AMIKOR SÜKETNÉMÁK VAGYUNK... (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 3. rész)
Szent Teréz biztat bennünket, hogy azzal az eltökélt elhatározással lépjünk be önmagunkba, belső várkastélyunkba a rendszeres imádság kapuján át, hogy nem adjuk fel a küzdelmet, bármi történjék is, és kitartunk az imában. Amennyi időt Istenre tudunk szánni naponta, azt adjuk Neki, és ne hagyjuk Őt magára akkor sem, ha úgy érezzük, nem történik semmi ez alatt az idő alatt. A kulcsszó az első lakásokban: a kitartás.
Belső várkastélyunk közepén, személyiségünk központjában lakik a Király, akihez el szeretnénk jutni belső zarándokutunkon. Ezt a legbensőbb lakást sok lakás veszi körül körkörösen, és mi ezekben vándorolva haladunk kitűzött Célunk felé. Az egyes lakásokban számos szoba van, annak megfelelően, hogyan kerülünk egyikből a másikba.
Az első lakásban élők – nem érzik ugyan, de – nagy veszélyben vannak. Mivel a világ élvezetei és dolgai még erősen fogva tartják őket, s minden energiájukat lekötik. Ezért mondja Szent Teréz, hogy minden az elszakadáson múlik a belső életben. Mindenesetre már az is előre lépés, hogy bejutottak az első lakásba, mert – bár nem rendszeresen, de – időnként azért imádkoznak, és fölsejlik bennük, hogy másképpen kellene élni. Szent Teréz itt mindenekelőtt a kegyelem állapotában lévőkhöz szól, akik gyakorolják vallásukat, mégsem szánnak Istenre minőségi időt rendszeresen. Elmerülnek a világ dolgaiban, megengedett élvezeteiben. S nem az a baj, hogy ezekkel élnek, hanem hogy ez köti le minden figyelmüket, olyannyira, hogy Isten csupán egy távoli Valóság a számukra, nincs Vele élő, eleven szeretetkapcsolatuk.
Figyeljétek meg, hogy ezekbe az első lakásokba még szinte semmi nem jut el annak a palotának a fényéből, ahol a Király van. Mert bár nem sötétek és feketék, mint amikor a lélek [halálos] bűnben van, mégis valamiképpen úgy elsötétül, hogy aki benne van, nem láthatja, mégpedig nem a szoba hibájából (…), hanem mert a kígyók, viperák és mérges lények nagy gonoszsága, amelyek vele együtt beléptek, nem engedik neki észrevenni a fényt. Mintha valaki belépne valahová, ahová sok fény hatol be, és sárral tapasztaná be a szemét, hogy szinte ki se bírja nyitni. Világos a szoba, de ő nem élvezi, mert megakadályozzák ezek a vadállatok, amelyek bezárni kényszerítik a szemét, hogy ne lásson mást rajtuk kívül. (BV 1.2.14)
A „kígyók, viperák, vadállatok” az ember saját rossz szenvedélyei, melyek által az anyagi valóság és a földi jólét élvezetei minden mást kiszorítanak benne. Mihelyt időnként magába tér imádkozni, képtelen Istenre figyelni, mert a világ dolgaival van betelve. Például lehet, hogy annyira szeretne megvásárolni valamit, hogy reszketve gyűjti rá a pénzt, és fél, nehogy valaki őelőtte elvigye az áhított portékát. Ezzel van betöltve és gondolatai e körül forognak. Ám ez lehet bármi, ami nem tárgyi valóság, hanem például egy álláslehetőség vagy a megbecsültséghez való ragaszkodás. Vagy túl sok ügye van ahhoz, hogy Istenre akár csak egy kis ideje is maradjon. S ezek általában jónak tűnő ügyek. Mindezek rabságban tartják őt, és érzéketlenné teszik a szívét arra, hogy a benne lakozó Isten hívogató „szavát” meghallja.
Ilyennek tűnik számomra az a lélek, aki ugyan nincs gonosz állapotban, de annyira elmerül a világ dolgaiban, és – mint mondtam – annyira beszippantja őt a vagyon, a dicsőség vagy az ügyek, hogy noha valóban szeretné látni és élvezni a lakás szépségét, nem hagyják neki, és nem úgy tűnik, mintha meg tudna szabadulni ennyi akadálytól.
