A TÜRELEM MINDENT ELÉR (Avilai Szent Teréz 21. rész)

Hangosfilm

Sok viszontagság közepette indul el a kármelita rend reformja a Szentlélek ösztönzésére Szent Teréz szolgálata nyomán. A kezdeti lépések után kénytelen fél évet várni, mert elöljárói megijednek a hatalmas ellenállás láttán, ami egész Avila városában föllángol az új kolostor alapítása ellen. Még Szent Teréz gyóntatója is pusztán „asszonyi ostobaságnak” tartja az alapítás gondolatát. Szentünk békével tűri a megszólásokat és vár.

Nem hiába, mert az Úr egyszer csak elkezd cselekedni. Szent Teréz gyóntatója, Baltasar Alvarez jezsuita atya új elöljárót kap, Gaspar de Salazar személyében, akinek karizmája a szellemek megkülönböztetése. Gyóntatója kérésére Teréz bepillantást enged lelkébe az új rektornak, Gaspar de Salazar jezsuita atyának, aki aztán el is látja bölcs tanácsokkal a Szent gyóntatóját, hogy hagyja szabadon működni a Szentlelket gyónója lelkében, és ne kösse gúzsba.

A rektor [Gaspar de Salazar] (…) gyóntatóm elöljárója volt, márpedig ezek [a jezsuiták] a legteljesebb mértékben követik azt az erényt, hogy nem lázadoznak elöljáróik akarata ellen, hanem teljesen igazodnak hozzá; (…) [gyóntatóm] bizonyos dolgokban nem mert maga dönteni, akármilyen jó oka volt is rá. (Ö33,7)

Baltasar atyának ez az alázatossága és engedelmessége kaput nyit Istennek, hogy kinyilvánítsa az igazságot. Kikéri ugyanis saját új elöljárója véleményét, és Szentünk megszabadul a hosszú ideje tartó szenvedésből, amely abból adódott, hogy gyóntatója nem értette, mi történik benne. Gaspar atya viszont azonnal megérti Terézt.

[Gaspar de Salazar jezsuita atya] társasága (…) nagyon olyanoknak való, akiket az Úr már nagyon előre vitt: ő ugyanis futni készteti őket, s nem arra, hogy lépésben járjanak; módszere felszabadítja őket mindentől… (Ö 33,9)

Amint elkezdtem beszélni vele, mindjárt megértettem stílusát, és láttam, hogy tiszta és szent lélek, és az Úr különösen a szellemek megismerésének adományát adta meg neki. Ez nagyon megvigasztalt. (Ö 33,10)

A fél éves „pihenés” az alapítás ügyében eddig tart Szent Teréz számára. Most újra föl kell vennie a kardot, és küzdenie érte. A továbbiakban ugyanis már nem köti meg a kezét gyóntatója tiltó parancsa. Miután Szentünk az Úr minden érvét elmondja a jó jezsuita atyáknak az új kolostor alapításával kapcsolatban, ők már szabad kezet adnak neki.

Némelyik [érvtől] megrettentek ugyan, de mivel ez a rektor atya [Gaspar de Salazar] soha nem kételkedett benne, hogy Isten szellemétől van [az imám], mert nagy szorgalommal és gondosan megfigyelte minden hatását, végül sok tárgyalás után nem mertek tovább akadályozni. (Ö 33,10)

Gyóntatóm újra szabad kezet adott, hogy tegyek mindent úgy, ahogy tudok. (Ö 33,11)

Az Apostolok Cselekedetében Gamáliel tanácsa a jó ügyek tekintetében itt is érvényesnek bizonyul: „ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok.” (ApCsel 5,38-39) Az idő a próbája a jónak tűnő kezdeményezéseknek.

