ALAPÍTÁS VILLANUÉVA DE LA JARÁBAN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 30. rész)

Hanganyag

Négy évig szünetelnek az alapítások, mert Szent Teréz és a reformált ág ellen nagy üldözés tör ki a kármelita renden belül. Az alapító Anyán kívül egyelőre a reform szellemében élő papokat veszik elő. Rágalomhadjárat indul ellenük olyannyira, hogy a királynak kell beavatkoznia, el ne töröljék az eredeti szabály szerint élő kolostorokat.

A király kiegyensúlyozott, hozzáértő személyeket küld a vizsgáló bizottságba, akik képesek elfogulatlanul szemlélni a tényeket.

Még ezen nagy megpróbáltatások elején – amelyek így röviden összefoglalva kicsinységnek tűnhetnek, de megélve nagyon is súlyosak voltak –, 1576-ban, amikor a sevillai alapításból hazafelé utazva Toledóba érkeztem, odajött hozzám Villanuéva-de-la-Jará-ból egy pap; levelet hozott a város tanácsától, és azzal volt megbízva, hogy tárgyaljon velem egy ott alapítandó kolostor ügyében. Előadta tehát, hogy náluk kilenc leány összefogott, és a városban lévő Szent Anna-kápolna mellett bezárkóztak egy kis házba, s ott  olyan buzgó, szent életet folytatnak néhány esztendeje, hogy az egész város azt szeretné, alapítsanak számukra kolostort. Leghőbb vágyuk úgyis az, hogy szerzetesnők lehessenek. Hasonlóképpen írt hozzám levelet az ottani plébános, Agustín de-Ervías doktor is, aki tudós és erényes ember, s mint ilyen, minden tőle telhetőt megtett ennek az ügynek érdekében. (AK XXVIII/8)

Bár úgy tűnik, elöljárói leállítják Szent Terézt az alapításokat illetően, az Úr mégsem áll le, hanem küldi hozzá az újabb megalapításra várókat. A fiatalok elszántak Villanuéva-de-la-Jarában, hiszen évek óta formálisan szerzetesi életet élnek, az általuk vállalt klauzúrában. A város lakói és a helyi egyház papja látják komoly elhatározásukat és keresnek egy rendet, amelyben érvényre juthat e leányok óhaja a szerzetesi életre.

Ami engem illet, úgy találtam, hogy ez a terv egyáltalán nem életképes; mégpedig a következő okokból. Először is ezek a jó leányok túl sokan voltak, és nagyon valószínűtlennek tartottam, hogy sikerül velük abbahagyatni eddigi életmódjukat, s hozzászoktatni őket a miénkhez. Másodszor semmijük sem volt, és így a kolostor megélhetése nem volt biztosítva. A városkának ugyanis alig volt többje ezer polgárnál, ez pedig nem elegendő az alamizsnából való megélésre. Igaz ugyan, hogy a városi tanács hajlandó volt magára vállalni eltartásukat, de én nem tudtam bízni abban, hogy ez a jó szándék maradandó lesz. Harmadszor: nem volt házuk. Negyedszer: városuk messze esett a mi többi kolostorunktól. Ötödször pedig, bár sok jót mondtak nekem róluk, mivel személyesen nem érintkezhettem velük, nem tudhattam, vajon megvannak-e bennük azok a tulajdonságok, amelyeket kolostorainkban szokás a jelöltektől megkövetelni. Ezek alapján tehát el voltam tökélve, hogy véglegesen visszautasítom az ajánlatot. (AK XXVIII/9)

Előbb azonban meg akartam beszélni gyóntatómmal, Velasquez doktorral, aki akkoriban toledói kanonok és egyetemi tanár volt, most pedig osmai püspök, s igen tudós és erényes ember. Az a szokásom ugyanis, hogy semmit sem teszek a magam feje szerint, hanem mindig kikérem ilyen emberek tanácsát. Mikor elolvasta a leveleket, és megértette, miről van szó, azt mondta nekem, hogy ne utasítsam mereven vissza, hanem feleljek biztatóan. …ha ugyanis Isten annyi szívet egyesít egyanazon célra, az annak a jele, hogy a dolog az Ő dicsőségére fog szolgálni. Én tehát megfogadtam szavát, és olyan választ adtam, amely  nem volt egészen kedvező, de elutasító sem. Azóta folyton zaklattak kéréseikkel, minduntalan közvetítőket küldtek hozzám, hogy megnyerjenek az ötletnek, és bár mindig abban a meggyőződésben voltam, hogy oktalanság az egész, nem vitt rá a szívem, hogy véglegesen elutasítsam őket. Így tartott ez egészen mostanáig, az 1580-ik évig. (AK XVIII/10)

Szent Teréz nem tesz semmit csak a maga feje szerint. Mindig tanácskozik okos és bölcs emberekkel, s így hagyatkozik rá az isteni gondviselésre.

