volt is oka [rá]. A másik [amitől féltem], hogy majd visszaparancsol engem a Megtestesülés kolostorba, ahol az enyhített szabály szerint élnek; ez pedig boldogtalanná tett volna, sok okból, amelyet céltalan lenne fölsorolni. Elegendő volt az az egy is, hogy ott nem élhettem volna az Eredeti Szabály szigora szerint.  [Továbbá ott] több mint százötvenen vannak; már pedig kevesebb számú nővér között nagyobb az egyetértés és a nyugalom. Az Úr azonban sokkal jobban elrendezte a dolgot, mint ahogy én gondoltam. A generális ugyanis mint Isten buzgó szolgája, valamint okos és tudós ember, jónak találta ezt az alapítást, s egyébként sem mutatott velem szemben semmi elégedetlenséget. A neve Keresztelő Jánosról nevezett ravennai Rubeo atya, aki nagy és megérdemelt tekintélynek örvend egész rendünkben. (AK II,1)

Szent Teréz nem ok nélkül fél a találkozástól, hiszen annak idején bölcs megfontolásból, az okos jezsuita gyóntatók tanácsára, az új, reform szellemében alapított avilai Szent József kolostort nem rendi joghatóság alá kérte rendelni, hanem a helyi püspök joghatósága alá, aki nagy szimpátiát mutatott a lelki megújulás iránt, és tisztelte Szent Terézt. A rendben ugyanis nem volt egyértelműen pozitív a reformhoz való hozzáállás.

Mikor tehát Avilába érkezett [a generális], gondom volt rá, hogy meglátogassa a Szent József [kolostort] is; a püspök pedig [akinek joghatósága alatt állt a kolostor] helyeselte, hogy épp oly ünnepélyesen fogadjuk, mint az ő személyét. Beszámoltam mindenről [a generálisnak], egészen őszintén és egyszerűen. Mindig az volt az elvem, hogy történjék bármi, én így beszélek elöljáróimmal és gyóntatóimmal, mert ők az Úristen helyettesei. Ha másképp tennék, azt hiszem, lelkiismeretem nem hagyna nyugodni. Elmondtam neki saját lelki állapotomat, sőt majdnem egész életemet… Ő nagyon megvigasztalt, és megnyugtatott, hogy nem fog visszaküldeni a Megtestesülés [kolostorba]. (AK II,2)

Nagy örömmel szemlélte életmódunkat, amely – bár tökéletlenül, de azért mégis – Rendünk ősi állapotát tükrözi. Épült azon, hogy teljes szigorában megtartjuk az Eredeti Szabályt, mert az egész rendben mindenütt csupán az enyhített Szabály volt érvényben. Azon szándéktól vezettetve, hogy ez a kezdet minél nagyobb fejlődésnek induljon, széles körű felhatalmazást adott nekem arra, hogy több ilyen kolostort alapítsak, és egyházi büntetés súlya alatt megtiltotta, hogy e tekintetben bármelyik tartományfőnök akadályozni merjen. A magam részéről ilyesmit egy szóval sem kértem tőle; ő azonban imádságom módszeréből megértette, mennyire óhajtom, bárcsak tehetnék valamit azért, hogy egyik-másik lélek az Úristenhez térjen. (AK II,3)

A generális tehát nemhogy nem rosszalja az új szellemben történő alapítást, hanem még továbbiakra is kéri Szent Terézt, mert hitelesnek találja az ottani kármelita életet. Szentünk egészen őszintén beszél vele, melyhez szintén hatalmas hitre, Istenbe vetetett bizalomra van szüksége, hiszen csupán egyetlen szavába kerül a generálisnak, és mindent megszüntethet.

