A TOLEDÓI ALAPÍTÁS VISZONTAGSÁGAI (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 15. rész)
A toledói Szent József kolostor alapítása nagyon nehezen indul, annak ellenére, hogy az elején úgy tűnik, minden a rendes kerékvágásban fog menni. Ehhez képest sem a ház ügyében nem tud megegyezni Szent Teréz az adományozóval, sem az engedélyt nem kapja meg a helyi egyházmegyei kormányzótól. Az alapító Anya nem nyugszik bele a látszólagos kudarcba, és szokásos kitartásával megtalálja az utat a kormányzó szívéhez, hogy mégiscsak adja meg az engedélyt. Ház viszont még mindig nem áll a rendelkezésére.
Nagy örömmel mentem el onnét [a kormányzótól], mert úgy éreztem, megvan minden, pedig hát tulajdonképpen semmi sem volt meg. Mindössze valami három vagy négy arany volt minden pénzem, amin vettem két vászonfestményt – mert nem volt képünk az oltár számára –, két szalmazsákot és egy takarót. Arról, hogy saját házunk legyen, szó sem lehetett többé, mert Afonso Alvarezzel már szakítottam. Volt ott egy kereskedő, jóbarátom, aki sohasem házasodott meg, és legnagyobb öröme a börtönben lévő foglyok gondozása volt, s egyéb jótéteményeket is gyakorolt. Alonso Davila a neve. Ő azzal biztatott, hogy ne búsuljak, ő majd keres számomra házat, de szerencsétlenségemre megbetegedett. Néhány nappal előbb azonban odaérkezett a városba egy ferences szerzetes, Keresztről nevezett Márton atya, nagyon szentéletű ember. Csak rövid ideig maradt ott, és amikor eltávozott, egy fiatalembert küldött hozzám, aki gyónója volt. Andrádának hívták, és nem volt gazdag, sőt igen szegény. Meghagyta neki, hogy tegyen meg mindent, amit mondok. Az egyik nap tehát, amikor misét hallgattunk a templomban, Andráda odajött hozzám, és elmondta, mit mondott neki az a jó [ferences] atya, és biztosított arról, hogy ő kész megtenni a kedvemért minden tőle telhetőt, habár személyes szolgálatain kívül egyebet nem bocsáthat rendelkezésemre. Szépen megköszöntem, magamban azonban jót mulattam, és a velem lévő nővérek még inkább, látva ezt a sajátságos segítséget, amelyet az a szent küldött. A külseje után ítélve ugyanis Andráda egyáltalán nem látszott alkalmasnak arra, hogy felkarolja a sarutlan kármelita nővérek ügyét. (AK XV/6)
Néha hitetlenkedve fogadjuk a Gondviselés megoldásait egy-egy problémánkra, de ha mégis megragadjuk a kínálkozó alkalmat, kihozhat a bajból. Szent Teréz tapasztalja: ha megvan az engedély egy alapításhoz, az Úr gondoskodik a szükséges anyagiakról. A fent említett variáció azonban még Szent Terézt is megnevetteti, mert ha meggondoljuk, valóban mit tud tenni egy ágról szakadt fiatalember ház ügyében, amikor nincs pénze, és nála sokkal befolyásosabb emberek próbáltak már kiadó épület után nézni, és nem sikerült nekik.