Az alapító Anya fél, hogy már oly régóta élnek ezek a leányok a maguk által felállított szabályok alapján, hogy nem tudnak majd a Kármel szerint élni. Nem könnyű elengedni a szokást, különösen, ha az jónak bizonyult. Egy szerzetesrendben azonban regula és konstitúció van, amely meghatározza a mindennapi életet.

Látható, hogy Szent Teréz jól megfontolja alapításait, és nem vág bele egykönnyen, ha túl sok akadály mutatkozik.

Ezalatt Jézusról nevezett Antonio atyának éppen a Segítségről nevezett Miasszonyunk kolostorában kellett töltenie száműzetésének idejét, ez pedig mindössze három mértföldnyire van a Villa-nueva városától. Ő el-eljárt a városba prédikálni, és ugyanezt tette ennek a kolostornak perjele, Nagyasszonyról nevezett Gábor atya, aki művelt és szent életű. Mindketten jó barátai voltak az említett Ervías doktornak, és az ő révén megismerkedtek ezekkel az istenfélő leányokkal. Erényes életük csakhamar nagyon megtetszett nekik, s mivel a doktor és a lakosság mind a lelkükre beszélt, végül is magukévá tették ezt az ügyet. Minden erejüket megfeszítették tehát, hogy rábeszéljenek az alapításra; egyik levelet a másik után írták, azután pedig, mikor a malagoni Szent József-kolostorban tartózkodtam –  tehát több mint huszonhat mértföldnyire voltam Villa-nuévától –, a perjel atya személyesen jött el hozzám, hogy megbeszélje velem az ügyet. Hosszasan magyarázta, hogy s mint kellene a kolostort megalapítani, és biztosított, hogy mihelyt meglesz, Ervias doktor évi háromszáz arany járadékot biztosít nekünk plébániája jövedelméből, s ehhez kikéri Róma engedélyét. (AK XXVIII/11)

A legtöbbször a körülményekben látható, mit lehet vagy kell tenni. A jó atyák úgy összefognak a leendő kolostorért, hogy Szent Teréz kénytelen foglalkozni az üggyel. Mivel még anyagilag is támogatnák a kis lélekszámú településen a kolostorban élőket, Szentünk nem végezhet röviden a kezdeményezéssel. Jócskán van tapasztalata arról is, mennyire lehet komolyan venni az ígéreteket.

Ez nem tűnt nekem biztos alapnak; ha egyszer készen van minden – gondoltam magamban –, az ilyen ígéret beváltását az emberek nem szokták komolyan venni. Egyébként hozzászámítva azt a keveset, ami a leányoknak volt, valóban elég lett volna. Én tehát igyekeztem megértetni a perjel atyával, hogy ez az egész terv nem életképes, és erre vonatkozóan sok – nézetem szerint – meggyőző érvet mondtam neki. Végül pedig azzal fejeztem be, hogy gondolják meg jól ő és Antal atya, mert az ő lelkiismeretükre bízom. Azt hittem ugyanis, hogy az, amit nekik mondtam, rá fogja őket bírni, hogy a tervet elejtsék, ezért beszéltem így. (AK XXVIII/12)

Mikor azonban a perjel atya elment, arra gondoltam, hogy annyira beleszeretett ebbe a tervbe, és mostani elöljárónkat, Salazár Angelus atyát esetleg rábeszéli annak elfogadására. Ezért sietve írtam ez utóbbinak, esedezdve kértem, ne adjon engedélyt erre az alapításra, és felhoztam érveimet. Amint azután válaszából megtudtam, valóban kérték tőle, de ő kijelentette, hogy csak akkor adhatja meg, ha én is helyeslem a tervet. (AK XXVIII/13)

Mintha nem is Szent Teréz lenne, olyannyira küzd ennek a kolostornak létrejötte ellen. Mindent megtesz, hogy a buzgó atyák terve ne valósulhasson meg. Az alapító Anya tudja, hogy egy kolostor fennmaradásához mennyi mindenre van szükség. Teljes szegénységben alapít, de a nővérek szerény ellátására és egészségére gondja van.

