A VILLANUEVA DE LA JARÁI ALAPÍTÁS BEFEJEZÉSE ÉS A PALENCIAI KEZDETE (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 32. rész)

Hanganyag

A villanuevai alapítás végül mégis létrejön, annak ellenére, hogy Szent Teréz kifejezetten ellen áll a kérésnek. Ő bizonyul az egyedüli kerékkötőnek, és csak utóbb látja világosan, hogy kísértésben volt. Az Úr teszi őt helyre közvetlenül, amikor fölhívja a figyelmét, hogy máshol a nulláról indult, és gondoljon vissza, az Ő segítségével hova jutott. Szent Teréz most már örömmel írja le az alapítás fölemelő napját.

Azért írtam le részletesen, hogy mekkora megtiszteltetésben részesítették ott [Villanuevá-ban] a Szűzanya ruháját, hogy adjatok érte hálát az Úrnak és kérjétek, fordítsa hasznára ezt az alapítást. Egyébként ugyanis jobban szeretem, ha sok szenvedéssel és üldözéssel jár [egy alapítás], és szívesebben is beszélek nektek ezekről. Igaz, hogy azoknak a nővéreknek, akik ott vártak ránk, bőven kijutott a szenvedésből, körülbelül hat esztendeig (…), amióta bezárkóztak a dicsőséges Szent Anna házába, még akkor is így van ez, ha eltekintünk ellátásuk rendkívül szegényes voltától. Sohasem tudták magukat rászánni, hogy alamizsnát kérjenek; nem akarták, hogy azt mondják, azért zárkóztak el, mert másokon akartak élősködni. Ily módon étkezés dolgában igen szigorú volt a vezeklésük; sokat böjtöltek és keveset ettek. Az ágyuk rossz volt, a ház igen kicsiny, márpedig ez, ilyen szigorú elzárkózottság mellett, igen nagy szenvedéssel jár. (AK XXVIII/38)

Ráadásul Szent Teréz sokáig hitegeti őket az alapítást illetően, holott éppen hogy mindent elkövet ellene. Ezért is húzódik évekig az alapítás. Nem Szent Teréz szenved meg ezért az új kolostorért, hanem azok, akik valóban kívánták létrejöttét, és ezért semmi sem drága nekik: a sok rágalom, az éhezés és a bizonytalanság a végkimenetelt illetően. Nagy viszont a hitük és az elszántságuk, amely meghozza gyümölcsét.

A legnagyobb szenvedést azonban (…) az az égő vágy okozta nekik, hogy bárcsak beöltözhetnének már a rendünkbe. Ez éjjel-nappal gyötörte őket, és már-már azt hitték, sohasem érik meg ezt az örömet. Ezért minden imádságuk célja ez volt, és azért sírdogáltak folytonosan, hogy bárcsak adná meg végre Isten nekik ezt a kegyelmet! Valahányszor azt látták, hogy valami akadály jött közbe, mindig nagyon elszomorodtak, és megkettőzték vezeklésüket. Megvonták maguktól az ételt, hogy csekély keresetükből fizethessék a levélvivőket, és ugyancsak ebből juttattak – már amennyire szegénységük engedte – tiszteletdíjat olyanoknak, akiknek sokkal több pénzük volt, mint nekik. Amióta megismerkedtem velük, és közelről láttam szent életüket, nagyon jól megértem, hogy kizárólag az ő imádságaik és könnyeik nyitották meg számukra rendünk kapuját. Ezért nagyobb kincsnek tartom, hogy ilyen szép lelkekkel gazdagodott rendünk, mintha bármilyen vagyonos leányokat vettünk volna fel. Remélem is, hogy ez a kolostor igen szépen fog haladni. (AK XXVIII/39)

Amikor beléptünk a házba, mindannyian ott álltak a kapu aljában belül, éspedig mindegyik a maga ruhájában úgy, amint annak idején beléptek, mert sohasem akarták fölvenni a beáták öltözetét, hanem a miénkre vártak. Egyébként ruhájuk tisztességes volt, de azért nagyon meglátszott rajta, milyen keveset törődnek magukkal. Mindnyájan nagyon soványak voltak, és szembetűnő volt rajtuk a szigorú, vezeklő élet. (AK XXVIII/40)