Pedig ahhoz, hogy belépjen a második lakásba, nagyon fontos, hogy ki-ki helyzetének megfelelően elengedje a nem szükséges dolgokat és ügyeket. Annyira szükséges ez ahhoz, hogy eljusson a legfőbb lakásig, [hogy] ha nem kezd hozzá, képtelenségnek tartom, hogy eljusson oda. Sőt ahhoz is kell, hogy valaki ne legyen veszélyben ott, ahol van – még ha be is lépett a várkastélyba –, mert ennyi mérges lény között lehetetlen, hogy egyszer vagy másszor meg ne marják. (BV 1.2.14.)
„Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6,21). Ha teljesen lefoglal a látható világ, akkor pusztán az anyagi valóság tölt be. Ez pedig még akkor is így van, ha valami jó indokkal kimagyarázom a valóságot. Ha nem szakítok a fölösleges dolgokkal, ügyekkel, akkor úgy belebonyolódom azokba, hogy a hibából előbb-utóbb bűn lesz. Elszórakozom bennük és elveszítem az éberséget, a belső figyelmet, amely által kontroll alatt tudom tartani gondolataimat, cselekedeteimet, Isten kegyelmének segítségével. A haladás feltétele tehát itt az első lakásban: elengedni a nem szükséges dolgokat, ügyeket.
A szerzetes külsőleg talán szabad a világ dolgaitól, de Szent Teréz figyelmeztet, hogy belsőleg is szabadnak kell lennie azoktól.
Őrizkedjetek attól, leányok, hogy olyan dolgok miatt aggódjatok, amelyek nem tartoznak rátok. Nézzétek, ennek a várkastélynak nem sok lakásában hagy fel a harccal a gonosz szellem. Igaz, hogy némelyikben van elég erejük harcolni az őröknek – azt hiszem, már mondtam, hogy ezek a képességek [az értelem és az akarat] –, de nagyon fontos, hogy ne legyünk figyelmetlenek, átlássunk ravaszságán, s meg ne tévesszen minket, a világosság angyalának adva ki magát. Mert rengeteg dolog van, amivel kárt tud okozni nekünk, apránként beljebb nyomulva, hogy nem is vesszük észre, míg el nem érte a célját. (…) olyan ő, mint a nesztelen reszelő, az elején kell átlátnunk rajta. (BV 1.2.15)
A fölösleges aggodalmaskodástól óv Szent Teréz. Ha józanésszel átgondolom a jövőt, a lehetőségeket, eshetőségeket – ez jó. Ám ha elkezdek aggódni amiatt, hogy mi lesz, ha ez vagy az történik, s úrrá lesz rajtam a félelem, akkor belefutottam a kísértésbe, amely nagyon finoman a hitemet próbálja kikezdeni. Ha hiszem ugyanis, hogy Isten jóságos gondviselő Atyám, akkor nincs miért aggodalmaskodnom, mert tudom, ha én megteszem, ami rajtam múlik, az Ő áldása rajtam van, akkor is, ha földi szempontból esetleg nem sikerül, amit szeretnék. Az Istent szeretőknek (ugyanis) minden a javukra válik (vö. Róm 8,28) – olvassuk Szent Pálnál. Szent Teréz kéri még tőlünk, hogy ne engedjük magunkat agyon nyomni azokkal a dolgokkal, amelyek megoldása másokra tartozik.
Gondolataink őrzése, mérlegre tevése állandó feladat. Nem érdemes belebonyolódni minden érkező gondolatba, mert utána nehezebb kikeveredni belőle, különösen akkor, ha az ellenség a világosság angyalaként állítja azokat értelmünk elé. Egy gondolat megítélésében segíthet, hogy komolyan föltesszük magunknak a kérdést: mennyire visz ez közelebb Istenhez, és vajon béke van-e bennem, ha a megvalósulására gondolok?
Szeretnék elmondani valamit, hogy jobban megértessem ezt veletek. Egy nővérben például különféle heves vágyakat kelt a vezeklés iránt, hogy úgy érezze, nem lelhet nyugalmat, csak ha sanyargatja magát. (…) de ha a perjelnő azt parancsolta, ne vezekeljen engedély nélkül, ám [az ellenségnek] mégis sikerül meggyőznie a nővért, hogy ilyen jó dologban nyugodtan lehet merész, s ezért ez titokban olyan életmódot folytat, hogy rámegy az egészsége, és nem teljesíti, amit szabályzata parancsol [az engedelmességet], úgy már láthatjátok, hová vezet ez a nagy jó.