Közben elmúlt körülbelül másfél hónap, sőt, nem tudom, talán több is. Mikor már azt hittem, hogy sikerült végleg meghiúsítanom [az alapítást], újra hozzám küldtek egy követet a városi tanács részéről levelekkel, amelyekben kötelezték magukat, hogy a kolostort ellátják minden szükségessel, Ervias doktor pedig az említett járadékot ígérte meg. A két tisztelendő atya szintén írt, nagyon szépen kérve, hogy tegyem meg. Engem ellenben nagyon aggasztott az a gondolat, hogyha egyszerre annyi nővért veszünk fel, ők – amint történni szokott – majd összefognak azok ellen, akik a mieink közül mennek oda. Az is visszatartott, hogy megélhetésüket nem láttam biztosítva, mert az, amit ígérgettek, szerintem nem volt megbízható. Így tehát nagy zavarban voltam. Később megértettem, hogy mindez az ördög kísértése volt, aki – bár egyébként az Úr bátor szívet adott nekem – ez esetben olyan kislelkűségben tartott, hogy úgy látszott, mintha nem is bíznék már Istenben. Végül azonban győzedelmeskedett ezen áldott jó lelkek imádsága. (AK XXVIII/14)

A kísértő még Szent Terézt is megzavarja úgy, hogy már semmit se akarjon a Gondviselésre hagyni az ellátás biztonságát illetően. Utólag fölismeri, hogy az ellenség próbálta visszatartani ettől az alapítástól. Mivel egyértelműen észérveket hozott fel neki, kézenfekvőnek látszott az elutasítás. Ám ha ilyen sokan és ilyen kitartóan könyörögnek a kolostor megalapításáért, ezt minden bizonnyal az Úr akarhatja.

Egyik nap, a szentáldozás után, amint máskor is szoktam tenni, megint az Úrnak ajánlottam ezt az ügyet. (Hiszen azért is adtam nekik mindig némileg biztató választ, mert attól féltem, hogy különben akadályt találnék gördíteni egyik-másik lélek haladása elé; márpedig mindig őszintén óhajtom előmozdítani a mi Urunk dicsőségét, és minél többeket rábírni az Ő szolgálatára.) Ekkor Ő Szent Felsége szigorúan megdorgált. Azt kérdezte, hogy vajon micsoda kincsek segítségével alapítottam meg mindazt, ami eddig létre jött; s azt mondta, vállaljam el habozás nélkül ezt az alapítást, mert az nagy szolgálatára lesz, és elő fogja mozdítani a lelkek üdvét. (AK XXVIII/15)

Istennek az ilyen szavai oly hatalmasok, hogy az értelem nemcsak egyszerűen tudomást vesz róluk, hanem világosságot is kap megértésükhöz, az akarat pedig erőt, hogy szerintük cselekedjék. Így voltam én is. Egyszeriben nemcsak kedvet kaptam erre a kolostoralapításra, hanem még hibának is tartottam, hogy ennyi ideig haboztam, és oly nagy súlyt tulajdonítottam az emberi okosságnak, holott volt alkalmam elégszer látni, mennyire értelmet meghaladó módon működik Ő Szent Felsége szent rendünk érdekében. (AK XXVIII/16)

Szent Teréz olyannyira blokkolja a villanuéva-i alapítást, hogy az Úr kénytelen közvetlenül értésére adni: nem jó, amit tesz. Nem értett a közvetett közlésből, a megannyi bölcs ember rábeszéléséből, amiért most szemrehányást kap az Úrtól. Mentsége, hogy valóban nehezek a körülmények, nem ideális egy alapításhoz. Viszont eddig is hasonlóan nem éppen ideális helyzetekben alapított.

Az Úr szavai megcselekszik, amire küldettek Szent Terézben is.