Egyértelmű, hogy imádságuk nyitotta meg az eget, és esdette ki ezt az új, reform szellemében élő kármelita kolostort. Beátáknak (valójában begináknak) nevezték azokat a nőket, akik egy házban éltek, nem mentek férjhez, vagy ha özvegyek voltak, akkor nem szándékoztak új házasságot kötni és Istennek szentelt éltet éltek. Világi hölgyek, akik életközösséget alkottak, de nem kötődtek szerzetesrendhez, így jogilag nem álltak egyházi fennhatóság alatt. Ezért bármikor dönthettek akár úgy is, hogy távoznak onnan. Sajátos öltözetet viselhettek, amely alapján egyértelmű volt életmódjuk a társadalmi környezet számára. Minden bizonnyal a szükség is hozzájárulhatott egy-egy begina-csoport létrejöttéhez, hiszen aki nem ment férjhez vagy megözvegyült, nem egyedül kellett tovább vinnie az életet, hanem közösségben, ahol segítették egymást és másokat. Valamiféle társadalmi elismertséget is adhatott ez a fajta életmód, ugyanakkor sokkal lazább kötöttséggel járt, mint egy szerzetesrend.

Az említett nők csoportja viszont nem így akar élni, hanem egy életre el akarják kötelezni magukat az Egyház jóváhagyásával a kármelita rend reformált ágában. Kitartó küzdelmük és életszentségre törekvésük még Szent Terézt is meghatja az alapítás kapcsán, amikor végre személyesen is hajlandó velük találkozni, miután az Úr rápirított.

Sírtak örömükben, úgy fogadtak minket, és látni lehetett, hogy mindez szívük mélyéből fakad. Megható volt látni, milyen erényesek, jókedvűek, alázatosak, hogyan engedelmeskednek a perjelnőnek és azoknak a nővéreknek, akik odajöttek. Azt sem tudják, miképpen szerezzenek nekik örömet. Mindig attól féltek, hogy egyszer csak – tekintve nagy szegénységüket és házuk kicsiny voltát – újra elmennek tőlük. Korábban egyikük sem parancsolt, hanem tökéletes testvéri érzülettel mindegyikük annyit dolgozott, amennyit bírt. Ketten, akik idősebbek voltak, elvégezték szükség esetén a világiakkal való érintkezést; a többiek sohasem beszéltek és nem is akartak beszélni senkivel. Házuk kapuján nem volt zár, csupán retesz, amelynek közelébe egyikük sem mert menni, kizárólag a legidősebb adott feleletet (ha beszólt valaki). Nagyon keveset aludtak, hogy maradjon idejük megkeresni kenyerüket és imádkozni, amire sok órát fordítottak, ünnepeken pedig az egész napot. (XXVIII/41)

Szükséges az elöljáró egy szerzetesközösségben. Ám ha csak neki engedelmeskednek a közösség tagjai, egymásnak pedig nem, akkor nehezen elképzelhető, miként lehetne ott testvéri érzület. Szent Teréz nyomán a Kármelben kívánalom, hogy a perjelnők adjanak példát a legnehezebb munkák elvégzésére is. Az alapító Anya ugyancsak megfogta a munka végét, mégpedig keményen az alapítások során. Az első sarutlan kármelita atyáknak páldául ő varrta a habitust, a szerzetesi ruhát.

[A villanuevai közösségnek] Luis de Granada és Pedro de Alcantara [Alcantarai Szent Péter] könyvei voltak lelki táplálékuk. A legtöbb időt a zsolozsma végzésére fordították, és mondták azt, bár nagyon rosszul tudnak olvasni. Csak egyikük ért hozzá. Breviáriumaik sem voltak megfelelőek, hanem csak úgy kaptak holmi ócska római breviáriumot egyik-másik paptól, aki már nem használta, vagy máshonnét szerezték. Mivel pedig az olvasás gyönge oldaluk volt, órák mentek rá. Jónak is látták olyan helyen végezni, hogy senki se hallja őket kívülről. Az Úr pedig bizonyára jó néven vette jó szándékukat és fáradságukat, de abban, amit ott recitáltak, sok igazság aligha volt. Mikor azután Jézusról nevezett Antal atya megismerkedett velük, úgy intézkedett, hogy csupán Miasszonyunk zsolozsmáját mondják. Volt sütőkemencéjük, amelyben a kenyerüket sütötték. Mindez pedig olyan szép rendben ment, mintha csak főnöknőjük lett volna. (AK XVIII/42)