[Annak, hogy mi módon alapíthatnék még ilyen szellemben élő kolostorokat] nem én jártam utána, sőt ellenkezőleg, a magam részéről képtelenségnek tartottam. Beláttam ugyanis, hogy egy ilyen magam forma (…) szegény nő, semmire sem képes. Csakhogy amikor a lelket elfogják ezek a vágyak, nem tud tőlük szabadulni. Isten szolgálatának szeretete és a hit ilyenkor lehetségesnek tüntet fel olyasmit is, ami a természetes ész világánál nézve nem az. Így azután, mikor azt láttam, hogy mennyire óhajtja a mi főtisztelendő generálisunk ezen további kolostorok megalapítását, úgy éreztem, mintha már készen is volnának. Visszagondolva azokra a szavakra, melyeket az Úr intézett hozzám, s amelyeket akkor nem voltam képes megérteni, most úgy vettem észre, mintha csakugyan kezdenének megvalósulni.

Nagyon nehezemre esett, mikor generálisunktól el kellett válnunk, s ő visszament Rómába, mert nagyon megszerettem őt, és most úgy éreztem, hogy egészen támasz nélkül maradok. Ő is nagy szeretetet tanúsított és nagyon kedves volt velem. Valahányszor egy kis szabad időt tudott magának szakítani, mindig eljött hozzánk lelki dolgokról beszélgetni. Meglátszott rajta, hogy az Úr nagy kegyelmekben részesíti. Mi a lehető legnagyobb örömmel hallgattuk őt.

Mielőtt eltávozott volna [a generális], püspökünk, Don Alvaro de Mendoza – aki nagyon szereti pártját fogni azoknak, akikről látja, hogy tökéletesebb módon igyekeznek szolgálni Istennek – megpróbálta kieszközölni nála az engedélyt ahhoz, hogy egyházmegyéje területén lehessen alapítani néhány kolostort az Eredeti Szabály szerint élő sarutlan férfi kármeliták számára. Mások is közbenjártak nála ebben az értelemben, de hiába. Ő ugyan szívesen beleegyezett volna, azonban a rend részéről ellenállásba ütközött, és hogy föl ne zúdítsa a rendtartományt, egyelőre jónak látta, ha ettől eláll. (AK II,4)

Szent Teréz korában a nőknek nem sok szavuk lehetett. Ezért egészen a realitás talaján áll, amikor belegondol az előtte álló feladatba, az újabb kolostoralapításba, és képtelenségnek tartja. A szívének azonban nem tud parancsolni, és az apostolság vágya, amely a hitét is táplálja, legyőzi benne az emberi okoskodást. Már az alapítások legelején szóba kerül a rend férfi ágának reformja is, amelyet – mint olvastuk Szentünktől – a helyi püspök kezdeményez, de több mint valószínű, hogy Szent Teréz áll mögötte. A generális azonban nem akarja most a nyakába venni az esetleges ellenállásokból adódó problémákat. Szentünk azonban nem nyugszik bele egy könnyen az elutasításba, és beveti minden rábeszélő képességét, hogy meggyőzze a generálist, mennyire fontos lenne a rend férfi ágának reformja is. Szent Teréz küzd Isten tervének megvalósulásáért. Az Úr ugyanis emberi segítőtársakat keres egy-egy jó ügy érdekében. Rajtunk keresztül, velünk együtt akarja végrehajtani hatalmas üdvözítő művét. Szentünket olyan képességekkel áldotta meg, olyan apostoli buzgóságot és hitet öntött a szívébe, mellyel a lehetetlent is megpróbálta véghez vinni.

Ezután elmúlt néhány nap, és folyton azon gondolkodtam, hogy ha már női kolostorokat kell alapítanunk, akkor nagyon is szükségesek volnának ugyanezen Szabály szerint élő férfi szerzetesek is, annál inkább, mert rendtartományunkban amúgy is olyan kevesen voltak a kármeliták, hogy szinte már arra a pontra jutott a rend, hogy kihal. Miután tehát ebben az értelemben imádkoztam az Úrhoz, levelet írtam generális atyánknak, amelyben könyörögtem, ahogy csak tudtam, s érvekkel bizonyítottam, mennyire Isten dicsőségére válnék ez a vállalkozás; azt is mondtam, hogy a belőle származó esetleges kellemetlenség nem elég ok ilyen üdvös dologról való lemondásra. Arra is hivatkoztam, hogy mekkora szolgálatot tenne vele a Boldogságos Szűznek, aki iránt oly gyöngéd áhítattal viseltetik. A többit bizonyára maga a Szűzanya intézte el, mert levelemet Valenciában kapta kézhez, és onnét küldte el nekem a felhatalmazást két férfi kolostor alapítására. Ezzel is bizonyította, hogy mennyire óhajtja rendjében a fegyelem felvirágzását. Hogy elejét vegye a méltatlankodásnak, az engedélyt függővé tette a hivatalban lévő tartományfőnök, valamint annak elődje beleegyezésétől, melynek megszerzése ugyancsak nehéznek tűnt. Látva azonban, hogy a fő dolog megvan, bíztam az Úrban, hogy a többire majd lesz gondja. Valóban így is volt, amennyiben a püspök úr közbenjárására, aki ezt az ügyet teljesen a magáévá tette, mindketten hozzájárultak.  (AK II,5)