Mikor tehát megvolt az engedély, és nem volt senkim, aki segíteni tudott volna, sem pedig akit megkérhettem volna, hogy keressen bérházat számunkra, eszembe jutott az a fiatalember, akit Keresztes Márton atya küldött hozzám. Szóba hoztam nővéreimnek, de ők jót nevettek rajtam, és azt mondták, ne tegyek ilyesmit, mert ez csak még inkább közbeszéd tárgyává tenné ügyünket. Én azonban nem hallgattam rájuk. Ha az a szentéletű pap ideküldte – gondoltam magamban –, valami hasznát mégiscsak vesszük, és ki tudja, micsoda titokzatos intézkedése rejlik ebben a Gondviselésnek. Így hát elküldtem érte, s miután a lelkére kötöttem, hogy tartsa titokban a dolgot, közöltem vele, mi járatban vagyok, és megkértem, keressen számomra házat erre a célra, én pedig majd gondoskodom olyan valakiről, aki jót áll értünk, hogy a házbért megfizetjük. Erre a célra a jó Alfonso Davilát szemeltem ki, aki betegen feküdt, [ám] Ő könnyűnek találta a feladatot, és megígérte, hogy gondja lesz rá. S csakugyan, mindjárt a következő napon, mikor a jezsuita templomban szentmisén voltunk, eljött hozzám, hogy megvan a ház, és el is hozta a kulcsait – ott van a közelben, menjünk, nézzük meg! Meg is tettük, és olyan jónak találtuk, hogy körülbelül egy esztendeig benne laktunk. (AK XV/7)
„Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31) – Egy a feladat: a feltétel nélküli bizalom Őbenne. Nemcsak a ház lesz meg, hanem a kezes is. Szent Teréz tudja, hogy semmi sem történik véletlenül. Ha egyszer az útjába hozta az Úr ezt a bizonyos fiatalembert, akkor annak oka van. S mivel az alapítás ügye megrekedt, nem volt mit tenni, az egyetlen lehetőségbe kellett belekapaszkodnia, még akkor is, ha az tréfaszámba ment.
A megszégyenülés nagy úr. Mi mindent meg nem tenne az ember, hogy mások ki ne nevessék, és oktalannak ne gondolják! Pedig ha Isten ügyében munkálkodunk, előfordulhat, hogy nem minden sikerül, és nevetségessé válunk. Az üdvösség szempontjából azonban hatalmas értéke van minden egyes próbálkozásnak, ami jobbá teheti akár szűkebb, akár tágabb környezetünket.
Sokszor csodálom az Úristen útjait, ha erre az alapításra gondolok. Íme, már majdnem három hónapja volt (…), hogy előkelő, gazdag emberek járták keresztül-kasul egész Toledo városát ház miatt, és nem találtak egyet sem. Ekkor jött ez az ifjú, aki nem volt gazdag, hanem ágról szakadt szegény, és íme, az Úristen jóvoltából, egy-kettőre talált egyet. Továbbá ha Alfonso Alvarezzel megegyezünk, minden nehézség nélkül mehetett volna végbe az alapítás; az Úristen ellenben megengedte, hogy ez a megegyezés ne sikerüljön, mert azt akarta, hogy az alapítás szegénységben és szenvedések kíséretében történjék. (AK XV/8)
Vajon miért? Ha simán is mehetne valami, mi értelme van a sok kacskaringónak? – Szent Teréz is folyamatosan tanulja a ráhagyatkozás művészetét. Lehet, hogy az Úr azért engedi meg a sok vesződséget, hogy véletlenül se tűnjék úgy: Teréz ügyességén múlik a siker. Még valószínűbb, hogy már az alapítás nehézségeiben is hordozzák a nővérek az alapító Anyával együtt azokat az embereket, akikért később ebben a kolostorban imádkoznak.
Velünk is előfordulhat hasonló. Ha például odakap a rántás a konyhában, mi sem mérgelődünk, hanem odaajándékozzuk az Úrnak a ránk bízottakért. Ha forgalmi dugóba keveredünk hazafelé és megnő a menetidő, nem dühöngünk, hanem az időt fölhasználva Istenhez fordulunk a szívünkben és hálát adunk a nap folyamán kapott jókért.
