AKARATEGYSÉG ISTENNEL (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 6. rész)

2021.02.20 15:54

 Hangosfilm

Szent Teréz arra jutott személyes tapasztalatában, amelyet mind magán, mind másokon megfigyelt, hogy a belső szabadság eléréséhez a legbiztosabb út: az engedelmesség Istennek és az Őt képviselő személynek. Általában hosszú ideig súlyos belső küzdelmet kell vívnunk érte, azzal a hármas „szövetséggel” szemben, amelyet az ember érzéki része, a világ és az ellenség alkot, s amelyek igyekeznek visszahúzni bennünket az Isten felé vezető úton.

Sohasem végeznénk vele, ha mindent el akarnánk mondani erről a belső küzdelemről, s arról, mi mindennel áll elő az ördög, a világ és a mi érzékiségünk, csupán azért, hogy a józanésszel való szembeszállásra bírjon bennünket. Mit tegyünk tehát? Azt, amit a világban szokás tenni, amikor a felek már egészen belefáradtak egy amúgy is kétes kimenetelű pereskedésbe, tudniillik, hogy közös megegyezéssel választott bíróra bízzák a döntést. Szóval válasszon egy ilyet a mi lelkünk is, akár az elöljáró, akár a gyóntató személyében, azzal az elhatározással, hogy többet nem perlekedik, és nem okoskodik a maga ügyében, hanem bízik az Úr szavában: „Aki titeket hallgat, engem hallgat”, s azután nem törődik többé a saját akaratával. A mi Urunk igen nagyra becsüli ezt az áldozatot, hiszen ezáltal úrrá tesszük Őt szabad akaratunk fölött, amelyet tőle kaptunk. Ha tehát nem is megy simán, mert bár olykor sikerül ezt az erényt könnyedén gyakorolnunk, máskor ezernyi belső harcot kelt bennünk az a meggyőződés, hogy helytelenül ítéltek ügyünkben, s csakis ezen kínos küzdelem árán tudunk ahhoz alkalmazkodni, amit parancsoltak nekünk; de azért akár simán menjen, akár kínosan, végül mégiscsak megtesszük. Az Úr pedig a maga részéről hathatósan segít bennünket, s annak fejében, hogy az Ő kedvéért alávetjük akaratunkat és értelmünket, Ő megtesz minket ezek urává. Ha azután egyszer urai vagyunk önmagunknak, akkor képesek vagyunk arra is, hogy tökéletesen Isten szolgálatára szentelhessük magunkat. Fölajánljuk neki akaratunkat teljes tisztaságában, hogy egyesítse azt az Övével; esedezünk hozzá, küldjön tüzet az égből, amely eméssze meg ezt az áldozatot, és égessen ki abból mindent, ami Őneki visszatetszhetne. Mi ugyanis már megtettük a magunkét: nagy erőfeszítés árán sikerült föltennünk áldozatunkat az oltárra, és amennyiben tőlünk függ, az már nem érinti többé a földet. (AK V/12)

Az engedelmesség azért lehet nehéz, mert nem biztos, hogy adott esetben ugyanazt szeretnénk, amire lehetőségünk van, illetve amit akár gyóntatónk, akár elöljárónk tanácsol vagy kér. Ha keressük, vajon mit kívánhat tőlünk Isten, többnyire szeretjük kihagyni a közbeeső földi „fórumot”, és egyedül dönteni. Ha valaki nem pap vagy szerzetes, akkor még könnyebb követnie ezt az utat, mondván: a vágyainkban benne van Isten akarata. Ebben van igazság, de mi történik akkor, ha az adott körülményben mégsem lehet véghezvinni, amit szeretnénk? Gyakran ugyanis a körülmények kedvező vagy kedvezőtlen alakulása mutatja meg, merre van szabad utunk, merre mehetünk. Tegyünk meg mindent, hogy az akadályokat elhárítsuk, de ha ennek ellenére nem megy, amit elképzeltünk, akkor keressünk más utat.