Egy másiknak a nagyon nagy tökéletesség iránti buzgóságot adja. Ez nagyon jó, de oda vezethet, hogy a nővérek bármilyen hibácskáját hatalmas bűnnek látja, s egyre azt figyeli, elkövetik-e azokat, hogy aztán a perjelnőhöz siessen. És időnként megesik, hogy nem látja a magáét a nagy vallásos buzgóság miatt. Ahogyan a többiek sem értik, mi van őbenne, csak az aggályosságot látják, amit lehetséges, hogy nem vesznek jó néven. (BV 1.2.16)
Ha a világosság angyalaként közelít az ellenség, akkor egy jónak tűnő dologgal próbál meg kísérteni. A szerzetes engedelmességi fogadalmat tett, így bármilyen jó is az elgondolása, ha elöljárója nem adja rá áldását, és ő mégis megteszi, kísértésbe esik.
A túlbuzgóság szintén nem erény. A nagy probléma általában kiabál, az elöljárónak is észre kell vennie, nem kell feltétlenül szóvá tenni.
Ez néhány kísértés a sok közül, amelyet Szent Teréz kiemel a szerzetesi életből, de mindez lefordítható akár egy családi, munkahelyi vagy plébániai közösség helyzetére is. Mivel a vezető a felelős, nem ildomos ellenére cselekedni, sem mások háza táján sepregetni. Sok csapdától megmenekülünk, ha Szentünknek ezt a tanácsát megfogadjuk, mert ezt a szeretet parancsa kívánja meg.
Annyira fontos ez az egymás iránti szeretet, hogy szeretném, ha soha nem feledkeznétek meg róla. Mert ha a másikban folyton a semmiségekre figyelünk (amelyek olykor nem tökéletlenségek, de mivel keveset tudunk róla, esetleg rosszra értjük), a lélek elveszítheti békéjét, és másokét is felzaklathatja. Gondoljatok bele, nem kerül-e túl sokba ez a tökéletesség!
… Mert ha olyan dologról van szó, amely a szabályzat és a konstitúció ellen van, olyankor nem kell mindig jóra magyarázni, hanem figyelmeztetni kell az illetőt, s ha nem javul meg, akkor a felettes egyházi elöljárót: ezt jelenti a szeretet. És ugyanígy a nővérekkel is, ha valamilyen súlyos dologról van szó. Mindent rájuk hagyni attól félve, nehogy kísértésbe essünk, az ugyancsak kísértés. De nagyon fontos figyelnünk rá – nehogy a gonosz szellem rászedjen –, hogy ne egymással tárgyaljuk meg ezt, mert ebből a gonosz szellem nagy hasznot húzhat, és szokássá válik a megszólás, hanem csak azzal, akit illet… (BV 1.2.18)
Ne mondjunk ítéletet pusztán a látszat alapján. Nem ismerjük ugyanis egy-egy helyzet minden részletét. Az első századok sivatagi atyái mesélik, hogy egyszer egy testvér azt látta, hogy a másik egy butykost rejt a köpönyege alá. Megdöbbent ezen, és odament a szóban forgó testvéréhez, s megkérte, nyissa szét a köpenyét. Az megtette, és nem volt alatta semmi. Illúzió volt csupán, amit látott, az ellenség délibábja, hogy kihűtse az egymás iránti szeretetet. Hasonló történik velünk is, amikor úgy ítélünk, hogy nem látjuk teljes egészében az igazságot. Ezért ha látunk is valamit, ami rossz értelemben szemet szúr, csak az illetékesnek szabad szólni, nehogy olyan tévedést terjesszünk, ami csorbát ejt a másik jó hírén, mégpedig igaztalanul.