Mivel tehát a ház tetszett nekünk, rögtön intézkedtem, hogy történjék meg a birtokbavétel, mielőtt bármi egyebet tennénk benne, nehogy valami akadály jöjjön közbe. S csakugyan, az említett Andráda hamarosan meghozta a hírt, hogy a házat még aznap ki fogják üríteni, és vitessük oda bútorainkat. Azt feleltem, hogy ezzel hamar készen leszünk, mert az összes bútorzatunk két szalmazsák és egy takaró. Mire ugyancsak nagyot nézhetett. Nővéreimnek rosszul esett, hogy ezt megmondtam neki. Úgy vélekedtek, hogy most, miután elárultam, mennyire szegények vagyunk, nem lesz többé kedve ahhoz, hogy a kezünkre dolgozzon. Megvallom, erre nem gondoltam. Ő azonban mit sem törődött vele. Végtére is, ha sugallta neki az Úr ezt az irántunk való szolgálatkészséget, bizonyára arra is volt gondja, hogy tartsa benne a lelket, amíg egészen be nem végzi feladatát. Valóban akkora buzgalommal dolgozott velünk a ház berendezésén, és járt munkások után, hogy még mi sem tudtunk rajta túltenni.
Először is felszerelést kerestünk a szentmiséhez kölcsönbe. Azután egy munkás kíséretében az éj beálltakor odamentünk, egy kis csengettyűt vittünk magunkkal – amilyennel úrfelmutatáskor szokás jelt adni, mert más nem volt –, hogy azzal harangozzunk a birtokbavételhez. Az egész éjszakánk ráment a rendezkedésre, folytonos remegés közepette, nehogy észrevegye valaki. A kápolna számára nem találtunk más helyet, mint egy termet, amelyhez kívülről nyílt a bejárat egy másik kis házikóból. A háziúr azt is bérbe adta nekünk, egyelőre azonban még lakott benne néhány asszony. (AK XV/9)
Éjszaka kevesebb volt az esélye annak, hogy fölzúduljon a város az új kolostor miatt. Ezért rendszerint éjjel, a lehető leggyorsabban rendbe hozzák a házat, és elhelyezik benne az Oltáriszentséget. Ezzel ugyanis megalapítottnak számít a kolostor. Szent Teréz tudta, hogy ha nem sietnek, közbejöhet valami, ami meghiúsíthatja az alapítást.
A kedves nővérek nem azt szégyellték a fiatalember előtt, hogy szegények, hanem attól féltek, hogy faképnél hagyja őket a legnagyobb munka közben. Az Úrnak azonban hatalma van az emberi szívek fölött. Ő ébreszti a buzgalmat bennünk és hatalma van arra, hogy meg is őrizze azt, amíg el nem végezzük a ránk bízott munkát az Úr szőlejében, akár földi fizetség nélkül is. Ám Isten mértéken felül bőkezű. Nem tudunk úgy adni, hogy azt valamilyen formában ezerszeresen vissza ne kapnánk tőle.
Mindennel készen voltunk, és már kezdett hajnalodni, de az asszonyoknak még mindig nem mertünk szólni, nehogy híre menjen a dolognak. Elkezdtük tehát óvatosan kinyitni az ajtót, amely egy vályogfalon keresztül az udvarba nyílt. Az asszonyok még ágyban feküdtek, és a zaj hallatára ijedten fölugráltak. Nagy nehezen tudtuk csak lecsitítani őket. Ám ekkor már itt volt az idő, és mindjárt el is kezdődött a szentmise, úgyhogy ha tovább haragudtak volna, azzal sem tudtak volna ártani. Mikor megtudták, mi a célja az egésznek, az Úr megengesztelte őket irányunkban. (AK XV/10)
A korábbi bérlők álmukból fölébredve értesülnek arról, hogy hirtelen egy kápolna létesült a lakhelyükön, ahol már szentmisére csöngetnek. Elgondolható, mennyire megijedhettek, hiszen ez azt is jelentette, hogy más lakhatás után kellett nézniük.