Szent Teréz az engedelmességet ajánlja, még azoknak is, akik nem szerzetesek, különösen egy gyóntató személyében, mert így járhatunk a leginkább a hit, remény, szeretet útján, amely végső soron az Istenbe vetett feltétlen bizalmon alapul. Ám az a gyóntató, akit választunk, bölcs legyen, és olyan, aki megért minket – ajánlja Szentünk (vö. TÚ 29,6). Ne várjuk azonban mindenben tőle a döntést, például egy nehéz élethelyzetben, mert azt felelősen magunknak kell meghoznunk. Támpontokat viszont kaphatunk hozzá. Mivel az engedelmesség egyfajta belső nyitottság mások felé, ennek körébe vehető az is, amikor valaki hajlandó kikérni más, mások tanácsát, s úgy gondolja át és hozza meg döntését. Ez esetben is – mondhatni – megvan benne az engedelmesség lelkülete. Szent Teréz szerint, aki az engedelmesség szellemében cselekszik, még ha azért megannyit küzd is saját magával, ajándékba kapja az önuralmat. Nem tartja magát tévedhetetlennek, hanem engedi az Úrnak, hogy másokon keresztül támpontokat adjon neki. Erre a fajta nyitottságra pedig minden kereszténynek szüksége van. A szívünkben is üzenhet az Úr, de szeret közvetítőket használni, hogy érezzük: az ember nem elég önmagának, hanem rászorul embertársa segítségére. Ez pedig egy bizonyos fokú alázatot kíván meg, mely a valódi ima épületének alapja (vö. BV 7.4.9).

Saját akaratunkról való lemondás az egyik legnagyobb áldozat, mely az engedelmességben ölt konkrét formát. Nem gépies aktusról van szó, hanem értelmes cselekedetről: a hit dimenziójának legteljesebb megéléséről. A Fiú – mint Istenember – a földön is tökéletes akarategységben élt az Atyával a Szentlélekben, mégis – előre látva kínszenvedését – vérrel verítékezés közben mondta ki: „ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd” (Lk 22,42). Hát akkor, hogy ne lenne küzdelem az ember számára Istenre bízni magát? Ebben a belső harcban, kisebb és nagyobb lemondásainkban, elengedéseinkben adjuk át fokról fokra teljes egészében önmagunkat az Atyának a Fiú által a Szentlélekben. A hittel történő engedelmességben valósul meg az ember önátadása Istennek. Szent Teréz szerint az engedelmességet ezért a józanész diktálja. Ezzel megy szembe, aki ki akar bújni a számára különösen nehéz helyzetekből, amelyekben pedig – a nehézség ellenére is – megélhetné a hitben a reményteljes fiúi szeretetet. Akaratunk teljesen tiszta, ha nem vegyül szándékunkba önérdek, amikor engedelmeskedünk. Ha nem akarjuk kijátszani Istent, akár az elöljáró vagy gyóntató személyében, akinek engedelmességgel tartozunk. Természetesen az utolsó fórum: az ember helyes lelkiismerete. Ha ezzel ütközik a hozzá intézett kérés, akkor nem köteles azt megtenni. Ennek azonban nagyon fontos dolognak kell lennie, például egy szerzetes életében, hogy ebből az indokból ne teljesítse elöljárója kérését.

Ám vehetünk példaként egy plébániai közösséget is, ahol a plébános az elöljáró. Bármennyire is jó, amit szeretnénk, ha ő nem adja rá áldását, nem vezet jóra, ha mégis megtesszük. Élhetünk a meggyőzés eszközeivel: párbeszédet kezdeményezhetünk. Ha nem sikerül meggyőzni az elöljárót, akkor felelős engedelmességgel, sértődöttség nélkül elfogadjuk a döntését. Az engedelmesség útja a belső szabadság útja, mely tartós külső és belső békéhez vezet.