Szívemből áldottam mindezért az Urat, és minél tovább érintkeztem velük, annál jobban örültem, hogy eljöttem oda. Nem hiszem, hogy volna szenvedés, amelyet ne vállaltam volna szívesen magamra csak azért, hogy ezeket a lelkeket megörvendeztessem. Azok a nővérek pedig, akik velem jöttek, és ott maradtak, azt mondták, hogy az első napokban kissé nehezükre esett ugyan beleszokni, de azután, amint jobban megismerték őket, és megtanulták becsülni erényeiket, nagyon örültek, hogy velük maradhatnak, s rendkívül megszerették őket. Sokat tesz ám az életszentség és az erény! Igaz, hogy ezek az alapító nővérek olyanok is voltak, hogy akármennyi nehézségre és szenvedésre találtak volna is, az Úr kegyelmével szívesen elviselték volna, mert egyedüli vágyuk: szenvedni az Ő szolgálatában. Az a nővér, aki ezt a vágyat nem érezné szívében, ne is tartsa magát igazi sarutlan kármelita nővérnek, mert nem a pihenés a célunk, hanem a szenvedés, hogy így legalább némileg utánozzuk a mi igazi Jegyesünket. Adja meg nekünk Ő Szent Felsége ehhez a kegyelmet! Ámen. (AK XVIII/43)

Nem a szenvedés a cél, hanem Isten szeretete, és megváltói művében való részvétel az Ő kegyelméből. Az áldozatvállalásból fakadó szenvedés a Krisztust követés természetes velejárója, természetfölötti dimenzióval. Szent Teréz kiemeli, hogy a kolostor nem a nyugodt pihenés helye, hanem Krisztus szolgálatának iskolája. Ha valaki azért szeretne szerzetes lenni, hogy senki ne zavarja őt, és nyugodtan élhesse életét, csalódni fog. Hiszen egy szerzetesközösség is emberekből áll, akik ugyanolyan gyöngeségekkel küszködnek, mint a világban élők.

A Szent Anna-kápolna eredete a következő. Villanuéva-de-la-Jára városában lakott egy Zamorából való pap, aki korábban kármelita szerzetes volt. Nagyon tisztelte a dicsőséges Szent Annát. Diégo de Guadalajárának hívták. Háza mellett megépítette ezt a kápolnát, hogy legyen hol misét mondania. Sőt annyira buzgólkodott ennek érdekben, hogy elment Rómába, és bullát szerzett, amely ezt a kápolnát és remetelakot sok búcsúval ruházta föl. Igen erényes és magábaszálló ember volt. Amikor meghalt, végrendeletében meghagyta, hogy ezt a házat mindenestül használják föl egy kolostor alapítására, éspedig kármelita nővérek számára. Ha pedig ez nem történhet meg, akkor adják haszonélvezetre egy káplánnak, aki ernnek fejében mondjon el néhány misét hetenként, és ha bármikor sikerülne kolostorrá alakítani, akkor ennek a misemondásnak kötelezettsége szűnjék meg. (AK XVIII/44)

Az ingatlan több mint húsz esztendeig maradt egy káplán kezén, és ezalatt jelentősen veszített értékéből. Ezek a jó leányok ugyan bent laktak a házban, de csakis ezt a házat kapták meg. A káplán megtartott magának egy másikat, amely szintén ehhez a hagyatékhoz tartozik. Igaz, hogy át fogja engedni a vagyon többi részével együtt, azonban mindez édeskevés. Ám nagy az Úr irgalma, és nem fogja megvonni kegyelmét az Ő dicsőséges nagyanyjának házától. Adja Ő Szent Felsége, hogy mindig híven szolgálják benne, és dicsőítsék Őt a teremtmények mindörökkön-örökké. Ámen. (AK XVIII/45)

Szent Teréznek már jócskán van tapasztalata arról, hogy az Úr gondoskodik mindazokról, akik neki akarnak élni, és szeretetben szolgálják egymást, valamint imáikkal támogatják embertársaikat. Ezért bár megállapítja, hogy édeskevés lesz a megélhetéshez a jó pap hagyatéka, de biztos benne, hogy nővérei nem fognak hiányt szenvedni a szükséges dolgokban.