Utólag beláttam, mennyire rosszul csináltuk az egészet. A munka hevében, és abban a lelkesedésben, amelyet az Úristen gyullaszt az emberben, amikor valaminek megvalósításáról van szó, az ilyen helytelenségek elkerülik a figyelmét. Mikor a tulajdonosnő, aki egy hitbizomány birtokosának volt a felesége, megtudta, hogy kápolnát rendeztünk be a házában, ugyancsak meggyűlt vele a bajunk. Olyan lármát csapott, hogy még! Szerencsére eszébe jutott, hogy ha megtetszik nekünk a ház, esetleg jó pénzért megvesszük tőle, és így, hála Istennek, megnyugodott. Mikor pedig a városi tanácsban értesültek róla, hogy készen van az a kolostor, amelyhez ők sohasem akarták megadni az engedélyt, nagyon felfortyantak. Azonnal elmentek a székesegyház egyik előkelő papjához, akit annak idején titoktartás terhe alatt beavattam a dologba, és kijelentették, hogy így meg úgy pusztítják el a föld színéről [a kolostort]. Mivel pedig a kormányzónak, miután megadta az engedélyt, el kellett utaznia, és így nem volt a városban, azt is fölhozták az említett papnak, hogy micsoda hallatlan vakmerőség, hogy egy ilyen-olyan fehérnép az ő akarata ellenére kolostort mer itt alapítani. Az illető úgy tett, mintha semmit sem tudna róla, és tőle telhetően igyekezett lecsillapítani őket. Azt mondta nekik, hogy mivel másutt is volt már alkalmam kolostort alapítani, bizonyára most is meglesz hozzá a szükséges felhatalmazásom. (AK XV/11)
Szent Teréz már hozzászokott az alapítások során a tiltakozásokhoz és a személye körül támadt ellentmondásokhoz. Szinte már előre tudja, hogy ez lesz. Nem véletlenül a legtöbbször az éjszaka közepén veszi birtokba a kolostornak szánt épületet. Így nem zavarhatják meg egészen addig, ameddig el nem helyezik benne az Oltáriszentséget. Onnantól kezdve pedig tudja, hogy csak idő kérdése, ameddig lecsillapodnak a kedélyek. A városban szükséges engedélyek nélkül viszont nem alapít.
Nem tudom hány nappal később ezek az urak rendeletet küldtek hozzánk, amellyel kiközösítés büntetésének terhe alatt megtiltották nálunk a misemondást, mindaddig, amíg föl nem mutatom azokat a felhatalmazásokat, amelyek értelmében a kolostort megalapítottuk. Nagyon szelíd hangon azt feleltem, hogy alkalmazkodom kívánságukhoz, habár ebben a pontban nem volnék köteles engedelmeskedni. Megkértem tehát azt az előkelő úriembert, akiről már szó volt, Manrique Péter urat, hogy szíveskedjék elmenni hozzájuk, és megmutatni okirataimat. Ő azután azzal csillapította le őket, hogy úgyis meg van már alapítva, tehát nyugodjanak csak szépen bele. Ha ugyanis nem lett volna meg [az alapítás], meggyűlt volna a bajunk velük. (AK XV/12)
Ezért igyekszik Szent Teréz mielőbb bevégezni egy-egy alapítást, mert tudja, hogy azon nyomban, amint a városvezetők fülébe jut, azonnal megindul az áskálódás. A jó és a rossz harca fölerősödik, amikor egy Kármel megalapításra kerül. Ez természetes, hiszen a Kármel a szellemi harc egyik kiemelkedő helye. Istent dicsőítik benne és a nővérek vállalják ezt a harcot a szívükben, mégpedig behelyettesítő szenvedés gyanánt az emberek üdvösségéért.