Világos, hogy az ember nem adhat olyasmit, amije nincs. Szükséges, hogy előbb az övé legyen. Már pedig, higgyék el nekem, e kincs [a belső szabadság] megszerzésére nincs jobb út, mint hogy ásunk utána arcunk verejtékével, és így igyekszünk azt kihozni az engedelmességnek e bányájából. Minél szorgalmasabban ásunk, annál többet fogunk találni; és minél jobban alávetjük magunkat az embereknek, minél kevésbé ismerünk más akaratot, mint az elöljárónkét, annál jobban hatalmunkba kerítjük a magunkét, és annál inkább egyeztetjük meg azt Istenével. Látjátok, nővéreim, hát nem dús kárpótlás ez az egyedüllét örömeiért? Én, biztosítlak benneteket arról, hogy annak hiánya [az egyedüllét hiánya ebben az esetben] soha sem fog benneteket akadályozni az említett, igazi [Istennel való] egyesülésre való készületben, vagyis abban, hogy akaratotok eggyé legyen az Úristenével. Ez az igazi egyesülés ugyanis, amelyet én mindenkiben látni szeretnék, nem pedig holmi élvezetes áhítatba merülések, amelyeket szintén egyesülésnek szoktak nevezni. Hiszen nem mondom, hogy nem érdemlik meg ezt a nevet; de csakis akkor érdemlik meg, ha az illetőben megvan az előbb említett egyesülés is [az akarategység Istennel az engedelmességben]. Mert, ha az ilyen elmerülés után az illetőben kevés az engedelmesség és sok az önfejűség, akkor nézetem szerint az önszeretetével van egyesülve, nem pedig Isten akaratával. Adja Ő Szent Felsége, hogy a szerint cselekedjem, amint ezt belátom! (AK V/13)

Boldog állapotnak nevezi Szent Teréz, amikor valakiben megvan a szeretet belső szabadsága, melynek révén semmi sem tudja hosszantartóan kimozdítani őt belső békéjéből. Harmóniában él önmagával és embertársaival Istenben, akiben megtalálta boldogságát. Ettől merőben különbözik a szkeptikus rezignált lelki állapota, akit már semmi sem érdekel, jellemzően megkeseredett, és hiányzik belőle az Élet öröme.

Gyakran az önzés motiválhatja azt, aki folyton a saját akaratát kívánja érvényesíteni, még ha azzal a szándékkal teszi is, hogy jót akar másoknak. Így állandó belső és külső háborúságban telik az élete. Mindig fölháborodik valamin, ha képtelen elengedni saját akaratát, és engedni a másiknak. Ha kiemelten fontos kérdésről van szó, akkor nyilván lelkiismereti kötelessége, hogy próbálja meggyőzni társát, társait az általa fölismert jóról, de kisebb jelentőségű ügyekben az engedékenység vezet jobbra: a szeretetre. Az engedelmesség bányájából tehát az isteni kegyelem segítségével emberi erőfeszítéssel fölhozható kincs: a belső szabadság és béke. Ez pedig nincs küzdelem nélkül, bár végül Isten ajándékaként kapjuk meg. Ha tartósan a birtokunkba kerül ez a kincs, akkor már különösebb hadviselés nélkül is művelhetjük az elengedés művészetét.

Természetesen a szerzetesek esetében sem vak engedelmességről beszélünk, hanem értelmes cselekedetről, amennyiben felelősen föltárja gondolatainkat az elöljárónak, aki ennek fényében újragondolhatja kérését, vagy továbbra is kérheti tőle ugyanúgy, mint korábban tette. Ha fönntartja kérését az eredeti formában, akkor hittel engedelmeskedik, abban a reményben, hogy – ha nem is tudunk vele teljesen azonosulni – Isten a javára fordítja ezt az Őiránta való szeretetben, mely a próbatételek által növekszik.

Ha az életben valakit alaposan megterhelnek feladatokkal, legyen bármilyen életállapotban, és megteszi, ami rajta áll, hogy mégiscsak valamennyi időt imában tölthessen, bár sokkal kevesebb ideje és energiája marad a belső imára, a legteljesebben egyesülve van Istennel. Jobban, mintha engedetlenség vagy állapotbeli kötelességei elmulasztása árán órák hosszat imádkozna a kápolnában vagy a szobájában. Meg kell itt különböztetnünk azt az esetet, amikor valaki maga dönthet abban, mit vállal el, és mit hagy el a különböző feladatokból. Ha azért nincs imaideje, mert ő maga nem súlyozza, mi fontos és mi kevésbé az, akkor nem mentheti ki magát Szent Teréz fent említett példájával. – A bölcs megkülönböztetés az erények szabályozója – olvassuk a Kármel regulájában (24. pont).