Mikor hazaérkeztem a villanuéva-de-la-járai alapító útról, elöljáróm azt parancsolta, hogy menjek Valladolidba, ahol Don Alvaro de Mendóza kívánja jelenlétemet. Avilában annak idején ez a püspök engedte meg és mozdította elő a Szent Józsefről nevezett első kolostorunk alapítását, és aki azóta is mindenben szívén viseli rendünk érdekeit. Mivel pedig elhagyta az avilai püspökséget és a palenciai egyházmegyét vette át, a mi Urunk azt a kívánságot ébresztette benne, hogy ott is alapítson kolostort szent rendünk számára. Mikor Valladolidba érkeztem, olyan nagy betegségbe estem, hogy azt hitték, belehalok. Utána annyira ki voltam merülve, és úgy elfogott az az érzés, hogy semmire sem vagyok többé képes, hogy a valladolidi perjelnő, aki maga is nagyon óhajtotta ezt az alapítást, hiába unszolt rá. Nem voltam képes rászánni magam, és nem is tudtam, hogyan kezdjem. A kolostornak ugyanis a teljes vagyontalanság alapján kellett volna állnia, másrészt pedig azt mondták, hogy alamizsnából nem élhet meg, mert a város igen szegény. (AK XXIX/1)

Az idősödő alapító Anya elfáradt. Teljesen emberi dolog. Ennek tudható be – a kísértő üzelmein kívül – a villanuevai alapítástól való ódzkodása is. Most pedig épphogy fölépül súlyos betegségéből, máris indulnia kellene Palenciába. Tudja, hogy nem tagadhatja meg annak a püspöknek kérését, akinek olyan sokat köszönhet az első kolostor alapításában.

Amikor valaki súlyos betegségből lábadozik, a lelkének is új erőre kell kapnia, mert ha beteg a test, azt a lélek is megérzi, sőt van, amikor megsínyli. Akár depresszióba is eshet lábadozása során, annyira kimerült teste-lelke a betegség hordozásában. Ilyen állapotban lehet Szent Teréz is, amikor elöljárója és Valladolidban az álatala alapított kolostor perjelnője kéri őt a következő alapításra Palenciában.

Már közel egy esztendeje folyt a tárgyalás ennek, valamint a leendő burgosi kolostor ügyében, és korábban nem is voltam annyira ellene. Most azonban, bár kizárólag ezen alapítás céljából jöttem Valladolidba, nagyon sok nehézség merült föl bennem. Nem tudom, vajon betegségem és az azzal járó gyöngeség okozta-e, vagy pedig a rossz szellem igyekezett ily módon megakadályozni azt a nagy jót, amely azóta létrejött. Tény, hogy nem győzök eléggé csodálkozni; a szívem fáj, és nem egyszer panaszkodom Urunknak, mennyire befolyásolja szegény lelkünket testünk beteges állapota. Igazán úgy látszik, mintha a test parancsolna a léleknek, olyan követelődző módon lép föl és annyi igényt támaszt vele szemben. (AK XXIX/2)

Szent Teréz is megélte a határait. Van olyan helyzet, amikor a tehetetlenséggel, a megfáradottsággal és a csüggedtséggel kell megküzdeni. Ha a test megbetegedése együttjár a lélek gyöngeségével, akkor ez bárkit földre teríthet. Ember voltunk elfogadása, hogy nem korlátlan a bíróképességünk, része az életünknek. Az alapító Anya elhatározása volt, hogy “nem pihen sem külsőleg, sem belsőleg”. Ennek természetszerű következménye a kiégés. Mivel még betegség is járult hozzá, a legyöngült szervezetből minden erő elment.

Nézetem szerint életünk egyik nagy nyomorúsága és szenvedése, amikor nincs az emberben elegendő lelkierő az ellenállásra [a betegséggel, gyöngeséggel szemben]. Hiszen betegnek lenni és nagy kínokat átélni, kétségkívül szenvedés; azonban ha a lélek ébren van, akkor az ilyesmit semmibe sem veszem, mert ilyenkor a lélek dicséri az Urat, és belátja, hogy minden az Ő kezéből jön. Ám ha az egyik rész [a test] szenved, a másik pedig [a lélek] tehetetlen – ez rettenetes, főként, ha olyanról van szó, akiben azelőtt erős volt az elhatározás, hogy nem pihen sem bensőleg, sem külsőleg, hanem minden erejét nagy Istenének szolgálatára szenteli. Ennek pedig nincs más orvossága, mint a türelem. Be kell látnia saját nyomorúságát, és meg kell nyugodnia Isten akaratán: hadd tegye vele, amit akar, és úgy, amint Ő akarja. Ebben a lelkiállapotban voltam akkor. Bár betegségem már elmúlt, nagyon le voltam gyöngülve, és még azt a bizalmat is elvesztettem, amelyet Isten egy-egy ilyen kolostoralapítás kezdetén belém szokott önteni. Minden lehetetlennek tűnt előttem. Ha éppen akkor lett volna velem valaki, aki biztat, nagy hasznomra vált volna; így azonban egyesek csak még jobban ijesztgettek, mások pedig – bár kecsegtettek némi reménnyel –, nem voltak képesek eloszlatni csüggetgségemet. (AK XXIX/3)