Miután elhatároztam, hogy elvállalom ezt az alapítást, úgy láttam, hogy legjobb lesz személyesen odakísérnem a nővéreket, akiknek majd ott kell maradniuk. Sok minden okot láttam erre, bár az is igaz, hogy természetem visszaborzadt az utazás gondolatától, mert nagyon betegen érkeztem Malagonba, és akkor sem voltam még jól. Mivel azonban úgy gondoltam, hogy a mi Urunk szolgálata követeli így, ebben az értelemben írtam a tartományfőnöknek, kérve, hogy döntsön legjobb belátása szerint. Ő pedig megküldte nekem az engedélyt az alapításra, azzal az utasítással, hogy menjek személyesen oda, és vigyem magammal azokat a nővéreket, akiket jónak látok. Kiválasztásuk nagy gondot okozott nekem, tekintve, hogy feladatuk volt együtt maradni az ottani leányokkal. Miután sokat imádkoztam ebben az ügyben az Úrhoz, kiválasztottam kettőt a toledói kolostorból, éspedig az egyiket perjelnőnek; kettőt Malagónból, közülük az egyiket alperjelnőnek. Hála annak a sok imának, amelyet ennek érdekében végeztünk, a választás igen szerencsésnek bizonyult, ami ez esetben nem volt csekélység. Ez esetben, mondom, mert egyébként azoknál az alapításoknál, amelyeket mi magunk szoktunk végezni, a nővérek mind könnyen feltalálják magukat a helyzetben. (AK XXVIII/17)

Az alapító nővéreknek megfelelő képességekkel kell rendelkezniük ehhez a speciális helyzethez. Többségben lesznek ugyanis a leányok, akiket a kármelita életbe fognak bevezetni. Nem beilleszkednek egy meglévő kármelita közösségbe, hanem nekik kell azzá válniuk a négy kármelita nővér segítségével. Ez pedig előreláthatóan nem megy majd súrlódástól mentesen. Nagy türelem és empátia szükséges ehhez a feladathoz.

Jézusról nevezett Antal atya és Nagyasszonyunkról nevezett Gábor atya, a perjel, értünk jöttek, az utazáshoz szükséges dolgokról pedig a város gondoskodott. Így indultunk útnak Malagonból nagyböjt előtti szombaton, 1580. február 13-án. Az Úristen olyan kegyes volt, hogy jó időt adott, nekem pedig olyan egészséget, mintha soha életemben nem lettem volna beteg. Egészen elcsodálkoztam ezen, és megértettem, mennyire fontos: ha egyszer beláttuk, hogy Istennek szolgálunk valamiben, sohase nézzük beteges voltunkat, s akármilyen áldozatunkba kerül is, szánjuk rá magunkat, mert Ő elég hatalmas ahhoz, hogy a gyöngéknek erőt, a betegeknek pedig egészséget adjon. Ha pedig ezt nem akarná megtenni, akkor is a lelkünkre nézve a legjobb, ha szenved, és az Ő dicsőségét és becsületét tartva szem előtt, megfeledkezik önmagáról. Hiszen mire való az élet, mire az egészség, ha nem arra, hogy elveszítsük ezért a mi nagy Urunkért, Királyunkért?! Higgyétek el, nővéreim, mindig jól fogtok járni, ha ezen az úton haladtok. (AK XVIII/18)

Az önmagunkról való jó értelemben vett megfeledkezést Szentünk mindig kiemeli, és ő maga is e szerint él. Az egészség túlzott féltése távol tarthat megannyi jó cselekedettől. A betegségekkel való állandó foglalkozás pedig magába zárkózást válthat ki, amely a folytonos önmaga körüli forgásban képtelenné tehet a másik felé fordulásra.

Ami engem illett, megvallom, hogy hitványságom és gyávaságom nem egyszer keltett bennem ez irányban félelmet és kétséget; egyetlen esetre sem emlékszem azonban, hogy amióta az Úr kegyelméből viselem a sarutlanok ruháját, sőt már néhány évvel azelőtt is, ne adta volna meg nekem az Ő nagy irgalmában a kegyelmet ezen kísértések legyőzéséhez,  és ahhoz, hogy rászánjam magam arra, amiről azt gondoltam, nagyobb dicsőségére válik, bármennyire nehéz legyen is. Egészen világosan megértettem mindig, hogy vajmi kevés, amit ilyen esetben a magam erejéből teszek; de Isten nem is kíván részünkről mást, mint ezt az elszántságot, és ha ez megvan, a többit elvégzi Ő maga. Dicsértessék és áldassék mindörökké! Ámen. (AK XXVIII/19)

Ezért írja Szentünk A belső várkastélyban (3.1.7), hogy Istennek nem a tetteinkre van szüksége, hanem akartunk elszántságára. Ha ugyanis elszántuk magunkat a jóra, akkor a tetteket már Isten végzi bennünk és általunk. – Vigyáz az egészségére, de nem kíméli magát, ha az Úr ügyében kell serénykednie. Elszánja magát és könyörög az erőért, s utána elindul útjára.