Jól láttam, milyen szenvedéseknek engedett elébe [gyóntatóm azzal, hogy újra szabad kezet adott], mert nagyon egyedül voltam, és nagyon keveset tudtam tenni. Megállapodtunk, minden történjék a legnagyobb titokban, és így elintéztem, hogy egyik nővérem, aki Avilától távol lakott, vegye meg a házat és alakítsa ki, mintha a maga számára lenne, olyan pénzen, amelyet az Úr adott bizonyos módon a megvásárlására. Hosszú volna elmondani, hogyan támogatott az Úr, mert én nagyon vigyáztam arra, hogy semmit se tegyek az engedelmesség ellen, de tudtam, ha elmondtam volna [rendi] elöljáróimnak, minden elveszne, mint a múltkor, sőt még annál is inkább. (Ö 33,11)

„Legyetek (…) okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok!” (Mt 10,16) – mondja Jézus. Szent Teréz mindent rátesz az Egyház mérlegére, amikor mindazt, amit az Úrtól hall, megbeszéli gyóntatóival, a bölcs jezsuita atyákkal, viszont okosan hallgat róla azok előtt, akik emberi gyöngeségből, tévedésből megakadályoznák Isten tervének megvalósulását. Testvére, Juana de Ahumada, aki Alma de Tormesben él, férjével megveszi az új kolostor részére a házat úgy, mintha maguknak vennék.

A pénz megszerzésében, s a munkák megszervezésében és elvégzésében olyan sokat és sok módon szenvedtem, és többnyire teljesen egyedül (…), hogy még ma is megdöbbenek, miként tudtam elviselni. Néha kétségbeesve azt mondtam: Uram, miért parancsolsz lehetetlennek tűnő dolgokat? Hiszen még ha nő vagyok is, legalább szabadságom lenne! De ilyen sokféle módon megkötözve, pénz nélkül és anélkül, hogy bárhonnét is szerezhetnék, s engedély sincs, se semmi, mit tehetek én, Uram? (Ö 33,12)

A kolostoralapításra ugyanis a Szentszék külön engedélyére van szükség. Az Úr azonban korábban megmondta Teréznek, hogy csak lakják be az új kolostort, és aztán Ő majd mindent elintéz. Óriási hit kell ehhez! Mivel pedig a hit erényét hősies fokra fejlesztette Szent Terézben az Úr, a teremtés csodáját tapasztalhatja meg életében. Nincs semmi az alapítás ügyében, csak Teréz kínlódása, ami látszólag teljesen értelmetlen. Isten pedig azt mondja: „Legyen” és lesz.

Egyszer, amikor olyan szükségben voltam, hogy nem is tudtam, mit tegyek, s miből fizessek ki néhány munkást, megjelent előttem Szent József, valódi atyám és uram, és értésemre adta, hogy meglesz a pénz, és fogadjam fel őket; így is tettem egy fillér nélkül, és az Úr megadta nekem olyan módon, hogy akik hallották, nem tudtak hová lenni a csodálkozástól. (Ö 33,12)

Szent Teréz öccse, Lorenzo de Cepeda váratlanul adományt küld Dél-Amerikából. Ez éppen annyi, amire szükség van. Teréz azonban túl kicsinek találja a házat, és szeretné megvenni a mellette lévő épületet is, hogy a kápolnát ott alakíthassák ki. Az Úr azonban rápirít:

[Ezt hallottam:] „Már mondtam, hogy igyekezz bejutni, ahogy csak tudsz”, és szinte felkiáltva tette hozzá: „Ó, emberi nem kapzsisága, hogy azt gondolod, még a birtoknak sem szabad hiányoznia! Hát hányszor aludtam én szabad ég alatt, nem tudván, hol húzzam meg magam?” (Ö 33,12)

Ezek után Teréznek már nem számít, hogy kicsi a ház. További alapításainál is elsősorban az lesz fontos a számára, hogy a hely ne legyen káros az egészségre.