Egyértelműen látszik, hogy egyfajta depresszió lett úrrá a Szentanyán. Ám nem hagyja annyiban, hanem fölkeresi régi gyóntatóját, hogy tanácsot kérjen. – Ha valaki eljut a végső határáig, és úgy érzi, nem megy tovább, akkor az egyetlen bölcs cselekedet: segítséget kérni megfelelő embertől.

Szent Teréz irányelve: az engedelmesség, amely erőt ad – az Úr szava szerint. Többször ez menti ki őt a kísértésből. A csüggedtség, fásultság, kedvetlenség ugyanis szintén lehet kísértés, vagy a belső kiégés jele, ami a szükséges pihenés hosszan tartó elhagyásának következménye lehet.

Akkoriban véletlenül odajött egy jezsuita atya, Ripalda mester, akinél már gyóntam egy ideig, és aki nagy szolgája az Úristennek. Elmondtam neki, milyen lelkiállapotban vagyok; kértem, mondja meg nekem, mit tegyek, és kijelentettem, hogy utasítását úgy fogom venni, mintha magától Istentől jönne. Ő biztatott, és azt mondta, azért vagyok olyan gyáva, mert már megvénültem. Én azonban jól tudtam, hogy nem ez az ok, hiszen most [amikor írom e sorokat írom] még öregebb vagyok, és mégsincs bennem ez a gyöngeség; különben ezt [hogy megvénültem] ő maga sem igen hitte el, hanem csak azért mondta, mert meg akart szidni, és meg akarta velem értetni, hogy a dolog [az alapításra való kedvetlenség] nem Istentől van. Akkoriban a palenciai és ezzel kapcsolatosan a burgosi alapításról volt szó, és nem volt pénzem, sem az egyikre, sem a másikra. Nem ez volt a baj azonban, hiszen én még kevesebbel szoktam kezdeni. Ő tehát azt mondta, hogy semmi esetre se hagyjam abba. Ugyanezt mondta nekem nemrég Toledóban a jezsuita provinciális, Alvarez Boldizsár atya is, de akkor még egészséges voltam. (AK XXIX/4)

Ez magában véve nem volt elegendő, hogy elhatározásra bírjon. Kapóra jött ugyan ez a tanács, de azért nem voltam képes elszánni magamat, mert (…) már akár az ördög volt, akár a betegség, valami bénítólag hatott rám. Közben jelentősen javult egészségi állapotom. A valladolidi perjelnő is biztatott, mert nagyon szerette volna, hogy a palenciai alapítás megvalósuljon. Mivel azonban olyan csüggetegnek látott, ő is félt. Most tehát jöjjön az igazi leforrázás, tekintve, hogy az emberek és az Úr szolgái nem tudnak semmit sem tenni. Ebből is sokszorosan kitűnik, hogy nem én vagyok, aki ezeket az alapításokat megvalósította, hanem csakis Ő, akinek hatalma mindenre képes. (AK XXIX/5)

Szent Teréz valódi alázatot tanul gyöngeségéből: tanúságot tesz, hogy Isten vitte végbe az alapításokat, ő pedig alkalmas eszköze volt a Teremtőnek ebben a műben.

Ha egy eladdig erős ember, akit mindig így ismert a környezete, erőtlenné válik, a gyöngébbek is elbizonytalanodnak és félelem tölti el őket. Így van a valladolidi perjelnő is, aki nagyon szeretné a palenciai alapítást, a Szentanya lehangoltsága azonban őt is kétségbe dönti az új alapítást illetően.