Először a Segítő Miasszonyunk kolostorába kellett mennünk, amely (…) három mértföldnyire van Villanuévától; abban állapodtunk meg ugyanis, hogy ott maradunk egy ideig, amíg a városiakat értesítik érkezésünkről. Úgy illett, hogy mindenben engedelmeskedjem azoknak az atyáknak, akik velünk jöttek.  Ez a kolostor egy lakatlan vidék vonzó magányában épült. Mikor a közelébe értünk, szép sorban elénk jöttek a szerzetesek, akik kivonultak perjelük fogadására. Mezítláb és durva darócruhájukban; látásuk mindnyájunkat meghatott; én meg egészen el voltam érzékenyülve, s úgy éreztem magamat, mintha szent őseink virágzó korába volnék belehelyezve. Olyanok voltak azon a tágas mezőn, mint megannyi fehér, illatos virág, és hiszem, hogy ilyen színben tűntek föl az Úristen előtt is, mert igazán hűségesen szolgálják Őt. „Te Deum"-mal vonultak be a templomba, s hangjukon is érződött az önmegtagadás és vezeklés. A templom bejárata a föld alatt van, és olyan, mint egy barlang, akárcsak mintha a mi atyánk, Illés próféta lakott volna benne. Annyi bizonyos, hogy engem akkora belső öröm fogott el, hogy nem sajnáltam volna akár ennél is nagyobb utat megtenni ennek látásáért. Azt az egyet azonban nagyon sajnáltam, hogy akkor már nem élt az a szent asszony, akinek segítségével az Úr ezt a kolostort alapította. Nem érdemeltem meg, hogy találkozhassam vele, pedig nagyon szerettem volna. (AK XXVIII/20)

A szerzetes, ha komolyan veszi hivatását, nem rendezkedhet be kényelmes életre. A szerzetesi hivatás nem jelenthet egyfajta megélhetést: ha valaki nem találja fel magát a társadalmi életben, nem megoldás számára a szerzetesség. Szent Teréz korában azokat a leányokat, akiket nem sikerült a családnak férjhez adnia, beadják egy kolostorba, és évi járadékot fizetnek utána a közösségnek, amely befogadja. Az alapító Anyának nagyon fontos, hogy csak természetfölötti indítékkal bírókat vegyenek föl kolostoraiba. Ha ez nincs meg, akkor nem fogja bírni a lényegre redukált életet. Az aszkézis része a mindennapoknak, nemcsak az ételben, ruházatban és egyéb külső dolgokban, hanem abban is, hogy a szerzetes nem azt tesz, amit akar. Meghatározott a napirend, a feladatokat, amelyeket aznap végez, az elöljáró osztja ki és még sorolhatnánk.

Azt hiszem, nem végzek haszontalan munkát, ha elmondok itt egyet-mást [a szóban forgó nő] életéről [akinek támogatásával létrejött ez a sarutlan férfi kolostor], s arról, hogy miként alapította meg az Úr itt ezt a kolostort, amely, értesülésem szerint, nagy lelki hasznára szolgál az egész környék lakosságának. Azért is jó lesz róla beszélnem, hogy ezen szent asszony vezeklésének hallatára beláthassátok, nővéreim, mennyire elmaradunk tőle, és hogy ezentúl még buzgóbban igyekezzetek szolgálni a mi Urunknak. Igazán nincs okunk arra, hogy nála kevesebbet tegyünk, hiszen mi nem származunk olyan előkelő, főrangú családból, mint ő. Igaz ugyan, hogy ez egyébként nem fontos, de azt akarom vele mondani, hogy annak előtte kényelemhez volt szokva; a Cardóna hercegek családjából származott ugyanis, és a neve: Doña Catalina de Cardóna volt. Később azonban, például hozzám intézett leveleiben is, csak úgy írta magát alá, hogy: „a bűnös nő”. (AK XXVIII/21)

Életének azon szakaszáról, amikor az Úr még nem részesítette nagy kegyelmekben, hadd beszéljenek azok, akik majd megírják életrajzát, és részletesen mondanak el róla mindent. Arra az esetre azonban, ha ilyen életrajz nem jutna el kezetekhez, ide iktatom mindazt, amit szavahihető emberektől hallottam róla. (AK XXVIII/22)