Néhány napig megvoltunk a szalmazsákokkal és a takaróval, minden egyéb felszerelés nélkül, s egyik nap még csak egy száraz gallyunk sem volt, hogy egy szardíniát süthettünk volna. Nem tudom, kinek sugallta az Úr azt a gondolatot, hogy egy kis köteg tűzifát tegyen be a templomunkba. Ez ugyancsak kapóra jött. Éjjelenként fáztunk is egy kissé, mert az időjárás hideg volt. Magunkra húztuk ugyan a takarót és darócpalástjainkat, amelyeket felöltőként szoktunk viselni, de bizony sokszor ez sem volt elég. Az ember szinte hihetetlennek tartaná, hogy miután előzőleg annak az úriasszonynak házában laktunk, aki annyira szeret engem, ilyen szegénységben kezdtük meg az életet az új kolostorban! Nem tudom, miért történt, de úgy látszik az Úristen jó alkalmat akart adni nekünk ezen erény gyakorlására. Én nem kértem tőle [az úriasszonytól] semmit, mert nem szeretek mások terhére lenni, ő pedig talán semmit sem vett észre [mostani nagy szükségünkből]. Végtére akármennyit adott volna is nekünk ez alkalommal, én máris sokkal többel tartoztam neki. (AK XV/13)
Szent Teréz elfogadja az adott körülményt. Nem sopánkodik miatta, csak tényként állapítja meg a nyomorúságos állapotot. Mégis vonakodik újra kérni a jótevőtől, mert arra gondol, talán az Úr éppen ezt kéri tőlük az új Káremlért és a benne születő új hivatásokért. Tudja, hogy mindennek, ami történik, oka és célja van. Abban is biztos, hogy alkalmas időben az Úristen segíteni fog.
Nagyon jó volt minden úgy, ahogy történt, mert valóban akkora lelki örömet és vidámságot élveztünk, hogy valahányszor visszaemlékezem e napokra, bámulattal gondolom el, mekkora kincseket rejt az Úr az erények gyakorlatába. Az a szükség, amelyet szenvedtünk, olyan volt ránk nézve, mint valami édes szemlélődés. Sajnos rövid ideig tartott, mert csakhamar elkezdtek mindennel ellátni bennünket, s többet hoztak, mintsem szerettük volna, maga Alfonso Alvarez is és mások. Az biztos, hogy emiatt úgy elszomorodtam, mintha sok arany ékszeremet rabolták volna el, és egészen szegényen hagytak volna. Úgy fájt nekem, hogy vége szakad a szegénységünknek. Nővéreim éppúgy gondolkodtak, mint én. Látva kedvetlenségüket, megkérdeztem tőlük, mi bajuk? „Mi más bajunk volna, anyánk – felelték –, mint hogy, úgy látszik, már nem vagyunk szegények.” (AK XV/14)
Az alapító nővérek lelkesedése az utókort is sarkallja a jóra. Úgy szeretni az erényt, hogy ne fájjon a hiány; osztozni Jézus szegénységében, amelyet a földön megélt, sokszor étlen-szomjan vándorolva tanítványaival, fáradozva az ige hirdetésében – boldogság a nővérek számára. Lélekben odakuporodnak a jászolban fekvő Kisdedhez, valamint anyjához, Máriához és a Szentcsalád őréhez, Józsefhez. – Van-e ennél nagyobb boldogság a földön? – Milyen jó lenne, ha a hiányainkat így tudnánk megélni!
Azóta növekedett bennem akkorára a vágy az után, hogy nagyon szegény legyek, és egyfajta feltétlen uralmat érzek a földi javak fölött azáltal, hogy semmibe sem veszem azokat. Hiszen éppen az anyagiak hiánya növeli legjobban a szívbéli boldogságot, márpedig az különb elégedettséget és nyugalmat biztosít minden másnál. Abban az időben, amikor az alapítás ügyében Alfonso Alvarezékkel tárgyaltam, sokan akadtak, akik helytelenítették. Meg is mondták nekem. Az volt a kifogásuk, hogy bármennyire jók is a maguk állásában, nem előkelő úriemberek; szerintük azonban egy ilyen nagyvárosban, mint Toledo, találhattam volna különbeket is náluk. Én nem sokat adtam erre, mert – hála Istennek – mindig többre becsültem az erényt, mint az előkelő származást. Mindazonáltal még a kormányzó fejét is annyira telebeszélték, hogy csak azzal a feltétellel adta meg az engedélyt, ha itt is úgy alapítom meg a kolostort, mint másutt szoktam. (AK XV/15)
Nehéz az erényt élni és egyúttal megmaradni a főúri társaság kegyeiben. – „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból” (Lk 16,9) – tanácsolja Jézus. Ez azonban a legkisebb megalkuvást sem jelentheti. Akik vonzódnak az erényhez a főrangú emberek közül, azok támogatni fogják a jó kezdeményezéseket, és kívánatos fenntartani velük a kapcsolatot, mert segítik Isten ügyét. – Még Szent Teréznek is meggyűlik a baja ezzel az egyensúlyozással, ami igazi kötéltáncnak bizonyul.