A valódi ima gyümölcse: az erényekben való növekedés. Ez nem azt jelenti, hogy a továbbiakban az illető nem követhet el hibákat, hanem a tendencia e felé mutat az életében. Ha nem így van, akkor nem Isten akaratával van egyesülve, hanem saját önszeretetével – írja Szent Teréz –, még ha úgy is vélné, hogy szemlélődő imában volt elmerülve. – „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Mt 7,16) – mondja Jézus.

Ezen kedvetlenségnek [hogy az egyedüllét helyett engedelmességből társaságban kell lennünk] második oka, nézetem szerint, hogy az egyedüllétben kevesebb alkalom van az Úr megbántására. Bár tekintve, hogy az ördög mindenhová beférkőzik, és magunk is ott vagyunk, alkalom ott is van erre, csakhogy kevesebb, s így azután úgy látszik, hogy a lelkiismeretünk a magányban tisztább marad. Márpedig egy olyan lélekre nézve, aki iszonyodik a bűntől, igen nagy vigasztalás, ha nincs miben megbotlania. S valóban, nézetem szerint ez sokkal nyomósabb ok arra, hogy kerüljük az emberekkel való érintkezést, mint azok a lelki örömök és élvezetek, amelyeket a magányban az Úristentől kapunk. (AK V/14)

Szent Teréz látszólag mentőövet dob nekünk, hogy a szellemi örömök élvezetén túl mégiscsak lehet megfelelő indoka, ha valaki keresi az egyedüllétet. Itt most általában a szemlélődő kolostorokban élőkre gondolhat, különösen a terézi Kármelre, ahol a Regula iránymutatása szerint mindenki egyedül dolgozott szerzetesi cellájában, hiszen így könnyebb volt megőrizni például a csöndet, ami segíti a belső összeszedettséget. Lehet azonban olyan nem szerzetes keresztény is, aki különösen is szereti az elvonultságot.

Csakhogy a szeretetnek nehéz körülmények között kell érvényesülnie, leányaim! Nem a magányos zugokban, hanem az alkalmak kellős közepében. S higgyétek el nekem, hogy bár itt több hiba fordul elő, s talán némi kis sérelem is esik a lelken, összehasonlíthatatlanul nagyobb a lelki hasznunk. Jegyezzük meg azonban jól, hogy én csupán arról az esetről beszélek, amikor engedelmességből tesszük ki magunkat az alkalmaknak; mert máskülönben megint csak azt kellene mondanom, hogy jobb nekünk a magány. Még az elfoglaltság közepette is illik folyton utána vágyódnunk, s valóban, ez a vágy állandóan megvan azokban a lelkekben, akik Istent igazán szeretik. Mikor azt mondom, hogy az elfoglaltság lelki haszonnal jár, azt értem rajta, hogy megismerteti velünk (…) erényeink hiányos voltát. Hiszen a magába vonult ember, akármilyen szentnek gondolja is magát, nem tudja, és nem is tudhatja, vajon megvan-e benne a türelem és az alázatosság erénye. Hogyan lehetünk például biztosak valamely ember hősiességéről, aki még sohasem látott csatát? Szent Péter nagyon is erősnek tartotta magát, és íme, hogyan viselkedett a kísértésben! Ebből a bukásból azonban megvolt az a nagy haszna, hogy teljesen elveszítette a saját magába vetett bizalmát, és ezentúl egyedül az Úristenre számított, végül pedig, amint mindenki tudja, elszenvedte a vértanúságot. (AK V/15)

A közösségnek kiemelt szerepe van az életünkben. A különböző felfogású, karakterű emberek egy helyen való léte olyan élethelyzetet teremt, amelyben nap mint nap szembesülünk azzal, hogy mindannyian mások vagyunk, és ezt kénytelen-kelletlen türelemmel viseljük, mert békés légkörben szeretnénk élni. Ezen még az sem változtat, ha Krisztus szeretete gyűjtött minket egybe, mint például egy keresztény családot, plébániai vagy szerzetesi közösséget. Életterünk az a csatamező, ahol Krisztussal együtt hősiesen – vagy kevésbé hősiesen, de elszántan – vívjuk kisebb nagyobb csatáinkat, valójában önmagunkkal és az ellenséggel szemben, hogy egyfelől szeretetünk minél inkább megtisztulhasson az önzéstől, vagyis: ne mi legyünk állandóan a középpontban, másfelől bukásainkból együttérzést tanuljunk mások iránt, akik hasonlóan gyöngék, mint mi.