Szent Klára napján, amikor áldozni mentem, ez a szent nagy szépségben megjelent előttem. Azt mondta, igyekezzek, és haladjak előre a megkezdett dologban, s ő majd megsegít engem. (…) annyira igaznak bizonyult ez, hogy az ő rendjének egyik női kolostora, amely közel van a mienkhez, máig nagy segítségünkre van ellátásunkban. De még többet is tett, mert fokról fokra olyan tökéletesen megvalósította vágyamat, hogy a mi házunk éppolyan szegénységben él, mint amilyet ez a dicsőséges szent tartott saját házában… Ám még többet is tett az Úr, bizonyára e dicső szent közbenjárására, mert minden kérés nélkül nagyon tökéletesen ellát minket Ő Felsége minden szükségessel. Legyen mindenben áldott, ámen. (Ö 33,13)

Ezután az Úr nagy kegyelemmel ajándékozza meg Szent Terézt: elragadtatásban találkozik a Szűzanyával és Szent Józseffel, akik ragyogó fehér ruhába öltöztetik. A Szűzanya pedig egy szép arany nyakláncot tesz a nyakába, amelyen értékes kereszt függ. Megígéri, hogy Szent Józseffel együtt megőrzi az új alapítást, hiszen Fia már megígérte, hogy velük lesz.

Miután egy kis ideig ott voltak velem [Mária és József], s én nagy boldogságot és örömet éreztem (…), úgy tűnt, mintha látnám őket felmenni az égbe, angyalok sokaságával együtt. (Ö 33,14)

Nagyon egyedül maradtam, de nagyon megvigasztalódtam. Lelkem felemelkedett, imába merültem, és [annyira] elérzékenyültem, hogy jó időbe telt, míg mozogni vagy beszélni tudtam… Nagyon megvigasztalódtam és nagy békesség töltött el. (Ö 33,15)

Az Úr úgy rendezi, hogy az új kolostor a püspök joghatósága alá kerül, és nem a kármelita rend joghatósága alá. Avila püspöke ekkor Don Alvaro Mendoza, aki Szent Teréz egyik nagy pártfogója.

Miközben Szentünk aggódik, nehogy idő előtt napvilágra jussanak az alapítás munkálatai, addig Isten – az Ő sajátos útjain – elviszi Terézt a városból, hogy távol várja ki, amíg az első bréve, vagyis alapítási engedély megérkezik (Ö 34,2).

Angel de Salazar kármelita tartományfőnök egyik ismerőse, Doña Luisa de la Cerda megözvegyül, és nagyon bánkódik. Hallott már Szent Terézről, és megkéri a tartományfőnököt, küldje el hozzá, hogy általa vigasztalódjék. Hamarosan meg is érkezik a parancs: haladéktalanul induljon Toledóba az özvegyhez.

Az Úrnak úgy tetszett, hogy ez a hölgy nagyon megvigasztalódott, és szembetűnő javulásnak indult, s napról napra egyre inkább megnyugodott. (…)  Igen megszeretett, és énnekem is nagyon jó volt látni jóságát, de szinte minden kereszt volt számomra; a kényeztetés, amelyben részem volt, nagy megpróbáltatásnak éreztem, és nagy félelmet keltett bennem, hogy ilyen nagy feneket kerítenek a dolognak. Lelkem annyira meg volt rettenve, hogy nem mertem elengedni magam; de az Úr sem engedett el, mert amíg csak ott voltam, nagy kegyelmekkel halmozott el, s ezek olyan nagy szabadságot adtak nekem, és annyira meg tudtam vetni minden [világias dolgot], amit láttam (…), hogy akkora szabadsággal érintkeztem azokkal a nagy úrinőkkel (…), mintha egyenrangú lettem volna velük. (Ö 34,3)

Szent Teréz szembesül vele, hogy az elit társaságbeli hölgyek élete nem éppen irigylésre méltó. Úrnőnek nevezik őket, de valójában teljesen ki vannak szolgáltatva az etikett számtalan előírásának.