Igen nehéz helyzetbe kerültem emiatt, mert amikor már megvolt a kolostor, ők újra kezdték velem a tárgyalásokat. Mivel azonban az alapítás már megtörtént, ezt a kibúvót találtam: odaadtam nekik a szentélyt, azzal a kikötéssel, hogy magához a kolostorhoz semmi közük sem lesz. Ez a megállapodás van érvényben most is. Megjegyzendő, hogy közben akadt valaki, aki szerette volna megszerezni a szentélyre vonatkozó kegyúri jogot, éspedig egy igen magas rangú személy, s nagy tárgyalások is folytak már ebben az ügyben. Nem tudtam, mit határozzak, mígnem a mi Urunk maga világosította meg elmémet. Egy alkalommal ugyanis értésemre adta, hogy milyen keveset számítanak Isten ítélőszéke előtt ezek a főrangú származások; és szigorúan megrótt, hogy hallgattam azokra, akik ezzel érveltek, mert – jegyezte meg [az Úr] – nekünk, akik megvetjük a világot, ilyenekre még gondolnunk sem szabad. (AK XV/16)
A világias szellemet vetjük el magunktól: a test és a szemek rendetlen kívánságát, valamint az élet kevélységét (vö. 1Ján 2,16) – ahogyan Szent János fogalmazza meg levelében. Szent Teréz az ügy érdekében igyekszik a főúri vezetők kedvére tenni, de valószínű, túlságosan megpróbálja kiszolgálni igényeiket. Az Úr pedig szemrehányást tesz neki ezért. Istennél mindegy, hogy milyen vér folyik az ereinkben, egyedül az a fontos, ki mennyire szeret tettel és igazsággal (vö. 1Ján 3,18).
Mélyen megszégyenültem emiatt, és a hasonló érvek hallatán, s elhatároztam, hogy megkötöm Alfonso Alvárezzel az egyességet, amely biztosítja nekik a szentélyt. Sohasem bántam meg. Egyértelmű ugyanis, hogy egyébként nem lett volna módunkban házat venni, míg ellenben így, az ő segítségével megszereztük azt, amelyben a nővérek most is laknak, és amely Toledo legjobb épületei közé tartozik. Tizenkétezer arany volt az ára. Az a sok mise és ünnep pedig, amelyet benne tartanak, nagy örömére szolgál a nővéreknek és a népnek is. Ha a világ hiú felfogása után indultam volna (…), sohasem tudtam volna a nővéreket ilyen jól elhelyezni, ráadásul megsértettem volna azt az embert, aki olyan nagy jóindulattal ajánlotta föl nekünk ezt a jótéteményt. (AK XV/17)
Az alapító Anya, amikor fölismeri az Úr szándékát, habozás nélkül megteszi azt, bármennyire is szembekerül a világi hatalmasságokkal. A körülményekben egyértelműen mutatja az Úr az utat, hiszen csak így juthatnak megfelelő házhoz, de Szent Teréz ebben még nem ismeri fel Isten szándékát. Ezért kell az Úrnak közvetlenül értésére adnia. – Egy-egy körülményben fölismerhetjük Isten szándékát. Például ha most csak erre van lehetőség, és ha nem hoz magával megalkuvást, akkor bátran élhetünk vele. Később aztán tökéletesítheti az Úr, ha szükség lesz rá, és adhat más lehetőséget is. Addig azonban nem áll, hanem megy tovább Isten ügye.