Szent Teréz levelében szépen kiemeli a generális atya erényeit és a rend komoly lelki megújulásra való szükségét, s eléri a Szűzanya segítségével, hogy mégis csak rábólintson a rend elöljárója a férfiág reformjára is, némi kikötéssel, mely nem kis fejtörést okoz Szent Teréznek, de bízik Istenben, hogy amit elkezdett általa, azt végbe is viszi. Nincs egyedül Szentünk, az Úr mindig gondoskodik számára földi segítőkről, jelen esetben egyházmegyéje püspökéről.

Ez a felhatalmazás nagy örömömre szolgált ugyan, de annál nagyobb volt utána a gondom, mert az egész tartományban nem ismertem sem szerzetest, sem pedig világit, aki alkalmas lett volna ezen eszme megvalósítására, vagyis a sarutlan kármelita férfirend alapjainak megvetésére. Mást sem tettem, mint folyton imádkoztam a mi Urunkhoz, hogy legalább egyetlen emberbe öntsön ilyen hajlandóságot. Házam természetesen épp oly kevéssé volt erre a célra [mint emberem], s módomban sem volt, hogy szerezzek ilyet. Ott álltam tehát én, szegény sarutlan kármelita nővér, az Úrtól eltekintve minden más támasz és segítség nélkül. Gazdagon el voltam látva felhatalmazásokkal és jó szándékokkal, ellenben azok megvalósítására még csak a legcsekélyebb lehetőségre sem volt kilátás. A bátorság azonban nem hiányzott belőlem, és a remény sem, hogy ha már az Úr megadta az egyiket, lehetővé fogja tenni a másikat is; sőt máris nagyon lehetségesnek tűnt előttem az egész, s így hozzá is fogtam kivitelezéséhez. (AK II,6)

Ha visszagondolunk az első női kolostor alapítására, akkor semmi szokatlan sincs a jelenlegi helyzetben. Akkor sem volt semmi kézzel fogható Szent Teréz lelkesedésén kívül, amivel el lehetett volna kezdeni az alapítást. Nem véletlenül panaszkodott az Úrnak Szentünk: „ilyen sokféle módon megkötözve, pénz nélkül és anélkül, hogy bárhonnét is szerezhetnék, s engedély sincs, se semmi, mit tehetek én, Uram?” (Ö 33,12). Itt legalább az engedélyek birtokában van.

Szent Teréz nem véletlenül dicséri oly sokszor műveiben a bátorság erényét, mert saját maga megtapasztalta, hogy e nélkül nem tudott volna a kegyelemre támaszkodva ennyi szolgálatot tenni az Úrnak, az Ő végtelen irgalmából. Isten minden időben vállalkozó szellemű embereket keres, akik hajlandóak belevágni Vele együtt a kivitelezésében lehetetlennek látszó jó ügyekbe is. Ha Krisztusra szögezett tekintettel bátorságot vesznek maguknak a hit megannyi aktusához, akkor – sok küzdelem árán ugyan, de – meglátják a szeretet győzelmét. Szent Terézt hajtja a vágy az emberek üdvösségéért, mely vágyat Isten az Ő mérhetetlen szeretetével ültette el benne, és Szentünk nem sajnál érte semmit, hogy magasra tartva a kereszt zászlaját rendületlenül menjen előre az Úrral. Belső tűz és erő hevíti, mert befogadta a Szentlelket és Vele él.