Ez a szent már akkor nagyon vigyázott a lelkére és sok vezeklést gyakorolt, mikor még a főrangú társaság köreiben mozgott. Csakhamar azonban ez a hajlam még erősebb lett nála, és fölébredt benne a vágy, hogy elvonuljon valami magányba, ahol egészen Istennek élhet és zavartalanul gyakorolhatja vezeklését. Elbeszélte gyóntatóinak, de ők ellenezték. Tekintve, hogy a világban annyi az okosság, és úgy feledésbe merültek azok a nagy kegyelmek, amelyekkel az Úr a pusztában vezeklő szentjeit elárasztotta, nem is csodálom, hogy tervét dőreségnek tartották. Ő Szent Felségének azonban (…) volt gondja arra, hogy ezek a szent vágyak megvalósulhassanak. Úgy intézte tehát, hogy Katalinnak legyen alkalma meggyónni egy ferences atyánál, akinek neve De-Torres Ferenc. Magam is jól ismerem és szentnek tartom; már évek hosszú sora óta buzgó, vezeklő, imádságos életet folytat, és nagyon sok üldöztetésben van része. Bizonyára volt alkalma tapasztalni, mekkora kegyelmeket juttat az Úr olyanoknak, akik igyekeznek megtenni a magukét, és ezért azt mondta Katalinnak, hogy ne habozzék tovább, hanem kövesse Ő Szent Felsége hívását. Nem tudom, hogy éppen e szavakat használta-e, de ilyesmit kellett mondania, mert Katalin azonnal végrehajtotta tervét. (AK XXVIII/23)

A nemesség fényűző élete teher annak, aki megízlelte Isten közelségét. Szent Teréz ír Önéletrajzában mindazokról a fárasztó szokásokról, az illemszabályok állandó változásáról és a sok hiábavalóságról, amit illik tudnia annak, aki velük érintkezik. Szentanyánknak is meggyűlt a baja velük. Sajnálkozik a sok időn, amelyet egyesek erre fordítanak, pedig rövid ez az élet, és van, akinek, ki tudja, mennyire az (vö. TÚ 17,2) – jegyzi meg.

Katalin beavatott tervébe egy remetét, aki éppen akkor Alcalába jött, és megkérte, kísérje el őt, anélkül hogy bárkinek is szólna. Így érkeztek oda, ahol most ez a kolostor áll, és találtak ott egy kis barlangot, amelybe alig, hogy belefért. A remete tehát itt hagyta őt. Mekkora szeretetnek kellett lennie ebben a nőben! Hiszen sem azzal nem törődött, mit fog enni, sem a veszedelmekkel, amelyek ott fenyegették, sem pedig azzal, hogy mekkora csorba esik jó hírén, ha észreveszik eltűnését. Milyen mámoros lehetett a szeretettől ez a tiszta lélek! Mennyire nem gondolt mással, mint azzal, hogy zavartalanul élvezhesse Jegyese társaságát! Mennyire lemondott a világról, tekintve, hogy ilyen messzire menekült élvezetei elől. (AK XXVIII/24)

Fontoljuk meg mindezt, nővéreim, és vegyük figyelembe, mennyire egy csapással győzött le mindent. Igaz, hogy nem kisebb dolog az, amit ti tesztek, amikor beléptek ebbe a szent rendbe, fölajánljátok Istennek akaratotokat és a világtól elzárt életre vállalkoztok. Nem tudom azonban, hogy nem múlik-e el hamarosan egyiknél-másiknál ez az első buzgóság, és nem kerülünk-e némely dolgok tekintetében újra önszeretetünk uralma alá? Adja Ő isteni Felsége, hogy ne legyen így, hanem, ha már ennek a szentnek példáját követve mi is menekülni akarunk a világból, bensőnkben is legyünk igen távol tőle. (AK XXVIII/25)

Nem a világtól menekülünk, hanem annak bűnös szellemiségétől: a test kívánságától, a szemek kívánságától és az élet kevélységétől (vö. 1Ján 2,16) – ahogy Szent János fogalmaz. A világ, mint a teremtés része, jó. Hiszen Isten látta, hogy jó, mindaz, amit alkotott (vö. Ter 1,10). A bűn, amelybe beleegyezik az ember és vétkezik, ez mérgezi meg a világ eredendő jóságát.

Szent Teréz fölhívja a figyelmet, hogy a szerzetesnek nem elég, ha fizikálisan távol van a világ szellemiségétől, a szívében is el kell azt utasítania. Az Istennel való bensőséges együttlétben, mind a magányban, akinek ez megadatik, mind a világ forgatagában ott tudunk lenni, ahol a szívünkben maga a Szentháromság lakozik, s így már ebben a földi életben is megtapasztalhatjuk, mit jelent a béke és öröm a Szentlélekben.