Ó, Uram! Miért is nem látjuk be nyomorúságunk egész nagyságát? Ha e tekintetben vakok vagyunk, mindenhonnan veszély fenyeget, és ezért nagyon jó ránk nézve, ha mindenfélével megbíznak… Meggyőződésem szerint egy napi alázatos önismeret, ha még annyi keserűségünkbe és szenvedésünkbe került is, nagyobb kegyelme az Úrnak, mint sok napi elmerülés a belső imában. Különben is, aki igazán szeret, az mindenütt szeret, és mindig Kedvesére gondol. Szomorú volna, ha csupán a félreeső zugokban volna lehetséges a belső ima. Hiszen igaz, belátom, hogy nem imádkozhatom órák hosszat egyfolytában, de – én jó Uram! – talán nincs értéke a Te szemedben egy fájó szívből fakadó sóhajnak, mikor szívünk azért sajog, mert ebben a száműzetésben kell epekednünk, és még csak arra sem engednek nekünk időt, hogy imádkozhassunk, egyedül lehessünk és társaságodat élvezhessük?! (V/16)

Szent Teréz tudatában volt hibáinak, és annak, hogy mire menne Isten kegyelme nélkül. Tanácsolja nővéreinek, hogy ne vegyék kelletlenül, ha szemlélődő hivatásukban olyan feladatokat is kapnak, amelyekben akár egymással, akár külső személyekkel érintkezniük kell, mert így – kikerülve a védett magányból – szembesülhetnek saját korlátaikkal, ezáltal pedig az igazságban járhatnak. Egyértelműsíti, hogy bárhol lehet belső imát végezni, mert akármikor betérhetünk a szívünkbe egy mélyről fakadó sóhajjal, egy szerető odagondolással Istenre, aki bennünk lakozik. Nem kell feltétlenül fájónak lennie ennek a fohásznak, hogy most éppen nem üldögélhetünk az Úr lábánál, amint szeretnénk. Hiszen minden feladatot lehet úgy végezni, hogy tudatosan az Ő jelenlétében vagyunk, és így Vele együtt tesszük azokat.

Ilyen körülmények között tűnik ki, hogy mi az Ő rabszolgái vagyunk, akik Őiránta való szeretetből adtuk el önként magunkat az engedelmesség erényének, hiszen ennek kedvéért mondunk le bizonyos tekintetben még arról is, hogy az Úristent élvezhessük. S végtére is mindez semmi, ha meggondoljuk, hogy Ő az Atyaisten ölét hagyta el engedelmességből, és a mi rabszolgánkká lett. Vajon mivel lehetne meghálálni vagy megérdemelni ezt a kegyelmet?! Mindemellett még az engedelmesség és a szeretet parancsolta dolgokban is óvatosan kell eljárni, és nem szabad soha annyira elhagynunk magunkat, hogy bensőnkben gyakran vissza ne térjünk Istenünkhöz! Higgyék el nekem, hogy a lelki haladás nem attól függ, milyen hosszú időt töltünk imában! Mert ha [ily módon] az ember idejének egy részét külső munkára fordítja, a szeretet rövid idő alatt is sokkal jobban fölgyullad benne, mintha egyébként órákon át tartó szemlélődést végezne. Mindent Isten kezéből kapunk. Áldott legyen mindörökkön örökké! Ámen. (AK V/17)