Jónak látok elmondani egyet-mást: miként viselkedtek egyes nővérek a mi Urunk szolgálatában, éspedig azért, hogy a jövő nemzedék igyekezzék utánozni az első jó példákat. Mielőtt megvettük volna a házat, belépett hozzánk egy nővér, akinek az Istenanyáról nevezett Anna volt a neve. Negyven esztendős volt, és egész életét Ő Szent Felsége szolgálatában töltötte. Nem szenvedett hiányt jólétben, mert független volt és gazdag, azonban inkább óhajtotta a szerzetesi szegénységet és az alárendelt helyzetet, s ezért eljött hozzám megbeszélni a dolgot. Egészsége igen gyönge volt, mikor azonban láttam, hogy milyen jó és erényes, úgy gondolkodtam, éppen meg fog felelni egy újonnan alapított kolostorban, és ezért föl is vettem. Az Úristen olyan kegyes volt, hogy ebben a szigorú életben és alárendeltségben sokkal jobb egészséget adott neki, mint amilyennel akkor bírt, amikor még szabad volt. (AK XVI/1)
A gyöngébb szervezetűekre olyan munkát lehet bízni, amelyet megbírnak. Abban az időben a nővérek a szerzetesi cellájukban dolgoztak, főként fontak. A házimunka jelenthette a nagyobb fizikai igénybevételt, hiszen a vizet és a fát hordták a főzéshez és a mosáshoz. – Ha valaki nem tudja élni a napirendet: korán kelni, időben ott lenni az imán, a rábízott munkát hűséggel végezni – akkor ez jele lehet annak, hogy nem a Kármelbe van hivatása. Anna nővérnél azonban nem volt hiba ebben.
A legjobban az hatott meg, hogy – még mielőtt letette volna a fogadalmat – mindenét odaadta alamizsnaképp a kolostornak, pedig nagyon gazdag volt. Nekem ez visszatetszett, és egy ideig nem is akartam beleegyezni. Figyelmeztettem, hogy hátha megbánja belépését, vagy pedig mi nem leszünk hajlandók őt fogadalomra bocsátani, és akkor ugyancsak nehéz helyzetbe kerül ezen lemondás következtében. Hiszen igaz, hogy ebben az esetben mi úgyis visszaadtuk volna mindenét, én azonban igyekeztem sötét színben feltüntetni ezt az eshetőséget, egyrészt hogy ez az ajándék ne szolgáljon neki kísértésül az elbizakodottságra, másrészt pedig hogy próbára tegyem lelkületét. Ő azt felelte, hogy ha ez bekövetkezne, akkor elmegy koldulni. Nem is tudtam megingatni elhatározásában. Nagyon boldogan és jó egészségben élt. (AK XVI/2)
A jó lelkiállapot gyógyír a testnek is. Ezért írja Szent Teréz Önéletrajzában, hogy amióta nem ápolgatja magát – hiszen ő maga is beteges volt –, sokkal jobb egészségnek örvend (vö. Ö XIII/7). Ha egyszer elkezdjük túlzásba vinni az egészségünk féltését, akkor az alapító Anya arra figyelmezteti nővéreit, hogy sokat lesznek távol a zsolozsmáról és a belső imáról. Hiszen lehet, hogy tegnap azért nem ment valaki a közös imára, mert fájt a feje, holnap ugyancsak ezért nem megy, holnapután pedig esetleg abból az okból, hogy mi lesz, ha megint fájni fog. Így se vége, se hossza az önmaga körüli forgásnak. Ezért Szent Teréz az egyik legfontosabb erénynek az önmagunkról való megfeledkezést tartja. Tegyünk meg minden ésszerű cselekedetet testünk védelmében, de utána jó, ha elengedjük a vele kapcsolatos félelmeinket. – „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit (Jn 6,63)” – mondja Jézus.