…minél nagyobb [valakinek a rangja], annál több gonddal és bajjal jár, s az örökös vigyázattal, hogy annak megfelelően viselkedjen, ami élni sem hagyja őket; enni sem a maga idején és kedve szerint eszik, hanem mindennek a rangja és nem alkata szerint kell történnie, és sokszor olyat tálalnak fel neki, ami jobban megfelel rangjának, semmint ízlésének. (Ö 34,4)

[Azután] nem szabad többet beszélnie az egyik [szolgával], mint a másikkal, mert azonnal rossz szemmel kezdik nézni, aki ebben a kegyben részesült. Ez maga is szolgaság, s a világ egyik nagy hazugsága, hogy úrnak nevezi az ilyen személyeket, hiszen nem másként tűnik nekem, mint hogy ezer dolog rabszolgái ők. (Ö 34,5)

Szent Teréz mindenből lelki hasznot húz. Bizonyos benne, hogy ami nehéz a számára, azt az Úr a javára fordítja. Ennek szellemében viseli el a főúri hölgy házában tapasztalt irigységet is, amely felé irányul egyes ott szolgálók részéről.

Ekkor érkezik Toledóba egy előkelő származású domonkos szerzetes, García de Toledo, aki ismeri Szent Terézt. Már régen nem találkoztak, és Teréz nagyon szeretné, ha a domonkos atya valóban teljesen átadná magát Istennek. Jó szerzetes, de „valami még hiányzik neki” (Mk 10,21). Szent Teréz háromszor próbál meg erőt venni magán, hogy megkeresse őt. Nem biztos benne ugyanis, hogy szükség van a vele való találkozásra. Aztán mégis csak rászánja magát.

…jó néhány éve megvan bennem (…), hogy ha olyan személyt látok, aki nagy örömömre szolgál, mindjárt azt szeretném, ha teljesen átadná magát Istennek, s annyira vágyom erre, hogy nem bírok magammal. S noha arra vágyom, hogy mindenki Neki [Istennek] szolgáljon, az ilyen személyek esetében, akik ennyire tetszenek, nagyon heves ez a vágy, és nagyon könyörgöm értük Istenhez. Ezzel a szerzetessel is így történt. (Ö 34,7)

Miután beszélget García de Toledo atyával, az Úr elé viszi őt imádságában, és a maga szent egyszerűségében könyörög érte:

Uram, nem szabad megtagadnod ezt a kegyelmet; nézd, mennyire alkalmas rá ez az ember, hogy jó barátunk legyen. (Ö 34,8)

Biztos voltam benne, hogy az Úr meg fogja tenni, amit e személy számára kértem. Azt mondta, adjak át neki néhány szót, amitől nagyon féltem, mert nem tudtam, hogyan adjam át ezeket. (…) Nagyon vonakodtam a dologtól. Végül rávettem magam annyira, hogy megígértem Istennek, nem mulasztom el átadni őket, de a nagy szégyenkezéstől csak leírtam és úgy adtam oda neki. (Ö 34,10)

Szentünk egészen fesztelenül érintkezik az Úrral. Megdöbbentőek azonban kétségei, például a tekintetben, hogy vajon ő maga a kegyelem állapotában van-e. Nagyon tisztán akarja tartani lelkiismeretét, és gondosan vizsgálja magát, vajon nem vétett-e valamiben Isten ellen. S mindezt a közben teszi, hogy ég benne a vágy, hogy akivel csak találkozik, közel kerüljön az Úrhoz. Akiben pedig meglátja: alkalmas arra, hogy Istennel egyesülten éljen a szeretetben, azért mindent megtesz. Tudja, hogy ennek feltétele, hogy az illető semmit ne tartson meg magának, hanem mindent adjon oda Istennek. Így történik ez az említett domonkos szerzetessel is. Nagy nehezen átadja neki az Úr üzenetét, ami nyilván a domonkos atya belső életének kényes pontjait érinti.