Szent Teréz egyik kedvenc képe a teljes önátadásra: a rabszolgaság metaforája. Isten belénk üti az Ő szeretetének bélyegét, melyet olyan odaadással fogadunk, hogy eladhat bennünket akár az egész világnak, mint a szeretet rabszolgáit (vö. BV 7.4.9). Jézus istenfiúi misztériumát érzékelteti ezzel az erős képpel, aki istenségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez zsákmányként ragaszkodnia kellene, hanem szolgai alakot öltött (vö. Fil 2,6). Itt az engedelmességnek „adjuk el magunkat” önként, szeretetből, hogy Krisztust ölthessük magunkra, aki engedelmes volt az Atyának egészen a halálig (vö. Fil 2,8). Figyelmeztet ugyanakkor Szentünk: az ember nem adhatja át magát annyira a külső dolgoknak, feladatoknak, hogy azok egészen magukkal ragadják őt. Ha egyfajta belső távolságot vesz mindattól, amit csinál, akkor nem azzal fogja azonosítani magát, amit tesz, hanem a végső Célban találja meg önazonosságát, Akivel és Akiért mindent végez: Istenben. Így az esetleges földi szempontból látszó sikertelenség nem töri le, és a siker sem teszi önelégültté, mert mindent magához tud ölelni Krisztusban, akiben a földi sikertelenségnek éppen olyan értéke van, mint a sikernek. A tettek gyümölcse a szándéknak megfelelően az örök életre érik be.

Szentünk tapasztalata, hogy ha Isten ügyében fáradozunk – beleértve a tisztességes kenyérkereső munkát is –, akkor abban a számunkra rövidnek tűnő időben, amelyet egyedül tölthetünk az Úrral, a szeretetnek oly nagy belső Tüze gyulladhat föl bennünk, mintha az egész napot szemlélődő imában töltöttük volna, mindenféle külső tevékenység nélkül. A szemlélődés ugyanis Isten ajándéka, amelyet akkor ad, amikor be tudjuk fogadni, és amikor üdvösségünkre válik. Ezt pedig meg tudja adni, akár egy fél órában is, és nem biztos, hogy ha órákon át egyedül vagyunk Vele az imában, többet kapunk. Lehet, hogy akkor az imaidő nagy része azzal telne, hogy összeszedjük magunkat, és megpróbáljunk jelenlétébe helyezkedni, ami természetesen ugyancsak ima. Ha pedig ezt a nap folyamán a különféle tevékenységek közepette is megtettük, akkor folytatjuk a Vele való együttlétet az imaidőben.

Jól értsük mindezt! Szent Teréz arra vonatkozóan írja ezeket, ha valaki önmagán kívül álló okokból van megterhelve, és nem azért, mert ő maga nem fordít időt az imára, pedig megtehetné. Ebben az esetben ugyanis mulasztást követ el, és senkit sem okolhat azért, hogy nincs ideje imádkozni.

Sokat törtem a fejemet, mi lehet az oka annak a mélységes elmerültségnek, amelyet egyeseken tapasztaltam; olyanokon tudniillik, akiket az Úr igen nagy lelki örömökben részesít, miután ők maguk semmit sem mulasztanak el, hogy lelküket e kegyelmek befogadására méltó módon előkészítsék. Nem beszélek itt most arról az esetről, amikor Ő Szent Felsége felfüggeszti a lelki tehetségeket, vagy pedig elragadtatást bocsát az emberre, mert erről hosszasan tárgyaltam más alkalommal. Különben is ez utóbbi esetekre fölösleges szót vesztegetni, mert nem tőlünk függnek, és ha igazi az elragadtatás, akárhogy igyekezzünk is, nem tudunk neki ellenállni. Megjegyzendő azonban itt is, hogy ez az erős hatás, amely ilyen tehetetlenné tesz bennünket, rövid ideig szokott tartani. Gyakran megtörténik azonban, hogy a lélek bizonyos fajta nyugalmi imába merül, amely valami lelki álomhoz hasonlít, és annyira elbódítja a lelket, hogy ha az illető nem tudja, mi ilyenkor a tennivaló, igen sok időt veszít, kimeríti testi erejét, s mindezt saját hibájából és igen kevés lelki haszonnal. (AK VI/1)