Összefoglalva az első lakást, elmondható, hogy nagy hálát adhat az, aki belépett önmagába, mert valóban el kezdett imádkozni. Ha nem is rendszerességgel, de azért eszébe jut az Istennel való személyes szeretetkapcsolat, és – bár még egészen lekötik a világ dolgai és sok fölösleges ügybe bonyolódik, mégis – időnként a Teremtőhöz emeli lelkét. Feladata: minél rendszeresebben időt adni Istennek, kerülni a bűnre vezető alkalmakat, tenni a jót és elengedni a nem szükséges dolgokat, ügyeket. S ebben a küzdelemben kitartani.
*
Kik vannak a második lakásban?
…akik már elkezdték az imádkozást és megértették, milyen fontos, hogy ne maradjanak az első lakásokban, de még nincs meg bennük az elszántság, hogy ne időzzenek ott sokszor. Nem kerülik ugyanis a [bűnre vezető] alkalmakat, ami nagyon veszélyes. De nagy kegyelem, hogy néha sikerül megmenekülniük a kígyóktól és a mérges lényektől, és megértik, hogy jó megszabadulni tőlük. (BV 2.2)
A második lakásban élők tehát már rendszeresen imádkoznak, időt adnak Istennek, hogy velük lehessen. Ám a világ hiúságai magukkal ragadják őket, és nincs meg bennük a kellő elszántság ahhoz, hogy szakítsanak ezekkel. Ezért olyan helyzetekbe sodródnak, amelyekből bocsánatos bűn is lehet. Időnként azonban – amikor sikerül erőt venniük magukon – kisiklanak a kísértő karmai közül. Itt teljesen hétköznapi dolgokra gondoljunk, hiszen Szentünk elsősorban a kegyelem állapotában élőkhöz szól, akik alapjában véve „jó” keresztények. Ha Szent Teréz életéből veszünk példát, akkor látjuk, hogy egy jó ideig ő is sodródik az árral. Szerzetesként is magával ragadják őt a világ hiúságai. Közkedvelt személy, akinek világiak is keresik a társaságát. Ő beszél nekik Istenről, de a sok és gyakori látogatások alkalmat adnak arra is, hogy a világi dolgokban elszórakozzék. Ne gondoljunk itt bűnökre, hanem ártatlannak tűnő szórakozásra. Például lehet, hogy szó eshetett a korabeli divatról, vagy arról, hogy ki kinek udvarol, vagy mi újság van a királyi udvarban és a többi. Egy szerzetes számára pedig ez fölösleges időtöltés, ami magával vonja az illető belső szétszóródását. Nyilván utána nem lehet egyik percről a másikra kitörölni ezeket az emlékezetből, és mind imaidőben, mind azon kívül, lefoglalják az embert a velük kapcsolatos gondolatok. Nem arról van szó, hogy ne lehetne kikapcsolódni, hanem amikor valakinek az életét a számára haszontalan dolgok töltik ki, és a bennük való elszórakozás már passzióvá válik, akkor ezeknek a házi bálványoknak kezd hódolni, Isten pedig kiszorul az életéből, vagy legalábbis kikerül figyelmének középpontjából.
Bizonyos mértékben többet szenvednek [a második lakásban élők], mint az előbbiek [vagyis az első lakásban lévők], bár nincsenek akkora veszélyben, mert úgy tűnik, már felismerik azokat, és nagy esélyük van rá, hogy beljebb jussanak. Azt mondom, többet szenvednek, mert az előbbiek [az első lakásban élők] olyanok, mint azok a némák, akik nem is hallanak, s ezért jobban viselik a beszédre való képtelenség gyötrelmét. Sokkal nagyobb lenne azok szenvedése, akik hallanának és nem tudnának beszélni. De azért nem irigyeljük azokat, akik nem hallanak, hiszen végtére is nagy dolog, hogy megértjük, amit mondanak nekünk. Ezek [a második lakásban élők] így megértik az Úr hozzájuk intézett hívását, mert ahogy közelebb jutnak oda, ahol Ő Felsége van, Ő igen jó szomszédnak mutatkozik, és olyan nagy az Ő irgalma és jósága, még akkor is, amikor szórakozásaink, üzleteink, örömeink és a világ ámításai közepette vagyunk, vagy ha elbukunk, majd újból felkelünk a bűnből, mert ezek a bestiák olyan mérgesek és izgágák, és társaságuk olyan veszélyes, hogy csak csoda folytán kerülhetjük el, hogy beléjük ütközve ne vétkezzünk. (BV 2.2)
Az első lakásban élőket süketnémákhoz hasonlítja Szent Teréz, akik nem hallják szívükben a Király hívó hangját és nem is tudnak válaszolni rá. A világ zaja teszi őket süketté Isten szavára. A külső ügyek (legyenek azok bármennyire is jók) teljesen lekötik minden figyelmüket. A második lakásban élők azonban „csak” némák, de ők már hallanak. S ez okozza több szenvedésüket, mert már fáj nekik, hogy képtelenek válaszolni Isten hívására: „szórakozásaik, üzleteik, örömeik és a világ ámításai” miatt, melyekkel nem tudnak szakítani. Így volt Szent Teréz is, aki mint szerzetes, érezte, hogy Isten hívja a Vele való benső barátságra, amelyért szakítania kellene világias kapcsolataival, még sincs meg benne hozzá a kellő elszántság. Megnyugtatja magát azzal, hogy a legtöbb nővér – akit jónak tart – így él a kolostorban, s akkor miért kellene neki másképpen cselekednie?