Mindjárt látszott, hogy Istentől van a dolog, a hatásból, amelyet gyakorolt rá. Nagyon komolyan elszánta magát az imádság gyakorlására, noha nem fogott azonnal hozzá. Az Úr, minthogy Magának akarta őt, általam néhány olyan igazságot közölt vele, amelyet én ugyan nem értettem, de annyira az elevenére tapintottak, hogy ezen megdöbbent… nagyon sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy fordítsa őt Magához és utáltassa meg vele az élet örömeit és dolgait.

...olyan igazán megtette ezt, hogy minden alkalommal, amikor beszélek vele, elámulok rajta, (…) hogy ilyen rövid idő alatt ilyen nagy kegyelmeket kapjon, és ennyire magába szálljon valaki, hogy úgy látszik, már nem is él a föld dolgainak. (…) A szellem dolgában rövid idő alatt nagy tapasztalatra tett szert, mert olyan adományok ezek, amelyeket Isten akkor és úgy ad, amikor és ahogy akarja, s nem függ sem az időtől, sem a szolgálatoktól. Nem azt mondom, hogy ezek nem számítanak, de gyakran az Úr húsz év alatt sem adja meg azt a szemlélődést, amelyet másoknak egyetlen év alatt. Ő Felsége tudja, miért. (Ö 34,11)

Mindenki az üdvösségéhez szükséges kegyelmeket kapja. Ha úgy tűnik, valaki többet kap, mint mások, akkor az Úr biztosan azt szeretné, ha szorosabban együttműködne Vele mások üdvösségének szolgálatában. Így volt ez Szent Terézzel is.

*

Szentünk hangsúlyozza, hogy a szellemi élet dolgait csak személyes tapasztalat útján lehet megismerni, pusztán a tudomány kevés hozzá. Akinek nincs szellemi tapasztalata, csak annyit tehet a természetfölöttiek láttán: megnézi, nem mond-e ellen a Szentírásnak. A megkülönböztetésnek ugyanis ez az egyik feltétele.

Szent Teréz hasznos tanácsokkal látja el gyóntatóját, aki először olvashatja Önéletrajzát, és segít a mindenkori gyóntatóknak is.

Nem mondom, hogy aki nem szellemi [vagyis nincs személyes tapasztalata a szellemiek terén], ámde tudós, az ne tudná vezetni, akit kell, de ez csak a külső dolgokra vonatkozik, és azokra a belsőkre, amelyek az értelem munkája folytán megfelelnek a természetes útnak; míg a természetfölöttiekben azt kell tekintenie, hogy megfelel-e a Szentírásnak. A többivel ne gyötörje magát, s ne gondolja, hogy megértheti azt, amit nem ért, és ne fojtsa meg a szellemet, akiben ez megvan, mert nagyobb Úr kormányozza őket [a szemlélődőket], úgyhogy nem maradnak elöljáró nélkül. (Ö 34,12)

Ne rémüljön meg, s ne tartsa ezeket [a természetfölötti dolgokat] lehetetlennek – hiszen az Úrnál minden lehetséges – hanem erőltesse meg a hitét, és legyen alázatos, mert az Úr ezzel a tudománnyal [a szemlélődéssel] talán bölcsebbé tesz egy szegény öregasszonyt, mint őt, bármennyire tanult is, míg ezzel az alázattal többet használ a lelkeknek és önmagának, mintha szemlélődőt akarna játszani anélkül, hogy az volna. Mert újra mondom, ha nincs tapasztalata, és nincs igen nagy alázatossága, hogy felfogja: semmit sem fog fel, de attól még nem lehetetlen a dolog, akkor kevés haszna lesz belőle, és még kevesebb azoknak, akikkel beszél. Ne féljen, mert ha alázatos, megengedi az Úr, hogy ne tévedjen sem ez [aki a tanácsot adja], sem az [akinek adja]. (Ö 34,12)