Az egyik napon, éppen a szentáldozás után, telve ilyen tétovázásokkal, és nem tudva magamat rászánni bármilyen alapításra sem, imádkozni kezdtem a mi Urunkhoz, világosítson meg, hogy mindenben teljesíthessem akaratát. Csüggetegségem ugyanis soha nem érte el azt a fokot, hogy képes lett volna e vágyat kiölni belőlem. Ekkor az Úr szemrehányó hangon így szólt hozzám: „Mitől félsz? Mikor hagytalak cserben? Ugyanaz vagyok most is, aki voltam! Ne mulaszd el megvalósítani ezt a két alapítást!” Ó, én nagy Istenem! Mennyire mások a Te szavaid, mint az embereké! Egyszerre úgy el voltam szánva, és olyan lelkesedés töltött el, hogy az egész világ sem lett volna képes feltartóztatni. Azonnal hozzá fogtam a készületekhez, az Úr pedig elkezdte kezemre juttatni a hozzávaló eszközöket. (AK XXIX/6)

Érthető, miért szól közvetlenül az Úr Szent Terézhez. Jelen esetben azért van szükség erre, hogy fölrázza őt, és közreműködésével megvalósulhasson a palenciai és a burgosi alapítás.

Ahhoz, hogy belső világosságot kapjunk, szükséges azt kérnünk. Belső figyelmünkkel, értelmünk keresésével és szívünk ráhangoltságával nyitottá válunk Isten érintéseire és sugallataira. Ha pedig olyan nyitottak vagyunk, hogy a számunkra kellemetlent is készen állunk elfogadni, akkor a tévedés lehetősége nagyon kicsi. Az Úr pedig megcselekszi bennünk és általunk a szükségeset.

Két nővért vettem föl, hogy a hozományukból megvehessem a házat. Most már mondogathatták nekem, hogy Palenciában nem lehet alamizsnából megélni, oda se hallgattam. Hiszen világos volt számomra, hogy évi jövedelmet úgy sem tudok egyelőre biztosítani; márpedig Isten azt parancsolja, hogy meg kell alapítani, tehát majd gondoskodik róla Ő Szent Felsége. Így tehát, bár egészségem még nem állt helyre, és az idő is rossz volt, elhatároztam, hogy elindulok. Útra is keltem Valladolidból Aprószentek ünnepén, a fent említett esztendőben. Egy úriember átengedett nekünk egy házat egészen a következő esztendei Szent János-napig; ő ugyanis bérbe vette, de időközben el kellett költöznie máshová. (AK XXIX 7)

Elindul a szokásos alapítási menetrend: helyi segítő keresése, a ház megtalálása, bérlése, és az azzal járó vesződségek. Szent Teréznek máris adatik egy ötlet, hogy kit kérjen meg: segítse az alapítást. Nincs sok idő ilyenkor fontolgatni, vajon helyes-e hozzá fordulni, mit fog szólni ehhez és a többi. Ha ugyanis ezeket kezdené el latolgatni, akkor egyfelől fölösleges félelmeket keltene benne a sok kérdés, amelyre bizonytalan a válasz, másfelől telne az idő, amiből Szent Teréznek sincs sok.

Írtam tehát egy ottani kanonoknak, akit személyesen ugyan nem ismertem, de egy jó barátjától tudtam, hogy nagy szolgája Istennek. Fejembe vettem, hogy ő fog majd ott mindenben a kezünkre járni; mert az Úr, amint a többi alapításnál is látható volt, mindenütt kiválaszt valakit, hogy támogasson bennünket. Ő Szent Felsége ugyanis nagyon jól látja, milyen kevésre vagyok képes. Küldtem tehát hozzá valakit azzal a kéréssel, hogy a lehető legnagyobb titokban lakoltassa ki a házat számunkra – volt ugyanis benne egy lakó –, de ne mondja meg, kinek lesz. Bár sok előkelő ember fogadta szívesen a kolostoralapítás tervét, a püspök pedig szívéből óhajtotta azt, én jobbnak láttam, hogy senki se tudjon róla. (AK XXIX/8)

Isten ügyében a segítőtársakra nem elsősorban azért van szükség, mert valaki ügyetlen vagy tehetetlen, hanem azért, mert szükséges az a tapasztalat, hogy egyedül nem megy, egymásra vagyunk utalva. Egyikünknek ez az erőssége, a másikunknak az, és így kiegészítjük egymást. Az Úr pedig másokat is be akar vonni az üdvözítés művébe, amelyben mindannyian együtt munkálkodunk. Szőlejében sok munkás van, de a munka szempontjából nem magányos farkasok, hanem egymásra támaszodó, egymást segítő társak. Egyszer engem hordoz a közösségem, máskor én hordozok másokat. Amint Szent Pál írja a Galata-levében: “Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét” (Gal 6,2).