Mindezzel együtt oly nagyra tartja ez a mi Urunk, ha szeretjük Őt és törekszünk társaságára, hogy nem mulaszt el újra meg újra szólítani minket, hogy közeledjünk Hozzá. És olyan édes ez a hang, hogy a szegény lélek szinte megszakad, ha nem teszi meg azonnal, amit parancsol neki, s így ez nagyobb szenvedés – ahogy mondtam –, mint ha nem hallaná. (BV 2.2)
Ki van feszítve Isten és a világ dolgai között. Tudja, mit kellene tennie, de képtelen rá. Itt nem csak a szerzetesekről van szó. Mindaz, aki házas vagy egyedül álló a világban meg van hívva az Istennel való mély szeretetkapcsolatra – állapotbeli kötelességének megfelelően. Nem az a baj, ha egy feleség, családanya például szeret a „second hand” boltba járni, hiszen a családi kasszát ez terheli meg a legkevésbé. A használt ruhák olcsóbbak, mint az újak. Ám ha szenvedéllyé kezd válni benne az ott töltött keresgélés, akkor aszkézist kell gyakorolnia, ha nem akar rabjává válni a vásárlásnak. Bármi legyen is, ami ily módon megköti az embert, gátat vet benne Isten kegyelmének, mert azzal a valamivel van tele a gondolata, figyelme és a szíve is.
*
…ezek a hangok és szólítások (…) a jó emberek szava, vagy prédikációk, vagy amit jó könyvekben olvasunk, és sok más dolog, amiről hallottátok, hogy Isten azon keresztül szólít meg minket; vagy betegségek, szenvedések, és azok az igazságok, amelyeket azokban a pillanatokban tanít, amikor imádság közepette vagyunk: mert bármilyen lanyhán állunk is hozzá, Isten nagyra tartja ezeket. Ti pedig, nővérek, ne becsüljétek le ezt az első kegyelmet, és ne is keseredjetek el, még ha nem is válaszoltok azonnal az Úrnak, mert Ő Felsége nagyon is tud sok napon át és éven át várakozni, különösen, ha látja a kitartást és a jó szándékot. Ez a legfontosabb itt, mert ezzel mindig nagy nyereségre teszünk szert. (BV 2.3)
Első kegyelemnek nevezi Szentünk, amikor megmozdul a lelkiismeretünk, és elkezd fájni az, amilyenek vagyunk. Mindaz, ami velünk történik, akár örömteli, akár szenvedéssel teljes, alkalom arra, hogy fölismerjük bennük Isten üzenetét. Feladatunk itt a kitartás és a jó szándék. Kitartani azt jelenti, hogy erőfeszítést teszünk a kegyelem segítségével, hogy – kérve Isten segítségét – megszabaduljunk megkötözöttségeinktől, és belsőleg szabaddá váljunk a világ dolgaitól. Használjuk azokat, de anélkül, hogy rabjai lennénk. Ebbéli erőfeszítésünk része, hogy ha nem is örökre, de egy időre leteszünk dolgokat, amelyekről úgy látjuk, megkötözve tartanak. (Elkerülöm a „second hand” boltot, ameddig valóban nincs szükségem semmire.)
Ó, Uram! Itt van szükség a Te segítségedre, mert a nélkül semmit sem tehetünk. (BV 2.6)