Másutt is ír arról Szent Teréz a nyugalmi ima kapcsán, hogy ne ittasodjunk meg abban túlságosan, mert „hosszú az élet és sok szenvedéssel jár” (BV 6.7.13). Miről van itt szó? A szemlélődő ima kezdete: a nyugalom imája, amikor az Úr elcsöndesíti az ember képességeit (az emlékezetet, értelmet, akaratot), és így egyfajta álomszerű állapotba kerül az ima idején. Ez szellemi örömet okoz, és ha valaki nem gyakorol önuralmat, órák hosszat is ebben az állapotban akar lenni, mert – esetleg tudtán kívül – ragaszkodik ehhez a belső élvezethez. Ezért figyelmeztet Szentünk, hogy „hosszú az élet és sok szenvedéssel jár”, vagyis Krisztust úgy követjük, hogy mindennap fölvesszük keresztünket. Ez pedig nem a szellemi örömökben történik, amelyek elsődlegesen a kereszt hordozásában segítenek bennünket. Ha valaki olyannyira átadja magát a nyugalom imájában a szellemi örömnek, hogy úgy érzi, képtelen elvégezni feladatait, mert teljesen elgyöngült benne, akkor ez nem jó. Vegyen uralmat magán, mert valószínű, szervezete gyöngesége miatt került olyan állapotba, hogy nem képes „talpra állni”. Ilyenkor az a helyes, ha lemond a szellemi élvezetről, abbahagyja ezt az imát, és nekiveselkedik a munkájának, ha mégoly nehezére esik is.

Az egyesülő imában és az elragadtatásban viszont Isten felfüggeszti az ember képességeinek működését, de ez nem tart hosszú órákon át úgy, hogy képtelen legyen magához térni. Most nem ezekről a kegyelmekről beszél Szent Teréz, hanem a nyugalom imájáról, amelyben az Úr nem függeszti föl a képességek működését, csupán lelassítja. Vannak azonban, akik olyan gyönge szervezetűek (testi-lelki fölépítésűek), hogy már ezt is a képességek működése fölfüggesztéseként élik meg, vagyis nem tudnak mozogni, látni-hallani, pedig itt még nincs erről szó, csak gyöngeségük miatt érzik magukat képtelennek a külvilággal való érintkezésre. S képesek hosszú órákig vagy napokig ebben az állapotban ringatni magukat, oly mértékben, hogy esetleg se nem esznek, se nem isznak, se nem dolgoznak, hanem mintegy álomkórosként léteznek. Erre a többnyire önkéntelen hibára hívja föl a figyelmet Szent Teréz, hogy ne tegyék tönkre szervezetüket, hanem csak a megszabott időt töltsék imával, egyébként végezzék a feladatukat. Ha nem így tesznek, meg fognak betegedni, és ezt nem a kegyelem idézi elő, hanem saját hibájuk következménye.

Szentünk sokféle emberrel találkozott az általa alapított kolostorokban, más rendekben élőkkel, valamint világi személyekkel is, akiknél tapasztalt bizonyos elhajlásokat a belső életben. Ezek legtöbbször nem szándékos hibákból eredtek, hanem a megfelelő ismeret hiányából. A gyönge szervezetű nővérek közül, akik megkapták a nyugalom imájának kegyelmét, voltak, akik úgy vélték, elragadtatásuk van, és képtelenek voltak abbahagyni az imát. A sok böjt és a korra jellemző ún. önsanyargatás is legyöngíthette őket, melynek következtében minden erejük elment. Ez pedig nem a kegyelem következménye – figyelmeztet Szentünk –, és ilyenkor okosan kell eljárnia a perjelnőnek. Ám a világban élőknek is hasznos tudni erről. Ha ki vannak merülve, akár fizikálisan, akár szellemileg, akkor nyugodtan adják meg maguknak a szükséges pihenést, és ne menjenek bele olyan aszkézisbe, amely még jobban legyöngíti őket. Pihenjenek, és úgy imádkozzanak. Adjanak hálát a nyugalom imájáért, ha megkapják, és merüljenek el az Úr szeretetében, de utána örömmel végezzék feladataikat is, és ne sajnálják, hogy nem jut több idő az imában való szellemi örömök élvezetére, mert ez helytelen önszeretetre vezethetne és kísértésbe torkollhatna. –„Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, az nem méltó hozzám” (Mt 10,38) – mondja Jézus.